45 fok hideg lett... fagyos arcok...

Na egy alkalommal itt történt meg velem, amikor már csak fél lábbal voltam ezen a földön és már felig kezdtem kimúlni ebből a siralomvölgyből. Borzalmas hideg volt. Fáztam is, éhes voltam, de főleg álmos. Nagyon tiszta volt a légkör, általában itt nem voltak viharok, nagy szelek, csendes hideg idő uralkodott. Ebbeli állapotban egy kicsit félrehúzódva, hogy ne vegyenek észre, mondván mivel olyan álmos vagyok, lepihenek egy szikladarabra.
Ahogy leültem, éreztem már az álmok gazdag színezete vesz körül, én álmodom, filmszerűen az egész életemet magam előtt látom, otthon járok, álmodom, de mélyen elaludtam. Csak azt tudom, nagyon ráz valamelyik barátom, ütöget, pofoz, ordítja a nevemet, ébredj fel, hiszen megfagysz…
Ahogyan kinyitom a szememet még jobban ráz, próbál felemelni, de én csak aludni akarok. Könyörögtem neki, ne bántsál, oly szépeket álmodok, nagyon álmos vagyok. De nem engedett a kérésemnek, talpra állit és hóval kezd dörzsölni. Magamhoz tértem nagy nehezen és akkor mondja, ha nem vesznek észre, akkor már csak megfagyottan talált volna meg.
Tudom, magam is éreztem a hidegnek, a fagyásnak a szép és kíméletes halálhozó jóságát. Nekem nem fájt semmim, csak álmodoztam, úgy vélem a vér már csökkenten ért az agyba, ami álmosságot okozott, az erek szűkültek, s hamarosan beáll a halál. Nem hittem volna, hogy a fagyás általi halál milyen szép és álmokban dúsított.
Tény, hogy hideg lehetett, mert hamarosan, még ebéd sem volt kiabálják a davajok, strojca, roboti koncsili, vége a munkának piátyszorok grád negyvenöt fokos a hideg, nem szabad dolgozni. Na ugye azért voltam én olyan álmos, ez a hideg szűkítette a vérkeringésemet, mily hamar jött volna a halál.
Tényleg jöttek is a teherautók, fel és már indultunk a mese útján, hintálva, dobálva, be a barakkba. Nagyon emlékezetes ez a hideg. Bizony azt szoktak mondani, ha az ember pisált, mire a földre ért volna a pisa, már jéggé fagyott. Ha nem is egészen így, de bizony hamar megfagyott. Az arcunk hamarosan fehér foltot mutatott, akkor a figyelő társam azonnal hóval dörzsölte azt a fehér foltot, hogy a vérkeringést megindítsa az elhalni kezdő tájon. Ott az erek összehúzódtak, a leszűkült erek nem tudták a vért szállítani és fehér maradt a hely, ami bizony hamar elhalt volna az a testrész.

Palotaőr, 1977. jan. 21.

Érthető, ha ilyen hidegtől félve, minden más munkát vállaltam, ami nem a szabadban történik. Úgy tudom az a vizierőmű azóta már működik, úgy emlékszem, egyszer amikor azt a tájat ismertették a tévében, mutattak is.
De jó volt már csak így látni.

Óvodafestő voltam Mint festő éltem sokáig...

Minden munka lehet, csak a szibériai hidegtől legyek megvédve. Így reggel kiabálnak a barakkban, festőket keresnek, szobafestőket. Az agyamban végig cikkállt, hohó ez csak védettebb helyen lehet, ha szobafestésről van szó.
Ordítok, jelen, én vagyok... kérdezi a jövevény, speciális?... igazi képesített festő vagyok, da, da, ja, ja, igen igen. Csakhogy megértse. Nagyszerű, hamar öltözzem és menjek a kapuhoz az őrség elé. Ott már várt rám vagy tíz fő. Hová megyünk?- kérdem. Szobát festeni. Na jól van… gondoltam, majd csak lesz köztünk szobafestő és én majd mint segédmunkás megélek köztik. Ha tízből csak magam vagyok az analfabéta, a többi kilenc speciál, akkor nincs hiba, tehát hallgattam a szobafestői tudományomról.
Nyitja a davaj a kaput, vezet bennünket, szinten nagyon kemény foga volt a szibérianak, vagy harminc fok mínusz.
Megállunk egy emeletes ház előtt, több orosz dolgozik az épület körül és benn, de voltak németek is, akik mint festőként dolgoztak ott.

Festett szobák...

Bemegyünk az épületbe. Nagyszerű, kiáltottam fel magamban, meleg van, központi fűtés adja a jó meleget, élhetünk tovább, nem kell megfagyni. De mit kell csinálni? Bevezetnek egy nagy terembe. Jön a nacsalnik, szintén zsidó és németül kérdezi, ki tud németül. Előre ugrok, tény csak én tudtam amit tudtam. Magyarázza nekem, mi a munka, mit kell dolgozni. Itt több terem van, ezeket kell kifesteni, különböző színűekre, csíkozni, de lesz, amit spattolni kell. Erre a szóra felfigyeltem, „spattolni”, hát ez meg mi?....!!! Mit kell csinálni? Mindjárt mondja is a nacsalnik, menjek a többivel, vételezzük fel az anyagot, és kezdhetjük a spattolást. Adott oda valami liszt félét, később tudtuk meg, hogy ez gipsz, na meg adott valami kötőanyagot... kis vaslapátkákat, dörzsvásznat, sajtárt, vödröt... Így felszerelve visszavonultunk a munkaterembe, ahol kezdeni kellett volna a spattolást. Kezdtük is volna ám… de hogyan és főleg miképp. Ekkor én, mint aki németül beszélt a vezetővel félve megreszkérozom a kérdest, melyitek otthon szobafestő??? Néma válasz, senki sem… Ekkor szökellt vér a fejembe, te jóságos úr Isten, akkor itt nekünk nincs sok jövőnk, hamarosan ki leszünk innen rúgva. Az egyik fiú, mégis elárulja ugyan ő nem szobafestő, de a bátyja az, de hát nem tudja mit kell csinálni...
Na egye meg a fene, hát valamit kezdjünk már ha már a matériát odaadták. Csak kitaláltuk, hogy a gipszet és még valami anyagot kell vízben malter sűrűségűre kikeverni és ezt a falra kenni.

A festés technológiája

Jó-jó, mi kentük, de érezzük, hogy itt valami nem stimmel, csak tudná valaki megmutatni, mit hogyan kell?… De sehol senki, csak mi gyászmagyarok lestük egymást és kenegettük a materiát a falra és húzogattuk a kis vas spattolóval.
Szorgos hülyeségünk közepette jön ám a nacsainik, amint belép a terembe, látja a mi mesterművünket, már ordít is németül, ti hülyék, csalók, gazemberek, ez így nem jó, vastag, meg nem is sima, a matéria is híg... stb. stb....Ismét előállok és igyekszem minden erőmből megmagyarázni ennek a jó embernek, érdekes nálunk ez a szokás, mutassa meg hogy itt hogyan kívánjak, mert akkor mi úgy csináljuk. Kikapta a kezemből a spatlit, a malteros kanálból kivesz egy mennyiséget azt falra keni, elhúzogatja nagyon vékonyan, sőt ismét húzogatja, vékonyítja a falon a kulimajszt, tényleg a rücskösségek eltűnnek, a réteg elsimul, többszöri húzogatással. Mi megmerevedett szemekkel figyeljük nagymester munkamenetét, nagyon megköszönjük és ígérjük, ha itt így kell spattolni, akkor mi is így csináljuk.
Megmutatta a keverékarányt is, úgy hogy bizony mi nagyon belejöttünk a spattolásba. Nem is volt nagyobb kifogás ellenünk, mi élveztük a meleget, élveztük a szakmánkat. Sokan irigyeltek, hogy ilyen jó helyre kerültünk. Spattolás után jöttek a szobafestések. Na ez aztán megint erőnktől távol, ismét próbára tett bennünket. A szobák szerencsénkre egy színűekre kellett meszelni, vagy sárga, zöld, piros, na még ezt is valahogyan megcsináltuk orosz módra, de kellettek a csíkok is körbe. Erre vállalkozott az a koma, akinek a bátyja festő volt, tudta, hogy valami zsineg, meg léc kell és majd csak lesz itt valami szegély, lett is, sikerült a festés. Még közben dicséretet is kaptunk nacsalniktól, persze mi igyekeztünk nagyon kedvesek lenni hozzá, sőt keresett gyűrűt, zsebkendőt, inget. Úgy tudom, tudtunk is neki eladni valamit, így a tekintélyünk megnőtt a zsidó előtt.
Dolgozgattunk itt tán kettő hónapig is, úgy hogy a tél már kifelé fordult.
Végül is mégis csak jött a végzetes kanyar, amikor már nem tudtunk megkapaszkodni a remek munkahelybe. Amikor már a mi felünket kifestettük, mert az épület másik szárnyat a németek festették, akkor jött a vezető azzal a kéréssel, hogy a bejárat előterének a falára, mivel ez óvoda lesz, oda valami gyermekjelenetet fessünk, tehát egy komoly képet. Na most aztán végignéztünk egymáson, gyerekek ez már nem megy, kitelik a becsületünk... A németek is tudták, mivel akar megbízni minket a vezető, és várták a választ. Amikor őszintén megmondtuk a vezetőnek, hogy ez már nem a mi szakmánkba vágó munka, ezt a képet nem tudjuk megfesteni, másnap már nem jöhettünk ide a jó melegbe dolgozni. Ott is termett ám német és röhögött rajtunk, majd ők megfestik a gyermekjelenetet.