Vagonlakó nyomora, embertelensége

A levegőtlenség, a hőség , a szomjúság, az állandó kerékütemezés, hová mész? Hová mész?… az otthontól távolodni nagyon vegyes érzelmeket hozott a felszínre. Az ideges hangulat, a legkisebb valami külső inger, borzalmas ideges ordítozásban visszhangzott, mindenki nagyon sértődött lett, a legkíméletlenebb megjegyzések kísérete volt a válasz, jó hogy nem volt tőr, vagy pisztoly, mert az élet fabatkát sem ért. Percet kergetni órákra, órákat elűzni a semmittevésben és várni az estét, a disznóetetést, mert az úgy nézett ki. A vagonajtót elrántották, edényeket kézbe, persze a vagonból kiszállni tilos volt, egymás hátán sorakozni, csak állati karantén jutott eszembe, amikor az állatok egymásra ugrálva, tömören, szorosan egymás mellett indulnak a helyükre. Az ilyen állati elbánás miatt az állatvédelmi liga nyugodtan emelhet vádat az állat védelmére, de rólunk kit tudott, ki tartott nyílván, hohó, itt egy fogolyszállítmány, van-e valami kérésük, panaszuk, betegek, kell-e orvos és orvosság, éheznek, szomjaznak.
Ezek hiányában gurultak a kerekek. Amint jelezte a szimatunk, hogy délre megyünk, sötét éjben valahol a szerelvény, s nagy hajósípra emlékeztető duplán szóló kürtjelzésre lettünk figyelmesek. Tisztán tudtuk, tengerre hoztak bennünket. Konstanza, lehet a kikötő, mert csak a hajóknak hallottuk korábban ilyen összetett kürtjelzését. Semmit sem láttunk és főleg nem hallottunk, a külvilágtól teljesen elvágva állt a szerelvény valahol a nagyvilágban.
Mindig vártuk a davajok éktelen, parancsoló ordítását, nem is tudom, csak így lehet ezt a nyelvet beszélni, mert hiszen én csak ordítozó oroszt hallottam még, nem lehet ezt a nyelvet lágyan is beszélni, ez a nyelv nem muzikális nyelv, vad, nomád, artikulálatlan vau-vau!
Hiába volt éjjel, az álom nem keresett fel, nyitott szemmel nézegettem a vagon deszkáit, a bűztől megsűrűsödött, majdnem cseppfolyós vagon levegőjét, mint hal szipákoltam, ha lehetett volna kopoltyúval, vagy gázmaszkkal aludni, csak a tiszta oxigént vegyem magamhoz, a többi salakra nincs szükségem. Kb. már három-négy napja úton vagyunk, de mikor leszünk a végcélba?
Hajnaltájban ismét gördülnek a vonat kerekei, tehát mégsem lesz kirakodás? Nem a kikötőbe megyünk, ezer gondolat, találgatás, hiszen itt minden lehetséges. Volt rá eset, hogy azért jutott egy szempillantás a nagy szabadtérbe és láttam, amint nézik a lelakatolt vagonokat a külső dolgozók, de úgy láttam nem volt bosszú az ajkukon, nem fenyegettek öklükkel, mintha még sajnálat is és megrémült arcok valamiképpen részvétet sugárzott volna felénk, mi nem éreztük magunkat bűnösnek, nem mi akartuk a háborút, csak eszközök voltunk a nagy marokban. Persze ez nem lehet mentőkörülmény, de ilyenkor kit ér az ostor, nem nézik, együtt ütnek mindenkit, akit ér az ostor vége.
Nagy meleg volt odakünn, arra emlékszem. Amint az ablak kis

A kínjaim nagyok... Volga látása...

Résen kinéztem, láttam hűs árnyékben heverő dolgozókat, felért ez az árnyék minden földi gyönyörrel, mi lehetne most a legnagyobb ajándék, mint a szabadban való elernyedés, levegőn és fényben elnyújtózni, aludni és álmodozni. Óh, ez most lehetetlennek látszik, talán majd egyszer még visszakapjuk az emberi méltóságot, szabadságot.
Gyötört a szomjúság, száraznak éreztem a nyelvem, nyálam csatornái nem adtak nyálat, a források elapadtak. Tetézte ezt a kietlenségi szaharát az a gesztus, hogy ebédre sózott, füstölt halat adtak éhség csillapodására. Az ész azt mondta, nem szabad megenni, mert gyötrő fájdalom kínoz majd utána, hiszen vízről szó sincsen. Legyőztem az éhség urát, amint az őrházat láttam közeledni, becéloztam a gyorsaságot, pontosan a sorompónál álló őrt vettem célba és az őr lábai elé esett a sózott hal. Az akkori viszonyok mellett úgy gondolom, nagy étvággyal fogyasztotta el a vasutas a mennyből pottyant halacskát. Én pedig abban a tudatban, jobb éhesnek lenni, mint a szomjúságtól gyötrődni, vártam a további és közeledő vacsorai időt, majd csak kapunk némi életfenntartó vacsorát.
Kínjaim napról napra nőttek, lábaim elmacskásodtak, hiszen már egy hete uraljuk e nyomor otthont, napról napra átélni a vagonlakók szenvedéseit, szarását, a terjengő bűznek fancsarító illatát, idegesség magas fokát, egymásban Káint látó viszony belopta ide a poklok poklát. Napról napra soványabbak lettünk, erőnk csak annyi volt, hogy a legszemtelenebb tetűt, ami zabolátlanul igyekezett belém markolni és szívni a tartalék véremet, valahogyan kigombolóztam, nadrágot, gatyát és szétterpesztett lábakkal a szőrzetemben kerestem a bestiát, hogy jó éjszakát kívánjak neki örökre. De nem egy volt éhes köztük, sok volt és ha kíméletlen csipkedett úgy még kegyelmet gyakoroltam léte felett, hiszen egymásnak egymásból adogattuk egymásnak a díszpéldányokat. Itt láttam életemben először tetűt. Mint majmok ketrecében láttam, amint körmei közt levő szívó szörnyet fogai közt őrli apróbb ízekre. Mi is erre a sorsa jutottunk, de vártuk a tífuszt, mert a tetű egyedüli terjesztője.
Talán tíz nap elteltével óriási folyó felett nyikorgott a vonat kereke, voltak, akik felismerték a földrajzi helyzetet, a Volga.
Hát bizony a szerelvényünk nagyon elfért volna benne, sokáig utaztunk felette. Sohasem hittem volna, hogy a valóságban is lesz szerencsém meglátni a folyók királyát, mert mint a nóta emlékszik meg… valahol a Volga mentén… Eszembe jutott a gályarabság, akik itt vontatták korbács által felhasogatott testükkel a vontatót, talán akkor még mi jobb helyzetben vagyunk, összehasonlításba hozzuk a kettő rabságot.

Csodálatos látvány volt nézni felülről a hömpölygő Volgát, még füstölgő hajók is voltak a láthatáron. Tehát már a Volgán túl vagyunk... mi jöhet még. Ural hegység, Szibéria...
Egy kanyarban láttam a kettő gőzöst a szerelvény legelején. Megerősített erő kell, csak az Ural jöhet már most. Érezni is lehetett a nagy erőltetett húzást, amit a kettő mozdony kifejtett, amint húzott fel az Ural lekopott fennsíkjára.
Új táj, új vidék, nincsenek gyümölcsfák, nincsen mezei kultúra oly intenzíven, mint nálunk, hegy, szikla, erdő, kopottság.
Majd kettő hete darvadozunk ebben a lélekölő állapotban, ahogyan jegyezte valaki a rovásokkal az eltelt napokat. Megfásult lábunk, testünk, hiszen nincsen mozgás, nincsen séta. Emlékszem valahol itt az Urálban valahol megállt a vonat és a kísérő őr már biztonságban érezhette magát, felnyitotta az ajtót. A beáramló friss levegő részeggé tett bennünket, a fény elvakította a szemünket. Kértük az őrt, hogy engedjen ki bennünket szarni, pisilni. Megengedte, de betöltötte a géppisztolyát és csak a megengedett zónáig lehetett menni. Ott mindenki hamarosan letolta a gatyáját, ha kellett neki, ha nem kellett szarni, de a kis meztelenségre ahogyan rásütött a nap borzalmas jó érzés volt. Sokáig maradtunk volna guggoló helyzetben, de ismét jött a terelés, vánszorogva valahogyan felkapaszkodtunk ismét a vagon lépcsőjén és csak hamar ismét kezdődött minden elölről, zárkattanás és lakat csukódás.

Vizet-vizet adjanak!!!!!

Amint írtam a sok embertelenség mellett a szomjúságtól szenvedtünk legtöbbet. Emlékszem, egy alkalommal, esett az eső, a davajok szigora némileg már alább hagyott, hiszen messze elhagytuk már Romániát, itt vagyunk orosz honban… nem kellett már félnie a megszökéstől vagy a civilek támadásától. Már jobban tudtam a vagon ablakán is a drótok közt hézagot nyitni, annyira, hogy a csajkámat ki tudtam rajta dugni. Ahogyan csöpögött a vagon tetejéről az esőlé, úgy én azt igyekeztem a csajkámba felfogni. Éreztem a víz hatását, annak nagyszerűségét, melegség öntötte el a lelkemet, víz-víz. Amikor már behalásztam kb. egy decit, mohón vittem a számhoz, nem számítva, hogy az piszkos, a vagon tetején járkált az őr, por, szemét, víz és semmi más. Lassan oltottam a kiszáradt torkomat, nedvesítettem a nyelvemet, és amikor ezt látták a szomszédok, felhördült jajjal könyörögtek, nekik is juttassak egy csöppöt. Az esőlé elfogytán ismételten igyekeztem elölről az egészet, míg csak a davaj kezemre ütve jelezte ennek a törvénytelenséget, éreztem az átkozódását. Ez is megváltás volt, amennyi vizet tudtam magamhoz akkumulálni. Az olvasó talán csak mesét lát a történetben.

Érkezéskor sok durvaságot kaptunk...

Már tizennégy napja utazunk, mikorra megállt ismét a szerelvényünk. Na mi lesz velünk?... Több órai várakozás után nyílik a vagon ajtaja, pasli davaj, jön a fülsértő kiabálás. Azt jelenti ki kell szállni, mindent magunkhoz kellett venni. A poggyászom nagyon gyér volt, ami rajtam volt, egy katonai köpeny, meg egy üres hátizsák nemi kis rongyokkal. Kiszállni nem megy az olyan könnyen. A test teljesen legyengült, a lábak nem akartak szolgálni, görnyedt, púposan álló gyülevészek voltunk.
A kirakodóhelyen már gyülekeztek a civilek, gyerekek, hangosan csúfolódtak, pfuj, nyemci, hogy németeknek néztek bennünket, s ami nagyon fájt nekem, hogy gyerekek dobáltak és köpködtek bennünket. Akkor nagyon fájt ez nekem, aki már az életét az iskolához, a gyerekhez kötötte, most a gyerek a meggyalázóm, a megdobálóm, sírni tudtam volna. Nem tudtunk velük beszélni, nem is lehetett, tilos volt hozzájuk szólni, de a propaganda csak ezt tudta velük elérni, jönnek a németek, nyemcik, akiket gyűlölni és köpködni kell. Mit tudtak a magyarokról, nem is hallottak róluk, egy kalap alá vettek bennünket a németek elbírálásával.
Ez a fogadtatás örökre fájni fog, mennyire el lehet egy ilyen gyermeki lelket is ferdíteni, fenevaddá nevelni habár a német viselkedés joggal kiválthatta ezt a fogadtatást.
De ugyanakkor észrevettem, vannak itt oroszok, akik csodálkozva nézegetik a ruhánkat, bakancsunkat, köpenyünket, milyen szépek és jók. Akkor nézek körül rajtuk, bizony az ottani fogadáson megjelentek külseje az utolsó oláhcigány agyusztrálásával egyenlő. Nini a nagy nemzet fiai, a győző állam honpolgárai csak ilyen primitív ruhát hordanak, mi tényleg ünnepiesek voltunk mellettük. A köpködésük alább is hagyott, inkább csodálkoztak rajtunk és csak néha kellett a fejemet elkapni egy rámcélzott kő elől.
Nem tudtak szegények, mit cselekszenek, de nekem ez a gyerek fogadtatás nagyon fájt, /ami később nagyon jó barátságot hozott köztünk és lakosság közt/. Lehetséges, hogy valami nagy fenevadaknak voltunk beprogramozva csak később láttak bennünk is embert és főleg szenvedőt.
Ilyen körülmények közt hamarosan sorba állítottak ötösével davaj-pasli, sietni mert hamar este lesz. Megindult a himbálódzó oszlop mindjobban megnyúlva, nem bírták sokan az ütemet, össze akartak esni, a davaj ütötte őket, mi lesz itt?- mondtam magamban...
Volt is egy borzalmas eset, úgy esteledett már, amikor egyik fogolynak nagyszükségre le kellett ülni. Az őr valahogyan kiengedte a sorból, magam is láttam, hogy vonszolja magát oldalt. A megnyúlt menetelesből hátra-hátra néztem, de bizony hiába noszogatta az őr, hogy gyerünk, davaj, pasli, szegény magyar úgy elvolt csigázva, még csak leguggolt valahogyan, hogy nehogy a gatyájába eresszen, de bizony ebből a helyzetből vissza már újra nem tudott felegyenesedni, még erőszakoskodás dacára sem tudott felállni, csak annyit láttam, egy tömeg elesett a földre és mi lett vele, örök homály fedi a történetet. Valószínű nem látta meg a másnap reggelt.

Radnóti sors...

Leszállt az est, de még mindig nincsen végcél. Meddig és hova hajtanak, hol lesz nyugodalmunk? A lábunk teljesen elgyöngült, nem akart szolgálni, nagyon lemaradt a vége, akármit csinált velünk a davaj, ütött, kiabált, mindegy nem megy, elég volt, jöjjön a halál, itt a vég, a test már gyenge, ha lélek még egy kicsit biztat is. Nagyon fáradt voltam magam is, tudtam, bírni kell az utat, nincsen mese, itt jut eszembe az író verse – Menetelés - igen volt ez így menetelés, vánszorgás, esedezés, nyögés.
Itt már Szibéria kertajtajában voltunk, jól keleten, a nap korábban nyugodott le, hamarosan szürkült, de egyben nem lett olyan sötét, amint általában, mert a napnak a hajlatát tudtuk kísérni, a keleti égen és bizony teljes sötétség nem volt, mert tizenegy óráig szürkület volt, utána meg három óra tájban már pirkadt. Persze ez csak nyári időszakban volt, télen fordítva van, hamar sötétedik és reggel kilenc óra tájban kezd világosodni.
Valami erdőbe értünk és a homályból valamiféle sátortábornak a körvonalai tárultak elénk, a tábor morajlott fel és emlékszem, ahogyan megállítottak bennünket, abban a minutumban, s mint a colostok, összerogytam. Ez a (Radnóti) „Menetelés” úgy ahogyan a versben megíródott.
Annyit tudok, se enni, se inni nem kaptam, valahogyan bevánszorogtam a beosztott barakkba és mi lett azután, köd és homály. Arra ébredtem, reggel van, sorakozó a sátor előtt. Akkor néztem nagyjából körül, hová is hajtottak bennünket, hol van a székhelyünk, igaz, nem tudtuk térképileg a helyet, sem az irányítószámot. Hogyan levelezünk az otthonnal.

Az új tábori élet...

Ha turista lennék, akkor nagyon szépnek ítélném meg a tábor fekvését, de mivel börtön jelleggel bírt itt minden fa, bokor, így csak a fájdalmak, siralom katlanának tudnám nevezni, később meg talán a halál táborának.
Kb. 10 ezer hadifogoly nyert itt tanyát, akiket idetelepítettek még ismeretlen célból. Megtörtént a századbeli elosztás, ki-ki melyik barakkban foglal helyet, hol alszik, ki-ki mellett. Ekkor már kialakult a baráti kör, ami nem többől állott, mint négy-öt fő, akikkel úgy mégis a napi gondokban és fájdalmakban elviselhetővé tettük az egymás melletti élést, sőt egymást kisegítettük vagy elosztáskor helyettem is felvételezték az adagomat.
Jöttek a nagy táborrendezési versenylázak. Kb. minden századnak volt egy körlete és azt kellett méltóképpen dekorálni, főleg annak a bejárati részét, valami jelképpel, szimbólummal. Megindult a verseny. Mindig akadtak mindenre alkalmas hadifoglyok, hát itt is akadtak ilyen mozaikrendezők, tervezők, ami lehetséges volt, abból, fából, kavicsból főleg nyírfa állott rendelkezésre, s tényleg jöttek is ötletes kivitelezések. Persze, már itt is központi szimbólum lett a csillag, nekem szokatlan volt, de másnak is, de az orosz követelte, hiszen ennek a jelvénynek égisze alatt lett a győztes és vívta ki magának a diadalt. Szerepelt is a csillag, hol kövekből, hol nyírfakéregből, földből, ágból, hogy miből az nem fontos, csak ott álljon és örüljünk, hogy ez alatt a csillag védelme alatt élhetünk most.
A sátrak, amint megállapítottam amerikai sátrak voltak, dupla oldallal bírtak, gondolom még télen fűteni is lehetett volna benne, hiszen szigeteltnek kellett lenni. Nem a földön aludtunk, úgy emlékszem valami priccs volt itt is, s talán takarót is kaptunk volna. Megszűnt a hering szorosság, nem kellett egymás seggében turkálni és főleg arra az oldalamra feküdhettem, amire éppen kívánkoztam. Ez magában már nagy fejlődés és kényelem volt.
A kosztolásra vonatkozólag megindult a normalitás, kezdődött a korpa. Itt nem csináltak problémát a változatossággal, a menü három hónapig reggel, délben, este korpa és három hónap után köles, és három hónap után káposzta és kezdődött elölről a vetésforgó a konyhában. Nincs mese ez van, ezt kell szeretni.
Hogy miben állott a korpaétkeztetés? Úgy velem a reggelihez kellett kb. fél liter forró víz, ebbe tettek kb. öt deka korpát, talán egy kis sót, na olajat nem merem mondani, mert nem lehetett rajta látni, lett egy leves, vagy talán korpatea.
Délben ugyanennyi víz, na mivel ebédről volt szó, akkor tíz deka korpa tette sűrűbbé a főétkezést, este amint reggel volt ugyanez ismétlődött.