Palotaőrség 1976. karácsony estéjén Az első napi szolgálat élménye.

Vegyes érzelmekkel telitetten vártam az első szolgálati napot, amikor is a beiktatásom szentesítve lesz. Dec. 3-án, pénteken 15h-6h-ig fog tartani szolgálatom. Időben érkeztem, hogy a legközvetlenebb főnököm Sütő Zsiga beiktathasson a munkaterületembe. No, nem olyan érzések voltak bennem felburjánozva, mint amikor talán annak idején igazgatói beiktatásom volt az iskolánál, de hát most ez van, ezt kell szeretni, ha egyáltalán szeretni akarom. Tőlem függ, hiszen a felmondás jogával minden nap élhetek, de a másik oldalról is ugyanez érvényes. A Zsigával való ismerkedés folytán megtudtam, hogy az apját én már ismertem Vasvárról, remek fotbalista volt és némi hasonlatosságot találtam a fiában is.
Nem is csalódtam, mert bizony az egész családot ismerem, azaz ismertem, a leszármazottakat is. Apja testvére a Sütő Mariska, már annak idején sokat járt hozzánk és a nővéremmel egyetemben nagyon szépen énekeltek. Nővérem szoprán, a Mariska pedig nagyon szép alt hangon tercelt hozzá. A Mariska ura, aki szintén kartárs volt Rábamolnáriban Pungor Imre nagyon jó barátom volt. Gyermekeik a jelenben Pungor Zsuzsa, mint orvos, fia Bandi, pedig mint fogorvos tevékenykednek Szombathelyen.
Pici a világ így bizony nagyon megörültem a sok ismerősnek és mindjárt már otthonosabb lettem az idegenben.
Zsiga elvezetett a felállítási helyemre. A kastély épületnek a kapuszínes főbejárata mellett van a már említett üvegkalitka, ahol lesz végeredményben a munkahelyem. A körítés, amit pillanatnyilag észleltem szimpatikus volt, hiszen van központi fűtés, na meg egy melegítő iccakára, telefon, ami összeköt a külvilággal, hát majd csak lesz valahogyan. Feladatom: figyelni, őrködni, a kapukat becsukni, az autókat beírni, ha már mind megjöttek. Különösen felhívták a figyelmemet az igazgató elvtársra, hogy nagyon vigyázzak arra, amikor Ő jön kocsival, ha netán zárva lenne már akkor a kapu és dudálnak, hát pillanatok alatt nyissam ki a kaput, mert az igazgató úr nem szeret várni. Ez kicsit nem a legjobb beállítás, mert a bizonyos üvegkalitka pontosan az ellenkező kastélyrészen van, mint az autó bejárat, és bizony a hosszú folyosó, na meg ki hallja meg a tülkölést, ez egy kicsit nem a legjobb beállításban van. Azért kell figyelni arra, hogy minden kocsit ellenőrzök, hogy megjöttek-e? És ha még valamelyik munkaterületen lenne, hát késleltetem a végleges vaskapu belakatolását. Ugyan vannak kényes maszek kocsisok is, akik ugyanezt a jogosultságot akarják maguknak kivívni, ha tülkölnek, akkor a kapu nyíljék ki.
Átvettem a szolgálatot. Négy óra után az iroda dolgozói lassan szálingózni kezdtek.
Ahogyan mentek kifelé és intettem egy nyájas képet köszönés kíséretében, volt aki rám nézett, s majd Toldi idézet jutott eszembe „Szép öcsém be nagy kár...” s vala hogyan igen mélyre kerülhettem, mert a tekintetek nem igen értek le hozzám.
Hát ennyire süllyedtem, ennyire magasan állnak felettem, valahogyan nem találom pillanatnyilag a helyemet, hát ekkora a távolság dolgozó és dolgozó közt?...
Hat ilyen kicsi csak az állásom helyi értéke? És olyan nagy az itteni dolgozók érték többlete? Az első találkozásom megtörtént az igazgatóval is. Engedélyt kértem bemutatkozásra, hiszen ma vagyok itt először. Kezet fogott velem, és kívánja, hogy jól érezzem magamat. Se több se kevesebb. De mégis azt kell mondanom, hogy ez mégis sok volt, mert talán máskor még ennyire sem bőkezű humanitása, mert eléggé szűkszavúnak és főleg nagyon magasnak érzi magát a biztonságos beosztásában.
De máskor is megfossza magát egy-egy mosolytól, és kellemesen köszönt vissza.
Ilyenkor el-elgondolkodom, Istenem ezek az urak gondoltak már arra, hogy Jákob létráján nemcsak felfelé is lehet menni, hanem felülről lefelé is lehet ereszkedni. Pillanatnyilag most megint szokatlan a környezet, mert úgy érzem a szó és a tett az nagyon messze áll. Valamikor még a méltóságok világában éreztem ilyen hasonló feszültséget, azaz akkor talán nem ilyen érzéssel fogadtam a kesztyűsködést, mert abba születtem bele, amikor a rang és főleg a vagyon vámsorompókat és karantént csinált ember és ember között. De, most amikor mi öreg veteránok megvetettük a puha és kényelmes fotelektől süppedő szocializmust, amikor a nép vette a kezébe a gyeplőt, amikor a kizsákmányolás ember által megszűnt (megmondtuk ki, akkor) nekem nagyon szokatlan, hiszen semmit sem változott a világ, ismételten átvettük, átloptuk a régit, csak még kirívóbban élünk vele, azaz visszaélünk a nép által kreált hatalommal. No, nem kell elkeseredni, és rossz kedvűnek lenni, hiszen minden mulandó és semmi sem örök, talán a szabó hibázott a kiszabásnál. Mindenkit igyekszem megtisztelni, de azért nagyon bánt, hogy kétszer apja lehetnek egyik másnak és akkor csak, mint levegőnek néz el felettem, szegény… mondom magamban. Van már akivel tudok elbeszélgetni. De mivel nincsen a hátam mögött

Karácsony estélye

idő és kialakult baráti kapcsolat, addig ridegebb lesz a légkör. De fölöslegesen tartom ezt az aggodalmat, végeredményben hozzám nekik nincsen mondanivalójuk, hiszen nem köt össze semmiféle munkaköri kapcsolat, ahol esetleg egymást emberileg megközelíthetnénk. Jól van ez így, volt már rosszabban is, de volt jobban is, ahogyan mondani szokták.
Egy hónapban 170-180 óra közt szolgálok. Ma van talán a legnehezebbike, mert 18 óra lesz egyfolytában déltől reggel hatig. Na ez egy kicsit fárasztó és talán kimerítő is lesz és főleg a karácsonynak a hangulata ide is beszűrődik, ha másképpen nem hát az éter hullámain keresztül. De ha arra gondolok, hogy a háború és a hadifogság és főleg a börtön és internáló tábori időm alatt is volt karácsony, azért ez mégsem olyan fájdalmas és riadalmas, habár magam vagyok, csak a telefon köt össze Endréékkel, de úgy érzem kibírható. Igyekszem az időt jól eltölteni, hogy tartalmas is legyen a 18 órai szolgálat.
A karácsony ünnepe olyan fészekkereső ünnep, amikor mindenki valahová szeretne tartozni, felmelegedni. Ez az ünnep nem a magányosság ünnepe, a közösségé, a családé, amikor a fénylő és édességtől megrakott fenyőfa körül letelepednek a gyerekek, unokák és mintha egy darab mennyország szakadt volna le a menyből, mosoly, és derű az arcokon, mintha nem is volna hétköznap, egymásnak és egymáshoz felemelkedő ünnepiséggel közelednek, angyalsuhanással tipegnek a szobában.
Talán ez hiányzik most? Lehetséges, de mégis boldog vagyok, mert akiket szeretek a jelenben azok is boldogok egymás körében. Ez a karácsony ez az én ünnepem, s velük együtt énekelem a „Stile Nacht” gyönyörű dallamát.
Nemrég jött el édesanyu a kettő kis unokával hozzám ide a kastélyba, és már az ajtóban megkezdték a kis unokák a szép karácsonyi dalokat énekelni.
Köszöntöttük egymást és siettek haza, mert a lánykák már nagyon várják a maguk karácsonyát is. Várom Endrét és Arit, de lehetséges, hogy Atti is megszalad még az éccakában. Nagyon fogok neki örülni.