Orosz munkás életszínvonala

A nagy nyomornak egyszer tanúja is lehettem. Amint már írtam, nagyszerű fűtőnek bizonyultam, fogyott a kiváló jó nuttos, gyalult hajópadló, adta a jó meleget, száradtak a falak.
Velem dolgozgatott egy orosz munkásnő is. Amikor fújtak a déli ebédszünetet, azaz a munka végét, mindenki mehet ebédelni, az én orosz Natusa asszony odajön hozzám, elsőben, csak melengeti fagyos kezet, amikor már felmelegedett, így szolt hozzám. „Pán” uram engedje meg nekem, hogy a krumplimat itt a tűzben megsüssem. Na ez aztán igazán nagy megtiszteltetés, hogy úrnak szólított, hát természetesen nagyon szívesen eltakarítottam a lángos részt, a parazsat előkészítettem a finom suszterfánk megsütésére. Szép parázsfészket varázsoltam és kezdte belerakni a parázsba a krumplikat. Tett a parázsra vagy öt darabot, de szépet, nagyobbak voltak a tyúktojásnál. Hamarosan éreztük a sült krumplinak a finom illatát, ami nagyon csiklandozta az orromat, hiszen öt szem krumpli. az elérhetetlen birodalom nagy kincse. Mikor lesz nekem öt szem krumplim, amivel szabadon rendelkezhetem?... Amikor kellően elhelyezkedett a zsenka, kérdem most én. Miért nem mész haza főzni és otthon ebédelné? Rövid volt a válasz. Otthon is csak ez lenne az ebédem… Ekkor valami nagyon szorongatott, hát ilyen igénytelenség szorult ebbe a népbe, ennyire alacsony nívón van, egy orosz munkásnak, nőnek öt szem krumpli sülve és kész az ebéd, sem vaj, töpörtyű, sem szalonna....stb…. hát igazán kevésből el lehet ezt a kettőszázötvenmilliót tartani.
Hol tart a nyugati munkás, beleértve magunkat is. Azért fordult elő velem az a történet, amit majd befejezés után elmondok. Nyálcsordogálása közben néztem a pirosodó szépen sülő krumplikat, én ugyan már ettem, mielőtt megsültek volna, mert az emésztő mirigyek bőven öntötték a nyálat a számba, csak nyelnem kellett olykor-olykor.
A zsenka nagy szakértelemmel forgatta a krumplikat, hol erre, hol arra, úgy hogy egyenletesen süljenek meg a nagyszerű csemegék. A jó parázsos tűz bizony hamarosan megpuhította a csemegéket, a zsenka is amint nyomkodta őket, puháknak bizonyultak. Mi ekkor nem kaptunk ebédet, nem hozták ki utánunk, mondván majd este megkapjuk egyben az ebédet és a vacsorát is. Ez részben jó is volt, mert úgy voltunk, mint a gyerek karácsonyi ünnepek előtt, semmi kívánságát nem teljesítik korábban, majd a Jézuska karácsonykor meghozza. Ebben a hitben a gyerek is elcsendesül, elhallgat, hiszen minden megkap

szent este, tehát jó lesz nem követelőzni, nem kell, és nem is szabad rossznak lenni, mert akkor a Jézuska nem hoz semmit.

Én is kaptam a krumpli héjából
Így a telített várakozásban megnyugodva epedve várja a gyermek az ünnepi estét, hiszen akkor lesz a beteljesülés a vágyak birodalmában. Hát ezzel a lelkülettel dolgozgattunk korrogó gyomorral a hidegben, majd este megkapjuk az egész napi kosztot, s egyben, mint ballaszt, tömeg a már összeszűkült bendőt kellően ki is domborította, ami a jóllakottságnak a gyönyörét elvezhettük.
Ezen gondolatok közepette a zsenka kiszedte a parázsból a szépen megsült krumplikat, amit csak már fél szemmel nézegettem. Vigyáztam arra, ne hogy meglássa rajtam a nyálfolyásomat, amikor nyeltem is elfordultam, hiszen engem „Pan”-nak úrnak szólított, ehhez a szóhoz pedig méltónak kell lennem, és főleg úri módra kell viselkednem.
Szép lassan hámozgatja a fekete, pirosas pecsenye darabkákat, de ekkor mégis csak fellángolt bennem a nyomornak a fullánkja, na ha a héjat leszedi és eldobja, akkor majd én is ehetek valamicskét a finom ebédből. Azt is láttam, nem vékonyan hámozgatja az omlós sültről a héjat, enged rajta jócskán fehér húsocskát is. Minden lehámozott darabocskát egy helyre rakott, egy deszkadarabra. Egy kicsit gyanús volt ez a művelet, hátha van odahaza kutyája, vagy valamiféle állatja és annak halmozza egy kupacba a cigánykormos héjakat. Azért félszemmel tartottam ezt a műveletet és főleg mi lesz ha már mind az ötöt lehámozza?... Az öt szép fehér gömböcskéket egymás mellé állította, finom gőzt eresztettek az orrom alá. Amikor végleg befejezte ezt a fejtési műveletet, felfogta az összes lehámozott héjat.... na mi lesz?-hová kerül, ha el akarná dobni, akkor feltétlenül megfogom a kezet, ne, adja nekem.... de pillanatok műve volt, egy csomóba fogva tartotta a markában a mennyei égett krumpli héjat és e szavakkal fordul felém. Pan, uram ezt magának, azaz neked adom.
Így vált be Arany J. mondása: Jobb ízű a falat, ha mindnyájan esznek. A zsenka tényleg evett, de én hol faltam, hol majszoltan szopogattam a fenséges falatokat. Hálás szemekkel tudtam csak adózni ekkora meleg szívű, jó cselekedetért, hiszen a koldus adott a rabnak, nálánál koldusabbnak. Móricz: Hét karcárja után mondhatom. Nekem már nem hibádzik.... a hetedik krajcár... talán neki sem hiányzott már a krumplihéj.

Ettünk, de nem mint győző és legyőzött, nem támadó és ellenség, ettünk mint kettő ember, teljesen ismeretlen, hitbeli evangéliumi mondással: minden ember a mi felebarátunk... akár jóakarónk, akár ellenségünk. Itt csak mint felebarátról lehetett már szó, aki valamiképpen erősíteni akarta a testben hervadó lelket, ne csüggedj.
Nem tudom felejteni ezt a nemes gesztust, így aztán úgy ereztem ő az úr, a lelke volt finom, anya volt még a nyomorban is. Úgy segített, amennyire neki is tellett. Talán már más az ő helyzete is, de ha tudnám ennek az asszonynak a címét, ha ugyan egyáltalán meg élhet, hiszen már a nyolcvan évet kellene neki taposni, mert akkor úgy láttam nálamnál kb. tizenöt-húsz évvel idősebb lehetett. De szeretném most visszakinálni, kamatoknak a kamatjával, de csak emlékezetemben tudom tartani és megörökíteni, de áldom és mint ahogyan tisztelegnek az ismeretlen katona sírjánál, úgy én is nagy tisztelettel és halával lengetem meg a hála zászlaját, e nemes de egyszerű munkás zsenka emléke felett.

Első világháború után magyar fogoly lett. Sírt az öreg…

Fogságom ideje alatt találkoztam több ilyen nemes lélekkel, akik nagy szeretettel kezeztek le velünk.
Egy alkalommal a munkahely közelében láttunk egy idős, szakállas veteránt. Csak hallgatódzik, milyen nyelven beszelünk?... figyel bennünket. Szólunk neki, papa, kak gyella? Hogy van?--- válaszul magyarul mondja: jól... hát Te tudsz magyarul papa? ... Igen tudok, mert az első világháborúban a budai sörgyárban volt hadifogoly és rettenetesen jó dolga volt, soha de soha nem utána ilyen jó világa, és nagyon szeretne még egyszer hozzánk eljönni, ha kell még hadifogságot is vállalna, de már amikor ezeket a szavakat mondogatja, nagyon törte a magyar szót, de minden szavat megértettünk jól, látjuk ám, amint az öregnek a szeme könnybe borul és sír, de nagyon sir... alig tudtuk megvigasztalni és kérdeztük, miért sírsz papa? Nincs jó dolgod? Éhezel?... Panaszok özönvizével árasztotta el ajkát, de mindig körülnézett, nem hallja-e a davaj, vagy egy arra jövő orosz. Sok panasz után, amikor már jól kisírta magát szegény nagyapa, meleg szeretettel ölelt meg egyet közülünk, megcsókolta, drága magyarok... és elhúzta a csíkot, eltűnt a vándor. Mi pedig nem értettük meg a panaszt, Tiborc panasza volt ez... de ki hallgatja meg és ki segít rajta.

Sok ilyen Tiborc mesélte el életét, az itteni sorsát.
Már korábban írni kezdtem, milyen nehéz volt azt elhitetni itt, hogy nekünk otthon tehenünk, disznónk, földünk van…
Egy alkalommal villanyszerelőt kerestek. Ugrok, mint a nyúl, ismét kérdezi tőlem az orosz. Special?...da, da....
Na igazán a villanydolgokban nagyobb volt a jártasságom, mint a mennyezeti vakolásban, lesz ami lesz, fő az, hogy nem kell földmunkát végezni, ami a legrosszabb normájú, fizetésű magas normájú munka volt itt. Abban csak meglehet dögleni, de nem lehet abból normát sem csinálni.
Na mentem a nacsalnikkal, villanyszerelőként.

Villanyt is szereltem

Villanyszerelő, nem sokat tudtam vele szót érteni, hiszen csak szavakat raktam egymás mellé, rúgtam, kapálództam, azért csak megértettük egymást. Azt már tudta, nem német vagyok. Hungri, magyar, persze, hogy hol van a házam és hol élnek a magyarok, az teljesen homály előtte. Ugyanis itt ezen a vidéken élők nem ismerték a háborúnak gyilkos kezét. Hiszen a térbeli távolság is vagy ötezer km és az Urál... tehát aki nem volt katona, annak fogalma sem volt az Európai szintről. Itt született, ebbe a szintbe, amikor már teljesen minden közös volt, magántulajdon teljesen ismeretlen. Még egy kecske, vagy malactartás is felért valami ismeretlen fogalommal, hiszen miből is tudná eltartani? Minden a közös és mindenki a közösből él, úgy ahogyan a nagy háborúra való felkészület és utána lehetséges volt.
Megérkeztünk a munkahelyre, ami egy épületrészből, azaz annak egyik terméről volt szó. A munkavezető magyarázza nekem, hogy a falba kell elhelyezni kb. másfél méter csövet, abba vezetőt stb. De meg mielőtt munkába állhattam volna, kurity, volt a válasz, de nekem nem volt dohányom, így a maga mahorkáját nyújtotta felém, Pravda újsággal együtt. Sodortam vagy szivarnyi vastagságú cigarettát és a picskivel tüzet csiholtunk, majd nagy lánggal szívtuk a mennyei bájfüvet. Ezen füstgomolyag mellett jött szoba az itteni helyzet. Kérdem mi a foglalkozása. Villanyszerelő. Mennyit keres? És mit tud rajta venni?... Bizony az nem sok, sőt nem is elég, mondom én. Igen ám, de a zsenka is dolgozik, az is keress… Az mennyit keres?.. A kettő fizetés is éppen hogy az életfenntartására elég, de miből lesz a cipő, a lakáskultúra. Rádió? Amit itt csak külön engedéllyel szabadott használni. Központi vezetékes rádiót mindenki megkaphatta, de külön szuverén álló rádiót nem szabadott üzemeltetni.