 |
    |
 |
Szelestén hagytam az ékszereimet... Volt időnk és elbeszélgettünk azon, hogy ki merre járt. Nem emlékszem a lakhelyére, sem a foglalkozására, abban állapodtunk meg, amikor hazamegyünk, hozzánk eljön az én kedves barátom, és akkor megünnepeljük a nemes és becsületes tettet, a gyűrű meglétét. Amikor kérdi, hogy én hol lakom. Szelestén, felvillan a szeme. Nagyszerű, hiszen neki oda el kell menni, mert a váti reptéren voltak előzetes gyűjtő fogságban. A váti reptérről kísérték Szelestén keresztül. Amikor pedig jöttek le a dombról, volt annyi ideje, hogy egy háznak az udvarára beugrott és ott valahol valamelyik kút közelébe elásta a családi ékszereit, amit ez ideig vele hordott és rejtegetett. Látta az ékszerek szomorú kimenetelét, jobbnak vélte azoknak biztonságosabb elhelyezését, így jutott erre a gondolatra, hogy Szelestén elássa őket. Tehát ha hazamegyünk, úgyis eljön érte, már az ékszereiért és nagy lakomat csapumk. Mivel ekkora határozottsággal emlegette Szelestét, az ékszerek elásását, én a részletekbe nem kérdeztem bele, mert úgy éreztem, nem avatkozom bele, ki tudja mire hazajövünk, melyikünk érkezik meg előbb és ha én érkezném meg habár nem hinném és nem találnám meg az ékszereket, talán gondolatában felmerülne valami kétely.... Így bizony amennyit elmondott, hogy Szeleste, a dombon valamelyik háznak udvara… stb.... belenyugodtam és abban a reményben, na nagy öröm lesz egy boldog viszontlátás Szelestén. Magam is örültem ennek a lehetőségnek, így nem érzem magamat adósnak, hiszen megvendégelhetem én ezt a nemes lelkű barátomat. Még sokáig elbeszélgettünk a jelen felett és egy kicsit a jövőről, de csak halványan. Azt is megtudtam róla, hogy ott valahol egy másik lágerban zenekarban játszik, így nem robotol naponta. Elbúcsúztunk egymástól, boldogan öleltük meg egymást, a viszontlátás reményében. Elváltunk egymástól, mint az őszi falevél a fától. A gyűrűmet, soha többet nem húztam le az ujjamról, és megfogadtam, ha a davaj el akarja venni, ordítani fogok. Nagyon de nagyon boldog voltam és mindig eldugtam, ha közelembe davaj jött. Haza is hoztam a gyűrűmet és most a drága kis anyu beolvasztotta a kereszt alakú nyakláncába, ő viseli nagy gonddal. Meghalt az a fiú, aki megtalálta a gyűrűmet Teltek múltak a hetek, hónapok. Úgy emlékszem két hónap elteltével valami ragály volt a szomszédos lágerban, és megdermedve halottam a gyászhírt, az a fiú, aki megtalálta a karikagyűrűmet, már hazament a lelkek szárnyán, meghalt. Borzasztó, nem akartam elhinni, hiszen milyen jól volt, még amikor találkoztunk. Úgy sajnáltam, nem tudtam meg a nevet sem a címet, legalább most a családjának tudtam volna írni, vagy nekik meghálálni ezt a nemes cselekedetet. De én magam is nagyon megharagudtam magamra, mert sem a nevét, sem a lakhelyet nem jegyeztem meg, bízva abban, amiben megegyeztünk, ha hazajövünk ő keres fel Szelestén. Így nem terheltem meg az agyamat, ki gondolta volna, hogy a kaszás elrabolja ezt a jó fiút, de elrabolta örökre az ékszereket is. Azóta sem jártam utána, hogy a jelzett dombon a kutak környékét felássam, vagy érdeklődjem, hiszen ha nincs ez ideig meg, akkor már úgysem lesz meg, ha pedig valaki azt már megtalálta, úgy sem vallaná be nekem, hogy megvannak, azaz megtalálta. Így örökre homály pókhálója lepte be ennek a jó fiúnak az emléket, de meg csak a családján sem tudtam segíteni. Ezt csak azért is mondom el, ha lett volna a nyakába dögcédula, akkor talán ezen az alapon rá találtunk volna, de mivel csak egy szám volt, ki tudja melyik szám és szám mellett kinek a neve állhatott. Mennyi tragédia, mennyi megdöbbentő meglepetés, ki hitte volna, hogy a kegyetlen és engesztelhetetlen halál őtet is begyűjti a szibériai szentek sorába. Áldott legyen az emléke, mint ismeretlen hős lesz a lelkemben, örök példaadó maradsz a nevelésben, itt állítok Neked örök emléket, mert még fiaimban is és unokáimban élni fog szent emléked, Te névtelen igaz becsületes jó pajtás. Fogságról... Nem tudom ki lesz az olvasója, visszaemlékezessem sorozatának, de bízom abban, bárki is olvassa, bárki is böngészi, nem az indulat pillanatnyi hőfoka, sem a fogság ura, sem a pillanatnyi fellángoltság érz6ődik ki soraimban. Szeretném hinni, semmit hozzá nem teszek, de el sem veszek az akkori adott helyzetből, úgy ahogyan az emlékezetemben megmaradt, most már sok mindentő mentesen leülepedetten, nem olyan pillanatnyi ketreci fogcsikorgatástól átitatva, mert hiszen minden fogság embertelenség, akár itt, akár ott, vagy bárhol, tehát nem megszépítve de nem is felejtve a vagy huszonhét hónapnak emlékeit. Minden kalitka zárka és fogoly annak udvara, még ha aranyból is lenne a zárka, mert nem a zárkának anyaga, fajsúlya a döntő a fogoly számára, hanem az az embertelenség, ami egy emberrel fogságban lejátszódik. Amikor nincsen emberi egyéni akarat, amikor nem lehetnek vágyak, amikor csak mint tömeg mindennemű érzéki szálak nélkül, amikor az ember az embert állattól meggyalázóbb helyzetben sínylődteti, amikor csak a mának élhet, holnap bizonytalan, jövő meg reménytelen. Magamat is érdekel minden fogságnak a története, a foglyoknak napi élete, küzdelme a létért a máért és bizakodni a holnapba. Nagyon tud lelkesíteni egy-egy fogsági siker, egy sikerült szökés, egy furfangos cselgáncs a rabtartók felett, szóval a gyengébbnek mindennemű győzelme, még akkor is ha esetleg lebukik a kezdeményezésével. Szeretem olvasni a hősködést, amint elviseli a fogságnak mostohaságát, ahogyan igyekszik túltenni magát a bukáson és már újabb sikerben való morfondérozás köti le minden idegszálát. Nem is tudnám már olyan szenvedélyesen leírni a napi szenvedések lázát, úgy mintha akkor egyszerre vethettem volna papírra. Valahogyan megszépülnek a szenvedések könnyei, már szebben csillognak hiszen a könny akkor is jön ha örülünk, akkor is csurdogál ha sírunk, és akkor is patakzik ha valami nagyszerű élményben volt részünk. A mostani könnyek már nem olyan keserűek, mint akkor tán melegében írhattam volna le az eseménye k láncolatát, de azért nem szűntek meg harminc év távlatában sem és bizony életemből ezek az évek termés nélküli évek voltak. Ezek az évek az embertelenség kínzó évei voltak, ezek az évek gyötrelmeivel ram rakódtak, mint a városi korom a tiszta házakra, beszürkülnek a sok füsttől, ezek az évek felejthetetlenek lesznek, amíg csak az emlékek emlékezetek lehetnek. S csak azon gondolkodom néha, milyen szívósnak, milyen kitartónak kellett lenni, mekkora hittel voltam átitatva hogy élnem kell, nem pusztulhatok el éppen most. Csak elfelejteni minden szépet ami valaha is volt, csak emlékként beszélgetni egy kis lelki vigaszért, hogy még talán egykor ismét ember lesz belőlem is, emberi módon élhetek ,teljesen levetkőzve minden széptől ami volt, csak így lehetett itt a Szibériában róni a napokat, amikor a legkisebb valami is nagyon feldobott, ami nagyon fel tudott hangolni. Egy marék csalán ha volt, egy fagyos káposztacsutka, egy marék répalevél, ezek mind-mind tudtak hatni rám, hiszen itt csak a lét és semmi más... itt kezdődik és itt végződik a földi gyönyör alfája és omegája a gyötrődésnek. Erzsébet napja Na ekkor már a szibér nagyon élesen harapdált bennünket. Bizony a higanyszála már nem bírta a mínuszt mérni, csak a borszesz hőmérők vették fel a versenyt a télapóval. Nov. 19-én együtt dolgozgattam Kecskeméti postának egyik főtisztviselőjével Hujber Jóskával. Mi is volt a munkánk?... Bizony nem könnyü volt a munkafolyamat, kb. tizenöt-húsz kiló körüli nehéz cementblokk téglákat kellett cipelgetni vagy százötven méterre. Igaz kesztyűben dolgoztunk, de mégis nagyon nehezek voltak ezek a téglacskák, főleg nekem, akinek a sérve már tyúktojásnál is jobban kidudorodott. Hát ez van ezt kell csinálni. Voltunk ezen a munkaterületen vagy kettőszázan, akik ha néha nyögve is, de engedve a davajok szidalmának, csak hordozgattuk a téglákat a kijelölt helyre. Jóskával egyetemben kettesével járogattunk oda és el, azaz vissza. Szép idő volt. A hó csikorgott, mint mindig alattunk, de szép tiszta napos idő sütött ránk Erzsébet napján. Súly alatt nem igen beszélgettünk, hiszen éppen elég volt a súly a kezünkben, nem volt kedvünk enyelegni egymás közt, de ellenben amikor üresjáratban voltunk, csoszogó ballagásunk alatt csak váltottunk szót. Hiszen itt van idő, van alkalom, nem megy a vonatunk, nem kezdődik a hivatal stb... most minden szó mélyebbről jön fel és még mélyebbre száll le. Előgyölögtünk emlékeink felett és mi lehetne jobb téma, mint az Erzsébet napi emlékek közt emlékezni. Így tudtuk meg egymásról, hogy mindkettőnknek a felesége Erzsébet. Na mit is csinálhatnak most éppen odahaza? Van-e valami ennivalójuk?...vagy egyáltalán hogyan is lehet ma egy Erzsébet nap. Józsi elmesélgette a névnapi ünnepnek minden kis mozzanatát, sütéstől a főzésig mindent. Persze ahogyan főzögette a nagy névnapi vacsorát, a nyálunk csordogált lefelé, jó volt, hiszen ha nem is ettünk a valóságban, de legalább ettünk a múltból. Nagy névnap szokott lenni náluk, bizony volt terülj asztalkám. Elmesélte a vendégek sorát is, akik köszöntőbe szoktak jönni. Szép és kellemes nap volt számukra. Kitárgyaltuk a tésztakülönlegességeket, mikor jó a Linzer sütemény?... melyik torta a legízletesebb?...Persze a húsokból is összeállítottunk remek tálat , volt azon kacsa, csibe, malac, húsoknak minden válfaja. Na aztán már alig volt nyálunk a nyeléshez, felsóhajtoztunk.... Istenem lesz e még linzer, kacsasült stb... Itt ez teljesen ismeretlen fogalom, hiszen tán még kacsát sem láttak élve a lakók, de hogyan is ettek volna. Talán azok az ukrán deportáltak, akik az otthonukban jó gazdaságban éltek, azok igen élhettek jobb sorsot. De bizony , emlékszem, amikor jöttem ki a Donhoz, az egyik orosz faluban amikor megszálltunk, a szállásomnál találkoztam gyerekekkel. Megkínáltam őket tortával, amit édesanyú készített nekem az útra, hát uram Isten kiköpték, mint valami ehetetlent, nem ismerték ilyet sohasem evett. Nekem akart csinálni palacsintát a zsenka, de látom milyen fekete, korpapalacsinta, persze, én sem tudtam megenni, szintén csodálkozott azon, hogyan hogy nem eszem meg, de még csak meg sem kóstolom ezt a fenséges orosz kusattyot. Malchust még ne, is láthattak ezek a dolgozók, hiszen itt a disznó a nagy hidegben meg is döglene. De mi csak mondogattuk a szép emlékezetes Erzsébet napi ünnepi lakoma étlapját, én is elmeséltem a mi névnapi nagy vacsoránkat és csak sóhaj, szállott fel az ajkunkról, csak lelkiekben voltunk odahaza, de testben itt gyötrődtünk. Szt. Erzsébet ajándéka... A terepen nagy volt a nyüzsgés-forgás, ki éppen hozta, ki-ki indult vissza a téglarakáshoz újabb csomagért. Jóskával egy kicsikét megállunk a munkaterületén, két kislányt látunk jönni. Mindenki mellett elmennek és egyenesen felénk tartanak. Mit sem sejtve, hiszen valahová sietnek gondoltuk magunkban. Már ott is termettek mellettünk, és csudák csudája, Jóskának is meg nekem is egy kis csomagot nyomnak a kezünkben és illa berek, illa nád már el is tűntek a munkaterületéről. Mások is észrevették a lányokat, sokak mellett elmentek, és hogy, hogy csak kettőnket választották ki a sok közül. Ahogy feleszméltünk, kezünkben egy kis csogocska, a szokásos Pravda újságnak egy darabjába valami bele van csomagolva. Mi lehet a csomagban?... Amint bontogatjuk az újság papírt, Uram Isten kb. harmincdekás kenyér és kettő hagyma! Jóskával egymásra néztünk, de némák lettünk, csak néztük egymást, és ismét az ajándékra néztünk… szemünk megtelt könnyel... Jóska!! Szent Erzsébet ajándéka... Igaz. igaz mondta Jóska is hiszen csak mi ketten beszélgettünk Erzsébet napjáról, másoknak miért jusson eszükbe?... mint nagyon finom ajándékot nagy szeretettel fogyasztottuk el, nagy hálával gondolva a megajándékozó két kislányra, akiket többet sohasem láttunk a munkahelyen. Lehettek úgy 13-14 évesek. Miért pont kettőnknek adtak ezt az ajándékot?... Igen adhatta volna több másnak, hiszen amíg hozzánk ért, addig sok fogoly mellett menetek el, de nem, senkinek nem adtak, csak nekünk. Nem is szérün álltunk, a munkahely közepe táján álltunk meg egy kicsit pihenni és ott ért bennünket ez a kitüntetés. Soha nem felejtjük el ezt az égi ajándékot, azóta találkoztam Hujber Jóskával és ez az emlék köt össze bennünket is nagy szeretetben. Persze ez csak akkor és abban helyzetben volt nagy esemény és nagy ajándék, hol vagyunk ma már megint, hogy egy kenyérnek és kettő hagymának égi zsolozsmát énekeljünk?... Tény, az hogy így történt, így lettünk Szt. Erzsébet vendégei ezen a napon, nem tudom ekkor és ebben az órában gondoltak e ránk otthon?... E történetet már soknak elmeséltem és szinte hihetetlennek vélik a történetet, hiszen csak mi ketten lettünk volna a nagy határban és senki más, akkor még érthető volna, nem volt kinek adni másnak, de voltak sokan és sokakat elkerültek és egyenesen csak felénk tartottak és mi kaptuk meg e földi de mennyei ajándékot. Ha tudnám a kislány címét?... Ha tudnám a címét ennek két kis lánynak?... de szép csomaggal ajándékoznám meg őket. De semmi nyom, semmi alap a keresésre, így bizony nem lehetünk hálásak a valóságban. De egyben igen. Nincsen nagyobb ajándék, mint elesetteket támogatni, emberként kezelni, a nyomorgókat segíteni, embert látni a szenvedőkben is, a lecsukottakban is Azért tudnék néha felordítani, amikor egyesek még a földre sem akarják letenni a lábukat, az übermensch szerepét akarják betölteni, más nem ember, akitől nem függő viszonyban van. Sajnos napjainkban sűrűen találkozunk ilyen felnyársalt pócu pacákokkal, akik még annyira sem méltatják az ember tana hogy van?.... Ez már nem méltó a tekintélyükhöz. Sajnos, és kívánnám az ilyeneknek csak egy éjszakára lennének a kalitkába, csak egy éjszakára tudnák meg az emberi gyűlöletet, csak egy éjszakára süllyesztenék le őket a szennybe, csak egy éjszakára szenvednék át a poklok kínjait. Sajnos hamar tudnak felejteni az emberek, akik pedig nem részesülhettek a történetnek ezen szorongatott napjaiban, el sem hinnék mit élhet át az ember és mit kell neki kibírni. Most nem akarok élni a lehetőséggel, de szomorúan látom a jelenlegi munkahelyen mily törpének néznek és mily óriások tudnak lenni a törpék, hiszen mi van különbség köztünk, csak a fizetésben, de nem érdemekben és élettudásban. De hiába, a nemesfém is másként ragyog egy nemes nyakban, mint valami szemétdombon, pedig értékében egy, csak a helyi értékében más. Na én most ide jutottam, helyi értékem bizony nulla és azért ez nekem nagyon fáj, főleg az hogy miért érzem. Palotaőrség 1977. febr. 8. 20 h. | |
