Kenyérgyárba hívnak...

Pár hét tellett el ilyen nyomorban és nincsen kiút. De mégis jött a mentőöv, csak elérjem, csak addig tudja menni, hogy elérjem, csak annyi erőm legyen, hogy fel tudjak öltözni, valakit húzni, csak legyen valaki, aki bedob a tehergépkocsi aljába. Csak ennyit, és semmi mást most nem kívánok. Mi is történt?
Amint fekszem a Szent Mihály lován, mert annak is lehetett volna nevezni, nem élők voltunk, habár még nem haltunk meg. Hallom ám a barakk ajtóban valaki németül kiabálja, ki tudna eljönni a kenyérgyárba kenyeret felvételezni? Amint hallom ezt a mennyei szót és kiabálok vissza németül sofort, gehe ich warten so kleine minuten. Én ugrom, öltözöm, vonszolom ki magamat a látott tehergépkocsihoz. Ott voltak már páran, de jó erőben. Könyörögtem nekik, legyetek olyan jók, dobjatok bele a kocsi aljába.
Úgy is történt. Megfogtak, páran felnyomtak és én szép ívben estem lefelé, koppantam és vége. Itt vagyok. A többiek látták a nyomoromat, nem voltak rám mérgesek. Kenyérgyárba megyünk. Mi az a kenyérgyár?... Ilyen fogalommal én idehaza nem találkoztam. Jött velünk ez a németül beszélő nacsalnik is. Később megtudtam róla lengyel zsidó, azért is tudott németül. Szívesen vette meg a karikagyűrűt, zsebkendőt, inget stb. Kalmárság kiütközött rajta. Mivel németül gagyogtam megtűrt. Robogott a teherkocsi alattam.
Hideg volt, de csak külsőleg, a szívemben nagy meleget éreztem, hiszen kenyérgyár, kenyér, ott lehet is valamit enni, mi kell több? Örömem grafikonja magasra szökött.

Városon keresztül mentünk, jó érzés volt embereket látni, a télnek keménységét hogyan küzdik le. Ekkor láttam civilotthonokat, talán ekkor kapcsoltam a központomat a hazai vonalra, ekkor jelentek meg előttem az otthonmaradottak, a család, rokonok, testvérek, de talán csak, mint felvillanás az agytekervényében és már ahogyan jött úgy el is tűnt, mint a lúdvérc lángja a Fertő tó közepén.
Régis csak valahogyan felültem a robogó kocsiban, és jobban láttam, mint elfeküdve. Jó sokat mentünk, amikor egy kanyar, kémény és kenyérillat ütötte meg az orromat. Maga az illat már betöltött gyönyörűséggel habár a kenyeret még nem láttam. Megálltunk. Mindenki leszállt, csak én maradtam a kocsiban, hiszen úgysem tudtam volna menni, de itt mégis csak felállok valahogy.

A kenyérnek fenséges illata...

Majd ők hordjak a kenyeret, és pedig rakjam el valahogyan. Azt is hírül adták, a végén kapunk kb. fél kilóra való kenyeret. Fönséges szó, tettre kell majd váltani. Hamarosan jön az első járat, karján kirakva kb. tíz darab kenyér, bedobja a kocsi aljába. Én lehajoltam szent imádattal, ennyi kenyeret még látni is feltámadást jelent a beteg számára. Megfogtam őket szent imádattal, talán csak meg simogattam őket, csókoltam, bennetek láttam az életem folytatását, a feljavulásomat, mindenemet. Jókor jöttél te szent földi manna, te adsz nekem ismét felerősödést, te adod vissza nekem családomat, és te hozod el majd a boldog viszontlátást. Talán meg sírtam is, ha nem szégyelltem volna magamat, hiszen jöttek a kenyerek sorjában. Amint raktam egy-egy morzsa a kezembe maradt, szent áhítattal és lopva vettem be a számba. Éreztem a kenyérnek kimondhatatlan friss kellemes ízét, de igyekeztem megbecsülni ezt a kitüntetésnek magas állását, kenyér-felvételező lehettem.
Amelyik kenyér engedte magát, jobban megfosztottam egy kis hajától, édes lett a szám a jó íztől, ordítani tudtam volna örömömtől.
Tényleg a dolgunk végeztével megkaptuk fejenként a fél kiló kenyeret, vagy többet. Borzalmas gazdag lettem hirtelen és a többiek előtt nagy tekintélyé váltam, hiszen kenyértőkés lettem, akinek van tartaléka és ehet még belőle másnap is.
Lopva rejtettem el a fejem alá a kenyeret, mert éhes ember előtt nem tilos a lopás, hiszen életmentesnél nincsen lopás. Nem is lehetett vele dicsekedni a munkából este hazajött többi fogoly előtt, mert volt köztük olyan, aki ölni is tudott volna egy darab kenyérért.
Egy nagy bajom származott a hirtelen evéstől. Borzalmas gyomorégést kaptam a friss kenyértől, bizony itt nem volt szódabikarbóna és sokat gyötört a savtúltengés. De azért mit sem törődve ez volt a kisebbik baj, fő hogy ismételten mehettem felvételezni és el is jártam pár hétig. Amikor már teljesen kiismertem a helyzetet, ugye nőttek már az igények, miért egyek én mindig csak korpás kenyeret, egyek egyszer fehér kenyeret is.
A felvételezés alkalmával az orosz tiszteknek felvételeztük a fehér, valószínű kölesből készült fehér kenyeret. Ebből akartam enni, de hogyan?

Fehérkenyér lopás

A kenyértől éreztem az erőm növekedését, már magam is fel tudtam kapaszkodni a teherkocsira, sőt, teltebb lett a seggem is, a lábamat meg tudtam emelni egy lépcsőfoknyi magasságra.
Kb. minden másnap már alig vártam a kiabálást, németül és én már majd hogy nem ugrálva mentem. Ez a feljavulás, fokozatossága tizennegyedik nap után már erősen éreztette a hatását. Még amit itt meg kell jegyezni, ahogyan mondtam lengyel zsidó, németül beszélt hozzám. Ez pillanatnyilag nem is volt feltűnő, gondoltam a lengyelek is nagyon sokat szenvedtek a német csizma saroktól, a leigázástól, a teljes letiprástól. Persze, hogy nem menekültek a zsidók a német embertelen gázkamrája elől és itt a nagy oroszhonban találtak menedéket, megnyugvást. Emlékszem még arra, amikor Rábakovácsiban a parasztházaknál szintén voltak lengyel katonák, akik vállalták a mezei munkát.
Így volt kettő lengyel katona Horváth néniéknél is, akik a napi munkában segítettek és ezért jó kosztot és lakást kaptak. A nevüket elfelejtettem, ha jól emlékszem az egyik Alfonz volt, a másik nevét nem tudom. Még nekem is segítettek, mert Sztgyörgyön a telepítendő gyümölcsösnek a helyét, a fák gödrét, még az egyik lengyel katona ásta meg, nagy türelemmel és szakszerűen.
Így nem tűnt fel a lengyel, de németül beszélő nacsalnik, csak akkor hagyott bennem nyomot, amikor a kenyérgyárban már szereztem ismeretséget, a magam lábán tudtam járni és volt idő bent a gyárban körülnézni, akkor találkoztam szintén németül beszelő emberrel, aki szintén lengyel és zsidó. Hogy zsidó volt, ezt a velünk jövő géppisztolyos davajnak mondták, de az is nagyon megütötte a figyelmemet, hogy a davajok nem jó szemmel könyvelték el a zsidósagát, mert egy taglejtéssel a nyakára mutatott, hogy fel kellene akasztani, meg a szájával is mutatta a davaj és valami artikuláltan krrr hangot hallatott és a nyakára fricskázott. Nagyon csodálkoztam ezen ellenszenves érzésen, hiszen honnan tudhattam volna én ezt mástól.
De később is kísért a megállapításom, ahol már nem kellett fizikai munkát vállalni, ott mindenütt zsidók voltak a nacsalnikok, és azt nem állítom, hogy mind lengyel volt, de mind beszélt németül. Így tudtam én is velük beszélgetni, amennyire engedtek magukhoz, mert egy plénivel való enyelgés nem lehetett számukra jó pont, na meg aztán az ő szemükben sem voltunk mi teljes értékű emberek. Na de ez engem nem zavart, fő, hogy legyen kenyér, megkapjam a mindennapi pluszt a gyártól és kapjam vissza a régi erőmet. Jött is az erőm, visszalopózkodott, mint az éjjelre a hajnal, nappalra az alkony.
Amikor már a korpakenyérből bőven ehettem, gondoltam miért ne ehetnék én fehéret is. Előzőkben már jeleztem, a láger tisztjeinek is a gyárban vételezünk fel kenyeret, de fehéret érzésem szerint kölesliszből készült nagy százalékban. Szép külsőt mutatott, illata is valamivel jobb a korpásnál, talán valami kalácsszagra is emlékeztetett.

Nem sikerült a kenyérlopás...

Minden felvétel alkalmával három darab fehér kenyeret adtak a tisztek részére. Nagyon ügyeltünk e jó falatokra. Jó látható helyre tettem a többi közé, hogy meglegyen. A fekete mellett csak ínycsiklandózóan csábított a fehér, hogyan lehetne az egyik kenyeret megcsapni. Hadifogolynak a létfenntartása érdekében a lopás nem bűn, nem is bűntetendő cselekmény, főleg ha nem veszik észre. Mint a méhzsongás állandóan a tervek, a kenyér megszerzése körül keringtek a gondolataim.
Ezen gondolatok közt beértünk a láger területére, odakanyarodott a kenyeres autó a konyha elé. A gyárban szintén megkaptuk a magunk adagját, sőt már volt akkora erőm a kezembe, hogy amelyik kenyér repedt volt, egy kicsit tovább repesztettem, de úgy a folja a kezembe maradt. Így egy rakodás alkalmával megettem húsz-harminc deka kenyeret. De mégis kellett volna a fehér is. Én mindig a kocsin maradtam és adogattam a vivők karjába a fekete kenyereket. A három fehér kenyér csak lapult a sarokban, de hogy eleget tegyek a szakácsoknak is, akik szintén tudták a fehér kenyerek számat, egyet-egyet belekevertem a feketék közé. Már csak pár darab fekete kenyér várta a szállítást, de még az egy fehér nem tudta a sorsát, azaz én már jobb létre helyeztem, fogtam a fehér kenyeret, és könyörtelenül, erős mozdulattal a kocsi mellett lévő hóhegyre céloztam vele, a hó engedett az erőszaknak, elnyelte a fehér kenyeret. Na majd ha mind behordjak és az autó is elmegy, majd a sötét beálltakor kibányászom a hókamrából. Én ezeket így elgondoltam és szőttem a további terveket a sikeres kenyérlopásban.
Már éreztem a számban a jobb ízt, akkor csak valaki ordítja belülről, hogy hol a harmadik fehér kenyér, mert még csak kettő érkezett be. Hü a kevés vérem felpumpálódott, mi lesz most. Kiabálom vissza, hiszen már ott benn kell lenni mind háromnak. A szakácsok csak ordítják vissza, nem találják a harmadikat, hova tettük?... Mert nincsen, nem ehetek fehér kenyeret, lopva lecsúsztam a kocsi mellé, fájó szívvel benyúltam a kenyér által vájt lyukba, megfogtam az édes fehérecskét, kihúztam a hóból, lesöpörtem róla a hómorzsalékot és vissza a kocsira vele. Elbúcsúztam a vágyam értékétől, a csodálatos kenyértől, és amint raktam a feketéket a hordóknak, úgy félve csempésztem közéjük a fehéret is. Hamarosan kapom az ordítozó telefont, megvan a harmadik is! Na ugye mondtam, hogy benn kell lenni mindháromnak. Se akkor se azóta nem ettem, és nem éhezzem fehér köles kenyeret, maradtam a feketénél, ami kezdett engem kitölteni, de vesztemre is. Miért?… de még mielőtt elmondanám a vesztemet, itt emlékezek meg egy hal szállítmányról is, na meg egy jó seggberúgásról.
De amíg okás voltam, a többiek munkára mentek, azalatt az idő alatt a szállítókocsival mentem felvételezni.

Halszállítás története...

De most történetesen nem kenyérért mentünk, hanem „ribár” halért.
Az idő vagy huszonöt-harminc mínuszt mutatott, nagyon hideg volt a teherkocsin. De a téli öltözet adott némi védelmet, na meg a kocsi fenekébe húzódtam, védve voltam az erős légáramlásnak. Mindenütt kietlen téli egyhangúság, sivárság, kevés mozgás a szabadban, sőt még a falvakban sem volt mozgás. A táj egy vad didergő, zúzmarás élettelenség, még csak egy madár sem reppent fel sehol sem. Mintha véglegesen elfogyott volna az élet, hó-hó mindenütt, vad nyikorgás a gépkocsi kerekei alatt.
Nincs mit nézni a vad pusztaságban. Alig vártam, hogy megérkezzünk a tett színhelyére. Mentünk vagy negyven-ötven kilométert, ahogyan felbecsülni véltem az időt, bizony lassan lehetett csak közlekedni a fagyos hó miatt. Valahol megállt a kocsi, szemlélődöm, faraktárak sorakoznak egymás után. A zsidó nacsalnik elment, mi maradtunk a kocsin, azaz leugrálhattunk, hogy meggémberedett lábainkat egy kicsit megmozgassuk.
Kutya hideg volt, többször kellett dörzsölni az arcunkat, mert a fehér fagyfoltok hamar jelentkeztek rajta. És ha nem figyelmeztetjük egymást a fehérfolt láttán, akkor már később az elfagyott testrész élettelenné válik.
Ajtónyikorgást hallunk. Nyílik a raktárajtó. Benézek a raktárba. Látom a halhegyeket. Itt a halak úgy voltak felkupacolva, mint nálunk a kukoricacsövek a padláson.
Hamarosan raktuk, azaz lapátoltuk valamiféle kosárszerűségbe és bele a gépkocsiba. Kopogott a hal, mintha kavicsot raktunk volna. Tisza jégdarabbá voltak fagyva. Jól megraktuk a kocsi oldaláig a rakományt.
Felültünk a fagyos hal tetejére és indulás hazafelé. Már kezdett szürkülni, hiszen itt hamar lett este. A fenekem alatt a sok hal, de mit is lehet most kezdeni. Úgy éreztem magam, mint aki a tengeren úszik és szomjan hal a víz miatt, pedig vízen úszik. Én is ültem a hal hullahegyen, de éhes vagyok, enni kellene a halból. Vettem is egyet a kezembe, de hü de kemény, fagyos, jeges, hogyan lehet ebből enni. Kezdtem egy kicsikét melengetni, lehelgetni. Mintha valamit engedett volna a fagyosságiból, kés nem volt, kenyér nem volt. Hiszen ez borzasztó is volt, elindulunk reggel, minden élelem nélkül, majd eltelik a nap és senki sem kérdezte meg, nem vagyunk éhesek?… Ki törődött velünk. Bizony nagyon éhes voltam, azért vívtam harcot a jeges hallal, hogy tudnék egy párat eltemetni a gyomromba. Amikor már valahogyan a számhoz lehetett érinteni, fogaimmal kezdtem marcangolni, tépni, húzni, és valami kis darabocska le is szakadt a halról. Mint a jégdarabot forgattam a számban, puhulni kezdett, de éreztem a borzalmas sótöménységet, ami a halból szabadult fel. Akkor jöttem rá, hogy ezeket a halakat valóságosan sózzák, sóba teszik és kifagyasszák, kész a konzerválas. Köpködtem a sócsomókat, nyeltem a halfalatot. Igen ám a köpködés után,

na meg a sok só minden nyálamat felfalta, szomjúhoztam borzalmasan. Akkor pedig a sofőrfülke tetején lévő havat igyekeztem a számba venni, hogy azzal csökkentsem a borzalmas vízhiányomat. Mindegy, csak rágtam a halat, főleg a jó gerinc táját, nem voltam fukar velük, mert amivel már nem bírtam azt eldobtam, gondoltam, tán még éhesebb emberek találnak rá, és áldják a jótevőt.
Útközben egy öreg házaspár ballagott. Amint közeledtünk, jelet adtak, hogy vegyük fel őket. Volt szív a sofőrben felvettük a szegény oroszokat. Persze fotelyként szintén a halkupacra ültek. Borzalmasan felcsillogott a szemük a sok kusaty, élelem láttán, de nem mertek hozzá nyúlni, hiszen őket nagyon büntetik, ha rajtakapjak őket ilyen lopáson. Volt nekem szívem, elvettem a kezükben tartogatott valami szatyorfélét, megpakoltam ribával és visszaadtam nekik. S láttam szemükben a felcsillanó örömteljes boldogságot, lesz mit ma vacsorázni, de még holnapra is marad, sokáig integettek felénk, amikor elérték a leszállás helyüket, és gondolom az orosz „Bozse moj” Szűz Máriához küldték a fohászukat, kérték az Istent, fizessen vissza nekünk is valamivel. Fizetett is, hiszen hazakerültem, épen és jól.