Arról beszélnek, hogy szállítanak bennünket Szibériába. A fogsáni láger poklok pokla

Még mindig csak megmaradok Szibériában, Ural keleti felében, amihez nagyon sok emberi kapcsolatom támadt ottani tartózkodásom alatt.
Majd a fogságba esést, valamint az utazást, a következő alkalommal vetem le betűsorozatba, mert elsőbbsorban azt írom, ami úgy kapásra jön.
Kolhozban úgy emlékszem nem is voltunk többet, hiszen itt az a pár hónap, ami engedi a talajt megművelni, azt a gépek megteszik. Tényleg mégis furcsállom utólagosan, miért nem dolgoztak krumpliszedő gépek helyettünk, miért kellett a mi elnyűtt utolsó vonaglásunk ehhez a művelethez, nem tudom, akkor ott nem volt gép, ma már lehetséges a gépi erő ezen a tájon is.
Talán ma ott kezdeném, amikor híre járt Romániában, Fogsániban, a láger területén, fogolyszállítás lesz, sorakoznak a vagonok a vasút környékén, sőt látták azok a plénik, akik a vagonokat elő is készítettek tisztességes elszállításra. Tény mindjobban erősödik a hír, hogy ezer jó munkást akarnak toborozni, főleg szakembereket, mérnököket, stb. Ismételten megindult a zabrálas, sorakozás, ugyanis ha valamilyen mozgalom híre futott végig a lágeren, indulási hullámok tették még zaklatottabbá a borzalmas szaharai életünket, tán kívánkoztak is innen a pokolból.
Egy rendkívüli lélekjelenséget figyeltem meg az orosz módszerban.
Ebben a lágerban nem jutottunk vízhez. Hajnal négy órakor volt a kelés, ötösével sorakoztunk. Jött a megszámlálás, jaj de hogyan… ez a túl intelligens davaj eljutott néha százig, de ha nem akkor újra és ismetelten előröl kezdte borzalmas káromkodás és ordítozás zaja mellett. Tény voltunk vagy három-négyezren csak a mi barakkunkban, ami valaha hatalmas garázs lehetett és most ide háromszoros deszka priccset csináltak. Sima deszka, semmi alul, igaz fenyőfa volt tehát puhafa, vigasztaltuk magunkat cinikus humorral, ezen kellett feküdni. Úgy emlékszem mintha még meglett volna egy pokróc darabom, ami némileg alám jutott. Takarózni nem kellett, mert a nyári kánikula borzalmasan felnyomta a higanyszálat, a zárt barakk pedig áttüzesedett, itt takarózni nem kellett. Ettől a szörnyű hőségtől nagyon sokat szenvedtem, mert a meleget nem bírom alváskor, főleg ezt a kánikula meleget. De ha még csak ez lett volna a baj. Ahogyan mondtam, emeletes hármas priccs az egymás közti távolság csak ülőtávolságot engedett, állni nem lehetett, tehát ha le akartam onnan jönni, le kellett csúszni a lábrészig, ott cirkuszi mutatvánnyal lehetett csak földszintre jutni. Milyen is volt a elhelyezkedés.
Annyit tudok, fejvánkosként a megmaradt hátizsákom és abban elhelyezett tégla tartotta a fejemet alvás közben. Ahányszor a davajok capcarappoztak, magyarul vámot szedtek, azaz loptak, mindig el kellett dobni a téglát, és újat kellett szerezni helyette. Szóval az egyházi ének szerint „ha vándor utamon a nap leszáll, nyugtot fáradt fejem kövön talál”... én már ezt megértem és csináltam is, nincs új a nap alatt. Egyébkent több bibliai mondás csattant a bőrömön, „tékozló fiú” történet, nekem csak olyan sorsom lett volna.
Óriási hőség dacára sokszor maradtunk volna a barakk mellett, de

A bűzök bűzének tengerében. Hogyan kellett feküdni a priccsen

a takarodó szigora nem engedett meg ilyen luxust, indulni kellett a purgatóriumba. Óriási bűz keletkezett hamarosan az ajtókkal lezárt barakkban, hiszen levegő mozdulatlanul állt, szellőzés ismeretlen volt itt. Úgy emlékszem valahogyan levetkőztünk és ki-ki kúszott fel a maga helyére, ahova esett kezdetben. A kényelemnek nem kényelem, sőt talán csak egy kis gáz kellett volna, na ez akadt, mert ha valaki elfingotta magát, abban a poshadt, levegőtlen barakkban, mint füst csak gomolygott, hol ide hol oda, kiutat nem talált, mert ha az orron át némileg vesztett is köbtartalmából, de még maradt belőle bőven későbbre is, hiszen pár ezer kis üzem, ami ételt evett és ivott, kalóriát égetett, üzemelt, a káros gázok állandóan távoztak a kipufogókon át, hol némán, hol a kanyarba érve hangosan jelt adva a megszületésére. Persze volt a felordítás, ne fingjál, menj ki szarni, te állat, te barom, itt bizony nem lehetett tudni hol kezdődött a barom és az ember határa. Büdös barlanggá alakul át szép lakosztályunk, amikor is képzetek dzsungele megindult az egyben, felszínre hozott ott minden régit, ami nem is volt olyan szép akkor, most megszépülve, megtisztultan ragyogott az élő eleven konzerváló, aszalóban.
Na és fekvés?... Oly szűkre volt szabva egy ember fekhelye, hogy még váll szélességet sem szabták ki, csak vállon feküdve, tehát oldalra fordulva lehetett elnyújtózkodni, igen ám csak figyelembe véve a szomszédot, hogy az hogyan fekszik, mert ha a szomszédom bal vállán akart feküdni, akkor nemcsak nekem de az egész sornak a bal vállara kellett fordulni, mert ellenkező esetben belelehelt a számba, sőt ha náthásabb volt, beleköpött a számba. Szavazás útján egy fektető bizottságot alakítottunk, aki nyilvántartotta a napi fekvés irányát, azaz a melyik vállon való fekvést, és hangosan adta ki a parancsot, mindenki a jobb vállára feküdjön. Amit egy bizonyos idő után ismét parancsra változtattuk. Igen ám, parancsszóra mindenki a jobb vállára feküdt, azaz kuporodott. Tekintettel, hogy meleg volt a, legkevesebb ruhát hagytuk magunkon. Azt lehet mondani, meztelenek voltunk. És ilyenkor amikor oldalra fordultunk egy kis görnyedezés után a szomszédom segge felem domborodott és ha nem vigyáztam az én szemérmes testem, az Áron vesszeje a szomszédom seggébe ért, mire én is egy kicsit felhúztam a térdeimet, akkor az én seggem is domborodott, amikor éreztem, hogy a hátam mögötti jó komámnak a szőrös fütyülője a seggem partjára ért és ott pihengetett. Na ha nem is volt bennünk valami egyneműségre való hajlás, habár voltak és jelentkeztek ilyen hajlamok is már a lágerban, de kellemetlen érzés volt érezni a barátom e nemes testrészét seggem, vagy a combom valamely pontján találni, nem is szólva, ha valami oknál fogva még szegény szomszéd haza is gondolt, és merev dákóval találta magát szemben. De ez az állapot közös volt, mindenkinek volt benne része, mert másképpen elhelyezkedni nem tudott, odább menni nem lehetett, mert a szigorú mérce ami egy emberre jutott kb. negyven centi, csak így tudott vele gazdálkodni.

A barakki élmények

Persze magam is egy élő kazán voltam, akiben salak is termelődik, és ha úgy kívánta utat kellett neki nyitni. Mindenki a maga bűzét csak elviseli, de szegény szomszéd, akinek közvetlen az orra facsaródott, csak a hangos felordítással adta tudomásunkra, ismét gáz van, senki gyufát ne gyújtson. Egyszer csak észrevettem, hogy úgy a jobb, valamint a bal csípőmnél, a forgócsontnál, oldalt, kb. öt-hat cm-es fekete folt van. Mi ez?…
Mutogatom a szomszédomnak, nézz ide pajtás, mi keletkezett az oldalamon. Ő is nézte a sajátját is, bizony neki is megvan a jel és mindenkinek. Hiába volt puhafa a fekvőhelyünk, mégis az állandó egyoldalú fekvés, az állandó nyomás folytán véraláfutást hozott oda és ez meg is maradt éveken át. Itthon kezdett halványodni, és véglegesen elmúlni.
Ahogy mondtam, a nagy ajtók zárva voltak, és előttük a davajok tartották az őrséget, lanttal. Igen ám, ha valakinek nem gáznemű formában kellett szarni, hanem folyadékban vagy szilárdabb formájában, akkor sok-sok keserves hánykolódás után, attól függött, alsó vagy középső, vagy felső emeleti priccsnek volt a lakója. Általában a fiatalabbak mentek fel a magasabb kakasülőre és engedték a betegebbeket, idősebbeket az alsó páholyokba elhelyezkedni. Tény az, ha kellett menni takarodó után valakinek pisálni, vagy szarni, akkor az nem volt olyan egyszerű. Amikor lemászott a helyéről, odament a nagy ajtóhoz, az ottlévő őrnek jelezte, fontos biológiai szükségletét. Ha egyezett a véleményével és engedélyt adott annak elvégzésére, akkor nyílott a kapu és úgy, ahogyan volt, gatyában indult az éjjeli kijelölt illemhelyre. Miből állott ez? Ugyanis nagy latrinát éjjel nem engedték használni, hanem minden ajtó mellé hoztak üres benzines hordót, a hordó mellé valami padocskát támasztottak és arra felállva kell a helyzetet elfoglalni. Jött a művelet elvégzése. Ha csak pisálni kellett, akkor ez a művelet nagyon egyszerű volt, hiszen nem volt nehéz belecélozni a hordóba, habár sohasem egymaga végezte el az ember a műveletet, legalább hárman-négyen, vagy egész sorfal volt egyesével, akik várták a megpihenést. Rosszabb volt, akinek szarni kellett, mert a pisálók bizony sokszor rossz csővezetés következtében célt tévesztettek és a szembeni pléni hasát, vagy éppen valagát pisilték le.
De még ez is csak elviselhetőbb volt, hiszen egy pisa, még orvosságnak is jó, nem fertőz és főleg nem büdös. Egy alkalommal, amikor éppen a lágerben fosószezon volt a vágott borsótól, tömegesen indultak a magyarok a hordó felé, azaz álltak be a sorba, hogy mielőbb rájuk kerüljön a gyönyör pillanata.
Addig pedig kellett szorítani, fogni a bizonyos testrészt, nehogy előbb megszülje a maga fosát, mielőbb a hordónál elnyerje a saját helyét.
Ilyen állapotok közepette történhetett meg, hogy egy idősebb alezredest sem kímélt a fosási roham, amint elhelyezkedett a hordó tetején, de három társával egyetemben, a felgyülemlett fing, gáz, nagy nyomást adott a vele szemben ülő magyarnak, segg seggnek fordulva, még egy kis nyomással is igyekeztek siettetni

A hordó, mint éjjeli. Olajos halevés bűze

a bélsár mielőbbi szabadba való jutását, de mivel minden belső erő is túlnyomást adott a fosának, oly irányt adott a kilövő seggének, hogy amit kifosott, az mind az alezredes gatyájába fröccsent bele. Csak arra voltunk figyelmesek, hogy valaki igen ordít, te állat beszartál a gatyámba, magam is mind szar vagyok, hogyan mosakodom le, és most mit csináljak?.
Óriási szócsata után, a davaj mit sem törődve a történtekkel, davaj, davaj be a barakkba, az alezredes úr a gyenge villanyfény mellett, kezével igyekezett letörölgetni a testére tapadó szarcsomókat és a megmaradt gatyájába törölgetni. Borzalmas nagy röhej tört ki, de egyben szomorúság is, hiszen ez már nem emberi cselekedet, de nem is állati, ki tudja.
Ordították szegény ales felé a szomszédjai, ne merj ám a priccsre feljönni, büdös vagy és szaros, maradj lent, valahol. Annyit láttam később, valaki ott a cementen gubbaszt, talán sírt is nem tudom, ott várta meg a hajnal pirkadást.
Talán, aki olvassa ezen sorokat, nem érzi ennek az állapotnak mérhetetlen szomorúságát, mert ha valaki itthoni körülmények közt így járna, na Istenem levetkőzik, megfürdik, tiszta ruhát vesz fel és ismét szobatiszta marad.
Büdös is volt szegény alezredes, míg csak el nem száradt másnap a testén minden szar és mint morzsalékot la nem tudta kaparni testéről. Gatyájától örökre elbúcsúzott, a latrina lett a temetője, mit is csinálhatott volna, csak az a kérdés volt e még egy gatyája a tartalékban? Nem hiszem...
A sárga vágott borsót nem bírta a pléni gyomra. Nagyon soknak hasmenést okozott, nem fogta fel a gyomor és a bélrendszer, amikor is híg lé alakban távozott a szervezetből. Ilyen hasmenési hullám legyöngítette a szervezetet és a kaszás vigyorogva nézte már a távolból, hamarosan lesz ismét aratni való. Lényegesnek tartottam azt az elvet, ha csak nincsen szaga, azaz, nem szar, akkor együnk meg mindent, mert a szervezetnek szüksége van rá. Így történt egy alkalommal, amikor vitaminhiányé és főleg foszfor hiányzott a szervezetből, több láda halat raktak le a barakk mellé. Olajos hal volt, egy ládában kb. 20-harminc kiló, de olajos volt, mert csillogott az olajtól, pedig az itteni viszonyok mellett roppant nagy érték.
Három-négy centi nagyságú halak roskadoztak a ládában. Amint felbontva kiterítettek a ládákat, jelszó, aki akar, ehet belőle. Enni lehet, mindenki közeledett a halszag irányába, de a bűz, ami áradt a halas ládák felől, megcsavart orrokkal fordult is el a hadifoglyok és siettek elfelejteni ezt a halszagot. Magam is tisztes távolságból nézegettem a nemes falatot, nem hagytam el tett helyét, csak arra vártam, kivel lehetne ennek az evési technológiáját megtárgyalni. Azaz ki van itt halas vidéki ember, aki ért a halevéshez. Jött is a keszthelyi Dr. Szolár László ügyvéd barátom. Laci, te halas vidéki ember vagy, mit szólsz ezekhez a halakhoz? Hogyan kell ezeket a parányi dögöket enni? Nem rohadt?… Lacival megkonzultáljuk a halak megevési protokollját, ahogyan nézem, mondja Laci, ez nagyon jó hal, büdösnek büdös, olajszaga van, de nem romlott, foszfor, enni kell belőle.
Ismét közelebb mentünk a zsákmányhoz és fitymálva mérlegeltük az evés

A büdös hal a gyomorban

Lehetőségét. Laci is, én is egy-egy kis halat kivettünk a légy rengetege közül, mert a legyek nem voltak kényesek a szagra, sőt csalogató volt számukra, meglepték a legyek ezrei és mint vastag mákréteg telepedett rájuk és nyalogatták a halak olajos testüket. A legyeket elhessegettük, ahogyan el lehetett hessegetni, Laci mint fő halevő mondja, hogy a fejet le kell harapni, már harapta is, kiköpte a bölcsesség széket és ahogyan volt bekapta a kishalat, valamit fordított rajta a szájában és már menj alá gyarló testem énekszavára el is temette az első kis halacskát. Vártam az öklendezését, esetleg a rókázását, vagy a görcsös rángatózását, de Laci csak mosolygott a nagy mosolygós képével és már nyúlt a másik halacskához és az előbbi módra azt is kivégezte. Magam sem voltam rest, ugyanezt követni, habár rajtam az undor és a csömör vonaglása jobban kijött, de csak addig, míg a harmincadikat is le nem nyeltem. Nem volt semmi öklendezés, a hasikám nagy megelégedéssel nyugtázta ezt a ritka delikateszt. Na a többi bámészkodó pléni, amikor látta hogy mi nem haltunk meg még pár perc elteltével sem, bizony kezdték a halacskákat eszegetni, míg végre többen siettek a lakomához. De bizony mire a nagy tömeg is akart jusulni az ingyenes jó falatokban, már dulakodás is lett, lökdösködés, komám nyújts hátra nekem is, már marék számra kapkodták ki a ládából és pillanatok alatt csak már a legyek bosszankodtak, csak az olajos láda szélét nyalogathatják már csak továbbra.
Vártuk a nemes cselekedet másnapi jótékonyságát, de ez volt az úrvacsora, az is csak egyszer volt és nincsen tovább.
Ha ez idehaza fordulna elő, csak trágya gyanánt szolgálná a biológiai körforgást a kis halacskák. Ami itt nálunk normális körülmények közt csak hulladék vagy szemét, vagy trágya lehet csak, ott az adott helyzetben kitűnő csemegeként szolgálta a kiéhezett hadifoglyot.
Volt rá eset, amikor a disznókat elkergettük a ganéjdombról, hogy a kidobott káposztalevelek nekünk legyenek táplálékunk. Majd erről később.