Mi volt a különbség orosz és hadifogoly közt ételben? Kőfejtés története

...megtérni, azt nem tudom, de elment a jó barátunk azóta sem találkoztam vele.
Több mende-monda járta akkor a világot, hogy azokat az orosz katonákat, akik megismerték a nyugatot, azzal igyekeztek elfelejtetni a boldogabb életet és visszavitték a béka segge alá, és majd később, ha magához tér, akkor visszahelyezik a maga posztjára.
Tény az, hogy magam is csodálkoztam, ha csak egy evőkanál olaj a megkülönböztetés, győző és legyőzött között, akkor bizony mi értelme volt ekkora vérontásnak. Hogy visszatérjek a krumpliföldre, tény minden nap elértük a norma kvadrátot, sőt még dicséretet is kaptunk, de hogy mennyi krumpli maradt a földben azt csak később értettük meg, mert a mikor már kb. több száz méterre kerültünk a múltheti szedő területtől, akkor láttuk a civil lakosság rajzását az elhagyatott terület felé, és buzgó nagy akkurátussal álltak neki a föld ismételteni megforgatásához és szedték ki a benne hagyott termés nagy százalékát. Nagyot nevettem a látványos színpadi komédián, de ki tudta még a kezdetén, hogy ismételten jönnek éhes madarak, akik mindent latba vetnek zsákuk telitettségére, üres kamrájuk feltöltésére. Talán az a nacsalnik, aki naponta látta a mi százszázalékos munkánkat kétségbe esett, mi lesz itt, ha minden mogyoró nagyságú krumplit betermeljük a közösbe, neki nem lesz kartocskája, miből fogja a tél kemény fogát ellensúlyozni, éhes csemetéit felnevelni. De ehhez kellett volna némi felvilágosítás, amit nem adhatott meg, hiszen Szibéria nagy, ha nem is látni a falát, a rácsát, de tudták annak borzalmas, embertelen, földrajzi kietlenségét és lassan ölő, de biztosan életrövidítő táborozását.
Féltek a Szibériától, hiszen akkora hatalma van még az ember felett Szibériának, hogy nincsen egyelőre akkora hatalom az ember birtokában, hogy annak minden természeti hatalmát igájába tudná hajtani. Elveszett benne Napóleon, megbukott annak sivárságán Hitler. Nincsen annak ellenfele, önmaga hatalma, még minden hatalom félt és csak rettegni és félni tudjuk addig, míg a kultúra teljesen nem veszi birtokába.
De hol van ennek még az ideje? Habár sok minden azóta változott és alakult, de maradt az ember és maradt a mínusz 30-60 fok hideg, amikor is minden emberi erőfeszítésre megáll az élet és nincsen tovább.
Ezt tudom magamról elmondani a következő esetben.
Színhely kőfejtés, Szverdlovszk legnagyobb viziturbinájához fejtjük a hegyet és csináljuk a duzzasztó medret. Most csak annyit, hogy bizony a kőfejtés az egymagában egy tudomány, egy ismeret, mert a kőszikla az zárt egység és az egységen belül kisebb laikus szemmel nem látható egységekből álló halmaz, csak azt kell megtalálni és felfedezni, hogy hol van az összefüggés, tömb és tömb között. Tudom, amikor erre a gyönyörű hegyre kivittek bennünket, csodáltuk első napokban a kőzetnek csodálatos kristályi szerkezetét, annak csillámló fénytörését. Hiszen ez nálunk nagy érték volna a sírkövesek körében, itt meg csak köbméter gyanánt van elkönyvelve.
Kezdetben nem értettük meg a nagy tömbök szerkezeti összefüggését, hol van annak az erezete, amelynél fogva az egyik tapad a másikhoz. Több nap kellett ahhoz, amíg elérkeztünk szakmai felismeréshez, hohó ennek a sziklának van erezete, részekre osztható könnyedén, ha szakember nyúl hozzá, s bizony, ha lefejtettünk kb. két-háromszor akkora darabot, mint egy ajtó, no most hogyan lesz ebből emberi erővel elhurcolható kisebb egység. Mert a napi norma egy egész km 3 volt és nyolc tized, bizony az sok volt, és akkora darabokra szeletelni, hogy egy ember könnyedén tovább vihesse. Szerszám kb. három és 8 t kiló közt levő pajszer, négy öt kiló kalapács, valami ékszerűség és nincsen tovább. Ehhez adva a pléni, a hadifogoly még megmaradó ereje és főleg esze. Bizony kerestük az erezeti összefüggést, amikor valaha összetapadt, mint vulkánikus láva rakta egymásra a rétegeit, és kerestük a gyenge oldalát. Nagy volt az öröm, ha eltaláltuk a repedésnek főbb irányát, kisebb darabokra hullva tárult elénk.

A megfagyás gyönyöre, amikor visszajöttem a másvilágról. Minden érzés kihalása.
Fagyos káposzta. Hol volt a higénia? Mosakodás, ruhamosás?


Egyik nap itt a kőbányában, kőbánya a hegytetején nagyon hideget észleltünk.
Csak hamar fehéredett egyik másik kománknak az arca, amit hamarosan hóval kellett megdörzsölni, hogy a véredények ismét szállítsák az arc bőrébe a meleg vért.
Bizony, ha nem vette észre a szomszéd, akkor nagyon kellemetlen fagyási lelettel és fájdalommal kellett neki megküzdeni, ha felengedett a megfagyott testrész.
Az egyik nap magam is nagyon hideget észleltem, a levegő éles, de tiszta. Éreztem a leheleten, na mama hideg lehet, hőmérő nincsen, de sokan vannak, akik orrukat dörzsölik, arcukat dörzsölik hóval, mert fehér és fehér foltok jelentkeztek az arcon.
Fáradtnak éreztem magamat és egy közeli sziklára leültem. Amint leültem, hamarosan láttam magam előtt a múltat, a családot, a rég megtörténtet és olyan melegség futott át rajtam. Jó érzés volt hiszen nem fájt semmi, csak álmodtam, mint aki ópiumot szívott, tarka képzetek átszelték az ezer kilométereket és már hopp itt voltam

ott voltam, de szép volt minden. Nem fájt nekem semmi sem, csak álmodtam egyfolytában.
Egyszer csak egy durva kéz lököd, ütöget, és felnézek rá, de csak ámulok-bámulok, nem tudom, mit akar tőlem, csak ordítja álljak fel, mert megfagyok. Jó, hadd fagyja k meg, hiszen olyan jó volt miért bántatok. Lassan magamhoz tértem, habár az álmok birodalma szebb volt, mint a valóság, de nem engedtek tovább ülni, járnom kellett. Igen a fagy a legszebb halál. Az érrendszer beszűkül, mind kevesebb vért kap az agy és ebből fakadó életritmus adja az álmok színes tarkaságát, ami felejthetetlen. Alig térek magamhoz, kiabálja is már a davaj, strojca-sorakozó, piatyszorok, sorakozó, mert 45 mínusz van és ilyenkor a munkát be kell szűntetni, Genfi egyezmény alapján. Életemnek nagyon szép ritmusa volt ez, amikor az élet és halál között táncoltam, soha nem hittem volna, hogy a fagyott ember milyen csendben és mennyi élmény átélése közben költözik át a máshazába.
Visszatérve a kolhoszra, itt egy kicsit magunkhoz tértünk testileg a mindennapi krumpli adott annyi energiát, hogy el tudjuk viselni a megpróbáltatások további felvonásait. Hiszen gazdag volt a dráma, teli eseménnyel, sőt tragédiával, csak akit ért annak volt vége, a többi viselte tovább a szerepét, amíg tudta. Itt történt velünk a léthez való ragaszkodó ösztönné fogva, mert csak a lét tartott még valahogyan bennünk, minden más érzés elveszett, a térbeli és időbeli távolság rozsdája kikezdte a család, az otthonhoz, a gyerekekhez való ragaszkodó ösztönét, csak a lét, és lét volt a fontos. Ami uralkodó, normális körülmények közt az emberben a fajfenntartás a nemi élet, az sem él ösztönösen. Mint valami rövidzárlatot okozva a szervezet, ne áramoljon feleslegesen az élet nedve, utánpótlás nincsen, kikapcsolódik, a legszüzebb szüze se tudta volna ingerelni az embert, lankadva és pettyhűlten lógott minden nemi szerve nem indult volna meg semmi folyamat. Annyira le volt rongyolódva a test, nem tudta ezt a funkciót szolgálni, egyszerűen kikapcsolt, amint amikor nem bírja az Amper a sok fogyasztást, és ki kell iktatni valamit, mert ellenkező esetben rövidzárlat állhat elő, vagy vezeték elégése, ami okozhat hatalmas tüzet.
Majd talán még visszatérek egykor, még hazajövetelen alkalmával is sok hosszú hónapok, orvosi tanácsok útmutatása mellett jött rendbe a nemi visszaállás.
Rengeteg paprika, paradicsom, pálinka és egyéb házi kúrák mellett. Szóval, ahogy mentünk estefele haza a krumpli földekről, nagy tábla káposztafejek mellett vezetett el az utunk. Fagy volt, kemény volt a káposzta is, de engedett a rúgásnak, nagy nehezen letörött a száráról és már rejtettem is a fufajkám alá. Hideg, kemény, nem igen engedte magát szeletelni, csak a rágásnak engedelmeskedett, amikor fufajka alatt némileg megengedett a felső réteg, akkor már csak a fogakon múlott mekkora darabot tudok leharapni. Még mindig mirelit hideg volt, de számban engedett a fagyos réteg, lassan megrágva, éreztem az édeskés ízét, nagyokat nyeltem és végleg eltemettem a gyomornak üres részébe az emésztésnek átadva, hogy szolgálja az életben maradásnak kevés reményét.
Egy fej káposztán elrágódtam egy-két nap, hiszen kb. három-négy kiló volt a maga nemében. Soha nem volt torokfájásom ez idő alatt, de még csak valami rendetlen hasmenésre sem emlékszem, pedig ez a higéniákat mellőző élet szolgáltatott volna sok lehetőséget. Megúsztam. Nem mese ez gyermek, egy élet vajúdása az élet tengerén, amikor még azt mondom nem szabad elpusztulni, mert van még amiért élnem kell, kell még folytatni ezt a pókháló szövést, élni kell tovább.
Mosakodás, gatyamosás, ez mind ismeretlen fogalom, tényleg itt lehetett énekelni, gatya van, egy hetes, két hetes, sőt több. De minek is kellet volna mosni és miben mosni? A tetűknek nem elég a hideg víz, más fertőtlenítő szer úgysem volt, tehát maradt minden a régiben. Hány hetes, hónapos gatyát hordtam, nem emlékszem, de hogy hordtam az tény. Majd a seggtörlésre visszatérek egy másik helyen, mert ez sem volt mindennapi élmény és főleg nem felemelő látványossággal párosult ezen civilizációs kultúrigény.
Ezen a tájon maradtunk egészen a fagyok beálltáig, amikor már tényleg fagyni kezdett. Ezt a szennyet, piszkot, mocskot, leprát, amiben ezideig részünk volt, elhagytuk, visszavittek egy szép napon a földbe süllyesztett barakkokba. Állattá válik az ember, sőt veszedelmes kultúrállattá, amikor eljut odáig, csak nem harap bele a másik ütőerébe, vagy húsába, de nem riadna vissza attól sem, csak ő maradjon életben.

Fogsániba érkeztem. A latrina látogatása. WC papír hiánya.

Ha már szóba került a seggtörlés, azaz a papírkérdés, akkor most folytatom az időrendi sorrendet betartva.
A története visszanyúlik a Fogsániba/Román alföldnek egy városkája Ploesti rnellett, mondhatom a Szaharája, mert sokat szenvedtünk a nyári tikkasztó hőségnek szélfuvallata tüzes homokjától.
Erről majd máshol visszatérek. Ennek a városkának, azaz sohasem láttam a helységet, mert a városon kívül volt ez a gyűjtő láger, háromszoros drót fonattal körülvéve, szarvaslesekkel ékesítve, lanttal felszerelve a davajok figyeltek minden irányban. Ebbe a gyűjtőtáborba hoztak engem is.
l945. május 8-a előtt egy-két nappal, mert amikor idehoztak bennünket, akkor útközben éjszaka durrogattak a davajok, és ordították vojna kaput, vojna kaput. Mit jelent ez a név, nem tudtuk meg a háborúnak vége és a betöltött tárokat engedtek a szabadjára, irtózatos félelmet okozott a lelakatolt marhavagonokban görnyedezőkben, magamban is, hiszen miért lőnek, kire lőnek, ki tudja?---...Ebben a gyűjtőhelyben kb. tizenkettő-húszezer ember hering módjára szorongott, harcolt a helyért, harcolt a vízért, harcolt a levegőért, de harcolt a latrina üres szürkületéért is.
Na, hogyan is nézett ki a latrina, hogyan oldotta meg az orosz ennyi embernek a WC szolgálatát? Milyen volt a WC, angol és saját öblítésű, kagylós vagy keleti rendszerű, zárt, vagy nyitott, fedett… Gondolja az olvasóm, akinek eszébe sem jut ilyesmiről gondolkodni, WC, na meg az kellene csak, hogy még ez is gond legyen. Pedig volt gond és nem is kicsi, hiszen a hasmenés, a kolera, bélbajok összes fázisa a bélsáron keresztül fertőző és nem kímél senkit sem ha a járvány lesz és valahol felüti a fejét.
Nem volt mindennapi megoldás, nem tudtam elképzelni ennyi embernek a szarásának az elvégzését amikor negyven-hatvan ember egyszerre kell hogy kiengedje belőle a mérges anyagot, talán nem is tudja magát tartani, nincsen végbélzáródás, az izmok elernyedtek, szabad utat találtak maguknak a szükséglet előáll, nem lehet visszatartani, mert foglalt a hely. Volt aki futva menekült a tett színhelyére, de már csöpögött is a nadrágja szárából valami lé, ami borzalmas bűzt árasztott ki magából és környezetére. Nem tudott szobatiszta lenni, mert a végbélnyílása nem záródott, nem működött a rekeszizom, folyt, ha folyni kezdett. Így többen állandóan készre közel tanyáztak a tisztes illemhely körül, ha legkisebb ingert is észleltek csak gatyatolásból állt az előkészület és már rotty... mehet.
No de kultúrcivil valamit szokott használni kellemes kiürülés után. Legjobb selyempapírt, vagy ha más nincsen újságpapírt, de jó nagyanyámnak a szalmacsutak is, vagy az Alföldön egy fára felakasztott kukorica torzsa is, aminek segítségével az utolsó tisztító műveleteket elvégezte a magyar. Jó lett volna, ha kemény lett volna itt a végkiürülés, mert akkor még nem lenne nagy gond, de általában mindenki híg, folyós, nyalkás pocsolyás ürülést végzett, amikor illik kellő utómunkálatokat elvégezni.
Elvégezni, de mivel? Nem volt a húszezer embernek egy tenyérnyi papirosa, hát akkor… bizony jött a tenyér, az ujjaknak valamiféle tapogatása, de mi lett a kézzel?...Azt pedig a homokban megfürdettük, amíg csak a szag és kellemetlen szarréteg el nem távozott. Nem volt víz, egy napra fél liter vizet adtak ivásra, harmincöt fokos melegben.
Nem volt csap, ismeretlen volt a szappan. Ez egymagában borzalmak borzalomja volt. De hogy nézett ki az illemhely. Latrinának hívták e becses helyet.
Kb. tíz méter hosszú és öt-hat méter széles és öt-hat méter mély üreg. Ezen üreg fölé pallókat raktak, de úgy hogy kb. harmincszor harmincas nyílások maradtak. No most a cselovek ha érezte a szükséglet elvégzését megközelítette ezen nemes helyet, látva, hogy van e üres hézag és mennyi van, látva azt a sok segget, különböző helyzetekben, látva a szenvedők kínzó arcát, vagy éppen kézzel való utolsó műveletet, ilyen helyzetben kinézte magának a legjobbnak vélt üres szakadékot, letolva magáról, ami van. Elhelyezkedett úgy hogy megcélozta a négyzet átlójának metszetét és mehet, aminek menni kell. Állandóan látogatott volt ez a hely, hiszen voltak olyan plénik, akik ahogyan ettek úgy pár pillanat múlva már hátul ki is engedték, legyen az bármi. A bélbolyhok már nem voltak, nem tudtak az ételt visszatartani, nem is értékesítettek semmit a felvett ételből, jött be a szájon, a valogán ment minden további várakozás nélkül. Persze jött a lesoványodás, a gyengeség, soha nem tértek ezek vissza otthonukba. Egy szám volt a sok közül és törölték, mint számot a láger összlétszámából. Nem név halt meg, nem apa, vagy testvér,

Halálozások sokasága. WC papírt szereztem. WC papír valutája

Csak számban lett kevesebb a létszám, lehet, hogy egy tudós, egy nagy matekos, egy nagy feltaláló, zseni, kit érdekelt ekkor még a háború végén és béke kezdetének első perceiben.
Visszaemlékszem gyerekoromban Vasvárott az iskolában láttam egy tatárjárási képet, amikor az erdőben menekültek a magyarok és ott fakéreggel táplálták éhségüket. Lerongyolódva, lesoványodva, csak bőr és csont tartotta össze testüket, beaszott arccal néztek a semmibe, várták a megmentést, várták IV. Béla segítségét, de hiába, nem volt menekülés, a halál feltette üszkös koronáját a fejükre, üveges szemmel néztek a semmibe, amíg csak a hollók nem ültek fényes tort fonnyadt testük felett.
No, itt láttam ilyen elaszott testű foglyokat, akiknek annyi erejük sem volt, hogy gennyes sebükből lakmározó legyek hadát elhesegessék testükről.
Hagyták őket tivornyázni, élet megszűnésnek a hajnalán, ők éltek tovább meghízva emberi test gennyétől, ugyanakkor százak és százak megaszalt, bágyadt, megüvegesedett szemmel lestek a mellettük elmenőkre, pajtás vége, vége, de nem volt mentség, megúszta a golyó halálos sebezését, de nem úszta meg a civilizáció kegyetlen mostoha embertelenségét. Hová lettek ezek az emberek? Örök homály előttem, fejfa nem hirdeti éltüket, anyakönyvbe nem jegyezték be halálukat, pap nem mondott Rekviemet felettük, könny nem hullott értük, mint egy darab élettelen, gusztustalan csontkollekciót, tán mésztől leöntve ismételten hullapöcegödörbe süllyesztették. Örök homály, köd fedi éltüket, hiába várták itthon, nevük nem volt, barátjuk, ha volt, az is elnémult, és ilyen volt itt több ezer. Úgy éreztem a hadifogságban több volt a halálnak az aratása, mint a harctereken elesetteké. Ki felelős ezért? Kit lehet ezért egykor vádolni? Ki ítél az időnek gonoszsága felett?… és ha még ítélnek is, életet csak egyszer lehet kapni és azt soha többé feltámasztani, vagy visszaadni nincs erre földi hatalom.
Borzalmas volt ez a látvány, mert ha igaz a Szt. Mihály lován való felirat: Ma nekem, holnap neked!… itt százszorta igaz, mert mint az őszi hidegben, ahogyan hullnak a legyek, itt úgy hulltak az emberek, nem válogatott, söpört.
No itt voltam egy alkalommal már helyi előnyben, amikor rájöttem arra az igazságra, ne hagyd el magad, élni kell, meg kell találni a léthez vezető labirintus kivezető útját.
Mi is történt. Keresnek a lágerben lisztet hordó embereket. Liszt! Felordítok magamban, hiszen az jó lehet, gyerünk. Jelentkeztem és szerencsésen a kiválasztottak közé kerültem.
Bevisznek bennünket a raktárhelységbe és kb. negyven-ötven kiló súlyú lisztes zsákokat kellett tovacipelni és rendezni. A megüresedett zsákokból, ami pedig papírból vala, hasonló a mi cementes zsákunkhoz, egyet-kettőt elrejtve, bele a nadrágba, elrejtettem. Felismertem a papír árfolyamát, annak magas valutáját, persze nem pénzben, itt a pénz még ha lett volna is értéktelen lett volna, mert ha lett volna is már rég a latrina bűzében oszlásnak indult volna.
Amikor a munka letellett, a nagy kincset az elrejtett helyen kb. egy négyzetdeciméter nagyságú területekre felvagdalva. Tízes csomagokba raktam és itt a WC-papír. Aki akarja, megvásárolhatja. Volt keletje az én papíromnak, csak még meg kellett szabni a lágeri napi árfolyamát. Úgy emlékszem, tíz darab egy kanál cukor, vagy mahorka dohány, cigaretta, amit ismét tovább kellett passzolni másért, vagy kenyérért. Elfogyott volna hamarosan az én felhalmozott papírraktárom, de hát mit csináljak több cukorral, kenyérrel, azt tartani nem tudom, elzárni nem tudom, ellopják tőlem, tehát csak annyit adok el, amennyi javat kettő nap alatt fel is tudok élni és majd elfogytával kezdem elölről. Bizony nagy szolgálatot tett nekem a lisztes papírzsák, kár hogy csak még egyszer-kétszer tudtam magamat oda belopni, mert mások is igyekeztek a magas pozíciót elfoglalni. Bizony magas rangú törzstisztek, idehaza bőségben tengődő nagyurak boldogan és nagyon beosztva használták el a nemes valutám darabjait. Én pedig éltem a magam üzletéből, amíg a raktári készletem ki nem ürült. Amikor pedig a készlet elfogyott, kezdődött a kézipapír elölről, mint kezdetén.
Talán még csak annyit, amikor Inta pusztán láttam elsősorban ezt a latrina kivitelezést és kellett nekem végezni a napi szükségletet, láttam azt a sok csupasz valagot, és undokabb pillanatnyi helyzetet, bizony siettem elhagyni e nemes pontot és behunytam a szemem. De amikor már végszükséglet

Pikkasszói látványok

Diktálta a leülést, akkor behunyt szemmel indultam a tett színhelyére, félve kerestem egy nyílást, teljesen vakon elengedtem magamat, csak arra vigyáztam, nehogy tartaléka legyek a latrinának és ne tudjak belőle kijönni.
Pár nap teljesen immunissá tett a helyzet, mit sem törődve a pikasszói valéria telep ocsmányságától, átivódva a szükséglettől és végeztem magam is a magam dolgát, senkitől sem háborgatva. Na persze ha fújt a szél, akkor veszedelmes volt a szomszédolás, mert bizony a szél a maga irányában befecskelte a szomszédban levő megkönnyebbülést kereső jó barátot.
Iszonyú látkép, talán a történelem legsötétebb korában sem található fel ez a nyomor, hiszen a mai nomád népnél is ki-ki a maga intim helyén ereszkedik guggoló állásba, senki sem fixérozza.
Ha esett az eső, akkor pedig igyekezett az ember az olimpiai rekordot elérni ennek a műveletnek időbeni elvégzésére.