Újabb szajrézás - anyu képe

Amit most itt leírtam persze ez nem első napokról szolnak, általában a fogság alatt alakult így a helyzet.
No, hogy ott folytassam az új lágerban történteket, mi is lett itt a sorsunk, sorsom.
Úgy emlékszem augusztus volt már akkor a naptárban, tehát a nyár utódja, hiszen itt a nyár májustól szeptember derekáig tart és jön a zord tél.
Kellemes napok voltak, élveztük a szabad égaljat, a napot, a levegőt, nem kellett egymás szájából kiszívni a kilehelt bűzét, szóval a vagoni élet után megváltás volt az itteni sorunk. De hol is vagyunk?
Aduj-nak nevezték ezt a tájat, nem volt község, tanya sem, valahol távolabb lehetett valami faházak és meg távolabb volt Szvedlovszk városa, amiről már írtam korábban.
Persze itt sem maradt el a zabrálás, a barakkból sorakozó, lerakni, kiteríteni, hiszen még akadhat valami, ami az itteni orosznak is jó lehet. Még visszatérve a kirakodásnál elfelejtettem leírni, nagyon vásott, elnyűtt ruhába burkolódzó civil oroszokat láttunk, ez nekem szokatlan látvány volt, szakállal, ápolatlanul szemléltek bennünket, nem csodálom ha minket megbámultak, hiszen még akkor valahogyan még mutattunk, hiszen zsebkendőnk is volt, nem kellett a földre fújni az orrunkat, ez pedig ott szokványos cselekedet, mert zsebkendő ismeretlen ruhadarab számukra? Na meg azt is véltem meglátni, hogy az ember ott kirakodóhely környékéről az elhullott fadarabokat, mint nálunk a cigányok szedegetik össze, hát mondom ez meg mire való, hogy egy nagy ország fia gyermeke hulladékot szedegessen, hiszen csak van fája?... Ezekre a kérdésekre csak később kaptam választ, amikor már én eltöltöttem ott pár hónapot.
Szóval megtörtént a zabrálás, na az órám most elmegy... izgultam erősen.
Tapogatta a davaj a köpenyemet is, a keze már tűz-tűzre járt, de csak tovább vitte a dragony felett, na megmaradt az órám. Igen ám itt is kijelentették, akinek még van órája, azonnal adja le, mert bunkert kap érte. Hát ki adja le. Nem hiszen, hogy volt az ezer hadifogolynál még óra, persze rajtam kívül senki sem tudta a drága birtokomat, hiszen ezt elmesélni senkinek sem volt tanácsos. Csak talált még mindig az itteni davaj is zabrálni valót, hiszen ez a vidék a nyugatról semmit sem hallott, az Urálon túl sohasem járt, háborút csak a hírekből ismerte. Hogy mimet vitt el a davaj nem emlékszem, de hiszen már nem volt egy pár rongyom kívül semmim, csak egy nagy értékem volt meg. Édes anyunak a fényképe, aki fogja a kis fiat Endrét. Mindig megnézte a davaj, ránézett a képre és valami irgalmasabb tekintettel végezte zabrálási fungálást. Ezt a képet meg is tudtam őrizni, velük aludtam el, velük beszélgettem, nekik panaszkodtam, de csak némán lestek rám, szótlanul hallgattak panaszos ajkamat. Most Endre lett a kép tulajdonosa, őrzője, ereklye viselője.

Na még mindig az új állomáshelyről akarok írni, hiszen itt kezdődött a mi urunk kínszenvedésének a főbb stációi.
A koszt ellen hiába zúgtunk, korpa-korpa, az orosz nem értette meg, miért zúgunk, hát lehet mást is enni, mi nem ezt ettük otthon, vagy még talán ilyent sem. Érthetetlen volt a felzúgásunk, a követelésünk, adjanak valami mást is, hiszen ezen meg kell dögleni. Amikor az otthoni menüt magyaráztuk, az orosz tiszteknek, hogy mi eszünk tejet, vajat, húst, tésztaféléket, gyümölcsöt...stb. duráknak nevezett, hülyének mondott bennünket, mert az hihetetlen számára.
Így bizony maradt a korpa, csak lett volna legalább sűrű.
Szépek voltak az esték, itt láttam sarkfényszerű jelenséget, mert az éjszaka csak abból állott, hogy a nap ugyan lement, de lehetett látni, ahogyan a dombon jön fel az autó és veti a fényét előre, hamar magát a fénytestet nem lehetett látni. Valami ilyen fénytani jelenség keletkezett iccakánként és ezt sokáig nézegettük, mert nem kellett itt már korán befeküdni a sátorba.

Az első munkának kívánsága. Légrádi alezr. árulása

Pár nap múlva, amikor a megmacskásodott lábunk már normálisan üzemelt, tudtunk járni, kelni, a semmittevés kezdett nyomasztó lenni, volt olyan javaslatunk az oroszok felé, hogy vállalnánk valami munkát is, mert ez a tétlenség, semmittevés lesz a gyilkosunk, megölőnk. Na most jött a fifikus orosz, hiszen nem is csillagjóslásra hoztak ide bennünket, nem szanatóriumba akart helyezni bennünket, de szinte érezte az embernek ezt az ösztönét, na majd úgyis jelentkezik valami vágy a munkára és hopp, lehet kezdeni a melót, amire úgyis idehoztak bennünket.
Ugyanis volt egy Genfi egyezmény, hogy tiszteket nem szabad fizikai munkára hajtani, kivéve, ha önként jelentkezik. Mi meg az ezerből felénél többen voltunk tisztek, én főhadnagy, egészen századosig bezárólag, úgy vélem törzstiszt itt nem is volt velünk, de valahol eggyel találkoztunk, a nevét most elfelejtettem. De tudtam majd eszembe jut, állítólag Kecskeméten él, de sok átok szállott rája, mert a saját jó sorsa miatt minket kiszolgáltatott, és megsanyargatott, olyképpen, hogy ellopatta a mi fejadagunkat és az orosz tiszteknek állított fel tiszti konyhát a mi fejadagunk ellopásából. Nem jut az eszembe, de szeretném pedig ha ideírhatnám a nevét, alezredesi rangban volt (Légrádi, Kecskeméten él vagy élt).
Az oroszok nagyon szerették, mert a Gundel főszakácsa, na meg híres Bpesti Makaó, vagy Mackó híres cukrászdájának alkalmazottjai voltak a szakácsok neki és az orosz tiszteknek. Gondolható, hogy abból a kevésből is mit loptak el és mi maradt meg nekünk. Mikor panaszt tettünk, azt felelte, mit panaszkodunk: „az anyánk hasában sem volt jobb dolgunk, mint itt” hogy döglött volna meg azonnal ott.
Az orosz kapva kapott a mi kérésünkön, kik akarnak dolgozni? Kp nyolcvan-kilencven százalékban jelentkeztünk, mondván

egy kis mozgással jobban telik nap, na meg ígértek jobb kosztot is.
Mi lesz a munka? Elsősorban valami őserdőt kell kiirtani, mert a helyén vasutat kell építeni. Na jól van.

Szerszámokat vételeztünk fel a munkára

Reggel a szokott reggeli osztás után már századonként sorba is álltunk, szerszámokat majd a helyszínen kapunk, figyelmeztetett az őr, senki sem hagyja el a sort, a kijelölt munkahelyen a kijelölt mozgási körletet, mert azonnal lő, mese nincsen. Sajnos volt is halál, mert egy szegény magyarra rájött a gyors fosás és a szegény futott valami védett helyre, nem akart a nyilvánosság előtt tisztes feladatát elvégezni, az őr csak azt látta, hogy elhagyta a kijelölt szűk mozgási körletet, átlepte és fut, célzás, lövés, talált, örök almát alussza szegény magyar az őserdő árnyas helyén. Megborzadva és megmerevedve és megbosszulatlanul kellett mélyen elkönyvelni, lezárni magunkban. Ezt is hiába várják már haza. Igen ez borzalmas szigor, pedig szegény csak figyelmetlen volt, nem akart az szökni, csak talán alkalmas helyet igyekezett keresni a nagy munka elvégzésére. Legyen könnyű neki az ősi föld, hiszen talán az ősmagyarok közül is pihen itt valahol, tán nem is egy, ősi táj, volt magyar őshaza.
Kiosztották a szerszámokat, főleg fűrész, ásó, ott találkoztam először pajszerral, nehéz hengeres vas, kihegyezve az egyik vége, súlya három-négy-öt kiló, topor /fejsze/. Megmutatták a sávot, mettől meddig kell irtani, ha jól dolgozunk ám több kusattyot, kasát kapunk. Mi kellett a magyarnak, a meglévő energiájához képest nekiálltunk fadöntögetéshez, bokrok írtasához, fatörzsek fűrészeléséhez, hordásához.
Pillanatnyilag nagy változás volt életünkben, a sok zárt és büdösség után, talán kellett is ez a fizikai munka. Itt hallottam elsőben ezt az új szót „brigád”, kitermelés, termelés. A brigádvezetőnek nem kellett dolgozni, na már itt éreztem az első nagy hibámat, hogy nem tanultam meg oroszul, mert aki valamit is tudott pötyögni, az lett a brigadéros. A brigadéros volt az orosz nacsalnik ostora, a brigadérost az orosz hajtotta, az hajtott minket, a brigadéros kapott is valami maradék kását délben, de mi csak a szokványos keveset, mondván csak dolgozzunk jól, majd kapunk utána.
Szó, ami szó, a rohadt magyaros kurva becsület itt is felült a kovára, és tényleg ahogyan erőnk bírta, irtottuk mi az erdőt, nőtt a tisztás.
Volt egy nagy politika az oroszban. Nem mondotta meg, hogy mennyi a norma, mennyit kell dolgozni, csak nyomjuk, termeljünk, hiszen többet ehetünk.
Evés szó hallatára mindenki feszítette petyhüdt izomzatát. Este, amikor végeztünk megdicsért az ottani kiküldött munkavezető nacsalnik, dobre, felmérte a területet, hogy mekkorát végeztünk.
Fáradtan, lábunkat húzva hazafele mentünk a lágerba. A vacsoránál semmi pluszt nem kaptunk, na jó hiszen még csak az első nap, hát még nem adhatnak egyszerre, mondták az okosak, majd...

A nadrágszíjat mindig beljebb kellett húzni...

Na eltelt egy-két nap a fakitermelésben, de az volt gyanús, amikor este lett, akkor mindig felmérette az orosz civil munkavezető a learatott erdőterületet, ami napról napra nagyobb lett pl. az első nap tisztáztunk csak mondom kb. száz négyszögölet, ez függött; a fa vastagságától, a bozótosságtól, az időtől stb. A másik nap elértünk 150 négyzetméternyi irtást, a harmadik nap talán még erre is tettünk valamivel többet, és így az orosz maga előtt látta a mi munkánkat és annak teljesítményét. És most jött a nagy orrbavágás és csalódás, na most aztán megdögölsz szegény pléni, mert a negyedik nap kimondta az orosz, ha nem irtunk ki háromszáz négyzetnyi területet, nem lesz kusaty, nem kapunk enni. Na gyerekek, itt döglött bele a légy a levesbe, persze ezt mi sokkal szebben fejeztük ki, csak a papír nem bírja el a vastagabb kifejezést, hát hiszen ez az eddigi napi megfeszített munkánknak a dupláját akarja, hogy végezzük, hiszen eddig is megfeszítve dolgoztunk és érezzük a fogyást rajtunk, mint az égő gyertya. Jobban kell a nadrágszíjat meghúzni, egy lyukkal beljebb, koszt utánpótlás nuku, kalória nincsen, mi lesz?...Hogy döglöttél volna meg az édes anyád hasában, te-te…és jöttek a szitkok, hát nem kell gilotin nem kell golyó, nem kell akasztófa, kulturáltabb eszközökkel is lehet életet elvenni, amiért még csak felelőségre sem lehet vonni senkit, hiszen munkaközben jött érte szent Mihály lova.
Lesújtva és letörve álltunk a munkához, az orosznak nem tetszett a mi negatív reagálásunk, ordított, bezárat bennünk, a hangadókat gépéunak adja át, mint nálunk valaha az ávósok voltak, roboti, roboti, zengett az erdő, visszhangozták a fák vissza. Nem is tudtuk fokozni a munkát, hiszen az izmok már petyhüdt állapotban voltak, hasunk beesett, erőnk nem pótlódott. Hiába volt minden, a kása sem lett több vagy sűrűbb, gyerekek, a meglévő tartalék erővel okosan kell gazdálkodni, mert már ki lehet számítani, mikorra fingunk itt ki.
Jeleneztek a vitaminhiányok a testünkön, feketés bőrfoltok jelentkeztek a lábszáron, térdünk nehezebben hajolt, sokan tikvakságba estek. Panaszunkra úgy segítettek rajtunk, azaz akartak segíteni, nagy kondérokban az udvaron fenyőfaágakból teát főztek és annak a levét kellett inni. Egyenlő volt ám mint a haldoklónak a szentelt víz.
Segített volna, ha az erdőben szedhettünk volna csitkenyét, vagy volt a földön apró piros kis áfonya vagy mi, ha abból tudtunk kaparintani pár szemet, éreztük a jó hatását. De nem engedett szedni ez a jámbor őr, mert félt a szökéstől és akkor őt még pár ezer km-rel beljebb viszik, pedig attól minden orosz félt. Az volt az orosz előtt, mint a hivő keresztény előtt a pokol. Csak oda ne.
Tengődtünk bizony sokáig itt az erdőirtásban.