Hihetetlennek találta az orosz, hogy nekem tehenem van.…

Ezt sem értettem meg először, habár mikor hazajöttem Szelestén is a faluban a háztetőkön végig volt vezetve a központi rádió, azaz a házban csak hangszóró lehetett, semmi más, és csak azt halhattam, amit a központi rádió továbbított. Tehát nem lehetett külön rádiót használatba venni, csak a központét.
Amikor megállapítottam, hogy a keresetek itt nagyon kicsi reál ollónyilassal egyenlők, akkor jöttem rá, azért nincsen itt munka nélküli, mert egy normális emberi fizetést, munkásfizetést felosszak három-négyfelé, négy keresi meg azt az összeget, amit egynek kellene kapni, amiből polgári módra lehetne élni.
Ez is itt nagy tapasztalati ámulatot keltett bennem, mert ugye hozzá voltam szokva, egy keresetből egy családnak meg kell élni normális igények fenntartása mellett is. Itt bizony mást mondott a fáma, nagyon csodálkoztam ezen a közgazdasági bölcsességen.
Na amikor már kicigiztük magunkat, véstem a falat és belehelyeztem a bermancsövet. Ami majd délig eltartott, de félórai munkát sem kívánt volna egyébként. De az idő nekem kedvezett, de a munkavezető sem hajtott, sőt csak a beszélgetés felé terelte a szót. Ekkor magyaráztam neki a mi étkezésünket, háztartásunkat, szobák felszerelését, rádiót, tehenet, disznót, disznóölést, amikor ezeket a tényeket elmondom az én nacsalnikomnak, csak bámult rám, s egyszer csak azzal fizet ki, te „dusk” azaz hülye.
Nem hitte el a mi gazdasági jólétünket, s főleg azt, hogy van maszek alapon tehenünk, lovunk, stb. A napi munka befejeztével is úgy váltunk el, mint akit hülyének tartott, mesét mondtam volna.
Persze erre a munkára elértem a nagy procentot, ami tíz deka kenyérrel és egy kasával járt. Ipari munkában nagyon hamar lehetett eredményre jutni. Itt bizony könnyen lehetett nagy procentot elérni.
Azért érdemes itt ipari munkálatokban dolgozni, mert a normát, a napi nyolc órájának az egy negyedeben, azaz kettő órai tényleges munkában is nagy százalékot lehet kimutatni.
Egy alkalommal ácsot kerestek. Persze megint jelentkeztem.
Miért ne, hiszen az ilyen munka változatosabb a föld, vagy kő munkánál. Az ácsmesterrel egy közönséges „Z” alakú azaz csupasz deszkából közönséges ajtót kellett összeállítani, Z átlókkal, ami nem vett igénybe még kettő órát sem, de úgy kellett dolgozni, hogy kitöltse a nyolc órát, tehát álldogálni, sétálgatni nem szabadott, de mégis semmittevésben és topogásban kell nyolc órát kitölteni.

Ez a közönséges deszkaajtó szintén meghozta a nagy procentot. Mily nehéz kőfejtéssel, vagy földmunkával sem tudtam volna elérni ezt a napi normát, itt meg játszva, fütyörészve sikerült megcsinálni.

Mesterség kincset ér

Érthető, ha csak egy mód volt mindig jelentkeztem valami speciális munkára, mert ott nincsen emberölő norma, ott nincsen tömegnyomor, valamiképpen az iparos nacsalnikok több emberséggel rendelkeztek, mint a nyers fizikai ipar nélküli vezetők. Sajnos nem sok alkalom volt elszegődnöm iparosok mellé, mert tény az, hogy nem volt semminemű képesítésem, csak annyi, amit ellestem valahol, de gyakorlatom a legkisebb sem volt egyik szakmában sem. pl. ha tudtam volna hokedlit, vagy asztalt főleg szekrényt csinálni, az orosz fényesre nyalt volna örömében, de sajnos ekkora asztalosi képességgel nem rendelkeztem. Ott egy szekrény felérhetetlen kincs volt az orosz szemében, ritkaság számba ment egy szekrény.
Csak ipari szakmunkásnak volt ott jelene, a puszta állati erő értéktelen és megerőltető, mert a normája sok, magamfajta ember nem tudja azt teljesíteni.

Hullatemető a láger udvarában

A fogságban már a második telet húzom ki. Változatos és gyötrelmes volt az idő, mert itt nem lehetett tudni, hogy mikor jön a végzetes nap, a kimúlás, a végelgyengülés. Ahogyan már írtam, egyszer voltam okás, a többi időt megúsztam nagyobb betegség nélkül. De a halál napról-napra szedte a gyengék soraiból ki az elmúlókat, naponta volt halott négy-öt, de itt télen nincsen temetés. Hogyan is lehetne, amikor nem lehet pár centit sem lefele csákányozni, oly fagyos a föld. Nem is temettünk el senkit, hanem ment a fagyasztóba. Az udvarnak a távoli részében volt egy eszkábált fabódészerűség. Egy alkalommal, ahogyan elsétáltam mellette nagyon megrázó élményben volt részem. Magam sem tudtam mi lett a halottakkal kezdetben, meghalt, elvitték, de nem kísértük figyelemmel a további útját. Amint elmegyek ezen fabódé mellett, nyitva látom annak réses ajtaját, benézek, de megdermedt bennem a vér, meztelen ember csontkollekcióra lesoványodott hulla rakást látok, egymásra összerakva, mint az ölfa az udvaron. Pikasszói ecsetet meghazudtoló, csendélet tárult felém, ami minden képzetet felülmúlt, hiszen ennyi hulla egy rakáson nem mindennapi látványosságnak a megszokottsága. Egy pillanatra, ahogyan végignéztem a holtakat a maguk teljes pucerságukban, nem azokon meg csak gatyuska sem, bizony mennyi örömet, bánatot, reményt, tudományt, fájdalmat, munkát halmoztak fel egymásra. Hiába várnak benneteket, hiába emlegetnek szeretteitek, örök foglyai lesztek az Ural sziklainak, nem ereszt el benneteket soha, némán, csendben várjátok az idegen föld halmát, hogy egykorra összeolvadva amiből vétettetek. Mínusz negyven körüli légtérben, nem tudtak megromolni, valóságos mirelitté fagytak. Nem tudom, mint számok feküdtek-e ott, vagy már névszerint is nyilván voltak tartva? Sohasem tudtam meg ezt a rejtélyt. Sem a sírjuk, sem a fejfájuk örökre ismeretlen lesz a hozzátartozok számára, csak emlékük él még a hozzátartozókban, de az is már csak, mint gyenge pislákoló fénnyel lobban fel néha. Felejthetetlen kép volt ez számomra, s ha most író lennék, feltámasztanám őket örökre, hiszen meg lehetne szólaltatni őket, csak be kell hunyni a szemet, és lelki szemmel beszélni hozzájuk. Amikor megjöttünk a Keleti pályaudvaron nagyon sok édesanya, feleség, gyermek, fényképeket mutogattak felém, kérdezvén: nem ismerte? Nem látta? Nem találkozott vele?
Fénykép és a fogsági valóság az kettő. Fényképet nézni, sohasem lehetne felismerni benne a hadifoglyot.

Sok a halott - senki sem virraszt felettük

Két világ, nem is hasonlíthatnak egymásra.
Dehogy is nem láthattam szeretteiket, de ha láttam is volna, hogy közölhetnem velük, ne várják őtet haza, megtért már az örök világ honába, örök almát alussza az Ural sziklai alatt, megbékélt az már önmagával, a világgal, ellenségeivel, megbocsájtott mindenkinek. Habár láttak még sokan abban a fagyos állapotban is, hiszen nem fogta le senki sem a szemét, amikor a halál kiengedte a test csapján a lelkét, nyitva maradt, megüvegesedve bámult a semmibe, talán maga sem értette meg a változást és főleg ily korán való elhullást.
Itt már nem voltak öregek velünk, mindnyájan ötvenen alul voltunk, főleg negyven körül számolgattuk az évgyűrűk sokaságát, tehát még csak gyenge törzset tudtak növelni, ami még kibírt volna ugyanennyit. Nem szólalt meg a lélekharang, nem jelezte senkinek egy élet kimúlását, nem okoztak könnyet, nem görcsösült senkinek meg a szája, és nem indultak meg a könnycsatornák, hiszen itt aki látta is a haláltusát, megszokott látvány, ki siratja az őszi levélhullást, ki akarja őket visszarakosgatni, jön a szél felkapja őket és viszi-viszi megperdülve párszor és valahol lejti és ismétlődik ez a színjáték párszor, mi csak ismét nem kerülnek le a földbe, amiből tavasszal ismét új élet fakadhat.
Nem jöttek a sirató asszonyok, nem siránkoztak fölöttük jajveszékelve, nem emlegették érdemüket, de gyarlóságukat sem, nem lengett körülöttük tömjénfüst, nem szenteltek be porhüvelyét. A halál ilyen környezetben, létminimumban sokszor már nem félelmetes mumus, hanem kívánt barát, akihez jobb mielőbb hozzákötődni, mint a kullancs a bőrbe bebúvik és elhurcolja ismeretlen helyre, tájra, a halál itt végállomás, amit sokszor úgy vártunk, a szenvedések utolsó stációja, golgotája, végállomása. Itt kezdődik a halál birodalma, ahol a szenvedések már nem fognak fájdalmat okozni, ahol nincs éhség, nincs testvériség, nincsen érzés, vágy, van egy örök elmúlás, egészen új, ismeretlen. Amikor enyhült a légkör, körülbelül júniusban, amikor a föld már engedte magát vájni egy sírba ötvenet, vagy tán többet is elföldeltek. Nem volt gyászbeszéd felettük, nem voltak résztvevők, nem dobtak egy szál szegfűt aszott testükre, sziklás göröngy lett a szemfödél, az emlékezet lett a fejfa, nincsen név, életkor, de még csak szám sincsen.

Akik soha sem térnek haza

Ha lett volna módom egyébként életrajzot készíteni e megfagyott emberi csonkkollekciókról. Háborúban van egy jó ötlet „dögcédula”, ez a jelenben egy alumíniumból álló kis tokocska, kb. kétszer-háromcentis mérettel, ami számokkal van ellátva, a számokat itt-ott benyomjak, horpadás van a helyükön. A benyomott számok adatokat szolgálnak, mikor született, hol szolgált stb. amikor a szanitézek a lövés szünetében, főleg éjjel összeszedtek, a dögészek, így hívták őket a lövéstől elhaltakat, akkor minden halottnak a nyakából kivették a dögcédulát, ami teljes adatszolgáltatást adott a megholtról. Valamikor nem a nyakban volt rendszeresítve a hordás, hanem a zubbony elülső felső zsebében, de volt rá eset, amikor egy zubbonycsere alkalmával elcserélődött a dögcédula és azt véltek halottnak, aki élt, és aki meg holt azt élőnek. Azért már az utóbbi harcok során mindenki a nyakban hordta a dögcéduláját, így kisebb volt a hibalehetőség. Bizony jó lett volna ezt is rendszeresíteni a hadifogságban, mert így csak marad volna fenn valami adatszolgáltatás, ki hagyta el ezt a siralomvölgyet, ki távozott el a másvilágra. Ez nagyon jó szolgálatot tett volna a hátramaradottaknak is. A dögcéduláról leolvasva lehetett volna értesíteni a hozzátartozókat. De így, se név, se adat, se életrajz, se dögcédula, csak egy harminc-negyvenkilónyi csont és bőrmaradvány, ez nem mondott el magáról semmit, se a múltja, se cselekedeteiről semmit sem lehetett megtudni. Azért van meg napjainkban is olyan édesanya, aki várja haza a fiát, hiszen nem kapott értesítést a haláláról, nem törölték az élők sorából.
Zrínyi iskolában most találkoztam egy kollégával, aki meséli nekem, hogy Románia fogsági táborig tudtak csak kísérni testvérük létét, és ott megszakadt minden fonal, többé semmi hír, semmi pozitívum, csak az évek sokasága sejteti a halált, mint ami biztos is.
Ha lett volna valami megfoghatóság, adatszolgáltatás, akkor ez bizonytalanság nem állott volna fenn, él?… maghalt?... Mennyi az így elhaltak a száma, nincsen rá lexikon, sem évkönyv, de sokan voltak, akiket nem a háború gyilkos golyója nyitott kaput a testén, hogy a lelke elszállhasson, hanem a fogság nyomora aszaltatta meg izmait, élte fel a vérét.
Ha valaha volna rá módom, akkor csak ezért mennek vissza egyszer erre a tájra, ami nekem temető az egész táj, édes magyar apák, testvérek porát kapja fel a forgószél. Örök fizikai tét: az anyag nem vész el, csak átalakul, új élet fakad belőle.

Emlékezzünk…

Ezt a látványt nem felejtem el soha, kísér a látvány, habar csak annyit tudtam róluk, hogy magyarok, ki kinek a testvére, férje, gyermeke örök titok számunkra. Pihenjetek, álmodjatok idegen földben, nem a föld idegen számotokra, az nem oka a haláltoknak, csak az emberi agy őrült vadhajtása, amikor ember, ember ellen fegyvert fog, állattá akarja süllyeszteni, vagy mielőbb a döghalál halójába keríteni. Akik pedig megmaradtak, kell hogy emléket állítsunk szent emberségteknek, akik nem bírtak tovább a földi megpróbáltatást. Gyenge volt a test, habár a lélek is gyengült vele. Mi, akik megjöhettünk, hogy élő hírmondói legyünk az átkos háború keserveinek, mi akik szenvedően láttuk a kimúlástokat, élni akarástokat, akik szintén haza kívánkoztatok, akik meg szinten ölelni akartátok az itthoni környezetetekben lemaradtatok, mi megjöttünk. Habár már csak páran vagyunk itt Szombathelyen is, akik együtt vívtuk az élet és halál harcát, mi emlékünkben állítunk Nektek fejfát, s mi, amíg élünk Ti is éltek, mert szent emléketek szívünkben megmaradt. Soha többet háborút!!! Valljuk és hirdetjük mi, akik túl élték a földi poklok poklát.
Pihenjetek békében kedves hadifogolytársak, legyen könnyű az idegen föld, amíg mi élünk, Ti is élni fogtok.