 |
    |
 |
Megy a vonat hazafelé, Szelestére... A vonat pedig, látva ezt a mennyei csodát, nekibőszült és nagy erővel hajtott Szeleste felé. Eladtam a pulóveromat is... Lassan véget ér a történeti események láncolata, ugyan volna mit írni még, de úgy érzem feljegyeztem az utókorra azokat a fontosabb állomásokat, amik lenni vagy nem lenni élet dilemmájában eltöltöttem. Amint nézem a feljegyzést, még felírtam a pulóveremnek az eladását is. Maradt rám egy volt kincstári pulóver, ami ugyan kopott volt, de mégis jó volt arra, hogy az orosznak megtessen. Keki színű volt, hosszú ujjal. Feljegyzésem alapján Pünkösd vasárnap is kellett dolgozni. Ekkor már enyhébbre fordult az idő és valami csőlefektetetéshez árkot kellett ásni. Volt már vagy másfél méter mély, bizony csak az orrunk látszott ki a mélyből. Érdekes azok a gyerekek, akik érkezésünkkor köpködtek ránk, kővel dobáltak, nagyon megszerettek bennünket, hiszen mindig volt valami csecsebecse, gomb, csillogó papír, amit a bámészkodó gyerekeknek ajándékoztunk, ha felénk jöttek. Szívesen barátkoztak velünk, de a davaj állandóan zavarta őket, bizony csak lopva tudtak felénk közeledni. Jól emlékszem, melegebben sütött a nap az árokba és valami nagy keserűség fogott el, pünkösd napján ilyen davajmunkát kell végezni, valószínű valamelyik vállalat nyert rajtunk megint, ingyen munka, olcsó munka. Ismételten jelentkeztek a gyerekek, és az egyiknek mutattam a pulóveremet. Kleba és neked adom az utolsó rongydarabomat. A gyereknek tetszett az üzlet. Eltűnt. Csakhamar visszatér, nagy félszegen és félve a davajtól, kijátszva az éberséget és egy alkalmas pillanatban az árokba süllyeszti a fekete tégla kenyeret. Kb. másfél-kettő kiló lehetett. Készenlétben tartottam az utolsó tétemet, és kidobtam az árokból. A fiú hirtelen felkapta a pulóvert, elrejtette, és már sietett is haza. Később jött vissza és igen örült a jó üzletnek, kért, hogy van e még eladni való. Igen van, de az már csak az életünk. Nagy melegség fogta el szívemet egy egész kenyér birtokában, lehúzódtam az árok aljára, és mint pompás ünnepi lakomát nagy-nagy élvezettel gyömöszöltem a bendőmbe. Nekem is volt ünnepi ételem, jóllaktam, méltó volt az ünnep és az ünnepi menü. Ez a megtépázott pulóver, szintén ünnepi köntös lett az újabb gazdájának. Bár lett volna még több seftelni való értékünk, de már ekkor, mint megfosztott királyfi, csak rongyokban jártunk mi is. Amint már írtam a legutolsó és a legaljasabb módon fizetett munka a földmunka volt. Itt csak meglehetett dögleni és kifáradni, mert a felfokozott norma akkora volt, hogy csak a legnagyobb csalással lehetett valahogyan biztosítani a napi normát. Csak csalással ismétlem. És azt nem értem, mire való volt ez a sok csalás? Igaz, ezt mi is nagyon eltanultuk és talán felül is múltuk az ottani üzelmeket. Rengeteg a rémhír... Hazajövetel. A napi létfenntartási gondok mellett legjobban lefoglalt, mikor mehetünk haza. Az itthoni politikai helyzet nem volt valami kecsegtető és így az orosz politika nem igyekezett minket mielőbb hazaküldeni, tán félt attól, nem propagandái leszünk a rendszernek, hanem igaz reális szemlélői, amiben nem volt semmi megnyugtató és főleg ne volt semmi példakép. Sem a munkában - a kulturális életben, de főleg a gazdasági termelés területén óriási lemaradás, csalás, fenyegetés-száműzés, igazi rettegés a közemberben - nem láttunk lelkesedést, sem a munkában való gyötört szóval nem találtam meg az ideális és túlfejlett civilizált ember stílust, amire most olykor-olykor szeretnének hivalkodva kiállni. Mi lett volna számomra kulturáltság?... A fát lopó munkás, a dolgot kerülő munkás, a rendszert szidó elkeseredett és deportált ukrajnai nagygazda, vagy az öt krumplit felfaló zsenka - vagy a káposztalevest felfaló ipari tanuló. Nem láttam mérnököt, tervezőt, de láttam tavasszal lehulló házomladékokat, a fagy megölte a téli falrakást... Nem láttam lakáskultúrát, nem élhetett szabadságával, nem tarthatott rádiót, nem utazhatott ki a megyéjéből. Szóval egy állandó fejlődésben és változásban élő láva tömeg volt, akik maguk is érezték a fájdalmas mát. Csak tetőzte a kétségbeesést egy-egy visszatérő nyugatról visszatért atyafit, aki meglátta nyugatot, habzsolta a magasabb emberi színvonal minden kultúráját, bizony ezek az elemek lettek a rendszer aláaknázói-és szítói. Hogyne igyekeztünk volna visszatérni hazánkba, ahol még az utca is terített asztalként kínálgatja az elhullott finom maradékait. Talán térbeli távolságok okozták a nagy elszigetelődést a hírek terjedésére, mert bizony semmi pontos adat nem volt a birtokunkba, hogy mikor és főleg melyik évben mehetünk haza. Itt is jött a hamis propaganda, pl. egy alkalommal századosi rangban jött a munkahelyünkre és elbeszélgetett velünk -mondván csak jól dolgozzunk, nyerjük meg az orosz Sztalin szívét, mehetünk haza hamarosan szicsász-szkoró-hamar, és azt is szemrebbenés nélkül tudta hazudni. Ő lesz a mi parancsnokunk és most csak azért jött ide közénk, hogy ezt tudtul adja. Fel a fejjel, csak dolgozzunk jól és mehetünk haza. Aljas emberi zsarolás, halottaknak a számát tudta csak növelni, mert volt olyan marha is köztünk, aki felült annak a hazug mesének, hogy aki személyében állandóan jól dolgozik, külön viszik haza jutalomképpen. Sajnos voltak kicsi hitűek és tényleg előbb értek az örök nirvánába, örökre eltűnni az élők sorából. Istenem mennyi marha volt köztünk, akik ölni tudták volna a kevésbé hiszékenyeket, mert ezek miatt nem mehet majd haza. Persze az ilyen hazug propaganda mellett igaz valóságként lángolt a pláni agyában, pillanatok alatt, mint a bűz elterjedt az egész pláni táborban, hiszen egy százados mondta - na aztán az már csak igaz lehet. Hazudtak nekem tábornokok is, csak azt nem értem ennyi hazugság dacára, persze saját magát is hazugságban tartja, hogyan tudott ennyire előre jutni. Semmi támpont, mint a tengerbeesőnek, semmi dátum, csak éreztük, ha már nem tesznek el bennünket láb alól, csak megyünk egykor haza... 1947. tényleg megyünk haza... 1947. évet írtuk, május vége felé jött hír, tényleg mehetünk haza, már csinálják a központi gyülekező tábort, amikor is odagyülekeztetik a megmaradtakat és indítanak haza. Ki hitte ezt a mesét megint, már tudtunk ilyen Andersen meséről, hogy tényleg összegyűjtöttek vagy ezer pléni, és egy szép nap pár ezer km-rel odébb rakták le őket, ki tudja ezt követni, ennyi csalás után. De mégis csak valami igaz lehet, mert a mi lágerünkben is megszűnt a munka és úgy hallani valami névsor készül a hazamenőkről. Tényleg nem kellett menni a munkahelyre, hanem jött a napi felülvizsgálat. Állandóan adogattak a felsőruhát, de úgy emlékszem alsót is adtak. Egy közönséges kékkarton szolgálta a felsőruhát, de új volt, mondván az orosz lássák, otthon mennyire kistaférigoltak huszonhat hónapi robot után. És tény, bizony mindenkinek új kék öltönyt kellet kapni és még valami köpeny félét. Ekkor adogatták vissza a magyar tiszti köpenyeket, magam is nagyon jó állapotú tiszti köpenyt kaptam - örültem neki. Ha Petőfi ilyenben nem restell járni, ha hazamegyek máshíján ez is jó lesz. De valamiképpen valaki az éjben ellopta tőlem. Amikor reggel, ismételten ruhavizit, mindenkin van valamiféle köpeny, rajtam semmi. Az orosznak mondom az esetet...azonnal parancsot adott, hozzanak ismét egy nagykabátot, ennélkül nem mehetek haza. Akkor kaptam német eső-csuklyás kabátot, amiben hazai is jöttem. Sokáig megvolt, de aztán eltűnt. A családi múzeum szegényebb lett. Nem érünk rá itthon beszélgetni... Ténylegesen megindult a gyülekeztető. Volt velem szombathelyi fiú is, Mohos József, aki a szombathelyi bankban dolgozott, majd velem volt Olasz Feri... Az édesapjának valahol a bábaképző mellett kiskocsmája volt. Ez a szegény legény nagyon sírt mellettem a barakkban, mert akkor tudtam meg mennyire szerelmes Szelestén a Kondora Gabiba, ha jól emlékszem rá. De valami más is rémlik nekem, mintha velem lett volna Tóth Imre, akinek az apja helyébe mentem Szelestére, és ez lett volna szerelmes a Gabiba. Jé, de elfelejtettem már, tény az hogy valamelyik nagyon sírt, mert úgy érezte, hogy nagy csalódás éri ha hazamegy. Mégis mintha úgy emlékezném, hogy Olasz Feri Csehi körül volt szerelmes, de csak nem tudtam megvigasztalni az utolsó iccakákban. Mohos Jóskával ma is találkozom néha, de hiába ígérjük egymásnak, hogy egyszer leülünk és beszélgetünk, nem -nem volt még idő rája. Úgy látszik ismét, hadifogolynak kell lenni, csak ott volt idő a beszélgetésre, idehaza nincsen idő, csak a meló és a futás. Kb. együtt voltunk vagy ezren már és a legnagyobb optimizmussal beszéltek a hazamenetelről. Ismétlem itt semmi sem biztos, mert egy vonatvágány váltás és teljesen ellenkező irányban kötünk ki. De hát már biztos, egészen biztos a hazamenetel. Szintén jöttek olyanok, akik a szerelvény összeállításánál segédkeztek. Már ki is tűzték a napot az indulásra. Ezen a reggelen szép napra ébredtünk. Napos idő volt. Reggeli után a csomaggal gyülekeztünk a kijelölt helyen. Szól a katonazenekar...na gyerekek vígan megyünk haza...Valahogyan úgy éreztem, mintha a sok dúrban elhangzott ordítozás után, moll skálában beszéltek volna az oroszok velünk. Itt-ott egy mosoly is látható volt, davaj, pasli domo.... Tényleg igaz lehet Most voltunk elsőben név szerint nyilvántartva. Névsort olvastak, és ahogyan olvasták a névsort, úgy kellett indulni is a barakkba. De volt egy borzalmas szívtépő pillanat is. Már a névsor előtt mondogatták, kik nem jöhetnek haza. Ezek között volt gróf. Velem volt a körmendi Stratmann Bathiányi Feri, aki szintén lemaradt a szállítmányról. Borzalmasan sírtak, amikor mi is könnyes szemmel elváltunk egymástól. Mi lett a sorsuk nem tudom... ezek között voltak nyilasok, és politikailag már hazulról jelzett nem kívánatos egyedek, de magyarok voltak. Szólt a zene, nagy volt az idegesség, hiszen magam sem tudtam biztosan, felvagyok-e véve a névsorba, vagy sem. Ahogyan olvasták a neveket, már siettek is a vagonba, nagy boldogan nézegettek kifelé várva, mikorra fogy el a létszám. Csak fogynak az emberek, de hiszen már nekem régen el kellett volna mennem, hiszen a névsor elején vagyok, mi van itt. Borzalmasan beidegeskedtem, bizony itt hagynak, nem mehetek haza. Te Jézus Mária hát nem olvassák a nevemet már, hiszen hol vagyok én az abc-ben. Valaki látta rajtam a nagy sárgulást, fehéredést, vigasztalni kezdett, az orosz abc-ben a C hátul van. Majd olvasnak. Csak fogyott a létszám, bizony már alig voltunk vagy százan, és egyszer csak kiabálják Czeglédy... Elborult előttem ég és föld, igaz ez?... Létezhet ilyen csoda? Bekerültem a vagonba. Nem volt ledrótozva az ablak, de nem volt lakat sem az ajtón. Kényelmesen tudtunk elhelyezkedni, nem kilencvennégyen voltunk egy marhavagonba, mint kijövet alkalmával. Hát tényleg retúrjeggyel jöttem ki, és most megyünk vissza.... Mindenkin lehetett látni a szent áhítatnak csodálatos szépségét - ugyan nem lelkesedtünk a hazamenetelért, azaz hogy mehetünk haza, mert senki sem volt biztos az otthonban, de főleg a hazamenetelben... Talán volt már délelőtt 10-11 óra, amikorra mindenki vagonba került. Jött az őrség, akik szintén velünk jöttek, majd a vonat parancsnok. A zenekar csak fújta a maga dallamát, majd jött a leglázasabb pillanat, kiabálják indulásra kész.... A vagonajtókat nem kellett behúzni, volt levegő, fény, micsoda remek utazás ez....és a vonat egyet rántott a szerelvényen és gördülni kezdett a vagon kerék. Integettünk az ott maradottaknak, akik madártávlatból figyelték a mi indulásunkat, vérzett a szívem - nem jöhettek haza.... Lassan kifutottunk a szabad pályára és tényleg megy a vonat, hová és merre?... Moszkva… Karkov... Máramarossziget... Ismételten az Ural fennsíkján tájékozódunk - erdő és nyíres, na meg kopárság mindenütt. Település errefelé nagyon ritka. Időre és napra már nem tudok visszaemlékezni, de ismételten egyszer csak Volga felett vagyunk, na már másodszor. Hatalmas széles folyó, hajókkal tarkított kép. Hogyan is lehetett volna megszökni, és hogyan lehetett volna ezen a hatalmas folyón keresztül törni, vagy továbbra is keletre kellett volna menni, Vladivosztok felé és úgy haza, mint az első világháborús hadi foglyok. Főző Károly bácsi is ezen az úton jött hazafelé. Most valahogyan élveztem a tájat, nem is kellett annyit koplalni, jobb volt az ellátás, víz stb. Fő, nem kellett a vagon ajtaját bezárni. Hány nap után értünk Moszkvába nem tudom, de egyszer csak ott teremtünk. Nagyon érdekes kép maradt meg bennem. Azok a vasúti vonalak, amik nyugatról jöttek Moszkvába, mind fehér kövekkel díszített sínpárok voltak. Valószínű, ezeken a sínpárokon jöttek és jönnek a nyugatról érkezők. Bezzeg már kelet felé nem díszítettek fel semmit. Több órát ácsorogtunk a nagy állomáson és nézegelődtünk. Bizony csak szegénységet és nyomort lehetett felfedni, igaz három éve csak a háború befejezésének. Figyeltem az öltözködést, egyhangú volt - mit esznek és főleg mit árulnak. Mifelénk annak idején szalámis, sonkás zsemlyéket árulgattak, itt is volt valami lapos tésztaféle, talán cukros lehetett, vagy sós, nem tudom, de látásra nem kívántam meg. A városból is láttunk valamit, amikor a vonat ismételten elhagyta Moszkvát. Jöttünk már vagy kétezer kilométert. Annyit tudok, errefelé még a gyümölcsfának hírmondója sincs, itt még nem teremhet meg semminemű gyümölcs. Magára a vagoni életre sem tudok visszaemlékezni, talán az az oka, hogy nem volt már embertelen az egész elszállásolás, kosztérozás, vízellátás, és ezért nem hagyott nagy nyomot a lelkemben. Jött Charkov, Kiev. Ezeken a helyeken már jártam a háború alatt, bizony itt már romok jelezték a háborúnak rémtetteit. Hogy hány napig utaztunk, nem tudom de egyszer csak Máramarosszigeten kötöttünk ki. Itt kirakodtunk és irány valamiféle gyűjtőlágerba. Sok magyar volt együtt. Főleg sok volt a székely fiú. Amint megtudták a hozzátartozók, hogy itt van fiuk, nagy örömmel jöttek, és főleg hozták a halálnak az okát is. Ugyanis mit sem sejtve a jó édesanya, ha már nem is jöhetett be a láger területére, de a kerítés mellé jöhetett és odahívta a szeretett fiát, vagy urát és bedobta a gyilkos eszközt, a sonkát, húst, kalácsot. Nem kellett belőle sokat enni szegény fiuszpapírhéjú gyomrú legénykének, hogy a nehéz hús átszabja a gyomor falát és ott halt meg görcsökben. Nem szabadott enni ilyesmifélét, mert egyenlő volt a méreggel. Jó falat az egészségesnek, de halál a hadifogolynak. Ebben a lágerban rendezték ismét a sorokat. Itt még meg akarom jegyezni, eszembe jutott Petőfi: Szeptember végén c verse....Látod amottan a bérci tetőt?.. én láttam most, borzalmas rablógazdaság folyhatott ott, minden fa ledöntve, kivágva. Rettenetes rablás, szabadpréda és ki tudja a sok esőszél, mikor teszi teljesen csupasszá ezt a szép bércet. Fájt a nézése, rablóhadnak pusztítását ekkor szemléltem ismételten újra. Ismét a vagonlakó lettem... de ez már jó volt... Estefelé jött a parancs, hamarosan sorakozni kell, mert indulunk a vagonokba. Ekkor volt itt vacsora osztás-emlékszem kis olajos hal és köleskása volt. A kölest benzines hordókban főzték és osztották az indulóknak. De ugyanakkor meg hajtották is a népet a vagonok felé, mert nekünk rettenetesen szokatlan volt az orosz módszer. Órákat, napokat várakozhattál, és tétlenül ülhettél egyszer csak, mint az őrült-davaj, de akkor aztán pillanatok alatt minden. Na itt is még a vacsorát sem engedték kiosztani, mert indult a vonat..., s emlékszem a nagy dulakodás közepette egy szegény hadifogoly hátulról kapott egy lökést és hopp, már a kása közepében volt. Szörnyű volt nézni - kása ember, na meg forró is volt a kása, de nem volt idő már sopánkodni rajta, én is futottam a többi után, hagyva kasát és a kásás embert is. Van egy emlékem erről az ukrán vidékről. Amikor a vonatunk valahol megállt, az ottani lakók a beszédünkről megtudták, hogy magyarok vagyunk, és haza megyünk. Odalopództak a vagonunk mellé és sírva sírtak, milyen borzalmas a létük az orosz megszállás alatt. Mindenüket elviszi az orosz, tyúkot, tehenet, tejet és sírva kértek bennünket, ne feledjük el őket, ha hazamegyünk és mondjuk el mindenkinek az ő rossz sorsukat és ők mindig jó magyarok voltak, ha ruszinok is voltak. Igen szeretnének egyszer még hozzánk csatlakozni. Többen adtak át levelet, hogy dobjuk majd be itthon a postaládába, mert nekik nem szabad levelezni magyarokkal. Sírva, de nagyon vigyázva integettek az induló vonat után is. Nagyon szokatlan és érthetetlen volt a panaszuk, ők tudták mit élveztek, amíg mi voltunk az urak felettük és mit kapnak most, amikor a nagy halgyomrába kerültek. Valószínű Safrankó barátunk, aki ruszin volt, jobbnak látta, ha kereket old, és hozzánk jön. Előbb Sopronban élte ki magát, de még magyarul sem tudott, majd később Szombathelyen tűnt fel, mint alispán és később követként hagyta el az országot. Így volt neki jobb, csak azt nem tudom ő is miért nem kelet felé szökött. Leírhatatlan és megfoghatatlan esemény játszódott le hamarosan. Mielőtt kimondottan csonka hazánk határira értünk volna, a vonat nagyon lelassult, de annyira, hogy a kísérő orosz őrök könnyedén ugráltak le a szerelvényről, és íme kíséret nélkül voltunk. Most, ettől a pillanattól kezdve, hittem, tényleg hazamegyünk.... Mily öröm volt ez a búcsúzás az őröktől, integetésüket viszonoztuk, soha többé viszontlátásra...reméltük... és amire felocsúdtunk már be is futott a szerelvényünk Záhonyba -magyar szó. Magyar vasutas, magyar lányok dekoráltan, kenyérrel fogadnak bennünket. Nem, nem igaz ez, talán csak álom...magyar hon, magyar szó... Mosolygós arc mindenfelé, érezte mindenki a nagy szeretetet, hát mégis vártak bennünket, nem felejtettek el ennyi év után sem...? Mint mikor a bábból selyemlepke lesz, elhagyta a régi küllemét, mi így dobtuk el pillanatok alatt a szibériai életnek a burkát és lettünk újak, magyarok e szent rögnek poraiból kikélt éj emberei. Leírhatatlan az öröm részemről, szinte álmok álmát éljük át, jaj csak igaz legyen, mert ha álom, és ha felébredünk ismét a hó és jég hazájában...nehéz volt igazán átélni a valóság helyzetét. Itt tudtuk meg, hogy nem mi vagyunk az első szerelvény, több ezren jöttek már haza és remélik, még jönnek a többiek is. Mint az ópiumot szívó, mámoros kábultságba estem, már hittem az itthon létnek. Milyen más a világ, mások az emberek, mások az arcok. Láttam az új rendőröket - egy kicsit siralmas volt a kinézésük - az üres pisztolytáskával..., egy-egy katonát de ez mind nem érdekes pillanatnyira. A széles nyomsávú után átmentünk a magyar vonatra, irány Debrecen.... Igazi magyar táj tele élettel, tanyával...Már közeledtünk Debrecen külső állomására, amikor ismételten nagy megrázkódtatás ért a vagonunkban. Velem utazott haza egy debreceni dr. jogász volt. Amint a váltókhoz értünk, hirtelen rosszul lett, elvágódott, és mint hullát vették ki közülünk az állomáson. Annyit tudok, hogy várták a hozzátartozók, felesége és gyermekei. Iszonyú és kegyetlen a sors. Debrecenbe érkeztünk... jó barátunk halála Debrecen előtt... Beteljesedett a bibliai mondás: Uram láttam Debrecent, most bocsásd el a szolgádat.... Miért kellett ne ki éppen most meghalni? Úgy hallottuk, hogy valami mérgezés volt a halál oka, ugyanis etettek velünk valami olajos halat, és abban lehetett valami romlott hal és kapott gyomorgörcsöt és halált. Nagyon sajnáltuk szegényt; ... a név most nem jut eszembe, de igen szerettem a barátomat, helyes, kiegyensúlyozott barát volt. Szerettük egymást. Leírhatatlan volt a viszontlátás a szeretteivel.... Legyen áldott a neved, boldog lehetsz a nagy csapásban, legalább magyarföld adott pihenőt, virág díszíti a sírodat, és legalább tudják, hol fekszel. Hányat hagytunk kinn, soha senki, de senki, sem tesz egy szál virágot sem a tömegsírra. De volt itt más meglepetés is. Kiabáltak neveket és amint jelentkezett már karon is fogták a magyar ávósok és vitték be az épületbe. Úgy hírlett a zsidók nagyon sokat tartanak nyilván, hogy bosszút álljanak. Pillanatnyilag elsőben még nem tudtam egészen felmérni ennek a nagyságát, csak később döbbentem rá, mily nagy halakat fogtak ki a zsidók a hazaérkezők között és tették el láb alól örökre. Szóval ismét szedi az áldozatát a bosszú. Emlékszem burisos húst adtak a gyülekező helyen. Nagyon vigyáztam magamra, csak nagyon keveset ettem, tudván a hátrányosságát - gyomorrontás vagy valami nagyobb baj. Nem is kellett igen enni, pár kanállal borzalmasan jóllaktam. Több kalória volt ebben a pár kanálban, mint ott egy heti kosztban tán.... Végre valahára oda lyukadtunk ki, amivel elfogtak és elhajtottak kettő és fél év után - piszáty, azaz dokument.... Igen ekkora utat kellett megtenni, hogy tényleg adjanak dokumentot, igazolást és indulhattunk hazafelé. Szóval megvan a dokument! ! ! ! Mindenki már utazhatott szabadon hazafelé. Hamarosan indult is a vonat Budapestre, Sári Jenővel egyetemben indultunk is a gőzössel. Megérkezés Bpestre… Rengetegen voltak a Keleti pályaudvaron, öreg, fiatal, gyerek, nő, feleség, mennyasszony. Ahogyan elballagtunk a sokaság mellett, ki-ki egy fényképet mutat. Egy édesanya mutatja fia képét-nem látta, nem ismerte a fiamat?!!! Ki más, gyerek mutatja az apja fényképét, nem láttam-e az édesapját?!!! És ez így ment állandóan. Egyébként nagy szeretettel fogadott Pest népe bennünket, ölelgettek, csókoltak, más volt ez a fogadtatás, mint Szverdlovszkban ott köpködtek és kővel dobáltak. Sajnos nem tudtam válaszolni senkinek sem, nem ismertem fel a fényképben szeretteiket. Amerre mentünk élelmet és pénzt dugtak a zsebembe a nénik és a bácsik. Itt vagyunk Budapest, hazánk szíve, veled érzünk mi is, együtt dobogjon a szívünk a szíveddel. | |
