Gumigyárban ettük a büdös fagyos krumplit

Egy alkalommal valami gumigyárba vezényeltek tizünket. Autóval vittek a helyszínre. Igen valami üzemnek nézett ki a telep. Salakrakás volt a munkafeladat. Több helyen öngyulladásban volt a salakos szén, ami némi meleget is adott. De ami lényeg, az csak most jön. Az udvar területén találtunk krumpli rakást. Persze hogy fagyos volt, mint a csont, de jó lenne belőle sütni a parázsban. Az üzem vezetője egy zsidómérnök volt, aki jól beszélt németül. Engedélyt kértünk a mérnöktől, hogy süthessünk krumplit. Két kupac volt. Egy jó krumpliból álló kupac és egy selejtes kupac. A rothadt kupacból szabadott sütni.

Nagy örömmel törtünk a rothadt kupacból egy darabot le is még kisebb darabokra tördelve a csemegét és már raktam is az izzó salakba. Amint a salakban pörkölődött a finom csemege, jött az orrunk alá a szaga, bizony ez már nagy élmény volt a számomra. Alig vártam, hogy valahogyan ehető állapotba kerüljön. Igen ám, amikor kivettem egy darabkát, olyan lett mintha valami poshadt, lenne, lágy massza, semmi tartása az egésznek. Hol a krumpli?... Ez teljesen rohadt, most felengedett a tűzben, de ebből nem lesz már ehető krumpli. Na nem baj, csak lesz valahol valami keményebb is. Lett is, ha nem is puha, mint a fos, de valami feketeség. Hiába kerestem a krumpli fehér húsát, itt csak feketeség volt, na aztán néha lehetett találni egy kis fehérhúst is. Nem tettem különbséget fehér és fekete közt, amint megpuhult a drága étel, már ettem is és ettük jóízűen, mit törődve, hogy keserű és főleg büdös. Meg nem halunk tőle, csak valamit talál benne a gyomor és akkor, pedig már célba értünk. Több napon át itt dolgoztunk. Állandóan raktuk a salak parazsát ezzel a csemegével, úgy bizony már a harmadig napon csak a fehérséget kerestük, a rohadt fekete büdös részét elhajítottuk. Kezdtünk finnyásak lenni. Naponta jól is laktunk, úgy hogy ami maradt, azt zsebben haza is vittük. Amikor mindenki szeme láttára kiraktam a zsebemből a drága ételt, és főleg kezdtem szétválasztani fehér és fekete részekre, mert már azt is megtehettem, a feketét pedig, a szemétbe süllyeszteni. Amikor így külön választottam a krumplit, látva Prinz Gyula földrajzos az apja Pécsett földrajztudós- könyörögve kért: Gyulám ne dobd el azt a feketét, add nekem. Igyekeztem egy kis fehéret is belekeverni a feketébe és az én Gyulám, mint nagyon értékes diákabrakot válogatás nélkül temette el a gyomrába. Nagyon hálás szemekkel nyugtázta ezt a hősiességemet.

Magam is nagyon büdös lettem...

Igen ám, nemcsak a krumpli volt büdös, büdös lettem én is, de annyira bűzlöttem, alul is, fent is, hogy a közelembe nem lehetett megmaradni. Rettenetes bűz áradt ki belőlem, úgy vélem a görény illatosabb lehetett nálam. De hiába volt miden tiltakozás, szidtak a többiek bennünket, akik ették ezt a jó falatot, napról napra bűzlöttünk és jobban éreztük magunkat.
Ezzel a mérnökkel elbeszélgettünk és mondtuk a mi kosztérzásunkat. Nem hitte el a házi kosztnak a sokféleségét, sőt nagyon dicsérte az ottani beosztást, mert ez a jó, három hónapos váltásokkal cserélődnek a fogások, nem pedig egy étkezés alatt többfélét megenni. Nagyon sajnált bennünket, hogy ilyen sokfélét kell nekünk enni. Mérnök létére nem volt fogalma a nyugati konyháról, az étkezési fogásokról. A kirántott csirkét valóságosan elvetette, hiszen a gyomrot nagyon megterheli, és csak rossz lehet a szervezetre.
Mégis mi volt a hosszú fogságban az, ami legtöbbet foglalkoztatott? Nemcsak engem, de majd minden hadifoglyot egyedül és kizárólag az ételek különfélesége, azaz azokról való beszélgetés töltötte ki az idő legnagyobb részét. Soha nem hittem volna el, felnőtt emberek, komoly értelmiségek, mennyire tudtak hódolni a napi főzésnek, mennyire le tudtak szállni a konyha fenekébe és ott állandóan csak főztünk, főztünk, nagyokat nyeltünk, de sohasem ettünk.
Nem tudtunk szabadulni a hazai konyhának nagyon sokféle izétől, zamatától, a legegyszerűbb otthoni leves, mint valami álomszerű tünemény, üstökösként ragyogott előttünk, amit egyszer meg szeretnénk a valóságban is elérni. Mennyi receptet írtam le, főleg a kukorica puliszka körüli ételeket. Mily gyönyörrel tudtak a kukoricalisztet a legfinomabb étellé összeállítani. Főleg a székely vidékről származók voltak a legnagyobb málé hirdetői, persze, ahogyan elmondták, és ahogyan feltálalták ott a nyomorban, tényleg jó lehetett, csak tudtuk volna megvalósítani. És főleg nem nagy ételekről volt szó, egyszerű mindennapi ételről beszélgettünk, de ez is csak, mint üstököscsillagként ragyogott a képzeletünkben és vágyódtunk annak egykori megevésére. Ahogyan dolgoztunk, azaz dolgozgattak, majd az első félórában már felhangzott valahol, milyen is nálatok a jó krumplifőzelék, azaz hogyan lehet jó krumplis tésztát főzni?... Na több sem kellett, már ettől a perctől kezdve csak főztünk, és ezzel a megfoghatatlan témával napestig is eljátszottunk és így kezdődött a másnapi újra.

Hiányzott az édes tészta…

Főleg az édes tészták voltak a központban, hiszen itt édes tésztát senki sem ismeri, főleg a lágerban teljesen ismeretlen. Ugyan, egykor valamit produkáltak a szakácsok, valószínű valami prószaszerű habarcsot készítettek, azt tepsibe öntötték, lecukrozták, megsütötték. Hü ez volt ám valami mennyei eledel, de sajnos az elosztásnál volt sok méreg, mert hol az egyiké volt vékonyabb, hol a másiké volt vastagabb a szerencse dolga volt ki mit tudott kapni. De emlékszem erre az ünnepi eledelre, bámulatos finom volt, de persze nagyon kevés volt. Tehát itt a fogságban teljesen ismeretlen a diós és mákos bejgli. Mennyit formáltuk, mennyit mazsoláztuk, mennyit dióztuk-mákoztuk, és főleg úgy sütöttük meg, nehogy megrepedjen. Ezernyi egyre meghánytuk vetettük ennek a művészetnek minden kis pillanatát, ízekre szedtük az összeállítás és sütésének a technológiáját, mikor és hogyan lehet igazi bejglit csinálni?... Nagyon központi kérdés volt, számtalanszor vissza-visszatértünk ehhez a bejglihez, megpihentünk árnyékában, emlékezetünkben de sokszor állítottunk neki olimpiai aranyérmet, mert majd minden tésztáknak a királyává, a legmagasabb tészták pódiumára ültettük fel.

Teljes impotencia...

Csodálatos, férfiak, életünk teljes delében élők és állók, akik a termékenységnek a legnagyobb erejében kellett volna lenni, nem emlékszem arra, hogy valaki is mesélte volna, is a sikereit a nők körében. Soha nem hallottam élménybeszámolót egy nagyszerű közösülésről, ami örökre emlékezetes maradt volna számára. Nem beszélt senki a szerelemről, a májusi éjszakáknak harmatos orgona illatáról, nem beszélt nászútjáról, nem beszélt ifjúkori első sikereiről, mintha csak ennek a témának a csirája teljesen kiszáradt volna belőlünk, miért is nem beszéltünk erről?.... Pedig voltak köztünk nagy lánycsábítók, legények, a tényleges tisztek gazdagok, akik éltek ezzel a lehetőséggel hajdanában, danában, de most ezt a témát senki sem pellengérezi, nem hallom senki szájából, hü az volt ám nagy kalandom, amikor és ahogyan, és hogyan tudott?... Mintha nem is férfiak volnánk, de még csak nem is eunocok, de az is biztos, nem volt itt egyneműek iránti vonzalom. Ha volt is köztünk ferde hajlamú és kíváncsiskodó a másik nemi szerve iránti, itt erről sem lehetett hallani, mint ahogyan egyes börtönöknek ez napi esete, hogy egymás közt és egymással a legváltozatosabb formájában elégítik ki magukat, sokszor jól megfizetve az elszenvedőnek. Féltett araként őrködik a pártartó szerelmére, erről tanúskodnak a börtönlakóinak naplószerűsége.
Itt a test, a meztelenség nem jelentett semminemű sexet, és soha nem tapasztaltam, hogy egy hadifogoly ilyen irányban lett volna elfoglalva. Tényleg a legszebb nők utáni vágy, a férfiasság mindenképpen itt kihunyt. Bölcsen van ez így. Amikor a test annyira legyöngül, hogy már veszélyben van a lét, akkor a bölcsesség kikapcsolja azt a csapot, amin keresztül a nemi élet folydogál, amin keresztül a testi gyönyörnek érzékei kulminálnak, mondván ez egymagában sok energiát kíván, és hol van neked szegény hadifogoly annyi fehérjehúsod, hogy a nemi életben is kereshetsz valami kis vigaszt. Nem, teljesen ez a vezeték véglegesen kizáródik, de még csak gondolatban sem ébred fel. Ha az ember nagy erőszakkal úgy enyeleg nemi szervével, na hát nem mozdulsz meg?... Hát csak ilyen lagymatag leszel?... Borzalmas fájdalomérzetet vált ki egy megkeményedés, egy megduzzadás. Így nem gyönyört hoz létre, hanem fájdalmat, tehát abból meg van bőven minek akkor még erőltetve hozzá újabbakat szerezni. Így bizony nem volt fogságomnak nagy részében sohasem nemi szervi megmerevedésem, kimondottan csak a vizeleti csatorna eszközét szolgálta.
Fölvetődött az a gondolat, hát ez már így is marad?... De talán nem, okozott ez semminemű lehangoltságot, még akkor sem, ha a válaszadás meggyőző volt. Sohasem hittem volna, hogy a nemi életnek legnagyobb termelékenységének idejében egy embernél ez a legkisebb és a legutolsó kérdés, azaz nem is kérdés és nem is probléma, pedig ahogyan a mi időnknek nagy részét felemésztette az állandó főzés, úgy normális idő és erőegyensúlyban a főzés marad el és helyébe lép a sex.

Az álmok vágya: diós bejgli-mákos bejgli. Ha egyszer hazamegyünk a bal hónalj alá diós, a jobb hónalj alá mákos bejglit teszek, és egy harapás balra, egy harapás jobbra. Így lesz, ha egykor hazamegyünk.
Mégis, csak ha már itt tartok a témánál, itt írom le a bejglik történetét. Most arról nem írok, hogyan jöttünk haza, merre jöttünk és hogyan, majd ezt később írom meg, most csak a szigorú történetet, ami velem történt hazajövetelemkor.

Bpestre érkeztünk...

Budapestre való érkezésemkor Sári Jenővel, Balatonszentgyörgyi gyógyszerésszel szövetkeztem. Jó pajtás volt, akivel nagyon jól kijöttem a fogságban, vigyáztunk egymásra. Jó volt ez az összeköttetés, tartottuk egymásban a lelket.
Szóval, amikor magunkhoz tértünk Pesten, most arról sem írok, milyen nagy szeretettel fogadtak minket a pesti emberek, nagy sajnálattal vettek körül és úton útfélen rakták a zsebünkbe a pénzt, az ennivalót. Hihetetlen részvéttel nézegettek bennünket.
Na, megvalósítjuk majd két és félévi álmunkat, bejgliket veszünk és eszünk.... De hogyan, hiszen nincsen pénzünk. Ekkor jutott az eszébe Jenőnek, Jámbor Laci, aki Lajosmizsén van most állítólag gyógyszerész, annak a felesége a jelenben Pesten lakik és tudja a címét.... Nagyszerű, gyerünk a cím irányába. Hamarosan az ajtó előtt állunk. Kopogunk.... Ajtó nyílik, nagyon kedves fiatalasszony áll előttünk, egy kicsit megrémülve, hiszen nem ismeri fel bennünk édes férjét. Mindjárt be is mutatkoztunk, és mondván Laci is útban van, tán már holnap itthon is lesz....Volt nagy öröm és lelkesedés. Igyekezett kínálgatni fogságban csak álomként élt valósággal, de mi nem enni jöttünk, hanem pénzt kérünk kölcsön. Cukrászdába szeretnénk menni, bejglit vásárolni, az álomból legyen valóság....
Hitelt adott szavainknak az édes asszonyka és már hozta is a száz pengőjét, vagy forint volt?...1947-ben?...
Nem sokat tétlenkedtünk, hiszen az idő már délutánra járt így sietnünk kellett, terveink megvalósításáért.
Elköszöntünk és siettünk keresni egy cukrászdát. Én nem tudom, hogy hogyan amikor már egy csomót mentünk és keresgéltünk, arra emlékszem a déli pályaudvarra lyukadtunk ki. Ott álltak a szerelvények indulás előtt. A Jenő, az ott álló kalauztól kérdezi: mikor megy Balatonszentgyörgy felé vonat?... Kérem, már is indulunk.... És tényleg a vonat mozgásba jött, a Jenő mit sem nézett, semmivel nem törődött, felugrott a mozgó gőzősre. Én ordítok neki: Jenő a bejgli!!!!...a pénz!!!! Mert nála volt a pénz...., de az én Jenőm csak a kezét rázta búcsúzásra. Hamarosan el is tűnt a vonat a láthatárról..., én pedig, a lábaim meggyökereztek, mozdulatlanul csak álltam, remegtem, míg csak egyszer magamhoz tértem, nem eszem bejglit, elvitte a Jenő a pénzt. Mennyi remény, vágy sóhaj omlott ismét előttem össze.
Pénzem nem volt, kitől kérjek? Összedőlt bennem egy bejgli vágy. Pedig mennyire készültem az első harapásra. Hát itthon is csalódással kezdődik a szabad élet?... Nem haragudtam a Jenőre, nagyobb volt benne a honvágy, a feleség, a család látása, hiszen indul a vonatja, amire oly sokáig várakozott, persze hogy felugrik ám rája, hiszen ez nagyobb öröm, mint a bejgli vásárlás. Legalább a pénzből dobott volna le valamit, de nem megmeredve állt a lépcsőn, talán nem is volt észnél, higgye, hogy megy haza?... Amikor magamhoz tértem és lemértem a nagy csalódásom nagyságát, én is Csornai vonat után érdeklődtem. Nekem sem kell sokat várni, hamarosan indulhatok is. Na jól van, akkor itt maradok és várom a beszállást. Nem is váratott magára sokáig a vonat, beszállás.
Elfoglaltam a helyemet, letettem a sovány, csontos seggemet. Egy német esőkabát volt velem, na meg a sokat hányatott hátizsákom, amiben sokszor egy tégla volt, fejvánkosi szerepet töltötte be.
Amint csipkedem magam, hogy ez igaz lehet, nem álom?... Tényleg vonaton vagyok, nincsenek körülöttem géppisztolyos davajok, nem kiabálnak rám, normális polgári öltözékekben magyarok ülnek körülöttem, magyarul beszélnek, minden szavukat értem.... Felém is küldenek egy-egy szerető mosolyt, érzem, hogy velem éreznek, külsőm mindenről beszámol, ha én egy szót sem szólok. Kik látva bennem testvérét, apját, tán vőlegényét, hiszen ezeket várják haza.

A második csodatétel...

Amint elmémben ezen gondolatok körtáncot járnak, velem szemben üres helyre leül egy hölgy és egy úr. Lehettek vagy ötven és hatvan között. Amint elhelyezkedtek, különösen a nő hordta végig rajtam a tekintetét, és végtelen szomorúság töltötte el szívét, majd sírt a külsőm után. Látta az öltözetemet, a kék vászonruhát, amit kint kaptam, mert csak jó ruhában szabadott bennünket hazaengedni....
Kedvesen és nagy szeretettel kérdezi: ugye hadifogoly tetszett lenni?....
Hátha nem is tetszett, de az voltam. Meddig volt és hol?... Árasztott el kérdéssel, amire szívesen adtam meg a válaszokat. A vonat pedig, mérte a kilométereket. Hamarosan jött egy állomás, nem emlékszem rá pontosan... Felálltak, és öltözködtek, leszállnak, mert ide jönnek vendégségbe. Nagyon jól öltözöttek voltak, és amikor elkészültek a leszállásra, nagyon kedves asszonyka kinyitja a táskáját, selyempapírcsomagot vesz ki belőle és mondván...neki ugyan nem volt gyermeke, de teljes vérző szívvel velem érez, és engedjem meg, hogy ezzel a kis csomaggal hadd rója le a háláját előttem, mint hadifogoly előtt. Olyan édesen nyújtotta felém, habár én szabadkoztam, nem kérem, hiszen enni nem tudok, na meg hamarosan Szelestére érek és akkor már minden lesz.
Elfogadtam a csomagot, elbúcsúztunk, megcsókoltuk egymást, még a címet is felírtam valahova /de sajnos elveszett/. Kikísértem az ajtóig, még egy búcsúintés a vonat indul, könnyes szemekkel integettek felém, amíg csak láttak.

Visszajöttem a helyemre és leültem. Nagyon jól esett hadifoglyok iránt érzett nagy szeretete, talán hallotta a sok szenvedésünket már. Édes házaspár, akik tudtak szeretni ily rövid időn belül. Nagyon jól esett ez a szeretet, hiszen ki szeretett engem, hadifogságban?... Ténylegesen, nem éreztem, mert nem is érezhettem.
Amint így játszadozom a gondolataimmal, a csomagra esik a tekintetem, megnézem, hát mi is lehet benne?...
Nagyon gusztusos csomagolás, vaj mi lehet? Kb. harminc centi hosszú csomag. Bontogatom szépen, lassan lefejtem a papírt és Uram Isten mi van előttem?????? Egy rúd diós és egy rúd mákos bejgli?...!!!!! Van Isten??!!!!!
Ámulok és bámulok, nem akartam hinni szemeimnek, hát hogyan honnan tudták ezek a jó emberek, hogy mennyi vágynak lettek a beteljesítői, akik így tálalták fel a sokat regélt bejglit. Csak egy kicsit kóstoltam meg, mert enni nem szabadott....
Könny csordult a szemembe, könnyeimmel megszenteltem a mai földnek első édes ajándékát. Kár, hogy elvesztettem a címüket ezeknek a kedves édes magyaroknak, akik így tudtak szeretni és örömet szerezni. Örökre él bennem édes emlékük, adjon az Isten sok ilyen drága magyart, akik a szenvedőben embert látnak, és áldozatot is tudnak érte adni. Legyen szent emlékül itt az emlékeimben, gyermekeim is gondolatban róják le hálájukat, akik így tudták apjukat szeretni.