Megjelent a hasi sérvem...

Magamon is volt már vitaminhiány foltok, éreztem a súlyt a testemen, a lábam nem akart cipelni. Néha sikerült egy-két bogyót elcsellenteni és ez már biztosított egy-két napra.
Erdőirtás, na meg rönkök cipelése nem volt könnyű munka, hiába fűrészelgettük normális darabokra, mégis csak nehéz volt, habár sokszor tízen-tizenötén egyszerre álltunk a rönk melle és hó-rukkra emeljük a vállára. Ha nem ment, akkor húszan igyekeztünk tovább vinni. Borzalmas energiát emésztett fel ez a nehéz famunka. Na meg nem is volt sima a talaj, hol gödör, hol domb, hol több súly ereszkedett egyikre-másikra, ordított, segítsetek, nem bírom…ilyen emberi kínok közben egyszer észreveszem magamon, hogy a jobb felemen a hasam alján ágyéktájon valami kis dudor van. Tapogatom, puha, hol kemény, megnyomom visszamegy, de csak előugrik, viccesen, ahogyan nézegetem magamat, na mondom meg külső szülésem lesz, valami itt akar megnőni, de hát mi lehet ez. Néha nagyon feszült, főleg ha nem tudtam fingani.
Velem dolgozott Jámbor Laci, aki gyógyszerész volt, odahívom magamhoz, kigombolom az egész pocakomat és mondom, Lacikám néz meg itt az ágyékban nekem valami nő, akkora mint egy kisebb fajta dió, vagy mogyoró. Laci nem röst odanyúlni, tapogatja, nyomkodja, ez bizony hasfali sérv. Mi az a sérv ?-kérdem. Ez akkor keletkezik, ha a hasfal megreped és a bél ott kidudorodik. Olyan mint mikor a fotbal külső valahol megreped és a belső kiugrik.
Laci meg azt is mondja vigyázz rá, mert ha jobban megreped a hasfalad, nagyobb lesz a sérv és bizony akkor kirekedés esetén nincsen segítség. Na jól nézek ki, még csak ez hiányzott a boldogságomból.
Azóta többször nyomogattam az ágyéktájamat, és bizony mindig éreztem a dudort. Talán most itt mondom el a további történetét a sérvemnek. Ebben az esetben idehaza ilyen sérvvel nem szabad dolgozni, sérvkötőt hordanak az illetők, stb.
Ahogy telt az idő és folyt a munka, bizony az én sérvem nagyon szépen fejlődött, már tyúktojás nagysággal vetekedett, ha kinyomta magát, bizony sokszor nehéz volt visszaparancsolni, és sima helyzetet teremteni. Még azért sikerült. Később egy új lágerba kerültünk.
De az én sérvem már megközelítette a lúdtojás nagyságot. Borzalmasan fájt, ha megnőtt, dolgozni csak úgy tudtam, ha egyik kezem a zsebemben volt és nyomtam vissza erősen a sérvemet. Persze ezt nem tudják sokan, főleg a davajok, nem voltam teljesen elfogyott ember, csak azt látták nem állok jól a munka mellé, ezért szidtak, sőt volt, aki a brigádomban is szidott, hogy miattam nem tudják a normát elvégezni. Egy alkalommal a brigádvezető hajtott a téglahordásra és én nem akartam dolgozni mondván a bajomat, kétszer pofonvágott /Domonkos volt a vezeték neve/ szerencséje volt, hogy elfutott, mert agyonütöttem volna ott egy téglával.

A sérvem nőtt... két órára becsülték az életben való maradásomat...

Történt egy alkalommal, tél volt, és este. A lágerben vagyunk, de az orosz kizavart bennünket havat lapátolni. Na az én sérvem nagyon finnyás volt az olyan munkára, amin a hasfalat meg kellett feszíteni, hiszen ekkor a szakadás szétnyílott és bélnek szabad útja volt a kiszökésre. Hiába igyekeztem mettől kisebb hasfali munkát végezni, egyszer csak borzalmas fájás a hasamban, úgy emlékszem össze is estem, és csak azt tudom valami rögtönzött fabarakkba vittek, állítólag ott volt a láger orvosi rendelője. Az orvosi rendelő állott egy gyalulatlan asztalból és ugyancsak gyalulatlan fekvő priccsből. A priccsre lefektettek, kigombolják a kigombolni valót, félmeztelenül fekszem ott, oda jön egy férfi, orvosfelcser, szanitész, ki tudja, nézi-nézi a dudort, nekiáll nyomkodni én ordítok, jaj, még próbálkozik a dudort visszanyomni, nem megy és hangosan mondja a mellette lévő nőnek „Ungreier zwei Stunde ist gestorben”. Magyarul kb. kettő óra múlva meghal... amikor én ezt meghallottam magyarul ráfeleltem meghal ám az öreganyád és nem halok meg…
Feküdtem ebben a nagy bizonytalanságban és én magam is kezdtem nyomkodni az én lúdtojás nagyságú kidudorodott beleimet. De minden hiába.
Eltelt mér több mint fél óra, na meg van az életemből hátra másfél, mit is csináljak ilyenkor, mi legyen a nagy kívánságom, hiszen az akasztófára vivőnek is megadjak az utolsó kívánságát. Itt ez ismeretlen szokás... na jó. Nem jött még felem sem az a német, mert úgy látom az lehetett, hiszen vegyes láger volt már ez az új hely, ahol németek voltak túlsúlyban. Meg kell döglenem, nem-nem mondtam csak magamban.
Maszéroztam a dudort, kemény volt, semmi puhaságot nem mutatott, nem voltam elkeseredve, mert nem hittem el, hogy nekem itt kell elpusztulni hasfali sérv miatt…izzadni kezdtem, nem a barakk melegségétől, a fájdalomtól, na mondom, mégis csak végem lesz, hiszen már jelentkezik a hőség és vég...
Amint hitemben hittem csak nyomkodom, simogatom a lágyéktájamat, egyszer csak valami nagy cuppanást érzek… eltűnt a dudor, én felugrok, Gott Sei Dank! Hála Isten, visszament… és ott hagytam a ravatalozót.
Bizony azóta tudtam meg, igen, ha a bél kirekesztődik, akkor ott a vérkeringés megszűnik, elüszkösödik a bél és beáll a halál. Ez pedig kettő óra elegendő egy ilyen üszkösödéshez.
Sokat szenvedtem a sérvem miatt, mert kívülről nem látszott, azt hitték csak szabotálni akarom a munkát és sok szidásnak voltam elszenvedője.
Ilyen de sem más betegséget ott nem gyógyítottak, szerencse dolga volt, elég erős-e a szervezet, vagy visszatér a földbe. Amikor hazajöttem, Schmidt doktor varrata be a hasfalamat.

Mosakodás, fürdés... Hogyan volt az orvosi vizit??...

Az erdőirtás folytonosan ment a maga munkamenetében. De a gyengülés arányosan nőtt, bizony jelentkeztek az elgyengültek, a kiesettek. Amit még meg kell mondanom, a tetveket egy szép napon fertőtlenítőben kivégeztük.
Ez magában nagyon érdekes művelet volt. Általában az orosz nép szeret fürdeni, nem mosakodni, csak ha lehet fürdeni. Ugyan én nem láttam sehol sem fürdőszobát, vagy fürdőkádat. Hát akkor mi hogyan fürödtünk?
Minden cuccunkat magunkhoz kellett venni, sorakozó, indulás a bányába, a fürdőbe. Nem volt ez fürdő, csak kineveztek fürdőnek. Szoba és szoba, mégpedig nagyszoba, cementes és több sámedli forma, azokon egy-egy mosdótál víz, volt melegvíz, úgy emlékszem valami kis darab szappant is adtak, itt nagy ázsiója volt a szappannak, bizony jó biznicet lehetett volna itt csinálni, ha lett volna fölösleges szappanunk.
Az egyik szobában teljesen pucérra kellett vetkőzni, az összes ruhadarabokat összekötni, lehetőleg úgy, hogy mindenki felismerje a magáét, és akkor beadtuk egy ablakon, ott pedig hol száraz, hol nedves gőzben száz fokon sütögették pirosra a tetveket, poloskákat. Tény, hogy egy-két hétre mentesek voltunk a tetvektől, de csak addig míg az otthon maradt rejtett helyekről nem keltek ki az utónemzedékek és ismét uralkodni kezdtek bőrünk birodalmán.
Ez a kis mosakodás, fürdés nagyon jó volt. De ez csak a fürdésnek a kicsúfolása, hiszen még csak egy jó mosakodást sem tett ki, mert kb. öt-hat liter víz volt a teljes fürdési víznorma, sem több, sem kevesebb, mégis igyekeztünk ezt a kevés vizet mindenhova eljuttatni a bőrünk felületén, főleg a hajlatokba, hiszen a sok izzadság után valóban büdös volt az ember, hiszen még mindig hiány volt a WC-papír. Habár már itt is ott is falevél, fű sokszor helyettesítette a papírt. Mégis csak megszabadultunk némi piszoktól, és majd a legközelebbi mosakodáskor a többi rétegtől. Mosakodás alkalmával, amikor mindenki Ádám ruhájában volt, bizony a gömbölyded lábizmok, gömbölyded seggek, nagyon kezdtek laposodni. Akiknek gömbölyű volt a seggük, azok voltak a szakácsok, ők meg tudták tartani a hazai méretezést, de a miénk bizony már sovány sonkát mutatott. Szomorú volt a látvány, hiszen javakorbeliek voltunk itt harminc és negyven körül, én akkor harmincöt éves voltam és bizony volt raktári készletem fogságbajutás alkalmával, de bizony ereztem a bőrnek lagymatagságát. Na itt aztán igen érdekes orvosi vizit volt.
Ismételten Ádámkosztümbe kellett lépni, pucérra vetkőzni. Jött a fiatal felcsernő. Elsőben egy kicsit derültünk rajta, ennyi férfidísz előtt egy fiatal felcsernő, na vigyázni kell, nehogy a daló megmerevedés állapotba kerüljön, hiszen ez természetes férfiúi akció, reakciója.
De amint láttam a sorokat, sehol sem mutatkozott megmerevedés, maradt minden a maga pongyolaságába, pedig a felcsernő a vizitét úgy csinálta, hogy a cselovek seggén meghúzta a bőrt. Meghúzta a lábán, combján, és karján, tehát tapogató mozdulatokat végzett rajtunk.

Ki az „OKÁS”?? Dísztrófeás...!!!

Mi is volt ennek a bőrhúzogatásnak a feladata? Pillanatnyilag magam sem tudtam, hiszen ilyen orvosi felülvizsgálatot még én sem láttam, a test különböző részein a bőrt kell erősen kihúzni. Na, ha a bőr amit kihúzott a felcser, visszaugrott, akkor harasó, minden oké, rendben van, lehet dolgoztatni a fogollyal, még van zsírpárna az izmok közt, mehet a davaj a robot. Ha nehezen nyerte vissza a bőr a sima felületét, akkor már baj van, sőt ha nem ugrott sehogyan sem vissza, úgy maradt, mint egy üres túrózsák, akkor már baj van, nem engedték dolgozni a hadifoglyot. Ekkor lett a lerongyolódás, a legyengülés első fokozatában, „ókás” vagy esetleg „dísztrófeás”.
Ez az utóbbi már annyira rossz bőrben volt az illető, hogy még enyvnek sem volt jó a csontja. Egy kiaszalt száraz csontváz, akire rászáradt a bőr. Nézni is rossz volt, hiszen életkorához viszonyítva fiatalember élet delén sincsen még és már kiszáradt bőrrel, mint csontváz vonszolja magát. Nem gusztusos látványosság ez a tényálladék, de nem lehet rajta segíteni, nincsen menekülés s végzettől.
Persze meg is hozta a halál a maga aratását, mi is lehet egy ilyen leromlott testnek a fináléja. Bizony naponta az ezer főből három-négy csak a kezdetben de később szeptember derekára már naponta nyolc-tíz halált követelt a végzet. Borzalmas látvány volt, amikor jöttünk haza a munkából, látni a koporsókat az udvaron, egymásra rakva, örökre magukba zártak egy számot, név nem volt, pap nem volt, siratás és sirató asszonyok nem könnyezték körül a koporsót, egy szám semmi más, jó hogy a lélek vonala láthatatlan, habár a telepátián keresztül érezte az édesanyja, talán rosszat álmodott a fiáról, vagy a közérzete nem volt jó. Még a kezdetben tisztes deszkakoporsót kaptak a halottak, elföldeltek őket valahová, ismeretlen tömegsír cellája zárta be őket örökre.
Igen, számítottuk, ha így megy a halálaratása, kb. akkor mi itt egy hónap alatt háromszázan és így tovább, két-három hónap leforgása alatt üres lesz a láger. Mi lesz itt velünk?... Borzalmas érzés, amikor reggel költeni akarom a szomszédomat, rángatom a kezét és érzem, hogy hideg, üveges, kimeredt szemmel bámul rám… mit akarsz pajtás én már tovább nem szenvedek, hazaérkeztem, otthon vagyok már. Mégis mi az, ami tartotta bennem az életet és nem csüggedtem el? Valahogy éreztem, nekem nem szabad elpusztulni, nekem haza kell menni, én nem lehetek beteg, egyszer látnom kell a szeretteimet, családomat. Erre nem volt vagy biztosíték, de mégis a nagy halálozási szám mellett meg valahogyan itt tartottam magam. A halálhoz besegített a hideg, itt már szeptemberben a nulla fok fele száll a hőmérséklet, és szeptember derekán leesik az első hó, és fagyni kezd és ennek csak kezdete van, vége pedig majd a jövő év május elején kezdődik, amikor is hirtelen jön a tavasz és jön a kikelet.

Sok helytelen magatartás is megrövidítette az életet Dr Szollár László beteg lett

Sokan a helytelen magatartásukkal is elősegítették a halálukat.
Az igaz, hogy a gyomor volt az első kérdés, annak legyen telitettsége és már a többi nem számit. Azért igyekezett az orosz kihasználni az éhséget, hogy többet dolgozz és többet kapsz enni. Igen ám én hiába dolgoztam többet, szászszázalékon felül kaptam öt deka kenyeret, az a csekély kenyér mit pótolt az én testi veszteségemből, mit adott vissza, mennyivel lettem én energikusabb? Ez csak csalfaság volt az egész és mégis voltak ilyen szerenesétlenek, belehajszolták magukat a normavégzésbe, ha csinál 110%-ot kap az öt deka kenyéren felül még dupla kását is. A normának a 100 %-os normának az elvégzése is nem lerongyolódott pléninek való volt és ha mégis erre vitte az abnormális esze, nem tekintett a holnapra és egy évre előre, tény hogy néha kaphatott pluszt, de akkor sem kapta vissza az elvesztett kalória egységet. Például leadott ötezer kalóriát és kapott vissza kettőezret, vagy ehhez hasonlót. Hiába mondottam én a brigádban dolgozó marhának, te állat nincsen arányba a vesztesség a nyereséggel, nem szabad rákapcsolni, mert idő, nap alatt kifingunk, itt fogsz megdögleni, lefogysz, megfázol, és a dögtérre visznek. De ő dolgozni akar, és enni akar, te is dolgozz válaszolta. Jól emlékszem egy esetre. Amikor már talicskázni kellett földet kb. száz-százötven méterre a napi norma, amit a velünk dolgozó oroszok is csinálták napi huszonöt talicska volt. Ezen felül volt a túlteljesítés, kenyéradag és kása adag. Volt, aki eltolta a dupláját, az oroszok szidtak, miért rontja a normát, igaz megkapta a kása adagját. kis kenyerét, de hamarosan eggyé vált a földdel, nem bírta sokáig.
Kellet neki ez a dacosság és azért is. Idehaza emellett a munka mellet legalább ötezer-hatezer kalóriát fogyaszt a dolgozó, tartja a súlyát, a kondícióját, és visszaugrik rajta a bőr, bárhol húzzák meg a testén.
A hideg beálltával mindjobban csökkent a létszámunk. Szegény Dr. Szollár Laci keszthelyi ügyvéd barátom is nagyon legyengült.
Hozott már hazulról is magával valami belső szervi bajt, és bizony már majd hogy nem koporsóba tettük. Nekem volt tartalék orvosságom, abból adogattam neki láz és fájdalomcsillapítót, itt még csak egy aszpirint sem kaptunk. Dolgozni már nem tudott, csak lézengett, magas szikár test, éppen hogy csak magába tudta zárni a lelkét, de hiszen úgy vélem nem talált ki a lélek, mert a Laci is nagyon nagy akarattal zárta be a halál kapuját. Úgy tudom később több beteg társával elszállították valahova és betegen került haza. Keszthelyen, amikor én is megjöttem meglátogattam a lakásán, elbeszélte, milyen nagy műtéten ment keresztül. Sok-sok zaklatás után megnyitotta az ügyvédi irodát. Fia az állatorvosira négyszer próbálkozott mire felvették.
/A napokban hallottam Dr. Szabó László állatorvostól, hogy a Laci meghalt./

Korábban már el is költöztek Keszthelyről, özvegye Balatonfüredre ment, lánya állítólag a tanácson dolgozik. Ha arra járok, felkeresem az özvegyet. Végtelenül sajnálom a jó barátomat, igazi jó magyar paraszti ésszel volt megáldva, mindig higgadtan és megfontoltan beszélt. Szerettük egymást. Nagyon fáj az elmúlása.

Új lágerba jutottunk

Na, naponta panaszkodtunk az orosz parancsnoknak, hogy nagyon fázunk a sátorban. Nappal sem vagyunk melegen, este a hideg sátorponyva alatt, kevés takaró miatt nagyon fázunk. Nem vetkőztünk le soha, mert csak így tudtunk valahogyan felmelegedni, azaz nem annyira fázni. Itt volt a tél. A sok panasz után, egyszer elterjedt ám a hír, hogy hamarosan elmegyünk más lágerba, az épület lesz, jobb és melegebb lesz. Valamelyik nap, sorakozót ordítottak, szedjük össze az összes holminkat, na nem volt már mit összeszedni /az órám még megvolt, meg a karikagyűrűm. Hamarosan teherautók jöttek. Felmásztunk, ahogy tudtunk, ülőhelyzetben, lábat szétvetni és a másik a szétvetett lábak közé ült le, vigyázva, nehogy a másiknak a szeméremzacskóját összenyomja. Így aztán tovább-tovább ültettek le a teherautó padlózatára. Sokan felfértünk. Szorosan fogtuk egymást és közben melegítettük is egymást. Na hová megyünk....?.. bizony a kilométerek, hogy mennyit fogytak nem tudtam, de egyszer bizony valami falu, vagy város félének a széléhez értünk. Láttuk a drótkerítést, szegesdrótot, magasleseket, gyerekek itt vagyunk, megérkeztünk. Nagy kíváncsisággal hordoztuk végig a tekintetünket, hova lökött ismét a földi hatalom. Tényleg valami építményeket láttunk, olyasféle épületeket, mint nálunk a répásvermek, a veremnek a fele földben, fele a föld alatt. És tényleg, amikor megtörtént a beosztás, az ajtó bemenetele után lefelé kellett még lépni és úgy jött a terem padlózata. Nagy terem volt, azaz verem, emeletes priccsek, deszkán, és valami mintha lett volna alattunk, de arra már nem emlékszem, mintha finom faforgács lett volna a szalmazsák helyett és az letakarva valamivel. Amikor megkaptam az ágyamat, mert már ez ágyszerű volt, kettes beosztásban és a földszintre kerültem. Hamar elnyújtózkodtam és kezdtem barátságot kötni az új környezettel. Ablakok is voltak ezen a vermen, de úgy voltak elhelyezve, belépni rajta könnyű volt é főleg rajta kibújni.
Tény, az hogy melegebb helyiségre kerültünk, hiszen a föld alatti elhelyezés folytán nem tudott nagyon lehűlni.
Mindenki elfoglalta a helyét, hamarosan vittek bennünket vacsorára.
Itt már volt ebédlőnek nevezett deszka épület, tény asztalok és padok.
Itt a konyha, jött is a jó szag felénk, úgy emlékszem ekkor már a köles korszakba estünk, amikor reggel és délben valamint este csak köles. De legalább lett volna bőven, de ebből sem adtak elegendőt.
A tél pedig mindjobban mutogatta a fogat. Mínusz alá merültünk, jött a mínusz tíz, húsz, harminc, negyven, és majd ötven.