A regénybeli hadifogoly...

Zilahy Lajos nagy magyar regényírónknak „Két fogoly” c. regényét tán egy éve olvastam, nagy meghatottságom közepette.
Jó pár éve, amikor olvastam, talán még nem értem fel szellemiekben oda, hogy ennek a nagy lélekbúvár regényíró hősnek a regényét úgy éljem át, ahogyan most tudtam igazán magamévá tenni. Ifjúkori olvasáskor csak az erotikának nagyszerűen megfestett szerelmi jelenetei hagytak nyomot a lelkemben, talán márciusi véremnek ez volt a forradalmi kívánsága, és én hosszú éveken keresztül, mint a homályban megjelenő árnyékként csak ez éreztette a hatását. Az olvasásom központjába ez a regényrészlet hagyott nyomot ifjúi érzelmi világomban, persze olyan művésziesen megfestve a toll ecsetével ez a szerelmi részlet, hogy a film elvesz a fantázia képzelete mellett. Elfelejtettem a szereplőket, a cselekvés színteret, az embert, a szenvedőt, a szerelmeset, a földi örömökben lerészegedett gyötrődő regényhősét, aki sokat szenvedett, mert valakit nagyon szeretett és ugyancsak nagy hősként áll előttem a férfi hős, akiről most akarok csak megemlékezni.
Magát a regényt nem akarom ismertetni, de mennyire más lesz az érdeklődés középpont, a fókusz, az érzelemben, a földi életben pár évtized folytán. Most is nagy figyelemmel követtem az események szövésének művészi fonását, de mégis ami érdekelt ezelőtt harminc, negyven évvel ezelőtt, most csak mint regénynek művészi epizódjaként azaz a főrésznek csak mint előzményeként olvastam, ellenben, ami nem fogott meg ezelőtt negyven évvel, most az került a lélek fókuszába.
Ez pedig az a részlet, amikor háború lett és a főszereplő tán még a földrajzi hellyel is megegyező hadifogságba esik.
Testem minden kis porcikájával átéreztem ismételten a sorsomat, az ő sorsa az enyém, az ő szenvedése az én mártíromsága, az ő lelki tusája az én poklom pokla volt. Tán csak igazábul az érti meg ezt a regényrészletet, aki már maga is hadifogoly volt, csak annak lesz ez szívvel álló regényrészlet, csak a szenvedő tudja megérezni, mit szenvedett egy másik fogoly.
Nagy meghatottság mellett szívódott fel minden sora ennek a regénynek, de főleg a hadifogolysors. Lehetséges, hogy Zilahy is átélt ilyen hadifogságot, mert ekkora fantáziával nem lehet ilyen szívbemarkolóan egy emberi kimúlást leírni, ha korábban nem volt valami megpróbáltatása.
Ebből csak azt akarom kihozni, a regényben is a hadifogolynak az összes érzelmei a tér és időbeli távolság, mind, mind elnémultak, eloszlottak.

A kishitűek sorsa...

Pedig ha valaki szeretett, akkor a regényhőse szeretett, ha valaki imádta a feleségét, akkor ő tömjénezte és mégis látni a lassú hervadást, közömbösséget, elfásultságot, amikor minden kis remény is füstbe száll, a fogolysorssal járó balszerencsék és betegségek, amik feledtetik a régit, a múltat, az időbeli és térbeli kilométerek ezrei teljesen útvesztetté teszik az idegenben gyötrődőt, az emlékekben is már elhomályosult hadifoglyot. A regény befejezése tán könnyeket is kicsalt bennem, amikor mégis csak hazafele jöhetett volna, de jött a tifusz, megálljt parancsolt minden vágynak, amíg a többiek a társak tényleg indulhattak haza, de lassan, addig ő a lelkek szárnyán pillanatok alatt tért meg örökre a vad Szibériának karjaiban. Nem lehetett könnyek nélkül letenni ezt a könyvet, de csak az tudja igazan átérezni, aki maga is részese volt ennek a sorsnak, maga is harcolt a halállal és küzdött a térbeli, időbeli távolságnak érzéketlenségével.
Magamon éreztem ennek a sorsnak a teljes hullámzását, amint már korábban írtam a halál kapujából hogy tértem vissza az élők sorába. Borzalmas nagy akarati erő kell a szenvedések feletti uralomhoz, rettenetesen nagy hittel kell hinni, igen egyszer hazamegyek, meg akkor is, ha mindenki mellettem meghal.
Ekkor jut eszembe, nem szerettem a kishitűeket, még akkor sem ha néha magam sem tudtam elképzelni az otthont, a családot.
Vasárnap volt, nem volt túl hideg, kb. mínusz tizenöt körül lehetett. A láger udvarán vagyunk, mondjam azt, hogy csoszogtam egyet, vagy levegőztem a láger, barakk nagy bűze után. Amint csoszogok, ismétlem, nem ballagok, mert a ballagásnál azért csak megemeli az ember a talpát a földről, de csoszogásnál csak húzza a talpat a földön, azaz most a havon. Azért nem okozott nagy elfáradást a csoszogás, mert hiszen a síléc is jól siklik a havon, a valenki is sítalp alapján siklott a szikrázó, csikorgó havon.
Szembe jön velem egy fogolytárs. Egri, vagy Miskolci kolléga volt, tehát pedagógus civilben. Pár szót beszélgetünk, de hamarosan rátér a reménytelenségére, itt kell elpusztulnunk, soha sem megyünk mi haza. Amint ezt a hangot, azaz ezt a lemondást hallottam, engem borzalmasan feltüzelt, hogyan lehet valaki ilyen kis hisztis, hogyan veszítheti el a reménységet, tudtommal három gyereke volt odahaza... én olyan felforrt

minden vérem nem az arcomba futott, hanem a lábomba, és már emeltem is, mint aki a tizenegyesre állított labdába akar rúgni, de én akkorát rúgtam a büdös fenekébe, hogy orra esett és sírni kezdett. Én tovább szidtam, hogyan lehet valaki ilyen kishitű, téged várnak odahaza, haza kell menni.
Nem tudom, hazajött-e ez a kolléga, el-e?... de szeretném, ha tudnám a címét, írnék neki. Nincsen elbódulás a lelki berkekben, az iránytűt, ha el is térítik esetleg a nyugvóirányától, bizonyos lengések után ismételten felveszi a fizikai törvény által diktált irányt, és nem mutathat más irányt. Valahogyan mindig éreztem, nem halok meg itt a Szibéria fogdájába, lesz meg nekem nyaram, lesz még otthonom, láthatom a feleségemet és Endre fiamat.

Hittem, hogy hazajövök egykor...

Hittem és vallottam ezt a hitemet és másokba is igyekeztem ilyen hangulatot teremteni. Fagyban a rügy sem bontakozhat ki, várni kell a tavasznak enyhültét, napsugarát, erősen csukott a rügyecske, de ki meri azt mondani, a tavasz nem bírja-e kibontakozásra, virágnyílásra. Várni kellett nekem is és sokan egymagammal tudtuk, hittük, jön a szabadulási enyhe tavasz, a csalogató és hazahívogató napsugár, amikor a vonat nekünk fütyül, hittem, ha a jegyet megváltottak idáig, akkor ebből visszafelé is lesz jegyváltás, hittem a retúrjegynek a teljességében, fel kell nekem használni hazafele. Csak bizonytalan volt az a perc, óra, nap, év amikorra a retúrjegy érvényessége lejár, és fel kell használni, hogy érvényét ne veszítse. Ez volt a teljes bizonytalan, de a többi reményekben teljes volt.
Bizony teljes két év kellett ahhoz, hogy a retúrjegyet fel kellett használni, ebben benne volt két év szibériai tél, kettő karácsony.
Amikor haltak körülöttem a foglyok, hol az egyik, hol a másik nem mozdult meg reggelenként, vagy az udvaron találtak rá halva, nem tört le ez a látvány, csak úgy titokban számolgattam a halálnak, a nagy kaszásnak a programozását, a tervét, hogyan is lesz?… Ha mindennap meghal az ezerből most már az első év után, amikor napi teljes norma tíz és tizenkettő volt ezerből, nem volt nehéz kiszámítani. Ha én utolsó leszek, akkor már csak három hónap az életem, mert én csak az utolsó akartam lenni a szent Mihály lován. A második évben már kisebb volt a halálozási arány, hiszen nem akarom mondani, hogy gyengébbje kihullott, vagy ahogyan a természetben mondjak a férgese már lehullott, de még a második évben is napi norma kb. kettőtől három volt ezerből. Tehát itt már lehetett hosszabb időre tervezni, sőt a második év végére

napi egy-kettő lett a halálozási norma. De csak jött a kaszás, hogy mi tetszett neki rajtunk, a soványságunkon kívül, a petyhüdt bőrünkön kívül, miért hiányoztunk mi az enyészet statisztikájából, nem tudom miért kellett ekkorára emelni a fogolytársak elrablását. Lehet, hogy a rút testben meg szép lélek lakozhatott, tán a kulturált, kiművelt lelkek kellettek a szibériai túlvilág táborába, tán kevés volt a szellemi nagyság ezen a környéken, kevés volt a szakmai bölcselet, mert hiszen közöttünk sok kiművelt nagyság, észkombájn, tudós, mérnök, orvos, pedagógus volt, akiknek a szellemi nagysága tán beragyogta a szibériai túlvilág panteonját. Ezen a tájon ennyi szellemi nagyság nem lakozott, tényleg irigylésre méltó nagy szellemek voltak itt hadifogságban, akiknek a kiművelése hosszú éveket vett igénybe idehaza, és ha hinnék a szellemi túlvilágban, hogy minden megholt lelke visszaszáll egy újszülöttbe, akkor tán megértenem a szibériai kaszásnak önző, kegyetlen haragját. Miért nem kímélt meg oly sok ezer magyar szellemi piramisnak, miért kellett az élete derekán összeolvadni a foglyoknak kimért halál táborában. Ha tényleg volna szellemi túlvilág, újjászületés, akkor most Szibériában sok okos gyermek születhet, azaz születhetett, mert sok kiváló, értékes magyar tudós, író, csak szellemi hagyatékával nemesbítheti az újszülötteket.

Most érzem a fogságnak minden kínját…

Csak most tudom felmerni a nagy veszteséget, amikor így visszaemlékezem az elmúlt sanyargató évekre, amikor vigyorgott a halál a maga hatalmában rám, és úgy voltunk, mint a körvadászatban lévő nyulak, benn vagyok a körben, de én hiszem, nem tudnak agyonlőni, a körből a puskások söréte nem fog rámtalálni, tehát csak szerencse kérdése, vagy a puskás ügyetlensége, hogy elve menekülhetek továbbra. Természetes, ha tudva, azt hogy ismét lesz egy nagy kör, amibe megint beleesek, és abból nem lesz kiút, tán jobban jártak azok, akik már nem izgulnak a másik kör bezárásakor.
A veszedelmet csak most tudom igazabul felmerni, mert akit lövés ér, pillanatnyilag csak melegséget erez a lövés helyénél, valami folyik, de még nem fáj, a fájdalom később jelentkezik a lövés nagyságától függően. Tán most érzem én is a fogságnak a borzalmas lövésének a fájdalmát, mert akkor meg csak a fogságnak a kimondott fajdalma nem úgy jelentkezett, mert elérkezik egy pillanat, a legnagyobb kínzások idejében, a szenvedőben, amikor már szíjat is hasogathatnak a bőréből, már az sem fáj, nem érez, érzéketlen lett.

A fájdalom addig nagy, amíg csak tudja, azaz érzi annak előző és bekövetkezhető fizikai és lelki gyötrelme. Tán a kínzó verejték már akkor jelentkezik, amikor még nincsen fizikai kínzások alatt, amikor még nem érzi az embertelenségekből eredő fájdalmát. De teljes tudatában van, felméri a bekövetkezendőknek nagy és súlyos fajdalmát, már akkor jelentkezik a verejték, a szenvedéseket átérző idegkimerülés. A csapások tényleges fizikai nagy csapása alatt egyszer csak elveszti a szenvedő a csapások által okozott testi és lelki érzését és már semmi sem fáj, semmi sem új, hiszen a test elgyengült, a lélek elfáradt, jön az elájulás, a betetőzés és talán az újraváló eszméletre való keltés utáni időszak a mindent fogvicsorgató összes fájdalmak most lesznek igazábul fájdalmak.

Elmélkedés a fogság felett…

Tehát, most amikor harminc év távlatában, ismét teljes ésszel fel tudom mérni a háború és fogság összes szenvedéseinek megpróbáltatásainak fájdalmat, bizony most is érzem annak lelki vérző verejtéket. És ha úgy írtam, ahogyan írtam és írok ezekről az emlékezetes éveimről, igen amikor már átestem azon, na itt nem egy hónap lesz a szabadulás, de nem is egy év, akkorra már elzsibbadt az első fogságnak szenvedő hullámai, vigyázz még jönnek nagyobb megpróbáltatások, oda kell nagyobb erőt tartalékolni, ez még csak a kezdet, jön a nagyobb szenvedéseknek a láncolata, koncentrálni és nem elcsüggedni. Igen ám, amíg erre a tiszta és józan határkőhöz eljutottam, sok könny, háborgás, érdemes tovább élni... lesz még egyszer szabadulás... ez volt a nehezebbik időszak, amíg odáig eljutottam, az időt nem szabad mérni, az idő egy mérhetetlen valami, sem órában, sem hónapban nem jelentkezhet, csak van kezdet és vég és ezt a véget kellett hittel és igaz nagy megerőltető józanésszel hinni, ha van kezdet, akkor van annak a valaminek vége is.
Bizony ez az időszak, mint elájult emberként szállt el, nem szabadott paraleléletet élni, mit is csinálhatnék én most odahaza, mire fordítanám a drága perceimet, és mit is mulasztok ezen időszak alatt. Ez a gondolkodás roppantott volna teljesen össze, habár kezdetben ez volt a leglenyűgözőbb és legkínzóbb lelki deres, kínzókamra, nagyon nehezen tudtam ezt a paralel életet felváltani csak hadifogoly életre, amiben csak nincs más élet, nincsen család, nincsen gyerek, nincsen szülő, csak egy van hadiélet, és ebbe kell beleágyaznom magam teljesen, csak ezen a szemüvegen keresztül kell élnem. Nem lehet innen mindig haza szállni, és itt szenvedni, otthon pedig élni. Itt kell élni, az összes nélkülözések teljes halmazában, ebben kell kialakítani a mindennapi életet, ebben kell a jobbat megtalálni.

Mennyi veszteség az életből...

Úgy érzem, minden fogságnak ebben van az éltető ereje, nem lehet kettős életet vívni saját önmagammal. Ahogyan Kossuth a börtönben tanult meg angolul, csak ez érdekelte és nem más, addig amíg tanult, legalább azon idő alatt csak egy életet élt, a börtön életet. Legfeljebb lehet készülni egy szabadulás utáni életre, mint ahogyan nagyon sokan a börtönben, vagy fogságban szőttek meg a szabadulásuk utáni élet nagy tetteit.
Hiába sütött a nap melegen, most én otthon a kertben nyesegetném gyümölcsfáimat, vagy csinosítgatnám az udvaromat, vagy simogatnám édes kis feleségemet, vagy őszi időszakban szüretelném a szőlőt, vagy névnapkor milyen nagyokat ennénk, nem most nincsen névnap, nincsen szüret, nincsen iskola, baráti kör, most fogság van, Szibéria, itt kell élni, mégpedig úgy, ahogyan a körülmények engedik, és módot adnak rá. Oh, hányszor kísért a múlt, de úgy voltam vele, mint a kísértettel az evangéliumban, amikor az úr böjtölt és megjelent a sárkány, felinalt neki minden földi jót, ha követni fogja, de az Úr elparancsolta tőle, távozz sátán, mert írva vagyon, tisztelt és imádd az uradat, Istenedet. Így voltam én is, ha netán megszállt a sátán, de csak a gondolatokban bizony, ha nem a davaj, akkor a robot felkiáltott, távozz tőlem te névnapi emlék… vagy családi kör. Nem szabad engedni a kísértetnek, mert megemészti az idegeidet és roncs a test.
Fogságban nem lehet elmélázni, nem lehet végtelenségig elcsüggedten élni, nem lehet csak múltból élni, a fogság tisztán gyerekkor, amely csak a jelenben van, a jelenből megy a holnapba. Csak ekkora lehet a távlat, itt nincsen jövőbeni tervezgetés, de nem lehet a múltnak csapásában járni, a pillanatnyi helyzetben kell teljes egészében élni. Csak a jelent legyőzni, de annak is csak azt a percét, de meg óráját sem, amiben él, mert teljesen tőle függetlenül tekerik a fogságnak a kormánykerekét, még reggel sem tudja mi lesz estig, hogyan tudhatná a holnapot, sőt mi lesz egy év távlatában?…
Ez a fogoly élet, ez minden más élettől nagyban különbözik, nem egyezik a szabadélet formában, mert nem önmagának az ura, kiszolgáltatott egy legyőzöttnek, egy teljesen független állomás önkényuralmának, tehát az én az teljesen kiesik, csak a fogságban tartott hatalomnak a mindennapi ismeretlen szeszéje, parancsa, önkényeskedése és még sok-sok egyéni jó és rosszindulatnak lehet az ember szabad prédája.
Ki tudja, hogy meddig játszik és akar játszani a macska az egérrel, és vajmi kevés reményke áll fönn az egér részéről,

hogy megszabadulhat a macska étvágyától. No, itt kellett okosnak lenni, itt kellett erős lélekkel uralkodni az érzelmek felett, nem szabadott teret engedni a múlt szabad élet sok-sok kedves emlékének, mert ez nagyon lehangoló és lesújtó párhuzam lett volna a jelenlegi valóságtól. Ahogy volt úgy volt, akár jó akár rossz, azon már úgysem lehet segíteni, de most hogyan lehet az adott körülmények közt a mai napot úgy leélni, hogy a mából legyen holnap, a holnapból egyszer teljes szabadulás, otthon…

Karikagyűrű elvesztésének a története

Már említettem, hadifogolynak és minden fogolynak egy joga van: a szökés. Persze, hogy valaki megszökhessen egy fogságból, annak rengeteg tényezői vannak, és ha csak egy tényező hiányzik az egészből, már a siker nem teljes és így bizony meggondolandó. Na ha az biztos, hogy egy fogság egyenlő a halállal, csak időbeli kérdés lehet, akkor nincsen számolgatás a szökésnek sok-sok tényezővel, mi van, és mi hiányzik, lásd „Pillangó” c. fogoly történetével... ekkor a szökést mindenképpen végre kell hajtani, ha esetleg az halállal is végződhet. Hiába szökött meg közülünk négy hadifogoly az Ural túlsó feléről, amikor már úgy éreztük, na talán siker koronázta útjukat, tán már közelednek a Kárpátok felé, kb. kettő hónap múlva hozták őket vissza, de annyira legyengülve és megtörve, csak a lelkük lett szabad, a testük örökre ottmaradt.
Hogyan is sikerült volna ekkora vállalkozás, Ural, Volga, na meg a policei, stb... itt már erre még gondolni is halálos bűn lett volna. Ezt előbb kellett volna végrehajtani, amikor nagyobb volt a szabadulási lehetőség, mint nem. A hadifoglyot mindig ellen kell őrizni, nem tart e magánál szökésre, vagy szabadulásra való olyan eszközt, fegyvert, tört, fegyvert, stb. Azért nem szűnt meg a davajoknak az étvágya, állandóan turkálni a holmink közt. Na a sok turkálás után, amikor már nem talált semmi értékes dolgot, jött a hír, az aranygyűrűt is eldavajozza a davaj, mondván az arany is elősegíti a szökést, megvesztegetésre alkalmas érték, jó lesz ezeket ezen a címen elvenni.
Nekem és még másoknak is akadt egy-egy gyűrű, ez a karika gyűrű volt már csak az egyetlen tárgyi szimbólum, jelkép ami öt-hat éves házasságomra emlékeztetett, ami még láthatatlan lelki kört létesített az anyuval és az otthonnal. Ez a lelki kapcsolatnak utolsó maradványa nagy értekké vált itt a nagy magányban és bizony nagyon

féltem a zabrálásnak ezen embertelenségétől. De ez a hír mindjobban elterjedt a lágerban, hiszen mindent meg lehet magyarázni, sőt még azt is, egy aranygyűrű lehet a szökésnél megvesztegetési zálog, hát ne legyen a fogolynak ezen záloga sem, el kell venni. Amikor ez a hír bejárta a láger teret, mindenki kezdte az a ujjáról lehúzni a gyűrűt és rejtegette, mert esetleg ki voltunk téve annak, hogy napi munka közepette húzza le a gyűrűt a davaj és mit lehet ellene tenni, hol tehetsz panaszt?.... Jobb lesz, ha nem érzi az oroszlán a hűs szagot és nem látja meg a kezemen a gyűrűt én is kezdtem jobb helyre tenni. Az órám még megvolt. De a gyűrű az kicsi tárgy, hamar elveszhet. hova?... de hova... is tegyem..?...Hol ide hol oda raktam, de nekem is adott gondot, ha a rongyok birodalmába tettem, mert ha nem találtam meg hirtelen, akkor meg szívdobogást kaptam. Jött a parancs, mindenki sorakozzon teljes felszereléssel a láger körletében. Mi lesz?... Hova megyünk?... találgattuk...
Megint vándorolunk, hova?.. és hanyadszor?… ez is emberileg kínzó kegyetlenség, mindig a teljes bizonytalanságban élni. Hátha csak zabrálás lesz megint... gondoltam magamban. A gyűrű!!! Ja, ja igaz, talán most szedi össze a gyűrűket a láger parancsnok, mert az tejhatalmú Isten volt, annak mindent szabad volt, ki vonta volna felelőségre?...

Hová kötöttem a karikagyűrűt?...

Jött a gyűrű elrejtése. Nem volt szelencém, patronom, így nem tudtam a végbélbe elrejteni, mert csak így egymagában ha feldugom, mozgás alkalmával kibújik a végbélnyíláson és kiesik, és mi lesz akkor?....
Más helyet kell neki kitalálni. Na persze arra is kellett gondolni, le kell vetkőzni meztelenre, lehajolni, nagyot köhinteni és a végbél akkor kinyílik és az aranygyűrű pedig kiesik. Túlságosan pedig azért nem volt tanácsos feldugni, hiszen baj is származhatik abból. Kész, megvan!... Hamar letoltam a gatyámat. Egy kis cérnafélére kötötten a gyűrűt, és a herezacskómra rákötöttem, úgy hogy a hímvesszőm teljesen eltakarta a gyűrűt, amit a szomszédommal ellenőriztettem is.
Úgy eltűnt a gyűrű ezen a nemes helyemen, hogy így rejtőzni meg a katona sem tudott volna. A szomszédom nagyon megszemlélte a gyűrűnek a hollétét, sőt még egy kicsit mozgásra is intett, de akkor is jól rejtette a családfám ezen tájéka. Gyorsan felöltöztem, minden rendben, már mentem is a gyülekező helyre. Jött a davaj. Mindent kirakni, szétteríteni. Na akkor nem lesz költözködés, csak zabrálás. Ekkor az órámat nem hoztam magammal, bízva abban
hátha mégsem megyünk tovább...és akkor nagyobb

biztonságban van az ágyam, azaz a fekhelyem körül, mintha nálam lenne. Hosszú idő telt el, amíg hozzam ért a bizottság.

Újabb zabrálás... megvan az órám???
Előzetesen figyeltem, mit szednek még el, mit keresnek ezek a jámborok. Találtak még mindig valamit, főleg késeket, amit már azoknál találtak meg főleg, akik üzemekben dolgoztak és lehetőségük volt ott kést gyártani. Nagy étvággyal esett erre az orosz, hiszen tiltott valami, na meg fegyvernek számított itt. Ugyanis a késektől nagyon féltek az orosz davajok, mert jött a híre annak, hogy japán hadifoglyok, akik tudva nagy mesterei a késdobálásnak, megtörtént esetként mondogattak, amint hajtotta a japánokat az orosz katona, a sorból úgy dobtak bele a kést, hogy ott kiszenvedett a kísérő őr, de soha nem tudták meg, ki volt a tettes. Ezért tőlünk is nagy kajánság és fenyegetés közben vette el a kést.
Igen kereste az aranygyűrűt is, de akinél talált, az nem tudta lehúzni az ujjáról, de legtöbb eldugta, habár fel is szólított bennünket, hogy az aranytárgyakat adjuk be. De ki az a bolond, aki ilyen mesének felül. Az én gyűrűm lapult erősen mint a kullancs a maga helyén. Hozzám ért a davaj. Végignézte a nyomoromat, szintén találkozott az anyu fényképével, aki Endrével van levetetve, megnézte, zsemka?... klapci?... da, da… kutatott keresett, kezdett tapogatni, odanyúlt a tisztes helyemre, tán meg is fogta a hímvesszőmet, megfordultam... kezdett melegem lenni, de csak nyugi, nincsen vész, ebben a hidegben meg talán nem vetkőztet le bennünket. Mit vitt el, mit, sem, azt nem tudom… tény, hogy a gyűrűm megmaradt, éreztem a zacskóm körül a létezését.
Na jól van ezt megúsztam. Igen ám, amíg itt kinn tartott a zabrálás, addig egy rajnyi davaj meg a barakkban kutatott fel mindent. A zabrálás végeztével, láttam amint egy csomó holmit cipel ki a barakkból a davaj, na végem van... az órám is elbúcsúzott tőlem.... különösebb fájdalmat nem is éreztem, hiszen kinek van már itt órája?... ki tudta volna ilyen sok vésznek közepette megtartani, megosztani csak veszedelem volt számomra, mert mindig erősen követelték az órák leadását, ami akkor borzalmas nagy értek volt, hiszen az orosz ekkor nem ismerte az órát, neki sem volt. Nem hiszem, hogy abban a nagyvárosban volt tíz zsebóra, pedig milliós város volt. Nem volt. Láttuk itt nálunk, hogy őrjöngtek az óra után. Pár órai várakozás után, visszamehettünk a barakkokba.

Vegyes érzelmekkel tértem a barakkba és főleg a fekvőhelyemre.
Feldúlva láttam az egész fekvőhelyet, rongyok, rongyok hátán. Látva ezt a tatárdúlást, teljes biztossággal hittem az órám elvesztését, hiszen hogyan is maradhatott volna meg ekkora feldúlás után.
Mégis, hátha, gondoltam magamban. Félve és rejtve magam is kezdtem a rongyokat helyre rakosgatni, minden egyiket alaposan végigtapogattam, nincsen, nincsen, de mégis amikor az egyik rongyomat tapogatom, valami kerekes kemény dolgot tapogatok ki, ereztem. Megvan, megvan az órám, ordítom magamban fel.... de úgy hogy csak a lelki világomban ereztem ezt a nagy örömet, és dugva bontogatom szét a ruhácskát, igen ez az órám.... melegség öntötte el a szívemet, magamhoz öleltem, megcsókoltam, mint hazai ereklyét. Van Isten a földön, ki hitte volna, hogy ekkor feldúlás után is még meglegyen az én drága kincsem, anyunak kedves ajándéka, amit mint vőlegény kaptam tőle. Lapos, doxa kis óra volt, most kb. megérne háromezer forintot legkevesebb, tehát a maga nemébe is értek volt, csak az adott körülmények közt nem volt értéke. Ismetelten finoman becsomagoltam, mint feltett tartalékomat, s majd egyszer áruba bocsátom, ha már igen kell.
Őriztem még nagyon sokáig a fejem alatt, de mindig ki voltam téve az elvesztésnek, hiszen volt rá eset, amikor a munkahelyről megjöttünk, több estben volt barakkfeldúlás, kutattak, kerestek az őrök állandóan.

Hová lett a gyűrűm?…

Na jól van... gyűrű is, óra is megvan...
De mivel az őrök nem voltak megelégedve a zabrálással, tudva, hogy több gyűrűnek kell lenni és állandóan figyeltek az ujjunkat nem volt tanácsos az ujjra húzni, így hagytam az én karikagyűrűmet a szokott helyen. Amikor végeztem a biológiai dolgomat, mindig meggyőződtem arról, na meg van e a gyűrű?...
Örömmel állapítottam meg annak meglétét és hagytam a megszokott helyen.
Egyik nap, hogy, hogy, ismételten letolt gatya mellett nézegetem gyűrűm portáját, csak nézem, talán mondom nem jót látok, vagy odébb csúszott a szokott helyénél, elhúzom a farkamat, tökömet, tapogatom elől, tapogatom hátul, te Jézus, ordítom fel magamban, hova lett a gyűrűm?.... mi lett a sorsa. Hiszen vele aludtam éjjel, senki sem tapogatott, tehát senki sem vehette le a helyéről, hát akkor hová lett?... Titokban keresgéltem a fekhelyemen és annak körzetben, az udvaron a wc körül, de hát hol veszhetett el és mikor? Ugyanis annyira megszoktam már a helyi elhelyezéséből keletkező ingert, hogy már nem tűnt fel annak hiányérzete, így nem tudtam az elvesztésnek sem az idejét, sem a helyet.

A gyűrű

Borzalmas fájdalmat okozott gyűrűm elvesztése, majd babonás hittel álltam magam elé, na ha a gyűrűd elveszett, akkor ez azt jelenti, te is elveszel, itt fogsz meghalni. S tény, ez a gondolat nagyon megfogott, nem tudtam tőle szabadulni és főleg az a tudat, ez a gyűrű volt az egyetlen szent kötelék és jelkép, ami még némi kis kapcsolatot adott az otthonnal a családdal. Elvágták a köldökzsinórt, elvágtak az életet és annak csatornáját, nincs kapcsolat az anyával, s még ki tudja mi forgott meg még az agyamban...
De borzalmasan sírtam, főleg belsőleg és amikor már nem bírtam magamba tartani nagy fájdalmamat és minden bizonnyal éreztem gyűrűm elvesztését, el kellett mondani barakkban lakó barátaimnak, mi történt velem. Elveszett a karikagyűrűm... ha valaki megtalálna, legyen olyan jó adja vissza… nagy fájdalmasan kértem a lakótársakat. Hol vesztetted el?... hol volt?... mikor volt még meg?… milyen volt?…stb, jöttek a kérdések felém. Elmondtam a tartózkodó helyet, valószínű a kötél elszakadt, a gyűrű ledobta a zsineget és valahogyan kicsúszott a nadrágon keresztül----mit tudom én hogyan veszett el és mikor, és főleg hol?
Nagy részvéttel fogadták szomorú bejelentésemet a sorstársak, mindenkin úgy ereztem fel is fogták a fájdalmam súlyát és éreztem ha valaki megtalálna, nem üzletelne vele…
Senki nem látta a gyűrűmet, tudomásul vették és folyt a napi élet.
Persze én nem tudtam napirendre térni, csak idegesítettem magam, próbáltam visszaemlékezni, mikor is volt meg még?... mikor láttam utoljára, hol ültem le szarni?... stb... de csak nem lettem okosabb... Napok teltek, semmi hír a gyűrűm felől.
Magam is már igyekeztem magamnak megmagyarázni, nem érdemes ezért búsulni, elveszett, és ha itt a fogságban valami elvész, az már örökre elveszett, segíteni nem tudok rajta, jobb, ha megnyugszom felette. Csak lopva mindig arra a babonára gondoltam, ha a gyűrűd elhagyott... akkor... Jó pár nap kellett, amíg némileg is megbékélést tudtam magamban teremteni, volt –nincs…
Napirendre tértem, sőt teljesen igyekeztem a gyűrű felé terelni már gondolataimat. Megleszek én gyűrű nélkül is.

Közvetlen barátaim közben megkérdezték, na van gyűrű?...
Szomorúan tekertem nemre a fejemet, s egykor ők sem kérdeztek már többet a veszteségemet.

Ki vesztette el a jegygyűrűjét?...

Jó pár nap elteltével, az ajtóban megáll két hadifogoly barát, a szomszéd barakk lakói és hangosan bekiáltják, nem vesztett el valaki egy karikagyűrűt?... Amikor ezt a kérdést hallom szinte nem akartam a füleimnek hinni, eh, dehogy is csak halucinálok, vagy ugratás az egész, nem is mozdulok, nem akartam hogy csúfot űzzenek belőlem, nem mozdultam. Többen is hallottak ezt a bekiabálást és mondottak a kérdezőknek, hogy a Gyuszi elvesztett egy karikagyűrűt. Amikor láttam, hogy ez nem csúfolódás, ez nem tréfa, akkor megyek a kérdezők felé és igen-igen én vesztettem el karikagyűrűt. Milyen volt?... hol?...Ha én azt tudnám, hogy hol?... hogy milyen volt, olyan volt, mint egy karikagyűrű szokott lenni, abban az időben csak egységes karikagyűrűk voltak, a fazon egy volt. Mi volt beleírva.?... Mondom semmi, mert annak idején elmaradt a beírás. Erzsit kellett volna az enyémbe vésetni, az anyuéba meg Gyuszit. Ez is stimmel.
Előveszik és mutatják. Ez volt?... Én nem mondhatom hogy ez volt, mert nem tudom bizonyítani, de nekem elveszett és próbáljuk fel. Pontosan illett a gyűrűs ujjamra és magam is kezdtem neki örülni... A fiuk mikor felig meddig bebizonyultnak látták a gyűrű tulajdonosát és főleg más nem kereste a karikagyűrűjét a táborban csak én, ám le sem engedték húzni az ujjamról a gyűrűt, hadd pajtás az ujjadon, csakis a tiéd lehetett. Na persze én agyoncsókolgattam a gyűrűt, megvan!!!! mintha egy elszakadt telefonkábelt Amin nem lehetett beszélni most megtaláltak a szakadási helyet és összekötötték, én úgy éreztem magam, van kapcsolat az otthonnal, a családdal, van gyűrűm!... nagyon boldog voltam, hogy visszanyertem ha forgalmi értékben nem is nagy kincset, de mint léleknek áramkörét ismét megtaláltam, otthon és fogság...
Megcsókoltam a becsületes megtalálókat. Elmeséltek, hogy az udvaron a láger udvarán találtak rá. Valahogyan ismétlem elszakadt a kötő ess lecsúszott a nadrágszárán valahogyan és valamikor. Fő hogy megvan. De!... a becsületes meg találót ilyenkor meg kell jutalmazni, igen ám, de mivel?... Mindig előrelátó és takarékos ember voltam, megvolt a reggeli húszdekás kenyerem. Örömömben futok a kenyérért, és át akarom nyújtani az örömet hozónak.

Pajtás, ezt nem fogadhatom el, volt a válasz, mert akkor te maradsz éhesen. Tedd el!- hangzott a válasz. Hiába erőltettem a kenyérrel való hálaleróvást, hasztalan volt minden kísérletem, nem tudtam nekik átadni a kenyeret. Na jól van komám... majd valahogyan én ezt meghálálom, de hogyan?... A barátaim is örültek a gyűrű megtalálásának, és szinte a becsület hősének tartották a kettő pajtást, akik ebben a nyomorban is megmaradtak a becsület Olimpuszán. Sokan csodálkoztak a valóságon, hiszen másképpen is túladhattak volna a gyűrűn... eladjak kenyeréért, vagy valamiért, vagy megtárjak. Örök hála és szeretet érte.