Fogsáni hadifogolytáborról. A szajrézások módszereiről. Órám elrejtése

Erről a román hadifogolytáborról még el kell mondani egyet-mást. Kettő nagy lágerből állott az embervásártelep. Mindkettő kb. tíz-tízezer hadifoglyot zárt magába, igen zárt magába, mert a kerítése háromszoros szeges drótkerítés volt, sűrűn kivilágítva, erős villanyfénnyel, továbbá kapuőrség, géppisztollyal, telefonnal volt ellátva. Minden drótkerítés, a konyharészleg drótkerítéssel körülvéve. A nagy épületen kívül csak a korábban leírt latrina volt egyetlen dísze ennek a tábornak és nagy látványa.
Sem bokor, sem fa nem adott árnyékot ebben a nyári hökkenő melegben, tényleg aszalódtunk, esetleg a barakk egyik fala nyújtott némi kis árnyékot, de ezt meg úgy elleptük, és nem kis harc árán sikerült egy kis árnyékot kibérelni. Hármas-négyes kis baráti brigádban éltünk, akik egymásra gondolva, biztosítottuk a pihenőt, az árnyas részben. Valaki közülünk mindig ott volt, és mint nagy honfoglaló biztosította a baráti humanitást.
Mit is lehetett itt csinálni. Idekerültünk május 8-ára 1945-ben.
Érkezésünk alkalmával az udvaron sorakoztattak bennünket. Mindent ki kellett rakni a csomagból. Mint egy zsibvásár, olyan képet nyújtott ez a látvány, kinek még milye volt, azt rakta maga elé. Persze már javarészét elvitték, Isten tudja hány carap-carap zabráláson, mert érdekes, nem minden kellett az orosznak. Persze arany nyaklánc, egyéb ékszer azonnal a gyűjtő a kulacsába, esetleg kis kenyerébe, sőt a szájába, bizony sokszor kellett megmutatni, köhinteni, mert ott is volt kisebb aranykészlet elrejtve.
Ceruza olló, kés, ez tilos is volt, ha találtak azonnal elkobozták. Nem volt elég a kirakodóvásár ceremóniája, jött az a bizonyos motozás.
Nekem még megvolt az órám, aranygyűrűm. Az órának borzalmas ázsiója volt, óra volt minden orosz vágya, volt akinek öt-hat is volt a karján már, sőt a lába szárán ébresztő óra felkötve. Persze ha nem ment, nem tudta mit kell vele tenni, magam láttam, amikor hallgatta az órát és nem ketyegett, a fogával szabdalta le a karjáról.
Hogyan is mentettem meg az órámat? Már mint a megmellesztett lúd, csak valami ócskaságaim voltak, de minden itt nagy érték volt, főleg az óra. Kijelentették, ha valakinél óra van, azonnal adja le, mert ha megtaláljuk bunkerba kerül. Volt valami félsz, mert a bunker nem valami étvágyerjesztő lakosztály, a földbevájt verem, aminek csak lemenő ajtaja és se ablaka, se levegője.
Aki idekerült pár napra, az már azonosult a földdel, csak temetni kellett.
Mit csináljak az órámmal? Nem adom le, erősítettem magamat. Kell az nekem, lehetséges, hogy egykor a szökésemet segíti majd elő, vagy az életemet fogja megmenteni, nem és nem adom. elő. Jött a davaj, elvitte a magának tetszőt és jött a motozás. Lapogatott lent, fönt, hátul elől, ura jesz?… Óra van? – Nyet. Nem találta meg, ezen idő alatt pedig valószínű a vérnyomásom felszökött, hiszen rajta járt a keze, csak nem tudta egészen kitapogatni. Anyu vette meg nekem valaha igen szép kis Dixa órát, lapos volt. Ma pár ezer forintot érne. Hová rejtsem? Még meg volt a köpenyem.
Ismeretes, hogy a köpenynek hátul volt a dragonya, jó vastag posztóból, és majd duplán volt szabva. A dragony vastagabbik része alá a köpenybe varrtam bele a kis értékemet. Ha tapogatta is a helyet, a posztó dupla dragonyrésze álcázni tudta a kis óra hollétét. 'Megkönnyebbülve vettem megint tudomásul, az órám megmaradását, de még hányszor leszek ilyen helyzetben, és mikor dobnak majd a bunker sötétségébe. De csak fogadtam, nem, nem, nem adom oda, mert már úgyis feltűnő lett volna, hogyan is tudtam ezideig megmenteni, mikor milyen szigorú zabrálásokon mentünk keresztül.
Az egész lágerban nem sok óra volt, még talán három-négy esetleg.
Volt olyan zabrálás, amikor bevezettek a szobába, ott teljesen pucérra kellett vetkőzni, meztelenül kellett kimenni az udvarra, a szoba ablaka alá, és amikor a davaj mindent jól átforgatott a szobában, persze ami tetszett neki, azt magánál hagyta és az egész csomagot tüzetesen átforgatta, tapogatta. Amikor láttam ezt a mikroszkopikus vizsgálatot, megfordult előttem a világ, már a cirkum dedérumot mondtam az órám felett, és vártam, hogy kiszóljanak, mert megtalálták az órámat.

Az első szajrézás megrázkódtatása. Fogsáni életről

Vártam-vártam, amikor csak egyszer egy nagy huppanás és kiszórták az összes holmimat. Az első tapogatásom félve közeledett a dragony felé, én hamarosan megtaláltam a rákos daganatot, csak a laikusnak volt felderíthetetlen, éreztem az órám körvonalait, szívem még jobban kezdett dobogni, pironkodtam, és kínomban verejtékezni kezdtem. Igaz ez? Ekkora zabrálás után még mindig van órám?… Te Isten, ki a mennyekben vagy, ennyire vigyázol a földi emberkédre? Magamhoz öleltem a rongyaimat, félreléptem és kezdtem meztelen testemet ismét ruhákkal befödni.
Persze még mindig volt remek fogása a davajnak, mert bizony találtak elrejtett aranyakat és ehhez hasonlókat. Ugyanis senki sem tudta, mi történik, mert akik még kint álldogáltak és várták a sorukat, nem látták, hogy odabent mi történt, csak annyit tudtunk, hogy egy magyar az épületbe és nincs tovább, más ajtón kellett neki eltérni, senki sem látta a meztelen hadat a másik udvari részen. De nem is volt itt már mit hova rejteni, mert nem biztos, hogy oda megint visszamegyünk.
Az első zabrálások nagyon fájdalmasak voltak, távcsövemet, tájolómat, nagyon szép pisztolyomat elsőben elvették, talán itt legjobban a távcsövemet sajnáltam, soha nem tudom pótolni. És jött innen lefele a kis ollóig, tűig bezárólag…
Mit is csináltunk ebben a lágerban reggeltől estig. Most is borzalmasan tudok rá visszagondolni, azokra az embertelenségekre, amit elkövettek velünk.
Már magát a fekvést, a körülményeket leírtam, most a napi foglalkozást.
Ébresztő, ha jól emlékszem három és négy óra közt volt, azt tudom, hogy még sötét volt, azaz még csak éppen pirkadt. Mondtam is, Te öreg nap, nem hittem volna, hogy ennyiszer leszek éberebb náladnál, mert mindig látom a feljöveteledet, ahogyan nagy piros koronggal rámosolyogsz erre a bűnös földre. Ébresztőkor borzalmas nyüzsgés-forgás, egymás lökdösése, káromkodás, állati felordítások, jajveszékelések, valóban testi fájdalmak, amikre még csak egy aszpirin sem volt. Ágycsinálásról nem volt szó, csak egy kis fejrészigazítás, kész. Már hallottunk a bődületes állati bíztatást odakint, strojca, sorakozó ötösével. Szokatlan volt ez a sorakoztatási mód, nálunk, a mi hadseregünkben a hármas és négyes sorok voltak az előírtak. De gondoltuk ötösével való olvasás könnyebb az orosznak, talán ez náluk regula. Tény még mai napig is ez áll fenn náluk.
Az első napokban megalakították a századokat, és annak kijelölték a parancsnokát. Itt még engedett az orosz, mert néha egy-egy tisztet jelölt ki parancsnokul, engedett a demokratikus láger életnek, és mi egy százados, Bozóki szds-t neveztük ki parancsnoknak, és ha jól emlékszem meg is volt a három arany csillagja, ezt nem merem állítani, de mintha meg lett volna.
Még talán az én kettő arany fhdgy csillagom is megvolt, mert erre nem mindig ment rá az orosz, sőt a törzstisztek is hordták a rangjelzésüket, de már teljesen tekintélyt vesztett az elbukásban.
Hogy hány század volt, Isten tudta csak megmondani, csak annyit tudok, hogy hajnaltól kezdve már jól felemelkedett a vigyori liza, lehetett hét-nyolc óra. Ez magában egy nap műszak volt. Igen, mert mire egyeztetette az orosz a láger létszámát, nem szökött-e meg az éjjel valaki, ami teljesen lehetetlenség lett volna, a borzalmas megerősített védő körzettől, bizony sok óra kellett erre. Mi meg csak álltunk, bámultunk, tipródtunk és vártuk a befejezést. Így ment ez napról napra, egyébként meg kell állapítani, az orosz éjjeli bagoly, nagyon szeret éjjel tevékenykedni.
Már nagyon éhesek voltunk. Mosakodásról szó sem lehetett, hiszen víz nem volt a környéken, kút és vízvezeték az hiányzott.
Jött a reggeli osztás. Kb. három-négy helyen osztották a reggelit. Nagy benzines hordók voltak a a kondérok, szabványos merítőkanál a mérce, ami lehetett kb. fél liter űrtartalmú. Ezzel merített egyszer, és legtöbbször krumpli tea volt a reggeli, azért mondom krumpli tea, mert krumpli is főtt benne, és néha nagy öröm volt felfedezni a lében, jé krumpli!!! Azért néha nagy öröm volt, amikor a sorrendben nem az elsők voltunk faszulásban, akkor már a kondérnek a harmadában volt a leves, és bizony volt eset, amikor sűrűbb volt a fölséges reggeli.
Mindig összevetettük a másikéval, te mit kaptál? A tied milyen? Sűrű?… Itt bizony ez a szó, hogy sűrű, nagy fajsúlyú szó lett, mert az adta meg a hangulatnak a magasabb fokát.

Osztozkodások feletti gyötrődések

Persze volt itt imádság már kora reggel, annyi szentség nem hangzott fel egy nagy dómban, ami itt elhangzott, mert egy rosszul sikerült merítés után korrogó gyomorral kellett befejezni a reggelit és várni majd talán délben jobban sikerül a merítés.
Borzalmasan eltorzult arcok, kiforgatott szemek verték a sorsnak alanyát, miért kell ennyit szenvedni, pedig még ekkor csak az első lépcsőre sem értünk fel a szenvedés katedrálisán.
Ahogyan befejeztük az evést, már jött is a napnak egyik legizgalmasabb forró eseménye, a kenyérosztás.
Ennek külön kialakult a maga szertartása, ceremóniája, mert hiszen nem lehet olyan egyszerűen kenyeret osztani, mint ahogyan itthon a dolgozók elképzelik.
Kb. egy-egy raj tíz főből állott, vagy szakasz, ami harminc embert tett ki. A napi adag kenyér, ha jól emlékszem, napi hatvan deka volt, ha nem negyven. Inkább hatvan volt. Volt, amikor egyszerre kaptuk meg, ami rosszabb volt, volt, amikor két alkalommal kaptuk meg, harminc dekában.
Ha egyszerre kaptuk meg, a gyengébb jellemű foglyok megették egyből, és tényleg nézhették a napot, de ami a legszörnyűbb volt, hiszen egy csirizes, kulimajszos kenyér, mégis csak a bendőnek ballassza volt, na és egy kis szénhidrátja, amire nagyon szüksége volt a szervezetnek, és voltak szerencsétlen foglyok, ahogyan megkapta a kenyerét, már árulta is cigarettáért, mahorkáért. Inkább dohányzott, de nem evett, de meddig, idehaza sohasem találkozott vele sem a családja, sem az anyja… Örök álmukat alusszák valahol egy tömegsírban, mésztejjel leöntve.
Na, megkaptuk a kenyeret, azaz a szakasz kijelölt bizalmija felvette a kenyeret. Jöttek a rajok, tíz főre járó részt átvették.
Megnézték, megforgatták, szagolgatták, hiszen ez magában is mennyei élvezet, amikor egy egész kenyér (kettő kilósak voltak, téglalaptestű formájúak).
A kijelölt kenyérfelelősek letették a kenyeret valahová, talán egy pokrócra, ami az éjjel takaróul szolgált, és kezdődött a tervezés, hány kenyér van, hány felé kell vágni, mekkorák legyenek a darabkák, hiszen mérleg nincsen, csak a szemmérték, az meg nagyon is szigorú, szigorúbb minden pontos mérlegnél. A hozzátartozó egység, tehát az a harminc fő, távolabbról szemlélte ezt a csodálatos kenyérvagdosást, és borzalmas, merengő szemmel nézegettük a darabkákat, és ha láttunk volna valami kis eltérést, már valamelyikünk nem bírta ki szó nélkül, az nagyobb, vagy kisebb, de úgysem számított ez a bekiabálás, akárcsak a meccsnél, majd jön a bíróság és az dönt. Amikor annyi darabocska megszületett, szépen sorba kirakva, jól szemlélhető módra, akkor kb. kettő kijelölt felülbíráló, odamehetett és szemmel végigmérte a darabokat. Ha úgy látta, hogy valamelyik kenyérke nagyobb a másiknál, akkor utasította az osztókat, hogy abból le kell vágni egy darabot, és ahhoz ragasztani kell. ez a kikorrigálás bizony nem ment olyan gyorsan,. Időbe tellett, amíg a kijelölő bizottság kimondta, hogy a kenyerek egyenlően vannak elvagdalva, ki lehet osztani. Igen ám, de ez sem ment a maga szabad módjára.
Mindenki kapott egy számot egytől harmincig. A kenyerek is meg voltak számozva egytől harmincig és most a rajvezető tudta, ki kezdheti. Melyik számú hadifogoly veheti magához az első számú kenyeret. Erre nagyon vigyázott a felügyeleti bizottság, az osztó bizottság, hogy mindennemű csalást már csírájában elfojtsunk. Így kezdődött a csodálatos kenyérosztás.
Itt sem volt persze mindig mindenkor megelégedett ember, mert már volt, aki felordított, hogy ő sohasem kaphat gyürkét?… Ezt is meg kellett oldani a kiosztó bizottságnak, hogy a gyürkéhez legalább hetenként mindenki kaphasson egyszer.
Volt, aki csak nyalogatta kenyerét, a nyállal csordultig megtelt a szája, volt aki egy darabkát a szájába vett, és mint nagyon finom cukorkát szopogatta, sokáig, hogy a nyála elfogyjon, de volt mohó, aki egyből bevágta. Persze probléma volt az eltevése is. Eltenni nem lehetett, hiszen a barakkba nappal bemenni nem szabadott, most nálunk kell szorongatni, valamibe göngyölgetni. Kínlódott maga kenyér is, meg a kenyeres is.
Magam is csak nagyon lassan fogyasztottam el a kenyér részemet, mert így a rágóizmok elfáradtak és a jóllakottság érzetét váltotta ki az emberben.
Ahogyan végigért a ceremónia, ami már kb. kilenc és tíz órára járt az idő, jött a cukorosztás. Ugyanis genfi egyezmény alapján minden hadifogoly számára biztosítani kell a tizenöt gramm cukor fejadagját.

Ezt a cukormennyiséget igyekezett is az orosz megtartani. Na, de kezdődött a cirkusz elölről, úgy mint a kenyérosztásnál. Felvétel, osztóbizottság, felülbíráló bizottság, sorrendi beosztás, persze ebben szigorú naplóvezetést ki kezdhet máma stb. legtöbbször kristálycukor volt a cukor, és sokszor csak pár kristályon volt a veszekedés, ez több, ehhez tenni kell, ebből el kell venni. Talán a legnagyobb szomorúság az volt, amikor valami oknál fogva a kiosztott cukor a földre, a homokba szóródott szét, a gazdája kristályszemenként igyekezett ismét birtokul venni. Mi most egy kiskanál cukor, mi az értéke idehaza ekkora halmaznak? De ott erre is szüksége volt a szívnek…
Persze a nagy dohányosok ezt is dohányvalutára piacra dobták, hiszen ismeretes, hogy a nagydohányosok nem szeretik a cukrot.
Jött a bazár, volt kiabálás, kenyeret adok cukorért, cukrot adok dohányért, én pedig jöttem a WC-papírt adok kenyérért, cukorért, amíg a készletem tartott.
Valóságos keleti piac alakult ki pillanatok alatt.

Vízhiány - Kárpátok vonala - Brassó...

Még nincsen vége a délelőttnek. Víz is kell. de hogyan jutunk vízhez? A századok sorba állottak. Hoztuk a csajkánkat, akinek volt, legtöbbnek csak egy konzerv doboza volt, ez volt a pohara, tányéra, lábasa, szóval ez volt az összkomfort konyhai felszerelése. Úgy tudom nekem még volt csajkám és kulacsom is, igen volt kulacsom, mert később ez lett a pisáló bilim Szibériában.
Hogyan lehetett vízhez jutni? Ennyi embernek és nincsen kútja, vízcsapja. Ez magában népbírósági ítéletet von maga után.
Mikor a lajtokból engedték a vizet, deszka csatornán, akkor a davaj kb. négy decis merítővel mindenkinek adott vizet az edényébe lés kész, be volt fejezve a napi ivás, mosakodás, ruhamosási vízmennyiség. Itt sokat szenvedtünk a vízhiány miatt. Borzalmas szárazságban kitikkadtunk és csak lihegtünk. Nem volt rajtunk segíteni való. Persze arra meg nagyon is vigyáztak, hogy valaki kétszer ne kerüljön vissza osztásra, megismerték a századon belülieket, és jaj volt annak, aki ismételten odamerészkedett, azt agyonverték, mert hiszen volt nap, amikor még azt a vízmennyiséget sem tudták biztosítani.
A vízhiány miatt sokat szenvedtünk.
Ahogyan befejeződött a vízosztás is, elhúzódtunk a perszelő nap heve elől, ha eltudtunk. Beszélgettünk, na meg álmodoztunk. Irigyeltük a madarat, a kányát, amik oly kecsesen fittyet hányva a hármas szegesdrótkerítésnek, szelik a levegőt és szállnak a fogarasi havasok felé. Ugyanis a lágerből jól lehetett látni a Déli Kárpátok nyúlványait, képzeletünkben már ott is jártunk, Fogaras, Brassó-Kolozsvár és a többi, és már otthon is voltunk. Még nagyon vérzőn és elevenen élt bennünk a lezajlott véres háborúnak bosszúja, a szenvedés, élt az otthon utáni hő epekedésünk, kerestük lelki szemeinkkel a hazát és annak minden szeretettjeit. Jaj, de ismételten csak visszaestünk ide a posványba, a nyomor sivárságába, amikor az embert nem akarják elpusztítani már, de nem is akarják életben tartani, pusztuljon el a maga nyomorában, elesettségében. Jaja a legyőzöttnek.
Persze voltak németek is, akik hű de kis legények lettek a nagy legénység után. Német őrmester volt a lágerparancsnok, teljes gestapó megbízatással, nem kímélte a fajtáját sem, rúgta, szidta őket. Kegyetlenségéért úgy hallottam meg is fizettek a német hontársai, mert egy szép napon, valószínű egy alkalmas pillanatban a latrina lett neki örök nyugodalma. Piszkos halált mértek ki számára a bajtársai, de megérdemelten, hiszen élvezte a többi barátjának a szenvedéseit és kiszolgáltatta őket az orosz gestapónak.
Mert bizony itt sem volt nyugalom, napról-napra vittek el hol magyarokat, hol németeket. Miért és hová? Csak sejtettük, de nem tudtuk. A besúgások özöne jött az orosz gestapóhoz és már itt kezdte a tisztogatási munkáját.
Nem volt öröm németekkel együtt lenni, mert minket utáltak magyarokat, akik cserbenhagytuk őket, mondván ők.
Itt láttam az első faliújságot, hiszen a láger szerkesztősége már dolgozott hazug propaganda szócsöve kiabált, itt láttam egy karikatúrát Hitlerről, sohasem felejtem el, sokszor és sokat nézegettem, mert ötletes volt és igaznak találtam. Hitler eltátott szájában félig már lenyelve egy alma, ami földgömbnek volt rajzolva és amint el akarta nyelni a földgömböt, megakadt a torkán és elpusztult. Sokat mondó volt ez a karikatúra, azóta meg talán

találóbbnak érzem ezt a képet.
No, aztán jött az ebédosztás, ami hasonlóan volt megszervezve, órákig sorakozni, órákig várni míg rámkerül, mi lesz az ebéd? Csak lé lesz vagy lesz sűrű is? A sorban már lábujjhegyre állva figyeltük az előttünk levőket és számítottunk, na mire odaérek a sűrűje marad-e vagy sem?
Mert megtörtént, hogy bizony a szakácsok nem voltak szívbajosak, a sűrű részhez jutva, újabb töltést kértek, feltöltődött a benzines kondér és vége volt az illúziónak, maradt a híg lé. Itt még volt vágott sárgaborsó is, amit sokan nem tudtak megemészteni.
Már délután is lett, hasonló program, mint délelőtt, szédelgés, ábrándozás. Ha jól emlékszem volt a lágerben tábormise is vasárnap. Hiszen volt itt velünk hadifogoly pap is. Persze kivonult mindenki a misére, aki csak mozogni tudott.
Talán a legborzalmasabb idő volt a takarodó. Ugyanis a davajok igen örültek, ha mielőbb betereltek bennünket a barakkba, nincs csellengés, szabadabban őrködhetnek. Jött az éjjeli kálvária, fekvés, seggbeérés, bűz, állati nyomor.
Örömmel aludtam volna az udvaron, de ez szigorúan tilos volt, hiszen amint írtam, még a latrinát sem szabad volt megközelíteni, hordó az ajtó mellett helyettesítette a budit, a maga csúfondáros módján.

Idegesség mindenütt. Nyelvtanulás fontossága

Nem mondom, hogy nem voltak elkeseredett napjaim, de úgy emlékszem igen igyekeztem megtartani a lelki egyensúlyomat, test és lélek felett. Már volt baráti kis kör. Ekkor volt itt Kozák Feri bácsi is, aki bizony már, mint idősebb, nehezebben bírta a nyomort. Neki adtam az utolsó szimfónia cigarettámat, aminek nagyon örült, hiszen hol volt akkor magyar cigaretta. Azt is meg kellett állapítani, hogy az embereken kitört valami vadság, állati düh, idegesség, ahogyan a szép zománcos edényről lepattog idővel a zománc és csúnya lesz, ugyanígy pattogott le itt az emberről az emberi érzés, a szeretet, az emberség. Lett belőle vad, nyugtalan kitörő fenevad, aki egyszerre tud ordítani, és másokat megölni, csak hogy a saját maga, önző kis szaros életét tudja még tartani. Ez az állapot hatott rám legborzalmasabban és néha engem is magával ragadott, amikor állattá vedlett az ember, a Homo Sapiens és legfenevadabb vicsorgó szörnnyé tudott átalakulni. Borzalmas események kavarták fel sokszor a nyugalmat, egy kitörő emberi vad orkán bődült bele a láger hangulatába.
Most utólag azt mondom, nem lehet csodálkozni, mert a viszonyok nem voltak bíztatók, sőt csak az elszállításunk híre hallatára, mint a megbolygatott hangyaboly még idegesebb lett. Hová és mikor? Innen a Kárpátok tövéből sincs kilátás a hazamenetelre, hát több ezer kilométer távolságból minden reménnyel hagyj fel földi halandó.
Talán az idősebbek és főleg az elkényeztetett törzstiszti gárda esett el először, akiknek nem volt kitartó erejük a megszokott puhány előéletük után. Nagyon sok törzstiszt a legbrutálisabban viselkedett, persze rangja egyenlő a nullával, nem adott már neki csicskást, tisztikonyhát és megkülönböztetett bánásmódot. Minden nyomorból egyenlően osztozkodott, egyenlő mértékkel élvezhette az itteni helyzetnek minden borzalmát.
Itt jöttem rá arra a bölcsességre, csak nyelvével lehet uralkodni azon a nemzeten, amelyiken én uralkodni akarok. Láttam azokat, aki valamilyen módon törték, vagy beszélték az oroszt, annak már volt valami megbízatása és tudott magának jobb sorsot biztosítani. Valahol szereztem egy orosz-magyar szótárt, talán kenyéren vettem. Mondom. Még nekem erre szükségem lehet és kezdtem tanulgatni ezt a cifra nyelvet. Sokra nem mentem, mert mikor a nyomor és a lét kérdése nagyon letört már, úgy kedvemet veszítettem a tanulás felett és sutba dobtam minden igyekezetemet.
Talán ekkor hibáztam a legnagyobbat, mert bizony nagyon kellett volna később Szibériában. Azért a nyelvek tanulása ilyen helyzetben fél megélhetés, de lehet a halála is, ahogyan volt rá példa, egy hadnagy, aki ellopta a vonat raktárkészletét, az orosz bunkerba záratta és ott meghalt.
Tudott oroszul és vonatparancsnok lett vesztére.