 |
    |
 |
Dr. Buga orvos fogadtatása Söptén Így jutottam el, akkoriban már nagyon népszerű orvoshoz Dr. Buga Lászlóhoz, aki az orvosi tudományt nem tudományosan, hanem a nép nyelvére lefordítva tudta érdekesen, vonzóan és tanulságosan előadni. Ahogyan Öveges professzor le tudta fordítani a természettudománynak legkomplikáltabb tételét is, mindenki megértette a fizikai törvényeket, a kísérletek egyszerűek, de mutatósak, hatásosak voltak, kár hogy a mai fizikai könyveket tudományoskodás érthetetlen nyelvén adják elő. Na Buga Laci bácsi is, aki már a rádión keresztül közismert volt orvosi tanácsadásaival, majd a Szabad Föld hetenként hozza a hozzá feltett kérdésekre a végtelenül érthető, néha szigorral, néha simogatással, biztatással válaszol a hozzáfordulókhoz, és kit ne érdekelne az egészsége, mit meg nem tenne az egészséges test megmaradására. Nem kellett nagy propagandát kifejtenem, megfestettem a szokásos nagy plakátot--- Jön... Jön... Ki? Mikor?... stb. rövid áttekinthető felirattal, hogy amíg gyalogszerrel vagy szekérrel elmennek a plakát előtt, ne kelljen megállni, rövid idő alatt tudomására jött, hogy nagy vendége lesz a kulturotthonnak. Közvetlenül láthatja azt a nagyszerű orvost, aki majd hetenként meg-megszólal a rádióban. Az iskolás gyerekek voltak az élő a legmegbízhatóbb propagandistáim, ötödik osztálytól felfele már jöhettek a tanulok is, de csak akkor, ha a szüleiket is hozzák magukkal. Most nem igen volt erre szükség, de néha kellett ilyen cselfogáshoz is folyamodnom, a gyerekek mint mágnesrudak, hozták magukkal a szüleiket is. Az előadás 1964. jan. 20-án tehát tél van a külvilágban, de nekem meleget kell teremteni a teremben, az emberek lelkében és főleg az előadónak a szívében is. Mit is kell tennem? Az előadás beleesik a vacsora időre... tehát kellene valamivel vendégül is látni a Laci bácsit... Ezt a részét lerendeztem a Tsz elnökkel Kiss Zsigával, aki pár tyúknak pontot tett az életére, majd egy kis itókát, és főleg jó feketekávét is készítettünk. A nevezett estén nyüzsgött a nép az utcán, magam is többször kinéztem a sötét éjbe, itt-ott pislogott az utcai villany, fekete emberi imbolygó árnyak siettek mind a jól kivilágított kultúrház felé. Ilyenkor nem sajnáltam a nagy égőket, kellett mert a falusi ember szívesen meghúzódik hátul a sarokban, nem mer onnan elmozdulni főleg tán nincs megborotválkozva, vagy kék kötény van előtte... úgy jött el hazulról, istállóból kultúrházba és ilyenkor szívesen meghúzódik a gyéren megvilágított háttérben. Na én ezen is segítettem, mert leghátul vagy háromszázas égőt tettem bizony nem lehetett elbújni, sőt jobb volt előbbre menni a teremben... s erre már számítottak is a hallgatók, azért a legtöbbje már bizony majd ünnepi ruhába burkoltan jött a kultúra székházába. Kellemes volt a sustorgás, a dödörgés az előadás előtt, néha magam is végig mentem a hallgatóság között... na meg van elégedve? Sokan vagyunk, most csak nem panaszkodik! stb...majd ide is, oda is egy-egy nyájas feleletet, és vártuk az érkezésnek a percét, ami bizony nem is váratott sokára... megjött a megyei TIT kocsija Fáy József, TIT eln. Szabó Dezsőné TIT titkár védnöksége mellett. Magam is siettem a vendég elé... a hallgatóság, mint a megbolygott méhraj... hangosan zsongta: megjöttek-megjöttek, két kocsi is megállt az utcán. A kíséret élén találtam a vendéget, feltételeztem, hogy ő az... kedves, nyájas üdvözlés után jött a bemutatkozás... A kisterembe mentünk, ahol már gőzölgött a feketekávé, a kávénak szürcsölgetése közben kérdezte Laci bácsi, hat miről is tartsak előadást, hiszen az orvosi berkekben rengeteg a mondanivaló... Hamarosan beléptünk a nagyterembe, s amikor meglátták az én kedves falumnak a dolgozói a vendégeket, tapsviharral fogadtak őket... majd felkísértem a színpadra Laci bácsit. Baráti szeretettel köszöntöttem, bemutattam a közönségnek a már úgyis ismert Buga doktort, csak még személyes találkozásunk nem volt... Laci bácsi megköszönte a kedves magyaros vendégfogadást, pár szóval jelezte a jövetelét, majd kérdést intézett a hallgatóság felé, hát mire is kíváncsiak a söpteiek, miről beszéljen... erről is, arról is---na majd akkor elkezdem... Közben a Laci bácsi elővette a maga kis füstölő furulyáját- a csibak pipáját, megtömte, de egyben elnézést is kért, de úgy érzi, ha pipálhat előadás közben, akkor nem előadás lesz itt, hanem elbeszélgetés, ahogyan a családban szokott lenni... Gencsapáti Mári néni ekcémák tudora, orvosa Vasi föld szülötte Laci bácsi, nem tagadta meg a vazsi tájszólásokat… beszélt a betegség megelőzéseinek a legfőbb okairól... nép betegségekről, csecsemő és felnőtt betegségekről... téma-témát váltott... Minden szava melyen beült a hallgatóságnak a lelkébe, szívták magukba Laci bácsinak sok-sok tapasztalati bölcsességét, amikor mákgubóból főzött teával altatták el a nagyanyák a síró csecsemőt, ez használt neki, mert úgy elaludt, alig lehetett felkelteni... tele ópiummal... beszélt a pókhálónak gyógyító javasasszony babonaságáról, majd a tehéntrágyának gyógyító hiedelemről /gyerekkoromban engem is borogattak friss tehénszarral/ beszél a sok-sok babonás szokásokról, amikben ugyan néha akad egy-egy igazság, tapasztalat. Pl. a Gencsapáti Mári néni, aki remekül gyógyította az ekcémát, amit orvosok sem tudtak meggyógyítani, sőt ekcémával orvosok mentek hozzá gyógyulást keresni, engem is meggyógyított a szombathelyi orvosoknak nem sikerült a gyógyítás, a borgyógyász tehetetlenül állt az ekcémám előtt. A kezem feje valóságos varasodástól undor volt, végtelenül viszketett, kesztyűt kellett húznom, hogy másokban ne keltsek hányási ingert, s ekkor kerültem el Gencsapátiba, előzőleg már többtől hallottam Mári néninek a hírét, hetenként jött Szombathelyre és akit kezelt, annak hozta a gyógyírt, valami folyadékot, kenőcsöt, és port... Amikor kimentem hozza Nagygencsre, a falu végén lakott, rozoga kis házban... egyszerű, igénytelen kis parasztasszony külsőt mutatott... és mondom neki a bajom... Lehúzom a kesztyűmet... nézi-nézi a kezem fejét... hát bizony ez már igen mélyen van... ennek sok idő kell mire meggyógyul... de meglehet gyógyítani? -kérdem... Hát hogyne lehetne meggyógyítani... csak türelem kell hozzá... Pár percre eltűnt a Mári néni, bement a kamrájába, majd hozta a megfelelő gyógyszereket, valami folyadékot, port és kenőcsöt... Fizetést nem kért, ki mennyit szánt... annyit adott. Tán két hónap is kellett, amikor a kígyó kibújik a bőréből, úgy hámlott le az a varasos csúnya bőr a kezemről... s helyette gyönyörű szűzi fehér bőröm lett a sebes kézfej helyén… csodálatos volt... S kérdeztem a Mári nénit, hogy hol tanulta el ezt a gyógyírt? Mesélte, valaha Bécsben szolgált egy grófnál.... aki egy kicsit bele is bolondult, mert nagyon szép lány voltam, mondotta Mári néni... nagyon tetszett a grófnak a bokám... Amikor a gróf /vagy báró/ kiment az erdőre, vagy a rétre, mindig magával vitt és útközben magyarázta a gyógyító füveket, melyik fű mit gyógyít... ezeket jól megfigyeltem... Mári nénitől kértem a titkok nyitját... már a plébános úr is kérte, de annak sem árultam el... s ami legsajnálatosabb, hogy ezt a titkot magával vitte a sírba. Amikor Mári néninél voltam, mutatta azokat a leveleket, belföldről, külföldről, amikben a hálát rebesgették a betegek. Rengeteg külföldi is járt hozzá, gyógyulást keresni, s ezek között nagyon sok orvos volt... Na amikor ezeket elmondtuk Laci bácsinak, nem botránkozott meg rajta, hozzátette, fűben-fában van az orvosság, csak rá kell találni... Téma témát váltott, majd jöttek a kérdések... a kérdésekre feleletek...a pipát többször is meg kellett tölteni, mert biz másfélórán át tartott a beszélgetés. Befejezésül, nagy tetszéssel tapsolták meg a hallgatók a Laci bácsit, aki bizony bele is fáradt a sok-sok irányú kérdezésbe és feleletbe... majd lassan kiürült a kultúrház... nagy fekete gomolyogban széledtek el a hallgatók a falu minden irányába, s többször elhangzott, ilyen előadást reggelig is elhallgatnánk, máskor is jöjjön el... érdemes volt eljönni... volt aki nekem is köszönetet mondott, ez aztán tetszett... köszönjük... Czeglédy Gyula Szombathely Balogh Gyula u. 15. 9700 Dr. Buga László Úrnak! Kedves Laci Bácsi! Hetenként élvezettel olvasom az értékes és tanulságos válaszaidat a Szabad Föld hasábján keresztül. Szívemből gratulálok az őszinte és igaz tanácsaidhoz. De most én egy különleges kéréssel fordulok Hozzád. A jelenben már a hetedik évtizedet nyüvöm, és most írom a múltnak az emlékezetét Söpte községnek kulturális megmozdulásait, annak jégtörő múltját és ekkor került a kezembe a „Jelentőlap” amikor Dr. Buga László tartott Söptén /Szombathely mellett kb. 6 km-re van ez a kis község/ 1964. jan. 18. és még egy alkalommal. Egykor édes Párod is veled volt, jó vacsora mellett elbeszélgettünk az akkori események szivárványos történeteiről. Söpte község szívébe zárt már akkor, hiszen a rádión keresztül hallhatta és hallja a mai napig a Buga doktornak nevelő és építő értekezéseit. Nem tudom mennyire emlékszel vissza a rengeteg szerepléseid után, de mégis volna egy nagy kérésem. Tekintettel, hogy írom a visszaemlékezéseimet... iskolai és kulturális fejlődésünket a Népművelést, a Szabad Föld estéket.. .úgy szeretnem, ha volnál kedves egy ívpapírra, /na nem egy ív terjedelműt/ pár gondolattal ecsetelni a söptei, vagy egyébként a magad életednek ezen népművelő tevékenységét... ha lehetne egy amatőrfényképpel, és ezt az emlékeim, irományomnak a kötetébe be tudnám köttetni. Ugye nagyot kérek? De úgy szeretném, ha volna egy kis időd erre is a sok mellett, hiszen valóságos úttörő voltál és vagy ma is a népszerűen, de mégis tudományos dolgokat a nép nyelvére lefordítani. Ugye nem emlékszel már vissza erre a kis községre. Színpadon vagy és a kis csibakodnak füstje mellett majd másfél órát átbeszélgettél, zamatos, magyaros egyszerűséggel, azóta lettél a falumban igazan ismertté, és azóta fogadtak be szívükbe, láttak, hallottak, és tanultak. A TIT által kerültél ki hozzánk és a Tsz. irodájában folytattuk ízes falusi falatoknak a temetését. Előre is végtelenül örülni fogok, ha kérésem meghallgatásra kerül és boldogan fogom a többi nagyok mellé köttetni kedves megemlékező soraidat /ha lehet ív papír nagyságban, mert így vannak beköttetve a az emlékezéseim vagy öt kötetben már.../. Elnézésedet kérem, ha zavartalak, volna más kérésem is, hiszen hét évtized már ad gondokat, de ezek most nem kérések. Várom kedves soraidat, jó egészséget és sok-sok tanácsadást. Szombathely, l980. febr. 28. Üdvözlettel: Czeglédy Gyula Róza néni, Hodászi Imréné nagyszerű vacsorája Majd ismét a csend vette birtokába a falut, elcsendesedettek az utcák, s közben a Tsz-nek a nagyszobájában már a fehér asztalokon ott csillogtak a poharak... tányérok, a kendermagos csirkéknek sült illata töltötte be a termet... Laci bácsi nagyon meglepődött a vacsora láttán... ilyenben még nem volt része… hamarosan leöblítettük a kiszáradt torkunkat... bemutattam Laci bácsinak a Tsz elnökét, Kiss Zsigmondot, a brigádvezetőket, a tanács elnökét, Hompasz Józsefet... a párt titkárt, Kovács Aladárt... a főkönyvelőt, Tóth Zsigát, helyettest, Boldizsár Bözsit... a nagyszerű szakácsunkat, Hodászi Imrénét, Róza nénit... Hamarosan már ott gőzölgött a finom vacsora az asztalon... mindenki nekiállt a temetkezéshez... majd borral öntözgettük annak sírját... Egy alkalommal még kijött hozzánk Buga László és akkor a feleségét is hozta magával, vagy most volt itt, nem tudom... A tányérakból jól fogyott a csirke, a tálak is súlyban csökkentek... igazi kis kaszinói beszélgetés alakult ki az asztal körül... Mindenki boldog volt... hiszen „mily szépek ezek a téli esték”... ami máskor csak elszáll, most beszáll a szív közepébe... Majd éjfélre járt az óra, amikor Laci bácsi nagyon megköszönte a fogadtatást, felejthetetlen estét rendeztünk számára, de a falu sem felejtette el amikor megszólalt a rádióban, ...kedvesen emlékezett meg róla a hallgató, hiszen ismert, láttuk, itt volt Söptén... megszerettük, és nem felejtjük. Személyükben és rangjukban nagyon sokáig éltek és élnek a faluban... az ilyen népművelési megmozdulások, de sok munkával, törődéssel jár... sőt pénzbe is. A kultúra elkötelezett szerelmesei… Buga Laci bácsi az előadásával még jobban belopta magát a dolgozók szívébe, amikor megszólalt a rádióban, vagy olvassák a nagyszerű is néha erősen is recés, de ha kell bársonyos üzeneteit, mindig megelevenedik a csibakos, puritán, de éles eszű egyénisége, elevenen áll előttünk. Talán most kérdezhetné valaki, hát miért is vállalkoztam ekkora kulturális megmozdulásra? Mi is volt nekem ebből hasznom? Sokszor látok összeborulva itt-ott egy-egy ifjú párt, akik görcsösen egymásba kapaszkodva, remegő térdekkel, kimerevített bedőlő állásban, száj a szájon, szinte levegővétel nélkül oltogatják egymásba a szerelemnek érzelmi rezonanciáját, amíg csak meg nem telnek annak beteljesülésével, majd kipirult arccal szétválva, szünetet tartanak, kis idő elteltével kezdődik minden elölről. Ha most egy jámbor lelkületű őszbecsavarodó némber megkérdezné az „Édenkert” gyönyörében fürdőző ifiket, mondjátok csak édeseim, miért is csináljatok ezt? Jó volt? Nagy bárgyú szemekkel, sőt talán provokáló tekintettel fordulnának a kérdező felé, tán csak arcuk mosolyával fejeznek ki gyönyörüknek gyémánt csillogását, vagy csak ennyit… mi köze hozzá! Vagy ha nagyon udvariasak akarnak lenni: igen... vagy tán irigyli? Menjen a fenébe... ne zavarjon bennünket ilyen hülye kérdéssel... Szóval páronként válogatva volna a válasz, aki csinálja, azt hiszi, hogy jó, aki pedig nézi ezt az utcai /valaha csak intim körülmények közt megtörtént szerelmi idillt/ megtébolyodott szerelmi aktust, az pedig utálja. Az a jó, ha valaki a foglalkozásában szerelmes tud lenni, mert csak ez a titokzatos lelki-szellemi belsőenergia feszültsége tudja alkotásra bírni, e nélkül nincsen aktus, szerelmi aktus nélkül nincsen születés, de kultúra aktusa nélkül nincsen tudatbeli alkotás, nincsen tudatos emberré vallás. Ahogyan a parkban elnézem, majd minden padon ülnek különböző nemű, korú emberek, ki-ki nyugalmi állapotban, tétlenül néz maga elé, majd van aki gyönyörködik a fák színeiben, van aki etetgeti a madárkákat, de van olyan pad, ahol most szövik a jelenből a jövőt, a titokzatos és ismeretlen nagy jövőt. Ehhez a nagy tetthez már most csöpögtetik egymásba a gyönyörnek édes, mézzel telitett csókjait, most hangolják egymásra érzelmi hullámskáláját, egy hullámhosszra térnek át gondolkodásban, érzelmekben, tettekben, felelősségben, összetettségükkel veszik a vállukra az életnek kiszámíthatatlan nagy-nagy keresztjét. És talán ez a jobbik eset azok mellett, akik már csak a fűszálak növését figyelik, akik a semmittevésnek a berkeiben észrevétlenül pergetik a életük homokórájának porszemeit. Egy-egy előadás számomra szerelmi gyönyört okozott, majd később még találkozom ezzel a gondolattal, hogy mennyi és hányféle szálból tevődik össze az a rendezvény, amikor is az már élő valósággá válik a közönség előtt. A rendezői találékonyság, a furfangosság, a színészi megszállottság, az emberek iránti szeretet, megbecsülés, az akarni vágyás, ez a kultúrával kötött szerelmi összeesküvés, tenni, csinálni, mert ahogyan a fa elég és égése közben felmelegíti a szoba ridegségét, ahogyan megírja Móra Ferenc a „Szánkó” c. kis elbeszélésében, ami úgy szól, hogy a cejgos ládából eszkábált szánkót húzta a két kis proli gyerek, s amint a szegény asszony házához értek, betértek a konyhába és látták a szörnyű jégcsapokat, amint a konyhában mint a cseppkőbarlangban található mészkőlerakodások, az öreg néni, pedig minden rongyát magára terítve, mint egy ravatalozón kiterítve feküdt az ágyán, mellette a Bodri kutyája nyaldosta jéghideg kezét... a látvány hatására, pillanatok alatt, de szótlanul egyet érzett a két gyerek, gyerünk, szétverték az új szánkót, majd a konyhában tüzet raktak belőle, s amikor kezdett csöpögni a jégcsapok vége, amint melegedett a fagyos konyhának a légköre, felébredt mély álmából az öreg néni, érezte a melegnek áldott, éltető jósagát, nem tudta, hogy mi is történt körülötte, csak a két gyereket látta... de azok is már fogták a konyha kilincsét, csak egy kis mosollyal fizetett az elhagyatott falu szegénye. Miért volt szép a népművelés? Főleg nekem... Na ez a kis mosoly volt nagyon sokszor nekem a fizetség, amikor ezzel a kis mosollyal néztek rám a hallgatók, amikor nem szóltak, amikor nem szorongatták meg a kezemet, amikor nem zengett a hangjuk hála zsolozsmát, csak egy kis mosoly tükröződött arcukról felém. Nekem ez már konvertábilis valuta volt, éreztem, na ezt jól csináltam, jól tartottam szellemi vitaminnal a hallgatóságot, ahogyan jóllaktak valaha a hallgatók „az öt árpakenyérrel és három halacskával” csodálatos szellemi telitettség, rádöbbenteni a hallgatóságot, hogy a falu végével nincsen vége a világnak, hat elemi tudással nem lehet okosan bölcselkedni. „Nézd a búzakalászt mily büszkén emelkedik az égnek míg üde, s ha megérett, földre konyítja a fejét” a bölcs megérti a butát, mert ős is egykor buta volt, de a buta sohasem érti meg a bölcset, mert még ő sohasem volt bölcs... legfeljebb magába szállva megérti, mily nagy a tudománynak a berke, amiben ő még csak egy kis bogaracska, nem pedig valami féltett nemes vad. Sokszor látunk életveszélyes magas sziklák ormán centiről-centire kapaszkodó, de fel a magasba kívánkozó hegymászókat, sokszor még nézni is rossz a látványuk, de fűti őket a szenvedély, a hegycsúcsának a meghódítása, elfoglalása, pedig az elődök közül már többen élettel adóztak ennek a szenvedélytől fűtött alpinista sportnak, de nincs megállás, a halál nem riasztja vissza a következő nemzedéket az akadályoknak a legyőzése. Tehát csak a szenvedély, a munkámnak a szerelme, a célomhoz vezető útnak a szépsége ad erőt ahhoz, hogy igenis csinálom, mert ez szép és nemes tett, ez tiszta forrás, amiből inni gyönyör, oltja a szomjat, ez étel, aki ebből eszik erőre kap a további élet akadályainak a legyőzésére. Tehát legyek ital, legyek étel, legyek deszkaszánkó, de mindezektől és mindezek szebb, melegebb üdítő perceket varázsolnak a fagyos szívekre, megindul a vérkeringés a tudat ereiben, magam pedig hadd fogyjak, hadd kevesbedjem, de csak a fizikumban, mert a lélek erősebb lesz a visszamolygástól. Hát én ezért csináltam mindezeket, és örömöm telt a kultúra magjának a vetésében. A dzsungel vándora... elszórt búzaszemek... A történet a következő mesét örökítette meg. Amikor a vándor a hosszú vándorlása folyama elért egy őserdő széléhez, bizonytalankodni kezdett, merre is kell menni? S mi lesz, ha bemegy a sűrű dzsungel kráteréba, hogyan talál majd kiutat a nagy ismeretlenségből. Ekkor jött a gondolata. Van a zsebemben búza, amerre megyek mindig szórok le a földre belőle és ha netán nem találom meg a kivezető utat, akkor majd az elszórt búzaszemek ismét kivezetnek a z erdő szélére. Nagyszerűnek is találta az ötletét, s nyomban belemarkolt a búzaszemek halmazába, s kezdte potyogtatni a földre, jelezvén merre is ment. Mindig beljebb került az őserdő ismeretlen honába, mint félelmetesebb lett a vadvilágnak titokzatossága, de nem vesztette el a bátorságát, mert hiszen az elszórt búzaszemeknek a során majd rátalál az igazi kivezető útra. Esteledett, kimerülve hajtotta le a fejét egy mohás nagy fa tövére, s mire felébredt csodálatos új világra ébredt, madárdaltól hangos lett az őserdő lombtára, de mégis úgy érezte magát, aki elfelejtette volna a földrajzi betájolási készségét. Most merre, hova is menjen? Minden titokzatos lett előtte, s amikor végleg lemondott a további bolyongásának tervéről, legjobb lesz, ha visszatér a kiindulási helyére, amit az elszórt búzaszemek biztosan célba visznek. Így is lett... megkereste az első búzaszemet, majd a másodikat és így folytatta az útját egy darabig, amikor is hiába ment előre, jobbra, balra, hátra sehol egy búzaszem, nincsen búzaszem, iránytű, hová lettek a búzaszemek? Amit tegnap még oly jól mutatkoztak a földön... hiába minden fáradozás, elvesztek örökre a búzaszemek, az erdő madarai rátaláltak az elszórt jó falatokra és azokat egytől-egyik megették. S most merre?... kérdezte a vándor magától... Magam is így volnék, amikor az írásomat egy jó időre felfüggesztem, mert közben jönnek újabb elfoglaltságok, rézszobrok, íróasztal, tintatartók, réz gyertyatartók… ekkor kiesik egy-egy hét, talán hónap is... és most amikor ismét kezdenék írni... kérdezem magamtól de hát honnan és mikor és mit?... Ekkor az elszórt búzaszemek helyett én előveszem a még megmaradt iratokat, újság cikkeket, amik az elmúlt időkről tanúskodnak, felveszem, olvasgatom és ekkor rátalálok arra az útra, amin járva tudom folytatni az utamat. Megtalálom azon időknek valamilyen irományi maradványát, amit egykor elrendeztem és na most erről, vagy arról. Ugyancsak egy korábbi iratról vagyon szó: Előadói Munkaközösség 1953. I. 16-án Na ugye mik is voltak, amikor még nem volt semmi. Hogy hogy semmi? Hát a művelődésnek, mint magának a didaktikája, sem tematikája nem jelent meg urasban, nem volt kitaposott múltja, de még csak egy kis erdei sövénye, azaz ösvénye sem csirázott ki nyomtatásban. Minden kultúros magara volt hagyatva, ki, kinek az adottságának, sokoldalúságának a konyhájában azt főzött, ami magából kitellett. Ez a kis meghívó 1953-ban arról tanúskodik, íme a kultúráért ne csak a kultúrigazgató legyen a Felelős, nem árt az állami gazdaságnak sem, ha kiműveltebb emberekkel kell a gazdasági termelést megoldani. Legyen a kulturális fejlődésért maga a községi párttitkár is, aki egy kiemelkedő, bizalmi, felelős állást tölt be, álljon akkor ő is a kultúrának végvárának a bástyájára és védje magát a várat. Hiszen tudva vagyon a vár csak úgy véd meg engemet, ha én magam megvédem a várat. Nem is említem az agronómust, akinek feltétlen kiművelt szakmunkásokra van szüksége a kulturáltabb körülmények közt, hiszen a világgazdasági piacon nagyon hátul állunk a termelésnek százalékos grafikonján. Na ezért hoztam össze egy kis kovásznyi kultúrközösséget, legyen az ő nyereségük is a nyereség, de legyen a vesztesség is megosztott. Ez nagyszerűen is prosperált, a beszervezett különböző állású, képzettségű emberek találkozásánál mindig kap valaki valamit valakitől. Valamiképpen meg is találtam a szívek és a tudatoknak a nyitogatásához a kulcsot, végeredményben 1953-ban már két világháborút végigéltem, a második világháborúban aktívan is szerepeltem, egyéni felkészültségem, ha szabad úgy kifejeznem magamat az átlagosnál fajsúlyosabb volt a nagy átlagához viszonyítva. Hátam mögött van negyvenhárom év, sok-sok tapasztalattal, utazással, olvasással, hiába van a legszebb és legdrágább hegedű is, ha azt nem tudja valaki megszólaltatni, ahogyan a hangszereket meg kell nyerni, játszásra, megszólalásra bírni úgy, hogy azáltal hogy megszólalnak másokban gyönyört keltsen, gazdagodjon érzelmi világa, szebb, harmonikusabb legyen a gondolkodása. Én nagyon sokkal többet tudtam ahhoz, hogy a szó, a beszéd zenéjével, ahogyan szent Antal beszédére a tó szelén állva és beszélt, beszélt, mindig több hal úszott a part közelébe, hogy hallgathassa a nagy szentéletű tudóst. Igen nagy kincs a nyelv, a szó, a hang, ha azzal az ugaron, parlagul hagyott lelkekbe elültetjük, majd kicsiráztatjuk a kultúra nemes magját. Ahogyan Medggyesi Ferenc a nagy szobrász mondotta: Lovat a csődör is tud csinálni, szobrot nem. A modern szobrászatnak nem célja a természet másolása, a művészben benne van, benne él a természet minden mozzanata, a modell csak emlékezteti a valóságra... A kőben benne van minden, csak művész kell ahhoz, hogy lefejtse a fölösleges követ a nagy halmazról és maradjon meg végül a szobor. Szakmunkásképző tanfolyam 1964-65-ben Mi nem jutott még eszembe? Mindig volt egy hullámvölgy a népművelésben, amikor úgy éreztem zátonyra futunk, ha tovább így haladunk, vagy jégfalnak ütközöm. Jó-jó rendeztem különféle irányú, tárgyú előadásokat, hozattam nagyszerű előadókat ki, de mégis úgy éreztem a húzóerő nem ér a végére a láncon, mert valahol egy láncszem elszakadt. Mivel különböző témákról, különböző érdekeltségűek voltak az előadások, így a hallgatóság mindig megoszlott, valahogyan nem szakosodott el egy-egy témában. Na most jött az isteni szikra, mi lenne, ha szerveznék egy állandó létszámú hallgatóságot, főleg egyirányú érdeklődőket, legyen ez 20-30 fő, és ezek részére rendezünk óratervnek megfelelő szakmunkásképző tanfolyamot, amit ha sikeresen végig hallgat és a végén arról egy kis vizsga formájában be is tud róla számolni, akkor ezek a dolgozók mint szakmunkásokká válnak a munkahelyükön és több fizetés is illeti meg. Az elvetett mag jó talajba került, kicsirázott, a szakmunkásképzőt a hallgatók sikerrel vívták meg, munkabérük, mint szakmunkásoknak több lett, főleg ez az állami gazdaságokban tudott jobban kibontakozni. Erről szóló, akkori felhívásomat csatoltan mellékelem is, ugyan a papír már kezd sárgulni, de ez a kezdeményezés a maga idejében korszakalkotó kezdeményezés volt. Szakmunkásképző tanfolyam /Söpte 1964/65/ Országosan most zajlottak le azok az értekezletek, amelyeken megvitatták a 1964/65. évad, népművelési feladatait. Az MSZMP. Kongresszusa ezzel kapcsolatban világosan meghatározta a fő feladatokat, így ismétlésbe nem akarok bocsátkozni. Ezeket a feladatokat a falun dolgozó népművelőknek világosan kell látnunk, hogy a mezőgazdaság fejlesztése, megszilárdítása, a termelékenyebb munkán és a Tsz parasztság szocialista tudatának fejlődésén, a dolgozók nagyobb képzettségen keresztül tudjuk csak megvalósítani. Falusi ismeretterjesztő tervezetünk, benne rejlő munkánk, akkor lesz eredményes, ha kezünket a Tsz dolgozóinak az ütőerén tartjuk, pontos diagnózist tudunk felállítani, a cél elérését akadályozó, visszahúzódó erőket felismerve, és ehhez adjon kiutat a népművelési feladatait, egyéb problémáit és ezekre kell konkrétan választ adni az éves népművelési tervnek. Útkeresésben teltek el évek, módszerek jöttek, mentek, kísérletek kutatásával kerestük az eredményes népművelést, amely hivatott volt, hogy képessé tegye a falu dolgozóit a mezőgazdasági termelés növelésére, a munka termelékenységének emelésére, a termékek önköltségének csökkentésére, a modern technika alkotó alkalmazására. A Modern technika és technológia fejlődése egyre felszámolja a szakképzetlen munkakörök számát a termelésben. A kemizálási és termelési folyamatok komplex gépesítése követeli, hogy e területen munkálkodók, szakmai felkészültséggel, korszerű szemlélettel rendelkezzenek, értsék meg összefüggésükben. Ennek a szemléletbeni tudat elbirtoklásához kevés volt a hagyományos iskolai ismereti tudás, új alapokon nyugvó, szélesebb látókörű értelmi felkészültséget kíván maga után. Eddig is az adott viszonyok, lehetőségek, szubjektív és objektív adottságok mellett megragadtunk minden lehetőséget arra, hogy a kultúra fehér foltjait kitöltsük a jövő biztosítására. Ebbeli munkánk első állomása az ismeretterjesztés volt. Sok gondot, időt, szervezési készséget, szakmai szeretetet, szívós türelmet, nép iránt érzett felelőséget kívánt ahhoz, hogy ezek az előadások kellő számú hallgatóságot kapjanak. Nagyon hosszadalmas talán untató is volna itt leírni mindazon technikai, taktikai, pedagógiai tényezőket, amelyeknek életre való alkalmazásával sikerült a néma székekre hallgatóságot rátelepíteni. Az előadásokat úgy kellett összeválogatni, hogy élő kovászként hasson a dolgozók érdeklődésének, igényeinek további fejlesztéséhez. Ebben adott a megyei TIT szervezet vezetősége nagy segítséget, hogy mindenkor a szakmailag a legképzettebb, a legjobb előadói gárdát mozgósítottuk a cél érdekében... Új tartalommal, formában jelentkezett a társadalmi átalakulás nem tűnt el lelki megrázkódtatás nélkül. Átmeneti struccpolitikai elzárkózottság mellett rádöbbent a múlton merengő dolgozó, hogy a világ halad, szükségként jelentkezett a fokozatos és szívós kitartó, fáradtságot nem ismerő kultúrmunkás tervszerű munkájának a gyümölcse, hogy forintokban is kimutatható gazdasági fellendüléshez, a tudomány és technika rohamos fejlődéséhez ismeretek bővítése. | |
