Szeges borona a kocsmaajtóban

Bálokra is rendeztem a leventékkel táncmulatságokat.
Habár én sohasem voltam táncos kedvű, csak a minimális kötelezettségig teljesítettem a normámat, de az ifjúság akkoriban is szívesen táncolt, és erre is teret kellett adni.
Hol Takács, hol a rozumberger kocsmájában tartottuk a táncmulatságot. Néha nagyon jámboran, néha vadul sikerült az ilyen mulatság. A haragot, a megbántást nagyon tudta a magyar ember elraktározni, elpalástolni, de annyira sohasem szunnyadt el a bosszú haragja, ha alkalom volt rá, ne ugorjon az ellenségének. Na, itt volt a baj, mert a mulatságon főleg ha már többet ivott a sértett, bizony nem kellett sok, és már előkerültek a karók, botok, le a lámpával, a sötétségben úgysem látni ki ütött, ki kapott, és bizony volt a ribillió, menekülés.
Miden esetben elmentem a levente mulatságra, úgy estefelé. Körüljártam az egész kocsmát, mindenkivel váltottam pár szót, figyelmeztettem egyeseket, főleg a rendezőket, senki se kezdjen verekedést. Magam sohasem táncoltam, csak néző voltam. Nagyon sokszor hallgattak rám a mulatozók és a legszebb hangulatban záródott a mulatság.
Különösen búcsúkor volt nagy verekedés a környező falvakban, ilyenkor falu-falu ellen fente a bicskáját.
A faluban is élt egy nagyon verekedős, vad, túlfűtött ifi, aki ha már elérkezett odáig, hogy elvesztette az ítélőképességét, jaj volt ott mindenkinek.
Mesélték egy alkalommal, Bejcgyertyánosban volt búcsú.
Valami leszámolni valójuk volt a Kovácsi legényeknek a bejci legényekkel, és erre legjobb alkalom a búcsú, főleg annak sötétsége.

Sohasem egy verekedett, különösen, ha vidékről volt szó, akkor brigádba szervezkedtek, ha bármelyik kovácsit valaki bántja, vagy ha egy lányt felkérésnél nem engedett át az illető, hü akkor már robbanási feszületég támadt a legényekben, s valami ilyesmiféle adott okot a bejci legényeknek a megfuttatására.
Galambos Lajos megszervezte a verekedésnek a tervét. A sötét leple alatt valahol boronákat szereztek be, ezt a veszedelmes hegyes munkaeszközt a kocsmaajtóba állították fel, fogánál fogva felfelé, aztán verekedő állásba helyezkedtek el a kovácsi legények. Galambos a táncterem összes lámpáit leverte, hirtelen sötétség, na meg már ordítozás is, jaj a fejem… jaj a hátam, már a bicskák is dolgoztak kinek a hasába, kinek a hátába szúrták. Lékelték meg a bejcieket, mindenki rohant az ajtó felé, majd kifelé, ott meg a hegyes boronába elestek, hasra estek, egymás hegyén-hátán, egymást tiporva ki-ki hogyan tudott menekült a kocsma területéről...
Ez mind csak pillanatok műve, de borzalmas nagy gerilla, partizántámadás, s amikor már úgy érezték semmivel, sem maradtak adósok, mire a falu is újra magához tért, a nagy ijedtség után szervezetten tértek vissza a csatatérre, arra a kovácsi legények toronyiránt, futás szégyen, de hasznos jelszóval irány haza. Ekkor ez volt a dicsőség, a hírnév. Természetes jaj volt annak a legénynek, ha akármilyen jámbor is volt és jólelkű, ha egyszer visszatért Bejcre, mert aztán azt kizsuppolták isten akaratábul. Udvarolni? Kovácsi legénynek Bejcen, vagy fordítva, nincs az mai nyugat és kelet harca, amit ez a jó szándék kiváltott.

Jancsi az orvosnál

Rémregényeket lehetne írni, az akkori virtuskodásokról, amit a falu legényei vívtak egymás ellen. Valahogyan "Fekete város" c regényben levő Lőcsei bosszú fűtötte az elégtétel megszerzésére, hol az egyik falut, hol a másik falut, ha kellett a vért is kívántak, hiszen kevés búcsú ment el, egy-egy jól célzott hasba szúrás nélkül.
Erről maradt fenn a következő vicc is. Nagy búcsú van egyébként Ölbő arról volt híres, nem múlhatott el búcsú anélkül, hogy vér ne folyt volna, egy ilyen közelharc után Jancsit is, akit erősen hasba szúrtak a táncmulatságon, búcsún, patakzó vérrel viszik a körzeti orvos elé, hogy segítsen rajta mert elvérzik. Bizony már nagyon sok vérvesztesége volt, állapija meg az orvos. Vetkőzteti Jancsit, majd csodálkozik ekkora seb láttán, főleg a sok vérveszteségen, de Jancsi valahogyan nem tudta felfogni állapotának a súlyosságát, csak röhögött, amikor az orvos varrogatta a sebet. Jancsi csak röhög, végre az orvos már majd dühébe felkiált, hogyan tud valaki ennyire nagy mafla lenni, ilyen veszélyes szúrás után csak röhög, legalább mondja meg miért röhög? Jancsi még jobban kezd kacagni, mondván, hogy ne röhögnék, mikor holnap lesz az ellenfélnek, a Pistának az esküvője, a nemi családfája meg a zsebemben van...
Ha résen voltak a csendőrök, elég volt kettő belőlük, akkor az már elég nagy villámhárító volt a békesség biztosítására. Csodálatos tekintélye volt a csendőrségnek, ha már messziről meglátták a kakastollat, a hosszú szuronyos csizmás csendőrt, akkor legjobb volt csak menekülni a verekedőknek. Óriási fejlődés pozitívan és negatívan az elmúlt évtizedek folytán, serpenyőbe betéve a két időszaknak minden megmozdulását, tettét, voltak hibák akkor is, voltak hibák azóta is.

De vallom és hirdetem, nincs is a mai pedagógus összetételében annyi lelkesedés, szakmai szeretet, vagy úgy mondjuk hivatás szeretet, oly lelkesedés, önzetlenség és folytathatnám a jelzők sokaságát. Mint a mi időnkben, nem a pénzen mértük le az eredményt, nem a pénz volt az isten, habár akkor is piacról éltünk, mégis volt valami elkötelezettség a pályánk iránt, a falu dolgozói iránt. Hiszen ők választottak meg ötvenhárom közül, és sokat-sokat másutt is így ment, egy családdá olvadt össze a falu a tanítójával, minden családi megmozduláson, születés, áldozás, lakodalom, temetés, stb.. Ott voltunk, együtt örvendeztünk vagy sírtunk, ha kellett, éreztük a falu szeretetének a sugallatát, ami erőt adott a munkánk megbecsüléséhez. Büszkén vitték a falu lakói a hírt más községekbe, milyen kulturális élet folyik, mit teszünk ... nem fizették meg a plusz sonkát, nem fizették meg a tanulószobát, a korrepetálást, egy-egy előadást. Sohasem volt karácsonyom, mert gyermeki színdarabokkal voltunk telitettek, nem volt húsvét, és ami a legfőbb, az idegünk sem ment tökre, mindezek dacára volt szabadidőnk is. Az énekkart se dotálták, de megtelt a templom, ha tudták, hogy a misén énekelünk többszólamban, na meg aztán, két tanító elvégezte azt a munkát, amit ma ugyanabban a faluban tízen sem tudják ellátni.
Kérdem hogyan lehetséges ez, akkor is tudtak gimnáziumban boldogulni tanítványaink /Németh József pl. pap lett... stb./, na nem volt ekkora divat a tanulás, mint ma, de hol tanít ma egy tanár egyben nyolcvanhat gyereket... hat és nyolc osztály összefoglalva, tán meg is őrülne ebbeli munkában, mi bírtuk, csináltuk örömmel és nagy szeretettel, szolgáltuk a dolgozó népet...

Megtanulták gyermekeink, hogyan kell oltani, szemezni, na meg hogyan kell egy rönk fának a köbtartalmát is kiszámítani.
A mi tantermünk nagy volt. Egyszer megkérdezték az egyik idősebb tanítót, hogy tessék mondani mekkora az a tanterem, amiben tanít? Az én tantermem olyan hosszú, mint amilyen hosszú a falu, mert ez az én tantermemen nem pedig a szoba, amiben naponta gyülekeznek a nebulók. Így is volt ez az igazság.
Emlékszem Mándli Gyula bácsira, aki nagyon szép ökröket hizlalt az olaszok asztalára. Csak az volt a baj ha tizedes szám is csúszott be a számításba pl. egy kg három forint 14 fillér, vagy nyolc mázsa, ekkor már Gyula bácsi jött hozzám, az egész mázsákkal még csak boldogult, de már a tizedek iránt nem volt érzéke, mondván azzal nem is kell törődni, el is engedte, de mondom Gyula bácsi ez is pénz, hát akkor jól van.
A levente mozgalomban végig szerepeltem, amíg Kovácsiban voltam, nagyon szép ajándékkal búcsúztattak el, amikor 1942-ben elpályáztam Szelestére.
Hogy mekkora tiszteletet és megbecsülést kapok még a jelenben is Rábakovácsiban, évenként egy alkalommal búcsúkor észlelhetem. Több tanítványom, leventém, amikor meglátott a faluban, nagy szeretettel hívogatott magához, hiszen azóta új ház, nős, gyerekek, unokák...de egy nap nem juthatok el minden kedves meghívóhoz, így úgy döntöttem minden évben más-más tanítványhoz megyek el búcsúkor, és akkor majd lesz alkalmunk elbeszélgetni a múltnak emlékeiről, azóta bekövetkezett családi életről, az utódok sorsáról és a két időszaknak megváltozott társadalmi és politikai helyzetéről. Így is történt, már előre tudom, jegyezve van kinek a vendége leszek

A megváltozott világkép, búcsúk története, borgyút kapok

az elkövetkező években, ha élek....
Bámulatos fejlődésen csak csodálkozni tudok, hiszen ami csak álom volt, még az akkori ottlétem alkalmával, parkettás szoba központi fűtés... hűtő, kocsi, villa, ez ma már birtokolva van, és mi következik még utána?...Negyvennyolc év tellett el azóta, hogy itt kezdtem el a munkámat, de ezek az utolsó évtizedek nagyon magasra emelték az életszínvonalak grafikonját.
Vannak családok, ahol ismertem 1930-ban a nagyszülőket, sőt volt ahol élt még a dédszülő is, tehát öregszülők, szülők, tanítványok, ezeknek a gyerekei, és most ezeknek a gyerekeknek az gyerekeit is ismerem, azaz találkozom velük, ha ellátogatok egy-egy családhoz. Majd öt generációnak ismerem a keresztmetszetét, nagyon is előttem van, honnan indultak el, és ma hol tartanak.
Meglepő történetek történnek az idők folyamán.
A harmincas évek során Németh Gyuszika járt első osztályba, a szülei parasztok, kb. tíz hold körül gazdálkodtak... a Kis utcában volt egy kis falusi házikójuk. Ennek a Gyuszikának élt az öregapja is még ebben az időben, szép szál magas paraszt ember volt. Becsületes falusi emberek, akik éjt nappallá téve dolgoztak.
Egy alkalommal ezt a kis Gyuszikát valamiért meg akartam büntetni, valami elhagyott lecke, vagy csíntevése miatt, és amikor végre akartam hajtani az ítéletet, a Kis elsős nebuló igaz őszinteséggel felajánlott egy borgyút, ha a büntetés alól felmentem. Egy borgyú abban az időben is szép összeg volt...
Természetesen a hallottak után magamban elmosolyogtam magamat-

jó, és megbeszéltük hogyan és miképpen kapom meg a borjút, ki eteti majd, stb. Gyuszika nagyon örült az amnesztiának, de a borjú elhozatala csak elmaradt. Ezt az esetet elmeséltem a Gyuszika szüleinek is, akik nagyon megmosolyogták kis gyermekük pazarló, könnyelmű kijelentését, amiképpen akarja édesapja jószágállományát csökkenteni. Szóval maradt a borjú, a gyerek növekedett bölcsességben, jöttek az évek, habár mindig visszatértem erre a könnyelmű ígéretre, nem maradt véka alatt az elhangzott ígéret. Az évtizedek is elmúltak, lezajlott egy világháború is, és bizony 1 borjúból tehén, a a tehénből valószínű háborús húskonzerv lett, talán még ettem is belőle. A Gyuszikából szülő lett, és mint annak rendjén a Gyulának is lett Gyuszikája.
Nem láttam az egész családot hosszú éveken át, csak amikor az ipari iskolában nyugdíjas elfoglaltságot kaptam, ebédfelügyelő címen, akkor találkoztam én a Gyuszikának a Gyuszikájával, akivel, amikor megismerkedtem, mondottam neki, mondd meg édes apádnak, nekem tartozik egy borjúval, most már ideje lesz ha megadja.
Múltak a napok, néha láttam a fiút, nagyon helyes, szép termetű lett a második Gyuszika is, valami szakmát tanult ki, mindig szeretettel köszöntött, és mentünk tovább…
Egy alkalommal a porta melletti fülke körül látom, kisírt szemekkel az én Gyuszikámat, könnyezik... veled meg mi történt?- kérdem. Nagy nehezen kap annyi levegőt, hogy csak azt hallom, otthon agyonverik, mert innen az intézetből kidobják... Miért?... és csak vallja a bűnét, mert valamit hamisított, az ellenőrzőbe hamisította valamelyik tanárának a nevét, vagy mit, amit felfedtek és most az osztályfőnöke igazgatói konferencia elé viszi, nincs menekvés a kicsapás ellen...

Négy generációt ismertem a faluban

Ki az osztályfőnököd?- kérdem...Na, majd megkérdezem tőle, mi is történt és el lehet e oltani ezt a tüzet?...
Igen az osztályfőnöke, aki nagyon kedves és helyes ember, megbotránkozva mondja el a névhamisítás történetét és ebből eredő fegyelmi vétséget, amiben igazat is kellett adnom, de....
Elmeséltem a kedves kollégámnak a család történetét, ennek a fiúnak ismertem visszamenőleg a család becsületességét, az igazi becsületes paraszti embertípust, tanítottam az apját… aki jelenben, a Tsz-ben nagyszerű munkás...ez nem huligán csibész, valami oknál fogva megbotlott, fel kell segíteni a hibájából, nem fog ez többet vétkezni, ahogyan ismerem az apját, fasérozottá aprítja a fiát, és ezzel nem lettünk előbbre.
Amint így beszélgetek az osztályfőnökkel, csak hallgat, szinte látom, mozivászonszerűen futnak lelkében a képek. Hát te ismered ezt a gyereket? -Igen nagyon is ismerem, visszamenőleg a dédszülőkig, akik a munka hőseként dolgoztak, nem voltak ezek városi kikent, elferdült jellemű szülők, ezt a kis hibát, amit ugyan meg kell büntetni, ha már vétkezett, de ne legyen belőle kicsapás, hiszen már harmadéves, hol kezdje megint elölről az életét?...
Annyira meghatódott szavaimon az osztályfőnök, ez így van, akkor kihúztam a kígyó méregfogát, büntetést kap, de nem lesz kicsapás.
Amikor lezajlott a konferencia, az osztályfőnök tudatta bűnének a nagyságát, de ...ezért írásbeli megrovásban részesíti nem lesz kicsapás...
Másnap találkoztam a Gyuszikával, nyakamba borult és sírva köszönte meg a pártfogást.

Jól van, magam is egy kicsit még megszidtam... és menj most békével, többet ne vétkezz!... de apád a borjut még a mai napig sem adta meg!… mond csak meg...
Na így történt aztán az a nagy nap, amikor az elmúlt év folyamán náluk voltam hivatalos búcsúra, ismét felelevenítettük az apával, volt tanítványommal a múltnak történeteit, fia esetét, amit nagyon köszöntek, szóval most a jó ebéddel is törlesszük az adósságot, együk meg a borjúnak egy hányadát. Azóta is elgondolkodom milyen az ember kiszámíthatatlan útjai, ki gondolta volna kb. harminc év távlatában, tudok majd segíteni annak a kis gyereknek a gyerekén, és ami a meglepő, fiam lesz neki a tanára...
Talán ezért is volt könnyű nekünk a munkánk akkoriban falun, családgenerációkat ismertünk, tudtuk a gondolatvilágát, érzelmeit, anyagi helyzetüket, emberségüket.
Na így volt könnyű az ifjúság nevelése, mert ha tőlem valamiért feddést kapott, pláne abban az időben igazolódott az a régi bölcs pedagógiai mondás: „egy idejében jól alkalmazott pofon, többet ér két órás beszédnél"... Bizony ez is előfordult, és ha a szülő megtudta fiának a helytelen, vagy szemtelen magatartását, otthon ismételten kijárt neki egy kis pofontoldalék, így volt egységes az iskola, levente, és a szülői nevelés. Ma próbálná meg ezt valaki megtenni-! ...egyből lehetetlenné tennék a szerencsétlen nevelőtanárt, országos botránnyá fulladna az eset, isten bocsáss, ha véletlenül valamelyik futtatott kádernak, de lehet az egyszerűbb halandónak is a gyerekét így kellene jobb útra, belátásra téríteni.