Búcsú beszéd

Búcsú beszéd Czeglédy Gyula, kántortanító-néptanító teteme felett Szombathely… év… hónap… nap a Jáki úti köztemető ravatalozójában…

Kedves Gyula, kolléga, barátom, osztálytársam...

Porhüvelyedet, itt a koporsóban körülálljuk, szeretteid, feleséged, gyermekeid, unokáid, barátaid, volt tanítványaid, tisztelőid sorfala közt, hogy végtisztelet, részvét, végtisztelet adásban örök búcsút vegyenek tőle, aki majd /kilenc évtizeden át élt, dolgozott, szenvedett itt a siralomvölgyében, ez a kilenc évtized tele volt gyötrelemmel, örömmel, megpróbáltatással felmagasztalásban és megalázásban, hiszen egy nagy politikai színjátszásnak a színpadán akarva, akaratlanul kellett a rádosztott szerepet jól, rosszul eljátszani.
BÚCSÚZNI ÉS TEMETNI, NEM SÍRNI JÖTTÜNK
Nagy tisztelet és fajdalommal akarunk elköszönni tőled, aki elhagytad az élők, a földi küzdők földi pályáját, elköltöztél a holtak birodalmába, honába, hogy fölkutasd a nagy titkot a holtak birodalmában.

1910-ben születtél itt Szombathelyen Kisfaludy S. utcában. édesapád akkoriban vasúti hordár volt, édesanyád meleg családi fészek lángoló őre. Édesanyád porpáci születésű parasztlány volt, édesapád pedig Bögöt község szintén paraszti származású fiú volt.

Beleszülettél egy évtizedes véres történelmi korszakban /1914/ az első világháborúnak embertelen időszakában, majd szomorú Trianonnak gyászos végzetében, döntésében, amely földarabolta szent hazánk testét.

Iskoláidat vasváron kezdted, elemi és polgári iskola elvégzése után a pápai állami tanítóképzőbe nyertél felvételt 1925-ben. Itt szereztél kántortanítói oklevelet 1930-ban.
1927-ben nagy csapás ért, mert édesanyádat elrabolta a halál, árván maradtál 17 évesen. A nagy bánat idején melléd állt a szerető nagybácsid Gerencsér Ferenc édesanyád fiú testvére. Oszkói állomásfőnök vala abban az időben… és ő vállalta a további pénzbeli segítséget, tandíjat… havi ötven forintban, ami majd később vissza fogok szolgáltatni. Akkoriban a havi köztartási díj 45 Ft volt, egy jó ing 6-8 Ft volt, egy liter bor 16 fillér volt…

Az árvák istene , nem engedte el a kezedet, 1930-ban sikeresen elvégezted az öt éves tanítóképzőt, majd kántori oklevelet is megszerezted… és ezeknek birtokában indultatok el a nevezett nagybácsival tanítói pályázó utatokra Rábakovácsiba, ahová egy tanítói állásra akkoriban 54-en pályáztak. 54 pályázó közül téged választottak meg az egykori egyházközösségi képviselte, akik 12 főből álltak, a 13. pedig maga a plébános volt. esetleg egyenlő szavazás után ő döntse el a mérleget. Óriási öröm, ez a siker, állásnyerés, és ettől a perctől kezdve igyekeztél az igaz néptanítói hivatásodnak minden erejével helytállni, bizonyítani a bizalom előlegezésének megfelelően…
Igyekeztél teljes odaadással, meleg szívvel a község lakóinak kulturális, művelődési tőkéjét gyarapítani különböző tanfolyamokon át, hiszen nem az a pár négyzetméteres tanterem volt a munkaterületed, hanem a nagytanterem fogalom élt benned, egyik faluvégtől a másik falu végéig tartott. Pezsdülő élet folyt a faluban. Akkoriban a létező legnagyobb ifjúsági mozgalom, a levente mozgalom volt, 140 fős leventecsapattal, három község leventéinek voltál főparancsnoka.

Hogy tudjál magadból adni, másokat művelni elsősorban önmagadat művelted, sokat olvastál, nyelveket tanultál, beutaztad hazánkat, majd nagyon sok európai országban folytattál tanulmányi utat. Mindig gazdag tapasztalatokkal tértél haza, s mint magvető úgy osztottad szét a megszerzett külföldi kulturális ismereteket. Csak így tudta felmérni azokat a hiányosságokat, amik hiányoztak a magyar falvakból, a nyugati kulturális szinthez.

Három faluban tanítottál huzamos időben, Rábakovácsi, Alsószeleste, majd Söpte. Mindenütt a legnagyobb megtiszteltetést, megbecsülést érdemeltél ki munkáddal, szeretted az embert és ezért szerettek Téged is. Vallottad Gárdonyi szavait: „Mikor először lépsz az iskolába, legyen arcodon Jézus nyájassága. Szólítsd köréd a kis gyermekeket és simogasd meg fejecskéjüket.
Ha látsz közöttük rútat, rongyosat, gyermeki arccal bánatosat, ismerd meg benne a korán szenvedőt, öleld magadhoz és csókold meg Őt!
Ez volt az alapállásod tanítói munkaterületen és bizonyítja az a szeretet, ami annyi év után a volt tanítványaid irántad kifejeznek.
Hatványozott szeretettel emlegetnek és ha néha-néha találkozol egy-egy volt tanítványoddal csak tisztelet, hála, öröm sugárzik le arcukról, tisztelettel ölelnek magukhoz, és emlegeti és szép és felemelő tanítási órákat.

De nincs rózsa tövis nélkül, a te életed sem zajlott le oly simán, zajtalanul, 1942 telén a Don kanyarba vezénylik, akkor már mint főhadnagy rendfokozattal bír, majd később előléptették századossá. Itt a Don kanyarban látta azt a sok-sok szenvedést, amit rád mért a sors, de ezt a harctéri vezénylést épen és egészségesen letöltötted.

Majd ismét tanítani kezdtél Szelestén, közben behívtak katonai szolgálatra, majd 1944 elején a magyarországi harctereken szolgáltál, Temesvártól kezdve az Alföldön, Dunántúlon, ekkor már nős volt, 1940-ben nősült meg, egy fia volt, Endre névre hallgatott. Sokszor újságolták a felségének a szabadságra érkezett katonák, hogy fhdgy urat az oroszok szájon lőtték, tehát már nem él. Felesége nem hitt a híreknek, érezte, hogy a férjének élnie kell és haza fog egykor jönni.
Magyarországi harcok befejeztével 1945 ápr. havában orosz hadifogságba esett, orosz hadifogság nyomora, éhezése, betegsége tizedelte a hadifoglyokat, három évet dolgozott le Szibériában különböző munkálatok közepette. 43 kg-mal érkezett haza családjához.

Pár hónapi itthonlét után 1948-ban koncepciós alaptalan vádak után börtönben zárták, majd internálták Kistarcsára. 17 hónap után került ismét szabadlábra. Hazajövetele után állásából kirúgták, lakásából kilakoltatták, az akkori politikai rendszernek üldözöttje három éven át, mint üzemi munkás, zsákoló, Sárvárott dolgozott három műszakban…
1952 év szeptemberében visszakapta a tanítói munkakörét, de az akkori sárvári járás párttitkára Koroncai elvtárs kitiltotta a sárvári járásból.
Így került a szombathelyi járásba, Söptére osztálytanítónak. Itt tanított 16 éven át. Az itt kifejtett kulturális munkásságáért járási, majd megyei és országos kitűntetéseket kapott. Kezdte a munkát reggel hét órakor és tartott este 22 óráig, színdarabok, szervezett vonós zenekart, különböző tanfolyamok, dolgozók esti iskolája, délutáni tanulószoba és még számos tevékenység ami nagy örömet szerzett neki.
1950-ben sikeres felvételt nyert a pécsi tanári főiskolán, irodalom és ének-zene szakon.

A nagy társadalmi munkát csak úgy tudta elvégezni, ha mindenben nagy támasza volt felesége, aki mindenkor nagy szeretettel karolta fel iskolai, iskolán kívüli tevékenységét. Továbbá meleg hajlékot teremtett, a családnak atyai segítséggel készítette elő az életre.

MI A HALÁL? EGY KÖNNYCSEPP A TENGERBEN.
Hogy e koporsó kit zár magába a végleges búcsú előtt pillantsunk vissza az elmúlt majd kilenc évtizedre, földi életére.
Lassan kihal a pedagógusi generáció, akikre Gárdonyi méltán nevezte őket a falu lámpásának, a nemzet napszámosának. Móricz Zsigmond mondotta: a tanító sem nem úr, sem nem paraszt.
Nem féltél a munkától, mindig osztatlan iskolában tanítottál, volt amikor hat osztályt egyben, 86 tanulóval, tanítottál, nyitogattad az agyuk kis ablakait,

hogy megesmerjék az élet labirintos bölcsességét, írni, olvasni, számolni, mintaszerűen tudtak, megszerettetted velük a könyvet. Tudták: mi illik,, mi nem illik, tudtak nagy tisztelettel viselkedni szülői környezetben, valamint az utcán, a társadalomban, kiművelted bennük a kulturált, művelt embert.
A legnemesebb értelemben igaz néptanító voltál, nem féltél a munkától.
„Szeretni az embert és küzdeni érte,
Meglátni a gyermekben a korán szenvedőt,
És hőn megállni Isten és ember előtt!”
Mécs Lászlóval vallottad:
„Vadócba is rózsát oltok, hogy szebb legyen a Föld!”

alig múltál 85 éves, de ha igaz és hinni lehet a népi mondának, már alig van sok hátra, építs fel egy házat, neveld fel gyermekeidet, ültess fát és a többit bízd rá a gondviselésre. Ennél többet ezen a szélességi és hosszúsági fokon nem fér bele egy magad fajta ember életébe.

Tudtál szeretni és ezért tudtak Téged is szeretni.
Mindig mosolygós arccal jártál-keltél vallottad Petőfi szavait:
Arcom víg a bánat idejében, nem akarom hogy sajnáljatok.

Már ekkor élt benned nagyterem szemlélete, egy okos ül szemben a tömeggel, világosságot gyújt a fejekben, hiszen a népet fel kell emelni. Tantermed az egyik faluvégtől húzódott el a másik faluvégig.

Nagy volt benned a hivatástudat, hivatás szeretet, néptanítói elkötelezettség, hivatottság.

„Szeretni az embert és küzdeni érte,
meglátni a gyermekben a korán szenvedőt,
És hőn állni meg Isten és ember előtt.”

Mécs Lászlóval vallottad:
„Vadócba is rózsát oltok, hogy szebb legyen a Föld!”

sohasem fáradtál el, pedig volt elfoglaltságod iskolán belül és kívül.
Sok-sok kulturális rendezvény, népművelési előadások megszervezése, különböző tanfolyamok létesítése, énekkar és zenekar vezetése és még mi minden megszületett az agyadban. Nagy örömmel szervezted meg a Dolgozók esti iskoláját, ahol a volt tanács elnökök, Tsz elnökök, párt titkár elvégezték az ált. iskola 7. és 8. osztályát.

Tudtál szeretni és ezért tudtak Téged is szeretni. Ennek a sok feladatnak csak úgy tudtál eleget tenni, hogy melletted mindenben nagy segítséged volt édes Párod, aki minden háztartásbeli munkát elvégzett és jó tanácsokkal ellátott. E szent frigyből két fiú született, Endre és Attila, valamint öt unoka mosolygott Rád.

Mindig mosolygós arccal jártál-keltél:
„Arcod, víg a bánat idejében, nem akarom, hogy sajnáljatok.”
Vallotta Petőfi sorait.

A sok-sok öröm mellett nagy volt a megmérettetés.
1942-ben mint századparancsnok-főhadnagy rendfokozattal megjárta a doni kanyart, szembe találta magát a „Tél” tábornokkal, megvívta a maga harcait, állta a vihart, borzalmas és kegyetlen sorsot kellett neki elviselni, a sok-sok elpusztult, kegyetlen orosz télnek áldozatainak látásán.

A Don után rövid ideig élhetett családjának körében, mert 1944-ben ismét a magyar harctereknek lett harctéri bunkerek lakója. Kezdte Temesvárnál az orosz ellentámadást, nem lehetett megállítani a nagy orosz harctéri nagy ellenfelet, így délről kezdve, végig az Alföldön, Kecskeméten át, állandó visszavonulásban kellett meghátrálni, majd az ország nyugati harcterekre kellett harcálláspontját áthelyezni, mint zászlóalj segédtisztje élte át a háborúnak könnyeket árasztó, vérrel telitett napjait.

1945 ápr. havában került a Mura vidékén, orosz hadifogságba. Sok-sok napi davajozás közepette Intapusztán fogták egybe a magyar hadifoglyokat. Már itt kapott ízelítőt a hadifoglyoknak kijáró szenvedésről, a nagy zsúfoltság, vízhiány, hűvös éjszakákban az ott lévő trágyadomb közepébe fészkelte be magát, ott legalább meleg volt.

Hamarosan ledrótozott marhavagonba zsúfolták be, egy-egy vagonba 94 főt és gördült a vonat... robogott a vonat ismeretlen tájakon át... de hová?
Napi egyszeri etetés és itatás mellett, minden higénia nélkül érkeztünk meg Romániába Fogsáni gyűjtőtáborba, ahol 20-25 ezer hadifogoly szorongott a román szaharában. Mintha forró kemencében lettünk volna, olyan melegek voltak ezekben a napokban.
Itt már a leírhatatlan nyomor, éhség, szomjúság, fekhely, piszok nagy próbára fogta már a hadifoglyot, hullottak a is a foglyok, mint ősszel a legyek. Ki marad meg? Ki éli át ezt a haláltáncot, kegyetlen sanyargatás mellett aratott a halál kaszása.

Majd hamarosan kb. 1945 júl. ismét mint a heringek az olajos dobozban bepréselve a marhavagonba, emeletes priccsekkel felszerelve, bedrótozott ablakokkal, lakat az ajtón, a vagon tetején géppisztolyos orosz katona könyörögve egy korty vízért, egy kis kenyérért, ment a gőzös Moszkva vasútján át, majd jött a nótában jól ismert Volga folyó, Ural hegyláncnak emelkedő vonulata, itt már három mozdony is nagy erővel vonszolta a szerelvényt előre. Amit itt vagonban át kellett élni, szomjasan, éhesen, tetvek vérszívó hadjáratában, pokoli szenvedés, hová visznek bennünket? Volt a nagy kérdés, mikor lesz vége ennek a golgotai turizmus útnak?
A halál árnyékában élve, a kis WC lyukon 94 embernek a biológiai anyagcseréjének elvégzése, bűz, levegőtlenség, egy közülünk megőrült.

Szverdlovszk lett a végállomás. A két hetes vagoni kínzó utazás alatt az izmok elernyedtek, nem bírtunk felállni, menni, amikor kivonszoltuk magunkat a vagonokból a szabadban összerogytunk... Holokauszt?
Ennek a történetét részletesebben már leírtam…

Három évig tartott az orosz hadifogság a legváltozatosabb munkakörben dolgoztam, erdőt irtottam, vasútitöltést építettem, kőműves, villanyszerelő, kőbányász, kubikos, szarmerő, stb. e sok évi megpróbáltatás után 43-kg-mal ismét 1947 nyarán hazakerültem Szelestére, a családom körébe.

Alighogy erőre kapott, 1947 karácsonyán koncepciós vád alapján. Elvitt az ÁVÓ... majd börtön, internálótábor, buda-dél-Budaőrsi Károly laktanya vált internálótáborrá. Itt találkoztam Beresztóczi pappal, aki később, esztergomi kanonok lett, vállalta az ÁVÓ igényét, „Békepappá” vedlett, mondván nem bírná ki egy megismétlendő ÁVÓ zaklatást, kínzatást.
Innen került ki Kistarcsára 19 hónap után szabadlábra helyezték szigorú REF rendőri felügyelet alá helyezték. Hetenként kellett a szelestei bírónál jelentkezni, mozgási szabadságát erősen korlátozták, a rendőr állandóan ellenőrizte a mozgásban.

Börtön, internáló időszakában jött a legnagyobb egyiptomi csapás, tanítói állásból, tanítói lakásából kirúgták. Ekkor lett üzemi zsákoló munkás Sárváron a magtisztító üzemben. Három műszakban dolgozott, naponta járta az utat, Ölbő, Rábasömjénen át az üzembe 13 km oda és vissza...
Éjszakai viharban való közlekedés sokszor elszomorított, elkeserített...
Mint kántortanító kántorizáltam Szelestén és Ölbőn, ha nem

tudtam szabadulni az üzemből, akkor édes párom Erzsi végezte el a kántori teendőket. Saját bőrömön kellett tapasztalni, hogy a diktatórikus apparátusnak az emberi megsemmisítése, szelektálása a célja.
Tengernyi kudarc, fájdalom, megalázás, kitaszítottság érzete, könny és fájdalom, fizikai kitaszítottság stb. végre elérkezett 1952 szept. hava, amikorra ismét visszakerülhettem az iskolába és taníthattam. Persze voltak károgó kuvikok, akik igyekeztek már jól előre elhinteni rólam, főleg a börtönt... „Vaj van a fején!” – mondotta… Bozzay Miklós az igazgató Söptén.

1952 őszén került Söptére, ahol majd 17 éven át tanított.
Igyekezett Gárdonyi intelmeinek vonalára állni:
„Mikor először lépsz az iskolába, legyen arcodon Jézus nyájassága…”
Gyermeki mosoly tartotta benned az életet, vigaszt, örömet.
Igazi lámpás voltál a faludnak, amelynek fényénél százak szívták magukba az emberi tisztességet, műveltséget, kultúrának minden szépséget, kultúrházadnak vendégei előadói országos hírű agrár, politikai, irodalmi, sport, egészségügyi tudorait hívtad meg egy-egy előadásra. Dr. Buga László orvos, Dozséri László püspök, Dr. Szepesi sport riporter, Dr. Bencze orvos... Szabó Dezsőné tanárnő, stb. minden alkalommal zsúfolásig megtelt a kultúrház hallgatókkal. Egész életedben szívósan dolgoztál, fáradtságot nem ismertél...

86-7 után ajkadat lepecsételte a halál, elköltözött e földi siralomvölgyéből, a vérnek óceánja sem tudja ismét megdobogtatni elfáradt szívét.
„Meghalt és itt hagyott minket…
Ismertük őt, nem volt nagy és kiváló…
Meleg szív, a mi szívünkhöz hasonló…”

Az ember visszatér a porba, melyből vétetett, a hű szívektől elszakadt, nem kelti fel se könny, se szó, se vegyszer, örök válás, búcsúzkodás az élet, minden elmúlik az ég alatt.

Mily magányos az ember, egyedül bukkan fel a világegyetemből a világra…
Egyedül örül, szenved, tépelődik, végül egyedül indul útjára, hogy felkutassa a nagy titkot, az árnyat a holtak szent birodalmában.

Megtanultál keresztek közt is mosolyogva járni, bármit is hoz a jövő, mindent Tőled várni.
A Te akaratod legyen az enyém is, Szent végzetedben nyugodjam én is.

Te legyél a célom, hitem, reményem. Kereszted tövében leljem menedékem.
Add Uram, hogy ilyképpen dicsérjelek Téged, Benned bízva mondjam
Istenem nem félek!

Kedves Gyula, kedves barátom!
Imádkozzatok érettünk, kik már mennybe tértetek, kik pedig még szenvednétek, mi könyörgünk értetek!
Nem azok halnak meg akiket eltemetünk, hanem azok, akiket elfelejtenek.
Te élni fogsz szeretteid – édes Párod, gyermekeid, menyeid, unokáid, barátaid, tanítványaid, rokonaid – szívében, amíg Ők élnek, addig Te is élni fogsz bennük.

Mi akik most itt könnyes szemmel sajgó, fájó szívvel körülállunk, végbúcsút veszünk tőled, legyen könnyű e sok vértől áztatott szent magyar föld.

Aludjál… szépeket álmodjál…
Czeglédy Gyula vasdiplomás néptanító, kántortanító, százados, volt orosz hadifogoly, üzemi zsákoló munkás, kedves barátunk
Isten Veled!

Czeglédy Gyula mint férj, édesapa, nagyapa, após, rokon, barát, vasdiplomás néptanító, kántortanító, orosz magyar harctereken küzdő katona, főhadnagy, a jelenben mint százados, volt három éves szibériai hadifogoly, tanítói állásától megfosztott, majd három évig volt üzemi zsákoló munkás, a harcokat megvívtad, búcsúzunk:
Isten Veled!

Szombathely, 1995. július 17.