 |
    |
 |
Czeglédy Gyula: Mementó III. Szarpucolás Egy vasárnap reggel jött a davaj ordítva, sorakozó, davaj roboti. Nem kellett minden vasárnap dolgozni, volt szabad vasárnap is. Azért ezekre a szabad vasárnapokra is akadt munka. Nem tétlenkedhettünk. Ugyanis az egyes vállalatok a táborparancsnokkal összebeszélve, igényeltek munkára hadifoglyokat. Jött a davaj, és hajtott bennünket a házak közt, míg csak egyszer elérkeztünk olyasvalami földszintes házakhoz, mint a mi volt cselédházaink voltak. Ajtó, ajtó mellett. Minden ajtóhoz pár lépcső feljárat. Lehetett ott száz, vagy kétszáz lakás is, sűrűn egymás mellett, mint a cselédlakások. Az ajtók mellett mindenütt egy dombocska állott, kb. ötven-hatvan centi magas és egy méter alapterületű lehetett. Hó takarta a dombot. Megkaptuk a parancsot, ezt a halmot kellett eltakarítani, fölcsákányozni, majd a felcsákányozott halmazokat kosárba, küllőkön kellett egy gyűjtő helyre szállítani. Másodmagammal voltam. Veszem a csákányt, irtóztatóan kemény halomra akadok, nehezen enged a dombhalmaz. A hideg ellen kellett védeni magunkat mozgással, munkával. Ellenkező esetben megfagytunk volna. Amint a kupacot egy kicsit sikerült kimélyíteni, csak szagolgatok, szimatolok, valami bűzlik. A szomszédban, a másik kupacnál egy mariapocsi Ferencrendi szerzetes barát csákányozott. Isteni türelemmel odaszólok neki, te páter ez nem szar? Úgy véli, hogy tényleg az. Itt az a szokás, nincsen klozet, mindenki a maga ajtaja mellé kuporodva végzi el a fontos műveletet. És ami a legmeglepőbb, nem találtunk egy darab papírt sem, itt nem divat. Kőműves voltam Kivonulás előtt kiabáljak az ajtóban, ki van köztünk kőműves? Hű gyerünk én is, én is, hangzott a válasz: „Special?”... „da... da.” Menjek a kapuba, ahol már szintén gyülekeztek a kőművesek. Elérkeztünk valami új településhez, házak mellett házak. A szobáknak a mennyezetet kellett stukatorozni, malterozni. Ott a vödör, a matéria, a kanál, simító, davaj. Te Jézus, na ez aztán hogyan sikerül? Figyeltem a bátrabbakat, fogom a malteroskanalat, megmerem malterral, biz az nem volt könnyű, állítom a karom és a csuklóm, próbálom a csapó mozdulatot elérni, vágom a maltert felfele a plafonra, de bizony alig maradt fenn valami. Esett vissza az állványra és padozatra. A malter a ládából fogyott, de a mennyezet vakolása nem nőtt. Jött az orosz nacsalnik, látta a nagy képzetlenségemet nyomban el is kergetett. Fűtő lettem Ha az alsó sort felrakják, és már az első emeleten dolgoznak, jön a belső fűtés, kis kályhákban, és száradnak a falak. Így lettem ott fűtő, kis kályharakó. Hol van a tüzelő, a fa, vagy a szén. A közelben volt felhalmozva a jövőbeli hajópadló deszka. Első osztályú csomómentes, kinútolt kb. öt méteres szép deszkák. Felsóhajtottam, de szép kaptárak lennének ezekből, de a parancs, az parancs. Hordtam be a deszkát, már aprítottam is a drága tüzelőt. Jól égett a kályhában, hiszen fenyőfa volt. Volt itt egy nagyon bevált munkamódszer. Reggel a munkát kezdő kongatásra, mint az őrült úgy dolgozott mindenki. A mérnökök, a munkafelelősök körülbelül egy órán belül lejárták a munkaterületet. Látva mindenütt az óriási hajtást, elégedetten távoznak el a fejesek a melegebb helyre. Mikor a szemlén már túl voltak, a láthatárról eltűntek a felügyelők, alábbhagyott az iram, sőt teljesen megbénult. Jött a szagyisz, gyújt rá, jöttek elő a Pravda újságok, és nagy tölcséralakban rakták bele a mahorkát. Vették elő a csiholót, ami kovakőből és egy reszelőből, no meg gyapotszálakból állt. Úgy csiholtak a kovakövet, hogy a keletkezett szikrák a gyapotra essenek, ami által az tüzet fogott, és ily módon gyújtották meg a mahorkát. Amikor fújták a déli ebédszünetet, mindenki mehet ebédelni. Natasa asszony odajön hozzám. Uram engedje meg nekem, hogy a krumplimat itt a tűzben megsüssem. Természetesen. Tett a parázsra vagy öt darabot, de szépet. Miért nem mész haza főzni, és otthon ebédelni? Rövid volt a válasz: otthon is csak az lenne az ebédem. Szép lassan hámozgatja a fekete-pirosas pecsenye darabkákat. Láttam, enged rajta jócskán fehér húsocskát is. Az égett krumpli héját nekem adta. Fogságom ideje alatt találkoztam több ilyen nemes lélekkel. Egy alkalommal a munkahely közelében látunk egy idős szakállas veteránt. Csak hallgatózik. Szólunk neki. Papa! Kak gyela? Hogy van? Magyarul válaszol: Jól. Hát te tudsz magyarul? Igen, tudok! Kiderült, az első világháborúban a budai sörgyárba volt hadifogoly, és elmondás szerint jó dolga volt. Soha, de soha utána ilyen jó világa nem volt. Nagyon szeretne meg egyszer hozzánk eljönni. Ha kellene még hadifogságot is vállalna. Látjuk ám, amint az öreg szeme könnybe borul. Sir, de nagyon sir. Alig tudtuk megvigasztalni. Miért sírsz papa? Nincs jó dolgod? Éhezel? Panaszok özöne hagyta el ajkát, de mindig körülnézett nem hallja-e a davaj. Sok ilyen Tiborc mesélte el életét az itteni sorsát. Villanyszerelő lettem Egy alkalommal villanyszerelőt kerestek. Ugrok, mint a nyúl. Megérkeztünk a munkahelyre. A munkavezető magyarázza nekem, hogy a falba kell elhelyezni kb. másfél méter csövet, abba vezetőt. Kérdem mi a foglalkozása? Villanyszerelő. Mennyit keres? És mit tud rajta venni? Bizony az nem sok, sőt nem is elég, mondom én. Igen ám, de a zsenka is dolgozik, az is keres. Az mennyit keres? A kettő fizetés is éppen hogy az élet fenntartására elég, de miből lesz a cipő, a lakáskultúra, a rádió, amit itt csak külön engedéllyel szabadott használni. A központi vezetékes rádiót mindenki megkaphatta, de külön önálló rádiót nem szabadott üzemeltetni. Ezt sem értettem meg először, habár mikor hazajöttem Szelestén is a faluban a háztetőkön végig volt vezetve a központi rádió, azaz a házban csak hangszóró lehetett, és semmi más, és csak akkor jöttem rá, azért nincs itt munkanélküli, mert egy szabályos emberi fizetést, munkásfizetést felosztják három, négyfelé, négy keresi meg azt az összeget, amit egynek kellene kapni, amiből polgári módra lehetne élni. Magyaráztam neki a mi étkezésünket, háztartásunkat, szobák felszerelését, rádiót, tehenet, disznót, disznóölést. Amikor ezeket a tényeket elmondtam az én nacsalnikomnak, az csak bámult rám, s egyszer csak azzal fizet ki, te „dusk” azaz hülye. Ács lettem Egy alkalommal ácsot kerestek. Persze megint jelentkeztem. Csupasz deszkából közönséges ajtót kellett összeállítani, „Z” átlókkal, ami nem vett igénybe még kettő órát sem, de úgy kellett dolgozni, hogy kitöltse a nyolc órát. Ha csak egy mód volt mindig jelentkeztem valami különleges munkára, mert ott nincsen emberölő norma, ott nincs tömegnyomor. Elveszett a karikagyűrűm Elveszett a karikagyűrűm, jelentettem be. Ha valaki megtalálná, kértem társaimat legyen olyan jó, adja vissza. Nagy részvéttel fogadták szomorú bejelentésemet a sorstársak. Jó pár nap kellett, amíg némileg is megbékélést tudtam magamban teremteni, volt nincs... Jó pár nap elteltével, az ajtóban megáll két hadifogoly barát, a szomszéd barakk lakói és hangosan bekiabáljak, nem veszített el valaki egy karikagyűrűt? Szinte nem akartam a füleimnek hinni. Ugratás az egész. Nem is mozdulok, nem akartam, hogy csúfot űzzenek belőlem. Amikor láttam, hogy ez nem csúfolódás, ez nem tréfa, akkor megyek a kérdezők felé én, igen én vesztettem el a karikagyűrűt. Mi volt beleírva? Mondom semmi, mert annak idején elmaradt a beírás. Erzsit kellett volna az enyémbe vésetni. Előveszik és mutatják. Ez volt? Pontosan illett a gyűrűs ujjamra. Más nem kereste a karikagyűrűjét a táborban csak én, ám le sem engedték húzni az ujjamról a gyűrűt. Megcsókoltam a becsületes megtalálókat. Elmeséltek, hogy az udvaron, a láger udvarán találták. Erzsébet napja Már a szibér nagyon élesen harapdált bennünket. Bizony a higanyszála már nem bírta a mínuszt mérni, csak a borszesz hőmérők vették fel a versenyt a télapóval. November 19-én együtt dolgozgattam a kecskeméti postának egyik főtisztviselőjével Hujber Jóskával. Cementblokk téglákat kellett cipelgetni, vagy százötven méterre. A hó csikorgott, mint mindig alattunk, de szép tiszta napos idő, sütött ránk a nap Erzsébet napján. Amikor üresjáratban voltunk, csak váltottunk szót. Megtudtuk egymásról, hogy mind névnapi kettőnk felesége Erzsébet. Józsi elmesélte az ünnepnek minden kis mozzanatát, sütéstől a főzésig mindent. Nagy névnap szokott lenni nálunk, bizony volt terülj asztalkám. Elmesélte a vendégek sorát is. Megtárgyaltuk a tészta különlegességeket, mikor jó a linzer sütemény, melyik torta a legízletesebb. Persze a húsokból is összeállítottunk remek tálat, volt azon kacsa, csibe, malac húsoknak minden válfaja. A terepen nagy volt a sürgés-forgás, ki éppen hozta, ki indult vissza a téglarakáshoz újabb csomagért. Jóskával egy kicsiket megállunk a munkaterületen, két kislányt latunk jönni. Mindenki mellett elmennek, és egyenesen felénk tartanak. Mit sem sejtve, hiszen valahova sietnek gondoltuk magunkban. Már ott is termettek mellettünk és csudák csudája, Jóskámnak is meg nekem is egy kis csomagot nyomnak a kezünkbe és illa berek nád a kerek már el is tűnnek. Ahogy feleszméltünk, kezünkben egy kis csomagocska, a szokásos Pravda újságnak egy darabjában valami bele van csomagolva. Mi lehet a csomagban? Amint bontogatjuk az újságpapírt. Uram Isten, kb. harmincdekás kenyér és két hagyma! Jóskával egymásra nézünk, de némák lettünk, csak néztük egymást, és ismét az ajándékra néztünk. Szemünk megtelt könnyel. Jóska! Szent Erzsébet ajándéka. Igaz, igaz mondta Jóska is, hiszen csak mi ketten beszélgettünk Erzsébet napjáról, másoknak miért jusson eszébe. Hálával gondoltunk a két 13-14 éves kislányra. Adhattak volna másnak is, hiszen amíg hozzánk értek, addig sok fogoly mellett mentek" el, de nem, senkinek nem adtak, csak nekünk. Nem is a szélén álltunk, a munkahely közepe táján voltunk. Ha tudnám a címét ennek a két kislánynak? Eladtam, amit tudtam Csodálatos, hogy mekkora érték volt az orosz szemében az óra. Magam szemével láttam olyan orosz katonát, akinek a karján, de minden karján 5-6 db óra volt. Volt rajta ébresztő óra is. Ezeket hallgatta amint ketyegnek. Nem tudta, hogyan kell felhúzni, mert ha húzta, akkor pedig elszabta a rugót, és amikor nem hallotta a ketyegést, mérgében szétharapdálta. Rengeteg órát szedtek össze a megfélemlített lakosságtól. Legalább harmincszor-negyvenszer kizabráltak, elölről, hátulról, számtalanszor kérdezték, újra „csaszi jeszty?” Eddig megmentettem. A dragonyba varrtam, ami a köpenyen hátul van, dupla egymásra hajló övecske két gombbal rendszeresítve, egyben disz is a köpenyen. Minden zabrálás után felsóhajthattam, Uram Isten! Megvan az órám. Most el kell adni, de mivel a pénzel sem kezdhetek semmit, jobb, ha eladom kenyérért. Az orosz sofőr ajánlott érte öt kiló kenyeret és valami kevés mahorkát. A kenyér nagyobb érték lett a szememben, mint az órám. Igaz korpakenyér volt, tégla alakú, de kenyér volt. Maradt még egy volt kincstári pulóverem, ami ugyan kopott volt, de mégis jó volt arra, hogy az orosznak megtessen. Keki színű volt, hosszú ujjal. Pünkösdvasárnap is kellett dolgozni. Valami csőfektetéshez árkot kellett ásni. Azok a gyerekek, akik érkezésünkkor köpködtek ránk, kővel dobáltak, nagyon megszerettek bennünket, hiszen mindig volt valami csecse-becse gomb, amit a bámészkodó gyerekeknek ajándékoztunk, ha felénk jöttek. Szívesen barátkoztak velünk, de a davaj állandóan zavarta őket. Melegen sütött a nap az árokban. Ismételten jelentkeztek a gyerekek, és az egyiknek mutattam a pulóveremet. Davaj kleba, és neked adom az utolsó darabomat. Eltűnt. Csakhamar visszatért, és egy alkalmas pillanatban az árokba süllyeszteti a fekete tégla kenyeret, kb. másfél-két kiló lehetett. Kidobtam, a fiú hirtelen felkapta a pulóvert, elrejtette, és már sietett is haza. Nekem is volt ünnepi ételem, jóllaktam. Gumigyárban Egy alkalommal valami gumigyárba vezényeltek tizünket. Autóval vittek a helyszínre. Salakrakás volt a munkafeladat. Ez több helyen öngyulladásban volt. Az udvar területén találtunk egy krumplirakást. Fagyos volt, mint a csont. Az üzem vezetője egy zsidó mérnök volt, aki jól beszélt németül. Engedélyt kértünk a mérnöktől, hogy süthessünk krumplit. A rothadt kupacból szabadott sütni. Nagy örömmel törtünk a rothadt kupacból le egy darabot, is meg kisebb darabokra tördelve a csemegét, és már raktam is az izzó salakba. Állandóan raktuk a salak parazsát ezzel a csemegével, úgy bizony már a harmadik napon csak a fehérséget kerestük, a rothadt fekete büdös részét elhajítottuk. Látva Prinz Gyula könyörögve kérte: Gyula ne dobd el azt a feketét, add nekem. Igen ám, nemcsak a krumpli volt büdös, büdös lettem én is, de annyira bűzlöttem, alul is, fent is, hogy a közelben nem lehetett megmaradni. A mérnökkel elbeszélgettünk, és elmondtuk a mi étkezési szokásainkat. Nem hitte el a házi kosztnak a sokféleséget, sőt nagyon dicsérte, ez a jó, három hónapos változásokkal cserélődnek a fogasok, nem pedig egy étkezés alatt többfélét megenni. Nagyon sajnált bennünket, hogy ilyen sokfélét kell nekünk enni. Mi volt, ami a hosszú fogságban az, ami legtöbbet foglalkoztatott? Nem csak engem, hanem minden hadifoglyot egyedül és kizárólag az ételek különfélesége érdekelt. Az, illetve az azokról való beszélgetés töltötte ki az idő legnagyobb részét. Soha nem hittem volna el, hogy felnőtt emberek, komoly értelmiségiek, mennyire tudtak hódolni a napi főzésnek, és állandóan csak főztünk-főztünk, nagyokat nyeltünk, de sohasem ettünk. Nem tudtunk szabadulni a hazai konyhának nagyon sokfele izétől, zamatától, mennyi receptet írtam le, főleg a kukorica puliszka körüli ételeket. Milyen gyönyörrel tudták a kukoricalisztet a legfinomabb étellé összeállítani. Főleg a székely vidékről származók voltak a málé hirdetői. Elsősorban az édes tészták voltak a központban, hiszen itt az édes tésztát senki sem ismeri. Ugyan egyszer valami prószaszerű habarcsot készítettek. Hű ez volt ám valami mennyei eledel, de sajnos az elosztásnál volt sok méreg. Itt a fogságban teljesen ismeretlen a diós és mákos bejgli, mennyit formáltuk, mennyit mazsoláztunk, mennyit dióztunk-mákoztunk, és főleg, úgy sütöttük meg, nehogy megrepedjen. Az álmok vágya: diós bejgli, mákos bejgli. Ha egyszer hazamegyünk a bal hónalj alá diós bejglit, a jobb hónalj alá mákos bejglit teszek, és egy harapás balra, egy harapás jobbra. Így lesz, ha egykor hazamegyünk. Hazatérés A napi létfenntartási gondok mellett legjobban lefoglalt, hogy mikor mehetünk haza. Az orosz politika nem igyekezett minket hazaküldeni, tán félt attól, nem jó propagandái leszünk a rendszernek, nem volt semmi példakép. Sem a munkában, és kulturális életben, de főleg a gazdasági termelés területén óriási lemaradás, csalás, fenyegetés, száműzés, igazi rettegés. A közemberben nem láttunk lelkesedést, sem a munkában való gyönyört. Mi lett volna számomra kulturáltság? A fát lopó munkás, a dolgot kerülő munkás, a rendszert szidó elkeseredett, és deportált ukrajnai nagygazda, vagy az öt krumplit felfaló zsenka, vagy a káposztalevest felfaló ipari tanuló? Nem láttam mérnököt, tervezőt, de láttam tavasszal lehulló házomladékot, fagy megölte a téli falrakást. Nem láttam lakáskultúrát, nem élhetett szabadságával, nem tarthatott rádiót, nem utazhatott ki a megyéjéből. Hogyne igyekeztünk volna visszatérni hazánkba. Semmi pontos adat nem volt a birtokunkban, hogy mikor és főleg melyik évben mehetünk haza. Itt is jött a hamis hangulatkeltés, pl. egy alkalommal századosi rangban jött a munkahelyünkre és elbeszélgetett velünk, mondván csak jól dolgozzunk, nyerjük meg az orosz Sztálin szívét, mehetünk hamarosan, szicsasz szkoró, hamar, és azt is szemrebbenés nélkül tudta hazudni, ő lesz a mi parancsnokunk. Fel a fejjel, csak dolgozzunk jól. Aljas emberi zsarolás, a halottak számát tudta csak növelni, mert volt olyan marha is közöttünk, aki felült annak a hazug mesének, hogy aki személyében állandóan jól dolgozik, külön viszik haza jutalomképpen. Persze az ilyen hazug hangulatkeltést igaz valóságként, mint a tűz elterjedt az egész plénnik táborban, hiszen egy százados mondta. 1947 évet irtunk, május vége felé jött a hír, tényleg mehetünk haza, már formálják központi gyülekező tábort. Ki hitte ezt a mesét megint. Tényleg összegyűjtöttek vagy ezer plénnik, és egy szép nap pár ezer kilométerrel odébb rakták le őket. Úgy hallani, hogy valami névsor készül a hazamenőkről. Nem kellett menni a munkahelyre, adogatták a felsőruhát, alsót adtak. Egy közönséges kékkarton szolgálta a felsőruhát, de új volt. Mindenkinek új kék öltönyt kellett kapni, és még valami köpenyfélét. Ekkor adogatták vissza a magyar tiszti köpenyeket, magam is nagyon jó állapotú tiszti köpenyt kaptam. De valamiképpen valaki az éjben ellopta tőlem. Kaptam német esőcsuklyát, kabátot, amiben haza is jöttem. Megindult a gyülekeztető. Volt velem szombathelyi fiú is. Mohos József, aki a szombathelyi bankban dolgozott. Olasz Feri az édesapjának valahol a bábaképző mellett kiskocsmája volt. Mintha velem lett volna Tóth Imre, akinek az apja helyébe mentem Szelestére. Voltunk vagy ezren. Már ki is tűzték a napot az indulásra. Napos idő volt. Reggeli után a csomaggal gyülekeztünk a kijelölt helyen. Szól a katonazenekar, na gyerekek vígan megyünk haza. Itt-ott egy mosoly is látható volt, davaj, pasli domo... Tényleg igaz lehet. Most voltunk először név szerint nyilvántartva. Névsort olvastak, és ahogyan olvasták a névsort úgy kellett indulni is a barakkba. Volt egy borzalmas szívtépő pillanat is. Már a névsor előtt mondogatták kik, nem jöhetnek haza. Ezek között volt a körmendi Stratmann Bathiány Feri. Borzalmasan sírtak, amikor mi is könnyes szemmel elvaltunk egymástól. Mi lett a sorsuk nem tudom. Magyarok voltak. Ahogyan olvastak a neveket, már siettek is a vagonba. Csak fogynak az emberek, de hiszen már nekem régen el kellett volna mennem, hiszen a névsor elején vagyok, mi van itt. Borzalmasan beidegesedtem, itt hagynak, nem mehetek haza. Te Jézus Mária. Valaki vigasztalni kezdett, az orosz ABC-ben a C hátul van. Egyszer csak kiabáljak Czeglédy, elborult előttem ég és föld, igaz ez? Bekerültem a vagonba. Nem volt ledrótozva az ablak, de nem volt lakat sem az ajtón. Nem kilencvennégyen voltunk egy marhavagonban, mint kijövet alkalmával. Talán volt már delelőt 10-11 óra, amikor mindenki vagonba került. Jött az őrség, akik szintén velünk jöttek, majd a vonat parancsnok. A zenekar csak fújta a maga dallamát, majd jött a leglázasabb pillanat, kiabáljak indulásra kész. Az ajtókat nem kellett behúzni, volt levegő, fény, micsoda remek utazás ez. A vagon egyet rántott a szerelvényen és gördülni kezdett a vagonkerék, integettünk az ott maradottaknak. Időre és napra nem tudok visszaemlékezni, de ismételten egyszer csak Volga felett vagyunk, na már másodszor. Hatalmas széles folyó, hajókkal tarkított kép. Hogyan lehetett volna ezen a hatalmas folyón keresztül törni, vagy továbbra is keletre kellett volna menni Vlagyivosztok felé, és úgy haza, mint az első világháborús hadifoglyok? Főző Károly bácsi is ezen az úton jött hazafelé. Most valahogyan élveztem a tájat, nem is kellett annyit koplalni, jobb volt az ellátás. Hány nap után értünk Moszkvába nem tudom, de egyszer csak ott termettünk. Azok a vasúti vonalak, amik nyugatról jöttek Moszkvába, mind fehér kövekkel díszített sínpárok voltak. Bezzeg már kelet felé nem díszítettek fel semmit. Több órát ácsorogtunk a nagyállomáson, és nézelődtünk. Bizony csak szegénységet, és nyomort lehetett felfedezni. Errefelé még a gyümölcsfának hírmondója sincs. Egyszer csak Máramarosszigeten kötöttünk ki. Itt kirakodtunk, és irány valamiféle gyűjtőtáborba. Sok magyar volt együtt. Főleg sok volt a székely fiú. Amint megtudták a hozzátartozók, hogy itt van fiúk, nagy örömmel jöttek, és hozták a halált is. Ugyanis mit sem sejtve a jó édesanya, ha már nem is jöhetett be a tábor területére, de a kerítés mellé jöhetett, és odahívta szerettet, és bedobta a gyilkos eszközt, a sonkát, a húst, a kalácsot. Nem kellett belőle sokat enni, szegény fluszpapírhéjú gyomrú legénykének, hogy a nehéz hús átszabja a gyomor falát, és ott halt meg görcsökbe. Rendezték ismét a sorokat. Estefelé jött a parancs, sorakozni kell, mert indulunk a vagonba. Ekkor volt itt vacsoraosztás. Emlékszem kis olajos hal, és köleskása volt. A kölest benzines hordókban főzték, és osztották az indulóknak. De ugyanakkor meg hajtották is a népet a vagonok felé. Még a vacsorát sem engedték kiosztani, indult a vonat. Van egy emlékem. Amikor a vonatunk megállt, az ottani lakók a beszédünkről megtudták, hogy magyarok vagyunk, és haza megyünk, odalopóztak a vagonunk mellé és sírtak, milyen borzalmas a létük az orosz megszállás alatt. Mindenüket elviszi az orosz, tyúkot, tehenet, tejet, és sírva kértek bennünket ne feledjük el őket, ha hazamegyünk, és mondjuk el mindenkinek az ő rossz sorsukat, és ők mindig jó magyarok voltak, ha ruszinok is voltak. Igen szeretnének egyszer még hozzánk csatlakozni. Többen adtak át levelet, hogy dobjuk majd be itthon a postaládába, mert nekik nem szabad levelezni magyarokkal. Sírva, de nagyon vigyázva integettek az induló vonat után is. Valószínű Safrankó, aki ruszin volt, jobbnak látta, ha kereket old, és hozzánk jön, előbb Sopronban élte ki magát, de még magyarul sem tudott, majd később Szombathelyen tűnt fel, mint alispán, és később követként hagyta el az országot. Mielőtt csonka hazánk határára értünk volna, a vonat nagyon lassult, de annyira, hogy a kísérő orosz őrök könnyedén ugráltak le a szerelvényről, és íme kíséret nélkül voltunk. Ettől a pillanattól kezdve hittem, tényleg hazamegyünk. Milyen öröm volt ez a búcsúzás az őröktől, integetésüket viszonoztuk, soha többé viszontlátásra, reméltük, és mire felocsúdtunk már be is futott a szerelvényünk Záhonyba, magyar szó, magyar vasutas, magyar lányok, díszített kenyérrel fogadtak bennünket. Nem, nem igaz ez, talán csak álom, magyar hon, magyar szó... Itt tudtuk meg, hogy nem mi vagyunk az első szerelvény, több ezren jöttek már haza, és remélik, még jönnek a többiek is. A széles nyomsávú után átmentünk a magyar vonatra, irány Debrecen. Igazi magyar táj, tele élettel, tanyával. Már közeledtünk Debrecen külső állomásra, amikor ismételten nagy megrázkódtatás ért a vagonunkban. Velem utazott haza egy debreceni jogász. Amint a váltóhoz érünk, hirtelen rosszul lett, elvágódott, és mint hullát vették ki közülünk az állomáson. Várták a hozzátartozok, felesége és gyermekei. Iszonyú, és kegyetlen a sors. Miért kellett neki éppen most meghalni? De volt itt más meglepetés is. Kiabálták a neveket és amint jelentkezett már karon is fogták a magyar ávósok, és vitték be az épületbe. Úgy hírlik a zsidók nagyon sokat tartanak nyilván, hogy bosszút álljanak. Pillanatnyilag elsőben még nem tudtam egészen felmérni ennek a nagyságát, csak később döbbentem rá, mily nagy halakat fogtak ki a zsidók a hazaérkezők között, és tették el láb alól örökre. Szóval ismét szedi az áldozatát a bosszú. Burizson húst adtak a gyülekező helyen. Nagyon vigyáztam magamra, csak nagyon keveset ettem. Végre valahára két és fél év után oda lyukadtunk ki, amivel elfogtak, és elhajtottak, piszaty-ot, azaz igazolást kaptunk, igen ekkora utat kellett megtenni, hogy tényleg adjanak dokumentumot, és indulhassunk hazafelé. Szóval megvan a dokument! Utazhatott már mindenki szabadon hazafelé. Hamarosan indult is a vonat Budapestre, Sári Jenővel egyetembe indultunk is a gőzössel. Rengetegen voltunk a Keleti pályaudvaron, öreg, fiatal, édesanya, gyerek, nő, feleség, menyasszony. Ahogyan elballagtunk a sokaság mellett, ki-ki egy fényképet, édesanya mutatja fia képét, nem ismerte a fiamat? Gyerek mutatja az apja fényképét, nem látta az édesapját? Nem látta? Dehogyis nem láthattam szeretteiket, de hogy közölhetném velük, ne várjátok őket haza. Szeretettel fogadott Pest népe bennünket, ölelgettek, csókoltak, más volt ez a fogadtatás, mint Szverdlovszkban, ott köpködtek és kővel dobáltak. Sajnos nem tudtam válaszolni senkinek sem. Budapestre való érkezéskor Sári Jenővel szövetkeztem. Vigyáztunk egymásra. Na, megvalósítjuk majd két és félévi almunkat, bejgliket veszünk és eszünk. De, hogyan, hiszen nincs pénzünk. Ekkor jutott eszébe Jenőnek, aha, Jámbor Laci, aki Lajosmizsén van most gyógyszerész, a felesége Pesten lakik. Nagyszerű, gyerünk. Kopogunk. Nagyon kedves fiatalasszony áll előttünk. Bemutatkozunk, mondván Laci is útban van, tán már holnap itthon lesz. Igyekezett kínálgatni. De mi nem enni jöttünk, hanem pénzt kérünk kölcsön. Cukrászdába szeretnénk menni, bejglit vásárolni. Hitelt adott szavainknak, és már hozta is a száz forintot. Elköszöntünk, s a Déli pályaudvaron lyukadtunk ki. Ott álltak a szerelvények indulás előtt. Jenő, az ott álló kalauztól kérdezi: mikor megy Balatonszentgyörgy felé vonat? Kérem, máris indul, és tényleg a vonat mozgásba jött. A Jenő mit sem nézett, semmivel nem törődött, felugrott a mozgó gőzősre, én ordítok neki Jenő a bejgli! A pénz! Mert nála volt a pénz, de az én Jenőm csak a kezét rázta búcsúzásra. Hamarosan el is tűnt a vonat a láthatárról, én pedig csak álltam. Egyszer csak magamhoz tértem, nem eszem bejglit, elvitte a Jenő a pénzt. Pénzem nem volt kitől kérjek? Én is a csornai vonat után érdeklődtem. Nekem sem kell sokat várni, hamarosan indulhatok. Elfoglaltam a helyemet. Csipkedem magam tényleg, vonaton vagyok, nincsenek körülöttem géppisztolyos davajok, nem kiabálnak rám, szabályos polgári öltözékekben magyarok ülnek, körülöttem magyarul beszélnek, minden szavukat értem. Felém is küldenek egy-egy szerető mosolyt, érzem, hogy velem éreznek, külsőm mindenről beszámol. Velem szemben az üres helyre leül egy hölgy és egy úr. Amint elhelyezkedtek a nő végig hordta rajtam a tekintetét, és végtelen szomorúság töltötte el szívét a külsőm után, majd sírt. Kedvesen és nagy szeretettel kérdezi: ugye hadifogoly tetszett lenni? Az voltam. Meddig volt, és hol? Árasztott el kérdéseivel, amire szívesen adtam meg a válaszokat. A vonat pedig mérte a kilométereket. Hamarosan felálltak és leszállnak. Nagyon jól öltözöttek voltak, és amikor elkészültek az asszonyka selyempapír csomagot vesz, engedje meg, hogy ezzel a kis csomaggal hadd rójam le a háláját előttem, mint hadifogoly előtt. Szabadkoztam, hiszen hamarosan Szelestére érek, akkor már minden lesz. Elfogadtam, elbúcsúztunk, még egy búcsúintés. Visszajöttem a helyemre és leültem. Nagyon jólesett a hadifoglyok iránt érzett nagy szeretete. Megnéztem a csomagot, mi lehet benne? Lassan lefejtem a papírt és Uram Isten mi van előttem. Egy rúd diós és egy rúd mákos bejgli. Van Isten! Ámulok és bámulok, nem akartam hinni a szemeimnek, hát honnan tudták ezek a jó emberek, hogy mennyi vágynak lettek a beteljesítői. Könny csordult a szemembe, könnyeimmel megszenteltem a haza édes ajándékát. Kár, hogy elvesztettem a címüket. Úgy érzem, feljegyeztem az utókorra a fontosabb állomásokat. | |
