|
|
|
|
Czeglédy Gyula: Mementó II.
1945. szeptember 20.
A németektől megváltam. Ismét dolgozni járogatok. Erdő kitermelésen dolgozom. A hét egyik napján tizenketten haltak meg. A halottak száma már ötvenre ugrott fel két hónap alatt. A megfeszített hajtás, a davajozas a kalóriátlan gyenge koszt az oka a nagy halálozásnak. Sohasem hittem volna, hogy az ember ekkora kisemmizettség, ekkora nyomor mellett is tud még élni. Csak még egyszer tudnék, a disznóknak főzött krumplis veder mellé ülni, és jóllakni.
Krumpliszedés
A mai napon, 1946. szeptember 27-én sorakozás volt, és megtudtuk, hogy új munkahelyre megyünk. Teherautóra raktak bennünket. Reggel teherautóval indulunk ki a kolhozba krumplit szedni. Már leszállt az est is, de bizony még nem értünk a végcélba. Nem adtak enni semmit, de végre egyszer csak megállunk. Halljuk is a „sztrojka piaty”– leszállni, és sorakozni ötösével. A csizmaszerűséget lehúzta a lábamról a sár. Valami birkaakolszerű házba tereltek. A szobában emeletes deszka priccsek, de már mind elbirtokolva, lerogytam a már lerogyottak közé. Reggel adtak valami reggelit. Pár óra gyaloglás után elérkeztünk a krumpliföldre.
Az orosz brigadéros kiosztotta az ásót, és megadta pontosan hány kvadrátot kell nekünk estig elvégezni. Megegyeztünk, hogy két-három magyar lesz a takarmányfőző, aki tüzet rak. A vödröket megpakoltuk szép krumplikkal, a vödör tetejét leföldeltük, és az egészet beleállítottuk a tűzbe. Hamarosan éreztük a mennyei illatot. Nem is kellett olyan sokat várakozni, amikor is a sárréteget lebonthattuk a megkövedt, gőzölgő krumpliról. Mi nagyon igyekeztünk meghálálni munkánkkal a nacsalnik jószívűségét, ezért a legaprólékosabban minden krumplit kiszedtünk a földből, és kupacokba raktuk. Este a nacsalnik úr megmérte a kiszedett terület nagyságát, és bizony még a fele sem volt annak, ami elő volt írva. Így ment az másnap is. Ismét csak szidást kaptunk a munkánkért. Mikor megtudtuk, hogy a szomszédságban egy-két km-re oroszok dolgoznak, elhatároztuk, hogy elmegyünk hozzájuk tapasztalat cserére, hátha mibennünk van a hiba. A gondolatot tett követte. Epedve vártuk a küldöttek visszaérkezését. Már messziről kiabáltak, álljon meg a menet, nem így kell szedni a krumplit. Meg kell ragadni a meglévő krumpliszárat, azt megrántani, ami krumpli kijön vele együtt a földből, azt le kell rázni, a szárat eldobni, és már lehet húzni a következő krumpliszárat. Jött az este, mosolygott a nacsalnik, amikor látta, hogy mekkora kvadrát területről szedtük ki a krumplit. Igen ez munka, dicsért meg bennünket. De kisebbek lettek a halmok. Az senkit sem érdekelt. Amikor már több száz méterre kerültünk a múlt heti területtől, akkor láttuk a civil lakosság rajzását az elhagyott terület felé, és buzgó nagy aprólékossággal álltak neki a föld ismételt megforgatásához, és szedték ki a benne hagyott termés nagy százalékát.
A déli időszakban, amikor jelezték az ebédet, egy merítő kanál főtt burgonyát és egy mokkás kanál olajat, az orosz munkások egy evőkanálnyi olajat kaptak rá. Egy szép szál orosz asztaltársunk megszólalt magyarul. Járt Szombathelyen, Kanizsán s sorolta tovább. Nagyon mérgesen szidta Sztálint.
Hazafele a krumpli földekről nagy tábla káposztafejek mellett vezetett el az utunk. Fagy volt, kemény volt a káposzta is, de engedett a rúgásnak, és már rejtettem is a pufajkám alá. Nemileg felengedett, már csak a fogakon múlott mekkora darabot tudok leharapni. Soha nem volt torokfájásom ez idő alatt.
Kőbánya Kőfejtés
A következő munkahely kőfejtés volt Szverdlovszk legnagyobb vízturbinájához. Fejtettük a hegyet, és készítettük a duzzasztó medret. Reggel sorakozót ordítanak. Kőbányába megyünk.
Itt fogy a kalória, de kell is pótolni. Jönnek a teherkocsik, davaj, bisztra, gyerünk, siessünk, jött a félvad-ordítás. A szokásos módon leülni, szagyisz, fagyos volt a gépkocsi alja, nem tettek alánk semmit. Sehol egy madár, sehol egy állat, pedig hát a Katalin cárnőnek itt volt a medve vadászterülete. Láttam egy hegyet, mint a Ság hegyünk. Pár száz méterre, folyót pillantottam meg, amelyen vízduzzasztó-erőművet akarnak építeni. Ennek a vízenergiának a megfogásához kell a zsilipeket elkészíteni. Hatalmas munka. Lehetett száz méter a zsilip része.
Megérkezés után, megalakult a brigád. Én Sári Jenő balatonszentgyörgyi gyógyszerésszel voltam egy brigádba. Egy brigádba tízen lehettünk. Kiosztották a szerszámokat, a nehéz pajszert, és egy négy-öt kilós kalapácsot. Itt láttam életemben először pajszert. Megadták a formát is. Egy főre egy egész két tized köbméter, kifejtve és úgy feldarabolva, hogy egy ember elbírja. Tízen vagyunk, tizenkét köbmétert kell kifejteni, és összerakni. Lestük a szomszéd brigádot, hogyan kezdi a munkát, és mit is kell csinálni. Kalapáccsal hiába próbálkoztunk. Ott volt egy idős orosz munkavezető, az mutogatta, keresni kell valami kis repedést, erezeti vonalat, odahelyezzük bele az éket, kalapáccsal üssünk rá s aztán majd lesz valami. És amikor már sikerült valamit tágítani, akkor jött a pajszer, azt is beledugtuk a résbe, ránehezedtünk, az éket ütöttük, és végre csak letört egy darab. Nagy volt az öröm, ha eltaláltuk a repedés főbb irányát.
Az ebéd korpaleves. Volt eset, amikor valamiért nem adtak ebédet, s ekkor az ebéd és a vacsora egyben volt este, amikor hazaérkeztünk a barakkba. Napok teltek, majd mindjobban megtaláltuk a helyes kőfejtési művészetet, a technikáját, és főleg az erőelosztást. Volt nap, amikor már elértük a kitűzött normát, főleg ha ügyesen csaltunk. Igyekeztünk úgy megépíteni a kubikmétert, hogy a közepe maradjon üresen. Amikor már több száz kő egymásután sorakozott, megindult a betermelés a gátba. Erre vártunk csak. Amikor nem látja a munkaőr, a megkezdett kőrakásokból megfogtunk egy jókora szikladarabot, és beépítettük a saját kubikunkba. Legalább a napi normának a felét úgy loptuk a korábban kitermelt halmazunkból. Később hallottuk, hogy az ottani mérnök nem tudott elszámolni. Keresték a mérnökön és az öreg munkavezetőn a kitermelt mennyiséget. Pár ezer kilométerrel odébb vitték őket Szibériába. Egyik nap itt a hegy tetején nagyon hideget észleltünk. Csakhamar fehéredett egyik másik kománknak az arca. Magam is nagyon hideget észleltem, a levegő éles, de tiszta. Sokan az orrukat, arcukat dörzsölik hova. Ekkor már én is csak fél lábbal voltam ezen a földön, és már, félig kezdtem kimúlni ebből a siralomvölgyből. Borzalmas hideg volt. Fáztam is, éhes is voltam, de főleg álmos. Nagyon tiszta volt a légkör, általában itt nem voltak viharok, nagy szelek, csendes hideg idő uralkodott. Fáradtnak éreztem magamat, és ebbéli állapotomban egy kicsit félrehúzódva, hogy ne vegyenek észre, mondván mivel olyan álmos vagyok, lepihenek egy szikladarabra. Ahogyan leültem éreztem már, az álmok gazdag színezete vesz körül, és álmodom, hamarosan láttam magam előtt a múltat, a családot, a korábbi életemet, és olyan melegség futott át rajtam. Jó érzés volt, hiszen nem fájt semmi, csak álmodtam, a tarka képzetek átszelték az ezer kilométereket. Filmszerűen az egész életemet magam előtt látom, otthon járok, álmodom, mélyen elaludtam. Egyszer csak nagyon ráz valamelyik barátom, ütöget, pofoz, ordítja a nevemet, ébredj fel, hiszen megfagysz. Ahogyan kinyitottam a szememet, csak ámulok-bámulok, nem tudtam, mit akar tőlem, de csak ordítja, álljak fel, mert megfagyok. Jó hadd fagyjak meg, hiszen olyan jó, miért bántatok. Lassan magamhoz tértem, habár az álmok birodalma szebb volt, mint a valóság, de nem engedtek tovább ülni, járnom kellett. Igen a fagyhalál a legszebb halál. Hiába kértem, hagyjon, mert olyan szépeket álmodom, nagyon álmos vagyok. Nem enged kérésemnek, talpra állit, és hóval kezd dörzsölni. Magamhoz térek nagy nehezen, és akkor mondja, ha nem vesznek észre, akkor már csak megfagyottan talált volna meg. Éreztem a fagyásnak a szép és kíméletes halált hozó jóságát. Soha nem hittem volna, hogy a fagyott ember milyen csendben, és mennyi élmény átélése közben költözik át a más hazába. Nekem nem fájt semmim, csak álmodoztam. Életemnek nagyon szép ritmusa volt az, amikor az élet és a halál közt táncoltam. Úgy vélem az érrendszer beszűkül, a vér már csökkenten ér az agyba, ami álmosságot okozott, és ebből fakadó életritmus adja az álmok színes tarkaságát, ami felejthetetlen. Nem hittem volna, hogy a fagyás általi halál milyen szép, és álmokban dúsított. Hamarosan, még ebéd előtt kiabáljak a davajok, sztrojszja-roboti koncsili. Negyvenöt fokos a hideg, és ilyenkor a munkát be kell szűntetni a genfi egyezmény alapján. Az a vízi erőmű azóta már működik.
Egészségügy
A latrina itt is ugyanúgy működött, mint Foksányban. Takarodó után, ha valaki odament a hagy ajtóhoz, és az ott lévő őrnek jelezte fontos biológiai szükségletét, és ő, ha engedélyt adott, nyílott a kapu, és úgy, ahogyan volt gatyában indult az éjjeli kijelölt illemhelyre. A nagy latrinát éjjel nem engedték használni, hanem minden ajtó mellé hoztak üres benzines hordót a hordók elé valami padocskát állítottak, arra felállva kellett elvégezni a dolgot. A sárga vágott borsot nem bírta a plénnik gyomra. Nagyon soknak hasmenést okozott. A fertőtlenítés itt is megindult. Érthetetlenül mindig éjjel vittek. Fertőtleníteni bennünk.
Igen érdekes volt az orvosi szemle. Ádámkosztümbe kellett lépni, pucérra vetkőzni. Jött a fiatal felcsernő. Elsőben egy kicsit derültünk rajta, ennyi férfidísz előtt egy fiatal felcsernő. A felcsernő a plennij fenekén meghúzta a bőrt. Meghúzta a lábán, a combján, a karján, tapogató mozdulatokat végzett rajtunk. Ha a bőr, amit kihúzott a felcser visszaugrott, akkor haraso, minden rendben van, lehet dolgoztatni a fogollyal. Ha nehezen nyerte vissza sima felületét, akkor már baj van, sőt ha nem ugrott sehogyan sem vissza, úgy maradt mint egy üres túros zsák, akkor máj baj van, nem engedték dolgozni a hadifoglyot. Ekkor lett a lerongyolódás, a legyengülés első fokozatában „okás” vagy esetleg „dísztrófeás”.
Bizony naponta az ezer főből három-négy, később szeptember derekán már naponta nyolc-tíz halált követelt a végzet. Borzalmas látvány volt, amikor jöttünk haza a munkából, látni a koporsókat az udvaron, egymásra rakva, örökre magukba zárva egy számot, név nem volt, pap nem volt.
1946 telén érkezett el nálam is az az állapot, amikor hiába húzta a felcsernő a fenekemen a bőrt, az nem ugrott vissza, és a karomon sem, tehát a végkimerülés időszakába értem. Amikor ezt az állapotot eléri az ember, akkor már csak alig tudja a testét vonszolni. Ezt a helyzetet mondtuk okásnak, és még ennél még rosszabb fok a dísztrófeás állapot, amikor az élet csak vendégségben van a bőr alatt. Legtöbbször az orosz egy külön fabarakkba vitette át a csontkollekciót, mert a lábán már meg sem tudott állni. És Isten csoda volt, ha mégis valami oknál fogva visszanyerte életerejét. Magam is okás lettem. A vitaminsebek kiültek a testemre, kb. ötpengős kékesfekete foltok, hullafoltok lepték el főleg az alsó testrészt. Egy lépcsőnyi magasra sem volt erőm a lábamat felemelni. Csak csúsztatva tudtam mozogni. Borzalmas fájdalommal járt ez az izomgyengülés. Ilyenkor már dolgozni nem engedett az orosz, barakkba kellett maradni, én is ott feküdtem. Az ennivalót valaki behordta a konyhából, hiszen annyi erőm sem volt, hogy egy-két száz métert kibírjak gyalogolni. Csak feküdtem, és rémület karikák jelentek meg a szemem körül, látva az utolsó vonaglásomat és nem lehet rajta segíteni. Kéthetenként jött az avracska, meghúzta a fenekemen a bőrt, de az csak úgy maradt. Továbbra is barakklakó maradtam. Többen is feküdtünk, de nem beszélgettünk az is energiafogyasztás, na meg miről is lehetett volna ebben a siralomházban beszélni. A halált ekkor sem vártam, habár fogta a kezemet, de kirántottam belőle. A kutya se törődött velünk. Nem kellett félni a davajnak, hiszen nem tudunk megszökni. Élő halottként éldegéltem napról-napra. Halálkamra volt számomra, csak az ítélet napját, óráját nem tudtam. De jött a mentőöv. A halál napról-napra szedte a gyengék soraiból az elmúlókat, naponta volt halott négy-öt, de itt télen nincsen temetés. Nem is temettünk el senkit, hanem ment a fagyasztóba. Az udvarnak a távoli részében volt egy eszkábált fabódészerű. Amint elmegyek a fabódé mellett, nyitva látom annak réses ajtaját, benézek de megdermedt bennem a vér, mezítelen embercsont kollekcióra lesoványodott hullarakást látok, egymásra összerakva, mint az ölfa az udvaron. Mínusz negyven körüli légtérben, nem tudtak megromolni, valóságos mirelitté fagytak. Ezt a látványt nem felejtem el soha.
A második évben már kisebb volt a halálozási arány, de még a második évben is napi két-három volt ezerből. Sőt a második év végére napi egy-kettő a halálozási norma.
Valahogy éreztem, nekem nem szabad elpusztulni, nekem haza kell menni, én nem lehetek beteg. Egyszer látnom kell a szeretteimet, családomat. A halálhoz besegített a hideg, itt már szeptemberben a nulla felé száll a hőmérséklet, és szeptember derekán leesik az első hó, és fagyni kezd. Vége csak jövő év május elsején, amikor is hirtelen jön a tavasz. A hideg beálltával mindjobban csökkent a létszámunk. dr. Szollár Laci keszthelyi ügyvéd barátom is nagyon elgyöngült, és betegen került haza.
Ami szabályos körülmények közt az embernek természetes, a fajfenntartás, a nemi élet, itt az sem él. Mint valami rövidzárlatot okozva a szervezet, ne áramoljon fölöslegesen az életnedve. Annyira le volt rongyolódva a test, hogy nem tudta ezt a szerepet szolgálni, egyszerűen kikapcsolt. Nem beszélt senki a szerelemről, a májusi éjszakáknak harmatos orgona illatáról, nem beszélt nászútjáról, nem beszélt ifjúkori első sikereiről, mintha csak ennek a témának a csirája teljesen kiszáradt volna belőlünk. Mintha nem is férfiak volnánk, nem volt itt egyneműek iránti vonzalom se. Itt a test, a meztelenség nem jelentett semminemű szexet. A nők utáni vágy, a férfiság itt kihunyt. Bölcsen van ez így.
A mosakodás, gatyamosás ismeretlen fogalmak voltak.
Naponta panaszkodtunk az orosz parancsnoknak, hogy nagyon fázunk a sátorban.
Új tábor
A sok panasz után, egyszer elterjedt a hír, hogy hamarosan elmegyünk más lágerbe. És így is lett. Nagy kíváncsisággal hordoztuk végig a tekintetünket, hova lökött ismét a földi hatalom. Tényleg valami építményeket láttunk, olyasféle épületeket, mint nálunk a répás vermek, a veremnek a fele földbe, fele a föld alatt. És tényleg, amikor megtörtént a beosztás, az ajtó bemenetele után lefele kellett még lépni és úgy jött a terem padlózata. Nagy terem volt, azaz verem. Emeletes priccsek, deszkán, és valami mintha lett volna alattunk, finom faforgács. Általában a fiatalabbak mentek fel a magasabb kakasülőre, engedték a betegeket, idősebbeket az alsó páholyokba elhelyezkedni. Általában a fiatalabbak mentek fel a magasabb kakasülőre, engedték a betegeket, idősebbeket az alsó páholyokba elhelyezkedni
Itt már volt ebédlőnek nevezett deszka épület, tény asztalok és padok. Itt a konyhán a köles korszakba estünk, reggel, délben, este csak köles. A tél mindjobban mutogatta a fogát. Jött a mínusz tíz, húsz, harminc, negyven, és majd ötven fok. Két nagy lágerből állott az embervásártelep. Mindkettő kb. tíz-tízezer hadifoglyot zárt magába. Kerítése háromszoros szeges drótkerítéssel volt sűrűn kivilágítva, erős villanyfénnyel. Kapuőrség géppisztollyal, szarvaslesek a sarkokon, ahol a davaj géppisztollyal, telefonnal volt ellátva. A konyha külön drótkerítéssel körülvéve.
Ruházkodás
Jött is a téli felruházkodás. Bárminemű bőrcipő itt mínusz húsz foknál felmondja a szolgálatot, megkeményedik, nem tart meleget, a láb elfagy benne. Helyette kaptuk a valenki csizmát. Ez a csizma préselt szőr filc-szerűség, kapca nélkül is viselhető, akár mínusz ötven fokban is, csak nem szabad vizesen felhúzni, a havat állandóan le kell róla takarítani, hogy ne olvadjon el rajta, mert akkor átázik, és jégpáncél keletkezik rajta és benne. Ekkor biztos a láb elfagyása. Este mindig kiszárítottuk a picskén, a tűzhelyen, hogy reggel szárazon húzzuk fel. Vattás kabátba és vattás pufajkába bujtunk. Adtak még valami kecskebőr kabátot, téli sapkát, kesztyűt. Amikor felöltöztünk nem ismertük meg egymást. Teljesen oroszok lettünk. Ebben a lágerben voltak németek, sőt a németek uralkodtak is, német volt a láger parancsnok, borzalmas gőggel és utálattal fogadtak bennünket. Minden jó munkahelyet maguknak kaparintottak meg, nekünk hagyták a szemétjét, a rosszat.
Tábori élet
Mi nem hiányoztunk itthon, az akkori kormánynak, Rákosinak. Egy alkalommal az orosz nagy lapban a következő hírt olvastuk. Állítólag a magyar nőszövetségnek a küldöttsége jelent meg Sztálinnál. A magyar nők esedezve kérték Sztálint, engedje haza a magyar hadifoglyokat. Valószínű volt köztük édesanya, szerető feleség, akik könnyeztek a kérés elhangzásakor. Így válaszolt az orosz újság: A magyar nők könnye nem hatja meg Moszkvát.
Valamelyik lágerben a lágerparancsnok tartott egy kivénhedt lovat is. A ló gondozását valamelyik hadifogoly végezte. A lónak volt napi zab fejadagja. Állandóan elloptuk a gondozó tudtával. A ló állandóan romlott, fogyott és egy szép nap kimúlt, de páran tovább éltünk.
A nyári időszakban valamivel jobb volt az élelmezés. Miért? Mert itt is megtermett a csalán. A vágóeszközzé csiszolt késkanál segítségével durván meg vagdaltam, és amikor megkaptam a levest, zsupp bele az egész csalán csalamádét, hiszen nagy fehérje értéke van. Útilapufű is remek íz volt, ha rátaláltam. Később az orosz megtiltotta a csalánlevest, mondván, nem steril, vérhast kaphatunk tőle. Egyik alkalommal egy, valamit felvettem a reggeli homályban, mert itt csak kb. kilenc-tíz óra között kezdett világosodni, és kenyérnek néztem, kb. huszonöt dekásnak találtam. De kemény volt, mint a csont, tiszta penész, zöldes, fehéres, fekete penész. Felsóhajtottam, hiszen szeret engem az Isten, mennyi mannát hullajtott elém, a pufajkám alá rejtettem. Alig vártam, hogy egy kicsit dermedjen a melegtől és már a számhoz is vettem, nem törődve, hogy szőrös, penészes. Kenyér, és élet volt benne. Itthoni viszonyok mellett még a disznónak sem merték az ilyen kétes darabot odaadni. Talán a penicillin a penészgomba erősített meg a továbbiakban. Majszoltam ezt a jégkemény korpakenyeret, mert itt nincsen liszt, egybeőrlik az egész gabonát, főleg az árpát, és abból készül a barnás, sőt néha sötét barna kenyér. Friss korában ragadós.
Amikor télen csőfektetéshez árkot kellett ásni ki kellett találni, hogyan lehet húsz-harminc fok hidegben árkot ásni, amikor a talaj cementkeménységre fagyott. Bizony egynapi munkában bizony nem haladtunk öt centinél mélyebbre. Szikrázni szikrázott a csákány, de a fagyos föld nem engedett. Mielőtt befejeztük volna a napi munkát, a megásott helyre vastagon terítettünk tőzeget, és meggyújtottuk. A tőzeg egész éjjel bűzölgött, füstölgött és a sziklakeménységű talajt egy kicsit meglágyította. Így reggel, amikor mentünk, tényleg jobban haladtunk mélyebbre, de ez sem volt több talán tíz centinél, és így újra, és újra.
Szállítómunkásként dolgoztam
Egy alkalommal, amint fekszem a Szent Mihály lován, hallom ám a barakk ajtóban valaki németül kiabálja, ki tudna eljönni a kenyérgyárba, kenyeret felvételezni? Kiabálok vissza németül „sofort gehe ich warten so kleine minuten”. És ugrom, öltözöm, vonszolom ki magamat a látott tehergépkocsihoz. Ott voltak már páran, de jó erőben. Könyörögtem nekik, legyetek olyan jók, dobjatok bele a kocsi aljába. Úgy is történt. Megfogtak páran, felnyomtak és én szépen ívben estem lefelé. Kenyérgyárba megyünk. Mi az a kenyérgyár? Jött velünk ez a németül beszélő nacsalnik is. Később megtudtam róla, hogy lengyel zsidó. Szívesen vette meg a karikagyűrűt, zsebkendőt, inget stb. A kalmárság kiütközött rajta. Mivel németül gagyogtam, megtűrt. A városon keresztül menve, jó érzés volt embereket látni. Sokat mentünk, amikor kenyérillat ütötte meg az orromat. Megálltunk. Mindenki leszállt, csak én maradtam a kocsiban. Majd ők hordják a kenyeret, én pedig rakjam el valahogy. Azt is hírül adták a végen kapunk kb. fel kilóra való kenyeret. Fönséges szó tettre kell majd váltani. Hamarosan jön az első járat, karján kirakva kb. tíz darab kenyér. Bedobja a kocsi aljába. Én lehajoltam szent imádattal, ennyi kenyeret még látni is feltámadást jelent a beteg számára.
Megfogtam őket szent imádattal, csak meg simogattam őket, csókoltam, bennük láttam az életem folytatását, a feljavulásomat, mindenemet. Amelyik kenyér engedte magát jobban megfosztottam egy kis hajától, édes lett a szám a jó íztől, ordítani tudtam volna az örömtől. Tényleg a dolog végeztével megkaptuk a fejenként fél kiló kenyeret. Gazdag lettem hirtelen. Lopva rejtettem el a fejem alá, mert éhes ember előtt nem tilos a lopás. Egy nagy bajom származott a hirtelen evéstől. Borzalmas gyomorégést kaptam a friss kenyértől. Ez volt a kisebbik baj. El is jártam pár hétig. A vételezés alkalmával az orosz tiszteknek minden másnap fehér, valószínűleg kölesből készült fehér kenyeret is felvételeztünk. Már alig vártam a kiabálást németül, és én már majdnem ugrálva mentem. Ez a feljavulás fokozatossága a tizennegyedik nap után már erősen éreztette hatását. A lengyel zsidó németül beszélt hozzám. Ez nem is volt feltűnő. Persze, hogy menekültek a zsidók a német embertelen gázkamrája elől, és itt a nagy orosz honban találtak menedéket, megnyugvást. Emlékszem még arra, amikor Rábakovácsiban a parasztházaknál szintén voltak lengyel katonák, akik vállalták a mezei munkát. Ma mikor már a magam lábán tudtam járni, és volt idő bent a gyárban körülnézni, akkor találkoztam szinten németül beszélő emberrel, aki szintén lengyel és zsidó. Hogy zsidó volt, ezt a velünk érkező géppisztolyos őrünk mondta, de az is nagyon megfogta a figyelmemet, hogy a davaj nem jó szemmel könyvelték el a zsidóságát, mert egy taglejtéssel a nyakára mutatott, hogy fel kellene akasztani. Nagyon csodálkoztam ezen ellenszenves érzésen. Ahol nem kellett fizikai munkát vállalni, ott mindenütt zsidók voltak a nacsalnikok. Az ő szemükben sem voltunk mi teljes értékű emberek.
Mentünk „ribá”-ért, halért. Az idő vagy huszonöt-harminc mínuszt mutatott. Még a falvakban sem volt mozgás. A táj egy vad, didergő zúzmarás élettelenség, még csak egy madár sem röppent fel sehol sem. Hó, hó mindenütt, vad nyikorgás a gépkocsi kerekei alatt. Mentünk vagy negyven-ötven kilométert. Valahol megállt a kocsi, szemlélődöm, faraktárak sorakoznak egymásután. A zsidó nacsalnik elment. Többször kellett dörzsölni az arcunkat, mert a fehér fagyfoltok hamar jelentkeztek rajta. Ha nem figyelmeztettük egymást a fehérfolt láttán, akkor már később az elfagyott testrész élettelenné válik. Benézek a raktárba, látom a halhegyeket. Itt a halak úgy voltak felkupacolva, mint nálunk a kukoricacsövek a padláson. Hamarosan raktuk, azaz lapátoltuk valamiféle kosár-szerűségbe és bele a gépkocsiba. Kopogott a hal, mint ha kavicsot raktunk volna. Tiszta jég darabba voltak fagyva. Jól megraktuk a kocsi oldaláig a rakományt. Felültünk a fagyos hal tetejére és indulás hazafelé.
Enni kellene a halból. Vettem is egyet a kezembe, fogaimmal kezdtem marcangolni, tépni, húzni, és valami kis darabocska le is szakadt a halról. Mint a jégdarabot forgattam a számban, puhulni kezdett, de éreztem a borzalmas só-töménységet is, ami a halról szabadult fel. Akkor jöttem rá, hogy ezeket a halakat sózzák, sóba teszik és kifagyasztják, kész a konzerválás. Köpködtem a só-csomókat, nyeltem a hal falatot. Szomjaztam borzalmasan. Akkor pedig a sofőrfülke tetején lévő havat igyekeztem a számba venni. Az őrség látta, hogy mi halat hoztunk a raktárba, tehát akkor nálunk kell is halnak lenni. Kérdezte is: „riba jeszty?” Hal van? „Nyet, nyet”, nincsen – volt a válasz. Ezzel kezdte a motozást. Mindjárt az első barátomnak a pufajkája alól kiemelt kb. fel kiló halat. Több nincs nála, engedi be. Motozza a többit is, talál mindegyiknél halat, és nagy szigorral szedi el a titkos zsákmányt. Jöttem én is sora. A szokásos társalgás: „Riba jeszty?” „Nyet”. Tapogatja a pufajkámat, tapogatja a nadrágszáramat, tapogat elöl, hátul, nem akad rá a halfalatomra, és amikor nem talált nálam semmit, nagyon dühös lett, gondolta magába, ez a hülye nem lopott halat. Mérgében a csizmájával jó nagyot rúgott, és ellökött. Hát hová is tettem az ínyenc falatokat? Tudni kell, hogy az áldott valenki csizma igen bő szárú lábbeli, úgy hogy a lábszáram és a csizma közt hat-nyolc centi hézag volt. Na most a halakat a lábszáram hátsó részéhez süllyesztettem, és amikor a halakat kereste az őr, erősen hátrafeszítettem a lábamat, a lábszáram rásimult a halakra, hézag nem volt, csak elől, ott meg nem látott halat. Volt öröm és volt ismét félelem, mikor lopják el a fejem alól.
Itt emlékezek meg egy másik hal-szállítmányról. Egy alkalommal, amikor vitaminhiány és főleg foszfor hiányzott a szervezetből több láda halat raktak le a barakk mellé. Olajos hal volt. Mindenki közeledett a halas ládák felöl, meg is fordította őket, és siettek elfelejteni azt a halszagot. Magam is tisztes távolságból nézegettem, és csak arra vártam, kivel lehetne a halleves technológiáját megtárgyalni. Jött is a keszthelyi dr. Szollár László ügyvéd barátom. Laci te, hogyan kell ezeket a parányi dögöket enni? Mondja a Laci: az nagyon jó hal, büdösnek büdös, olaj szaga van, de nem romlott, olaj és foszfor, enni kell belőle. Laci is, én is egy-egy kis halat kivettunk a légy-rengeteg közül, mert a legyek ezrei, mint vastag mákréteg telepedett rájuk. A fejét le kell harapni, mondta, és már harapta is, és köpte is ki, és ahogyan volt, bekapta a kishalat. Magam sem voltam rest. Ha ez idehaza fordulna elő, csak trágya gyanánt szolgálná a biológiai körforgást.
Óvodafestő voltam
Egy reggel kiabálnak a barakkba, festőket keresnek, szobafestőket. Hohó védettebb helyen lehetek, ha szobafestésről van szó, és már ordítok is, „jelen, én vagyok!”. Hamar öltözzek és menjek a kapuhoz az őrség elé. Ott már várt rám vagy tíz fő. Hova megyünk, kérdem, szobát festeni? Na jól van. Kemény foga volt a Szibériának, vagy harminc fok mínusz. Megállunk egy emeletes ház előtt, több orosz dolgozik az épület körül és benn, de voltak németek is, akik mint festőként dolgozott ott. Bemegyünk az épületbe. Nagyszerű! Kiáltottam fel magamban, meleg van, fűtés adja a meleget, nem kell megfagyni. Jön a nacsalnik szinten zsidó, és németül kérdezi, ki tud németül. Előre ugrok. Magyarázza mi a munka. Több terem van, ezeket kell kifesteni, különböző színűekre, csíkozni, de lesz, amit spattolni kell. Vételezzük fel az anyagot, és kezdjük a spattolást. Adott oda valami liszt félét, később tudtuk meg, hogy gipsz, na meg adott valami kötőanyagot. Kis vaslapátkák, dörzsvásznat, sajtárt, vödröt. Így felszerelve visszavonultunk a munkaterembe, ahol kezdeni kellett volna a spattolást. Kezdtük is volna, de hogyan? Csak kitaláltuk, hogy a gipszet és meg valami anyagot kell vízben kikeverni, és ezt kell a falra kenni. Jó, jó, mi kentük, de éreztük, hogy itt valami nem stimmel. Szorgos hülyeségünk közepette jött ám a nacsalnik, amint belép, már ordít is németül, ti hülyék, csalók, gazemberek, ez így nem jó. Kikapta a kezemből a spatlit, a malteros kanálból kivesz egy mennyiséget, azt a falra keni, elhúzogatja nagyon vékonyan, sőt ismét húzogatja, vékonyítja a falon a kulimajszot, tényleg a rücskösségek eltűnnek, a réteg elsimul a többszörös simogatással. Mi megmerevedett szemekkel figyeljük. Megmutatta a keverékaranyt is, úgy hogy bizony mi nagyon belejöttünk a spattolásba. Spattolás után jöttek a szobafestések. A szobákat szerencsénkre, egyszínűekre kellett meszelni. Még közben dicséretet is kaptunk a nacsalniktól, sőt gyűrűt, zsebkendőt, inget is tudtunk neki eladni, így a tekintélyünk is megnőtt a zsidó előtt. Dolgozgattunk itt tán két hónapig is, úgy hogy a tél már kifelé fordult. Végül is mégis csak jött a végzetes kanyar, amikor mar nem tudtunk megkapaszkodni a remek munkahelybe. Amikor már a mi felünket kifestettük, mert az épület másik szárnyát a németek festették, akkor jött a vezető azzal a kéréssel, hogy a bejárat előterének a falára, valami gyermek jelenetet fessünk. Ez már nem megy. A németek várták a választ, amikor őszintén megmondtuk másnap, már nem jöhetünk ide. Ott is termett a német, és röhögött rajtunk. Majd ők megfestik a gyermek jelenetet.
A németek néha átnéztek hozzánk, és kajánul röhögtek a mi balgaságunkat. Igen szerették volna, ha minket kirúgtak volna mielőbb, így nekik lett volna hosszabb idejük a jó helyen. Az összes munkahelyek közül itt voltunk legjobban védve a hideg elől, ahol volt víz s főleg az épületen belül volt meleg helyen a WC. Ez kimondhatatlan nagy földi kincs volt számunkra. Nagyon sokat szenvedtem, amikor kinn a hómező közepén, mínusz harminc fok mellett, és még esetleg szélben kellett ezt a fontos biológiai szükségletet elvégezni.
| |
|