Czeglédy Gyula: Mementó I.

„Habent sua fata libelli”

Az orosz hadifogságban vezettem egy ideig naplót, amely levél formában íródott meg, de soha el nem küldhettem. Hazahoztam, megmentettem.
A megírt sorok már lassan elmosódnak, az idő pora belepi a betűket, azért igyekszem ma 1978-ban írógéppel, hamisítatlan lemásolni. Úgy, ahogyan akkor a sorok megszülettek. Csak magamnak írtam és írom ma is, hisz rajtam kívül senkit sem érdekel, hogy velem mi történt vértanúságom ideje alatt, csak egyedül engem, magam vagyok az írója, és olvasója, s egyben a temetője.
Tizennyolc évvel ezelőtt 1927-ben, a vasvari temetőben egy új sírgödröt ástak meg Péter Pál napján. Göröngyei alatt a legszebb almát alussza drága édesanyám, Czeglédy Jánosné Gerencsér Gizella. Fiatal asszonykorában – 43 éves volt – ragadta el a halál. Alig voltam 17 éves, és már árva lettem. Apám nem taníttatott anyám halála után. Azért mégis sikerült tanítónak lennem, mert Gerencsér Ferenc nagybácsimék vállalták a tanítási költséget. Mint tanító 10 éven át legényemberként éltem.

Hogyan estem fogságba?
Március közepe táján Újdörögdön voltunk. Itt Fekete Pál százados volt a parancsnokom. Helyes, intelligens, katonás, soproni ember volt. Itt harcokban nem volt részem, de nagy légitámadásokat kaptunk. Persze hátam mögött hagytam már ekkor a Temesvártól idáig tartó harcokat. Nagyon emlékezetes maradt a Kiskunfélegyháza-algyői híd felrobbantása, a kecskeméti harcok, a Lajosmizse felé való vonulás, a balatonedericsi, a lajoskomáromi harcok, aknák tüze, Sárbogárd, Cece poklai, majd a székesfehérvári repülő robbantásának szemlélete.
A háború kimenetele nem volt kétséges. Sok, drága, magyar vér folyt ki hiába. Németország sorsa megpecsételődött akkor, amikor Sztálingrádot feladta. Velem együtt sokan inkább a németek ellen, mint az oroszok ellen harcoltak volna. Sokan vártuk is az alkalmat, és ez a magyarázata annak, hogy nagy örömmel fogadtuk Horthy kiáltványát 1944. október 15-én. Ekkor én a csongrádi műút torkolatánál Gátér község egyik tanyáján voltam Szirmay százados zászlóalj parancsnoksága mellett, mint zászlóalj segédtiszt. De sajnos ez a puccs sem sikerült. Vártam az alkalmat, hogy mikor állhatok át. Már korábban kijelentettem, hogy én a németekkel nem harcolok.
A 20. Hadosztály 3/I. zászlóalj 1945. Április 2-án feladatul kapta, hogy Károlyfa-Királyfalva határában védelemre rendezkedjen be Fekete Pál százados zászlóalj parancsnoksága alatt. Én főhadnagyi rangban zászlóalj segédtiszt voltam ekkor. Velem voltak Szelestéről Asbóth Bandi és Asbóth László iskolaigazgató, akik könyörögve kérték annak idején, hogy hadd vonuljanak be katonának. Ezt találtam első és utolsó alkalomnak, hogy a régi átállási tervemet keresztül vigyem. E gondolatommal egyetértett Dr. Vencel István zászlós orvos. Vele együtt terveztük ki a szökést. Egy vend családnál laktunk ekkor, akik tervünknek keresztülvitelét tanácsaikkal elősegítették. Tervünkhöz csatlakozott Zsáky Mátyás főhadnagy is, az egész nehézfegyver századával együtt. Dr. Vencelnek és nekem már civil ruhám is volt. Egész nap tájékozódtam a határon. Egy magaslaton voltam, és onnan érdeklődtem az egyes templomtornyok iránt, hogy tudjam, merre is kell menni. Április 3-án Fekete Pál százados valahogyan megérezte, hogy mi mivel foglalatoskodunk. Magához hivatott, és lelkileg erősíteni akart, hogy ne búslakodjam. Nagyon bántott, hogy nem lehetek a családom mellett, amikor a legjobban kellene. Esős este lett. A szökési terv kész volt. Zsáky főhadnagy egy oroszul tudó embert átküldött az oroszokhoz, hogy beszéljen az orosz parancsnoksággal szökési, azaz átállási tervünkről. A legénység is tudta, hogy az éj folyamán változás lesz. Mindenki csak félálomra hajtotta le a fejét, mi pedig, lüktető szívvel vártuk a hírnök jöttét, aki kb. 22 óra tájban meg is érkezett. Megtalálta az orosz parancsnokságot. Egy orosz százados igen nagy szeretettel fogadta hírnökünket, akit cigarettával is megkínált. A hírnök előadása után, adott az orosz százados egy írást, hogy örömmel fogadja a magyarokat. Jöjjön át két tiszt, akivel megbeszéli a részleteket. Zsáky főhadnagy és Gyulai el is indultak, hogy a diplomáciai összeköttetést felvegyék az orosz parancsnoksággal. Nagy volt az izgalom az éjszakában. Mi lesz a sorsunk, ha nem sikerül. Lesz hadbíróság, kivégzés, ez a szökevények sorsa, ha viszont szökés közben az orosz valami rosszat sejt a szándékunkban, lövetni fog ránk. Erre a magyar részről is lőni fognak. Két tűz közé szorulunk, is megdöglünk. Mi lesz? Fekete Pál százados 23 óra 30 perckor a zászlóalj parancsnokságon kezembe adja a másnapi visszavonulás vázlatát. Borzalmas érzések mellett kellett megjátszanom, hogy a legkisebb gyanút se keltsem terveinkről.
Ekkor már tudtam, hogy mi német honba nem megyünk, megyünk az orosz hadállás felé. E közben nagy puskatüzelést lehetett hallani. Féltem, hogy vagy a sajátunk, vagy az orosz tüzelt a békedelegációra. Nagyon kínosan teltek a percek, órák. Az eső jól esett. Legényemmel Ferenci Lajos nagypiriti lakossal előkészítettük a szökési csomagot. Lefeküdtem ruhástól. Minden kis hangra felfigyeltem. A zászlóaljparancsnok keresi a nehézfegyver századparancsnokát, aki követségben van az oroszoknál. Nem találja sehol. A lovak szabadon járnak az udvaron. A legénység érdeklődik az indulás felöl. Éjfél után 3 óra tájban visszajön Zsáky főhadnagy, és Gyulai. Kezükben írás, hogy mehetünk. Hamarosan kellett dönteni, mert a virradat is közeledett. Mindnyájan vettük a felszerelést. A legénységet értesítettük az indulásról. Nagy vállalkozás. Két tűzvonalon átmenni. Ha a sajátunk észrevesz tüzelni fog ránk. Erre tüzelni fog az orosz is, gondolván: be akartuk csapni. Két tűz közé kerülni, egyenlő a halállal. Életem egyik legizgalmasabb percei voltak.
Majd egy század gyülekezett össze. Indulunk nagy rendben 7 tiszt, 100 főnyi legénység. Tekervényes utakon át, kikerülve saját vonalunkat, figyelve a csendre meneteltünk. Már tovább mentünk a sajátunkon. Most hátba ne lőjenek. Egy patakon át lefektetett pallón megyünk át egyenként. Csend van mindenütt. Hamarosan odaérünk az orosz parancsnokságra. E közben Zsáky főhadnagy elmondja, hogy egy szalmatetős házban találta meg őket. Túlzsúfoltan fekve, állva, ülve voltak a szobában. Egy lámpa pislákolt az asztal alatt. Igen barátságosan fogadtak. Cigarettával kedveskedtek. Majd egy közönséges iskolai atlaszt vett elő az orosz százados, és azon kért tájékoztatást, hogy hol vannak.
Ballagtunk. Egyszer csak: sztoj! Egy orosz őr tartoztatott fel bennünket. Kiáltjuk feléje, hogy magyarszki. Dobre, válaszolja, és int, hogy menjünk. Leírhatatlan érzések vettek körül. Sok hülye német és nyilas propaganda teljesen megtévesztette az embert. Minden orosz örült nekünk magyaroknak, de keresték a németeket. Nem bántottak bennünket. Jöttek, néztek bennünket, mint nagy látványt, már furcsának véltem, hogy az orosz százados nem jött üdvözlésünkre. Rövid idő után kérték, hogy a fegyvereinket tegyük le. Tőlem elvették a pisztolyt, látcsövet. Megígérték, hogy magyar állásra nem lőnek, csak a németekre, azon oknál fogva, mert az ottmaradt magyarok is át akarnak jönni.
Amikor az orosz századosnál leszedték, ami leszedhető volt; pisztolyt, távcsövet, térképeket, akkor tovább kisetek bennünket az ezredparancsnokságra. Ugyanis azzal hitegettek bennünket, hogy kapunk írást, „piszágy”-ot, és „domó”, haza megyünk. Nem is volt olyan szigorú, inkább laza a kíséret, hogy másra lehetett volna következtetni. Sőt meglepően udvarias a bánásmód. Akkor láttuk, és éreztük, hogy a nyilasok és a németek által öblös torokkal ordított orosz ellenes propaganda nem igaz. Az orosz ezredparancsnokságon nem is igen törődtek velünk. Egy ház udvarán a szalmakazal tövében telepítettek le bennünket. A délelőtt folyamán jött negyven csendőr, elegánsan, csinosan, valamennyinek kerékpárja van. Mivel oly csinosak voltak valamennyiüket tiszteknek nézték, és ezért tiszti kíséretet is kaptak, mondván, tiszteket csak tiszt kísérhet. Természetesen ez a pünkösdi királyság nem tartott sokáig, mert amikor az oroszok megtudták, hogy zsandárok, más lett a sorsuk.
A szalmakazaltól hamarosan tovább vittek bennünket. Tekervényes utakon át, dombra fel, völgybe le. Négy orosz, tolmács útján tudatja velünk, hogy motozás lesz, hogy ne legyen nálunk fegyver, lőszer. Nagy izgatottsággal állunk elébe. Sorozatosan vették el az órákat, ami hihetetlen közkedvelt zsákmány volt, de csak az, amelyik ment, mert ha állt, szemétbe került, eldobtak. Volt orosz, amelyiknek a karjára három, négy óra is volt rácsatolva, és egyenként hallgatta őket. Amelyik nem ment a fogával rágta le és kiköpte. Bizony a legszebb svájci órát is, ha lejárt, nem húzta fel, hanem összetörte. Mutattuk, hogy húzza fel. Húzza-húzza, míg végre egyet kattant, és nincs tovább, a rugó, elszakadt. A fogával fogta meg, és leszabta a karjáról. Borzalmas volt még nézni is, ezt a brutális vadságot és butaságot. Ezeknek lettem én foglya?,- gondolkodtam el. Kést, pénzt, borotvát, aranygyűrűt vettek el, a csizmát kicserélték, ruhát cseréltek ruháért. A következő motozásnál, kb. 1200 pengőt vettek el tőlem. Szegény lettem mindjárt. Egyéb elvehető dolgaimat jól rejtettem. Féltettem doxa órámat, amit sikerült elrejteni a tapogató kezek elől.
Innen hosszú tekervényes út után elvittek bennünket a hadosztály parancsnokságra, azzal az ígérettel, hogy ott kapunk írást. Zsáky főhadnagyot tényleg hivatják is. Majd egy fél óra elteltével jön vissza. Van-e írás? Igen van! Az volt igazolva, hogy önként jöttünk át fegyverekkel együtt, és kihallgatás után engedjenek minket haza. Némileg ki voltunk elégítve. De hol lesz az igazoltatás? Majd oda is elvezetnek bennünket. Az első orrba vágást akkor kaptuk, amikor meneteltünk egy domb alatt egy orosz fogatolt oszlop mellett. Örömmel újságoltuk, hogy megyünk haza. Erre az oroszok közül egy magyarul visszaszól, na-na! Egy másik részeg orosz kiáltotta, „davaj Szibéria roboti!” Ezen az éjjelen egy pajtában aludtunk meg. Nagyon meglepett a vend nép irántunk való szeretete. Ez a terület ugyanis vend volt. Ennivalót hordtak nekünk, igen megbecsültek bennünket. Ugyan az egyik vend ember elárulta, hogy nem tudja, hogy a szerbekhez, vagy a magyarokhoz csatolják-e őket, így kétkulacsos volt a magatartásuk. Ennivalót kaptunk. Két nap után, április 7-én elvittek bennünket Őrihódosra. Itt névjegyzéket készítettek rólunk. Miután a létszám állandóan emelkedett, itt már közel nyolcszáz fő legénység, és huszonnégy tiszt volt együtt. Az elszállásolás nagyon lehangoló volt. Egy krumplis pincébe hajtottak bennünket, ahol krumpli volt a fekvőhely. Az ajtót pedig lezárták. Nagyon éhesek voltunk. A pince egyik sarkában kerékrépát találtunk, fenséges eledelként csillapította az éhségünket.
Áprilisi 9-én 50 km-t meneteltünk Ságodra. Itt mar rettenetes tömeg volt együtt. Itt sem lehetett hallani, hogy mi lesz velünk. Általában az a hír volt, hogy igazoltatnak bennünket és küldenek haza. Így nem is gondoltunk szökésre. Borzalmas bűz, piszok és tetű uralkodott ebben a gyűjtőtáborban. Innen csak minél előbb elmenni. Reggel úgy hallottam, hogy kétezer fő elmegy. Így én is jelentkeztem, hogy tovább megyek. Enni, az nincs semmi, nem kapunk. Az 1 000 tiszt közül már egy századnyi törzstiszt is volt.
Április 10-én fáradtan érkeztünk Batyk község mellé egy gabonaraktárba. Itt is bő alkalom kínálkozott a szökésre. A civilek szerint az érintett falvakból vittek el embereket, de méh haza nem jött senki. Beszéltek Dálnoki hadseregről, hogy majd oda lehet jelentkezni. Megszökésre nem gondolt senki. Innen mentünk másnap tovább Jánosháza mellé egy lóhere földre. Az egész éjszakát itt töltöttük el. Nagyon éhes voltam. Krumplim volt. Tüzet raktam, és főztem egy csajka krumplit. Jánosházaiaktól érdeklődtünk ki jött már haza? Vagy mit tudnak a sorsukról. A válasz nagyon mellbe ütött. Nem jött haza senki sem. Azt beszélik, hogy Fehérvárott lesz az igazoltatás. Mindig beljebb, mindig távolabb az országból. Fogkefém ugyan van, de fogmosáshoz vizet szerezni fogalom.

Április 12-én a lóhereföldről tovább mentünk Jánosháza mellé egy magtárba. Itt kb.21 000 ember szorongott már. Gabona volt a fekvőhelyünk. Itt találkoztam dr. Szollár László keszthelyi ügyvéddel. Még itt sem tudtuk a jövőnkről semmit.
Április 16-án Felsőbüki Nagy Pál majorjából elmentünk Intapusztára. Gyönyörű major. Itt is egy magtárba helyeztek el bennünket. Már szalmát is kaptunk fekvőaljnak. Mielőtt eljöttünk jó alkalom lett volna a szökésre, mert Celldömölkön áthoztak bennünket. Az utcán rengeteg civil volt, csak el kellett volna vegyülni köztük. Nem lett volna teljes a lep, ha nem zabrálnak meg bennünket. Nagyon jó fogás volt, egyik-másiknál aranyóra, ezüst róka, ruhaszövet, borotva, és ki tudná felsorolni, hogy kitől mit vettek el. Egy úrnál 100 000 pengő volt, amit természetesen elvettek. Helyette írást adtak az oroszok, amelynek a tartalma a következő volt: Közétkezés céljára önként leadott összeget köszönettel fogadjuk. Nagyon feltettem a doxa órámat, és a jegygyűrűmet. A gyűrűt a lábam közé rejtettem el, cérnával a herezacskóm mögé kötöttem, az órámat pedig a köpenyem dragonyába varrtam bele. Szerencsésen megúsztam ezt a zabrálást is. A kosztunk egyhangú. Bab, borsó keverék, kevés hússal. Néha kapunk 5-6 cigarettára való dohányt. Mosakodási, és víz beszerzési lehetőség kielégítő.
Április 19-én reggel találkoztam Kozák Ferenc sárvári igazgató tanítóval. Nagyon megtört volt ekkor. Itt van Kocsis Zoltán állatorvos, rábasömjéni lakos is. Az intapusztai élet, majdnem két hétig tartott. Már itt is szeges drótkerítés vett körül bennünket, és fegyveres orosz őrök cirkálnak a kerítés mellett. Ebben a táborban 10-15 ezer ember volt szorongatott helyzetben. Nem akartuk elhinni, hogy minket Oroszországba akarnak kivinni. Hallottuk, hogy WC-t kell csinálni a celldömölki állomáson a vagonokba. Nyilvánvaló volt, hogy csak emberek számára készülhet az a kb. 25x25 cm-es nyílás. Persze mi álltattuk magunkat, hogy nem a mi számunkra készítik, az ukránokat szállítják haza. Mindenki a magyar bizottságról, Dálnoki vörös hadseregéről beszélt.
A beszivárgó hírek szerint magyar bizottság van Székesfehérváron. A tiszteknek Budapesten a Karoly laktanyában van az igazoltatás. Bár azt is hallottuk, hogy még senki sem jött vissza, mint leigazolt. Csak jóhiszeműen néztük a jövőt.

Útban az ismeretlen felé
Április 27-én elérkezett a végzet. Reggel kezdődött orvosi vizsgálattal, majd a major előtti térre tereltek ki bennünket, ahol kb. a nyolcadik zabrálást hajtották végre rajtam. Ekkor vették el a jó tájolómat is, amit nagyon sajnáltam. Egy gyenge ebédet is kaptunk, ami kevés kis bablevesből állott. Elosztottak bennünket negyvenesével. Egy vagonba negyven fő került. Tizenöt óra körül megindultunk szuronyos őrök kíséretében Celldömölk felé. Hova visznek? Székesfehérvárra? Budapestre? Találgattunk. Teljes a titokzatosság az oroszok között. Celldömölk déli részen találkoztunk civilekkel, akiktől érdeklődve megtudtuk, hogy még senki sem jött vissza, akiket elvittek az oroszok, és naponta indul egy-egy szerelvény. A hangulat teljesen letört. Mi, 2200-an mind tisztek voltunk. Megkaptuk a vagonunkat. Szorosnak bizonyult a vagon negyven főnek. Egy kevés szalma volt alomnak elterítve. Egy hordó van a vagonban víznek, de egyelőre víz nélkül. Elhelyezkedtünk. A legkellemetlenebb pillanat volt, amikor a vagon ajtaját a „davaj” behúzta, sötét lett egyszerre. Lehetett hallani a vagonkallantyúnak a csukódását a lakat csattanását.
Fegyházzá vált a vagonélet. Mindjárt kevés lett a levegő, hamarosan borzalmas emberi bűz kezdett terjengeni. A vagon hossza 8 m, szelessége 2 m, magassága 2,5 m, köbtartalma 40 m3. Mi jutott ebből egy embernek?
A szomjúság is gyötörni kezdett. Este lett. Vártuk az indulást. Indulás előtt próbáltunk lefeküdni. Kinyújtózkodásról szó sem lehetett. De így sem jutott mindenkinek fekvőhely. Állás csak annyi volt, hogy az ember a lábat egy centire sem tudta már tovább tenni, elhelyezkedni. Kínlódás és nyomor volt az egész. A gyengébb idegzetűek kiabáltak, - ne feküdj rám! Ne rakd rám a lábadat! Ne rúgj fejbe! stb., és cifrábbnál cifrább ordítások. Végre egy nagy rántás a vagonon, és indul a szerelvény. Vacsorát nem kaptunk. És vizet sem kaptunk a hordóba. Irány Pápa. Reggel lett. Nem maradtunk Budapesten sem. A vagonban való élés már nagyon kellemetlen kezdett lenni. A melegség, a vízhiány, a helyszűke, az éhség okozott állandóan elviselhetetlenséget, iszonyú fájdalmat. Az állomásokon itt-ott kaptunk a kulacsba vizet, sőt még néha ételt is a civilektől. A WC lyukon kellett felvenni az élelmet, adományt, amit a civil adott, és hol az adományt, hol az adakozó lett szaros. De ez csak először volt kellemetlen, és borzalmas, később már megszokottá vált. Budapestet elhagytuk. Sokan a vérhas előjeleit mutatták, de volt ennél súlyosabb betegség is; a kiütéses tífusz, mert a tetű elszaporodott köztünk, honaljban, lábközépben. Csakhamar már a magyar rónán haladtunk.
Május 3-án Szegeden voltunk. A vagonban 5-6 tiszt volt szegedi. Csakhamar értesítettek hozzátartozóikat, akik a hírek után futva rohantak ki az állomásra. Csomagot is hoztak magukkal. A hírek szerint Temesváron van a bizottság. Nehéz búcsúzás után elindult a gőzös Temesvár felé. Amint szerb területre értünk az ott lakok ellenséges hangulatot mutattak velünk szemben. A szerb gyerekek kavicsokkal dobálták a vagonunkat. Temesvárt is elhagytuk. A vagonban folyt az optimisták, és a pesszimisták csatája. Mindenütt, ahol a vonat megállt, kérdések egész özönét zúdítottuk azokra, akik szóba álltak velünk. Ment-e erre már szerelvény foglyokkal? Igen ment, naponta kettő-három, volt a válasz. Hová vitték őket? Nem tudjuk. Romániába, Ploesti felé. Voltak, akik az egész magyar nemzet kitelepítését, a családok szétzüllesztését jósolták meg. Ugyanis fiatalt, öreget, beteget egyaránt szállított az orosz ekkor, sőt még nőket is. Egyetlen egyszer engedtek leszállni bennünket öt percre.
A tetű nagyon kezdett csípni. Beteg lett köztünk egy fogoly, aki vérhas gyanús lett. Egy idősebb úr az őrültségnek a jeleit mutatta. Leírhatatlan szorongattatás közepette lehetett elvégezni a WC szükségletet, nem is szólva éjjel, amikor közvetlen a lyuk mellett is kellett valakinek feküdni, ha jól célzott, akkor csak kiment a zöme, de aki csak melléje tudott végezni, a dolog végeztével, a kezével igyekezett kiseperni az ürüléket. Hol mosott kezet? Sehol. Aki a lyuk mellett feküdt ordított. Ne mellé!
Meglepő volt a románoknak velünk való szimpátiája. Mindenütt vizet hordtak a kulacsokba, cigarettát adtak, élelmet is hoztak. A koszt kielégítő volt. Reggel kaptunk feketekávét, estefelé pedig valami babot, némi kis hússal. Kenyeret pedig 40-50 dekát. Bukaresten át Ploesti felé megy a vonatunk. Északkeletre. A Kárpátok bércei felé közeledünk. Foksányban 1945. május 8-a előtt egy-két nappal, útközben éjszaka durrogattak a davajok, és ordítottak: „Vojna kaput! Vojna kaput!” A háborúnak vége, és a betöltött tárokat engedték szabadjára, ami irtózatos félelmet okozott a lelakatolt marhavagonokban.

Foksányban
Tizenhárom napi utazás és vagonélet után május 8-án 2000 tiszt megérkezett Foksányba. Piros zászlókkal, vörös csillaggal, erősen dekorált díszes kapun vittek át bennünket. Zene szólt a kapu előtt. Magyar cigányzenekar húzta a csárdásokat. Fertőtlenítés céljából eltereltek bennünket egy drótkerítéses területre. Erre már nagy szükség volt, mert a tetvek nagyon elszaporodtak. Fertőtlenítés után megkaptuk a lakosztályunkat. Fabarakkok voltak a házak. A láger főterén színpadi állvány.
Érkezés után a tábor legénységi részleg öregjeit, betegeit hazaszállították. Napjában kétszer kapunk meleg ételt. A fő étel a krumpli, most már fogytán van, helyette van bab, borsó, és van burizs is. Mindegyiket leves formájában kapjuk, rántás nélkül. A só is hiányzik néha belőle. Reggel öt órakor kapunk először. Megalakulunk 100 fős csoportokba. Három nagy kondérból hat fő osztja az ételt kb. 5-6 dl-es nyeles konzervdobozzal. Elvileg fejenként napi 60 dkg kenyér járna, de a gyakorlatban nem jut 40-50 dkg-nál több. Nem sok. 100 főre adnak 8-9 db kenyeret. Ezen kell osztozkodni. Legizgalmasabb időszak ebben a tábori életben, ennek az elosztása. Délben csak ebédidő van, de enni nem kapunk. Aki hagyott egy kis kenyeret, az azt majszolja. Délután kapunk 3 db kockacukrot, egy evőkanál mahorkát, majd ismételten jön a kenyérosztás a maga ceremóniájával, és a vacsora kiosztás. E műveletek órákat vesznek igénybe.
A táborban 16000-20000 fogoly volt. Pár nap után a szomszédos táborba kerültünk, ami külsőleg nem mutatott oly szép küllemet. Nagy-nagy autógarázs lehetett valamikor. Itt 2300 tisztet helyeztek el. Itt is a kétemeletes priccseken, mint a heringek, olyan szorosan voltunk elhelyezve. Csak oldalt lehetett feküdni, mert ha hanyatt akartam feküdni, akkor a szomszéd vállaira kellett feküdnöm. Bocsánatot kérek, de az ember nemi része a szomszéd fenekébe ért. Három férőhelyre 6 főt tettek. Ha az egyik felünk alváskor elfáradt, akkor vezényszóra az egész sornak fordulnia kellett.
Foksányban a nappalok forrók. Nagyon forrók. A nap meggondolatlanul ontja tüzes melegét, erre a táborra. Nincs hova menekülni a nap elől. Csak homok van, a szél felkapja, és valahol lerakja. Szélben tiszta Szahara. Nincs egy fa sem az udvaron, egy szikra árnyék sincs. Pusztaság képét mutatja az egész tábor. A mellettünk lévő orosz katona kórháznak nagyon szép lombos fái vannak. Egész nap nagy a mozgás a tábor területén. Van itt egy péksütöde, ahol naponta ezernél több kenyeret megsütnek. Van kovács, cipész, asztalos műhely is, ahol a tábor részére dolgoznak. Van egy bunker is a táborban. Ez a földbe ásott helyiség, ami úgy néz ki, mint valami krumpli verem. Ennek azok a lakói, akik a tábor fegyelmi szabályait nem tartják be. A konyha érdekel talán legjobban mindenkit. Nagy az étkeztetés itt, hiszen van úgy, amikor 5-6000 ember éhes gyomrát kell csillapítani. Egy tál étel van. Krumplileves reggel. Nem volt víz, egy napra fel liter vizet adtak ivásra harmincöt fokos melegben. Nem volt csap, ismeretlen volt a szappan.
De, hogy miként nézett ki az illemhely? Latrinának hívták A pöcegödör egy 10 m hosszú, öt méter széles, három-négy méter mély gödör, amelynek a tetején hosszant és keresztbe úgy van rajta a deszka, hogy köztük kb. 30x30-as nyílás van. Ezen a latrinán kb. ötven fő egyszerre végezheti a dolgát. Nem ritka eset, hogy egy jó hasmenéses a szomszédját piszkítja le. Ha egy kicsit magasabbra emeli fel a fenekét, hát a háta mögöttinek a gatyájába talál bele. Ilyenkor nagy a lovagiasság, nagy bocsánatkérések mellett, kölcsönösen tisztogatják egymást. Persze nincs gatyaváltás, fürdés, megszárad a testén. Ami borzalmas volt a látványon kiül, nem volt semmi papír. Már sokan csodálatos módon végzik el az utolsó mozzanatokat, kezükkel törlik ki a feneküket. A WC-n általában mindenki híg folyós ürülést végzett, amikor illik kellő utómunkálatokat elvégezni, de mivel. Bizony nem volt a húszezer embernek egy tenyérnyi papirosa sem, hát akkor jött a tenyér. Azt pedig a homokban megfürdettük, amíg csak a szag el nem távozott. Újszerű az éjjeli szükséglet elvégzése is. Ez külön szám a hadifogoly számára. Mivel a nagy WC-re nem szabad éjjel kimenni, minden barakk ajtaja mellett elhelyeznek egy benzines hordót. A hordó mellett van egy szék, arra felállva kell a hordóba a nagydolgot elvégezni. Az igények a béka feneke alá estek. Egyik nap lisztet raktam le a kocsiról, kb. 30-40 zsákot. Egy zsák súlya 50 kg volt, a raktárba kellett behordani. Egy darab kenyeret kaptam érte, és itt megszereztem a tábor legnagyobb valutáját is, a WC papírt. Egy lisztes zsákot szereztem, s azt kellő nagyságra felvagdaltam, ötösével csomagolva, kaptam érte dohányt, a dohányért kenyeret.
Hajnal négy órakor volt a kelés, ötösével sorakoztunk. Jött a megszámlálás a davaj eljutott néha százig, de ha nem, akkor újra és ismetelten elölről kezdte. Voltunk vagy három-négyezren csak a mi barakkunkban, ami valaha hatalmas garázs lehetett és most ide háromszoros deszka priccset állítottak be, sima deszka, semmi alul. Takarózni nem kellett, mert nyári kánikula volt, és a zárt barakk áttüzesedett. Az egymás fölötti távolság csak ülést engedett, állni nem lehetett.
Óriási bűz keletkezett hamarosan az ajtókkal lezárt barakkokban, hiszen levegő mozdulatlanul állt, szellőzés ismeretlen volt. Oly szűkre volt szabva egy ember fekhelye, hogy még vállszélességet sem szabtak ki, csak vállon feküdve, tehát oldalra fordulva lehetett elnyújtózkodni. Ha a szomszédom a bal vállára akart feküdni, akkor nem csak nekem, de az egész sornak a bal vállára kellett fordulni, mert ellenkező esetben belelehelt a számba, sőt ha náthás volt beleköpött a számba. Szavazás útján egy fektető bizottságot alakítottunk, aki nyilvántartotta napi fekvés irányát, azaz melyik vallon fekvést, és hangosan adta ki a parancsot, mindenki a jobb vállára feküdjön, amit egy bizonyos idő után ismét parancsra változtattunk. Tekintettel, hogy meleg volt a legkevesebb ruhát hagytuk magunkon, azt lehet mondani meztelenek voltunk. A szomszédom feneke felém domborodott, és ha nem vigyáztam az én szemérmes testem, az Áron vesszeje, a szomszédom fenekébe ért.
Mivel is töltöttük az időnket a lágerben reggeltől estig? Ébresztő 3 és 4 óra között volt. Ekkor borzalmas nyüzsgés-forgás, egymás lökdösése, káromkodás, állati felordítások, jajveszékelések. Agy bevetésről nem volt szó, csak egy kis fejrészigazításról. Máris hallottuk a bődületes állati biztatást odakinn, sztrojszja! – sorakozó ötösével. Az első napokban megalakították a századot, és annak kijelölték a parancsnokát. Mi egy századost, Bozóki századost neveztük ki parancsnoknak. Hét, nyolc órára egyeztette az orosz a tábor létszámát. Mi csak álltunk, bámultunk, tipródtunk és vártuk a befejezést. Így ment ez napról-napra. Mosakodásról szó sem lehetett, víz nem volt a környéken. Jött a reggeli osztás. Három-négy helyen osztották a reggelit. Nagy benzines hordók voltak a kondérok, szabványos merítőkanál a mérce, legtöbbször krumpli, tea volt a reggeli. Nagy öröm volt, amikor a sorrendben nem az elsők voltunk a faszulásban. Akkor már a kondérnak a harmadában volt a leves és bizony volt eset, amikor sűrűbb volt a fölséges reggeli. Egy rosszul sikerült merítés után korgó gyomorral kellett befejezni a reggelit. Ahogyan befejeztük az evést már jött is a kenyérosztás. Egy raj tíz főből állott. Egy szakasz harminc embert tett ki. A kenyéradag napi hatvan deka volt. Volt, hogy egyszerre kaptuk meg, és a gyengébb jellemű foglyok ilyenkor egyszerre megették mind, és nézhették a napot. És volt szerencsétlen hadifogoly is, ahogyan megkapta a kenyeret, már árulta is cigarettáért, mahorkáért. Inkább dohányzott, de nem evett, de meddig. Örök álmukat alusszák valahol egy tömegsírban mésztejjel leöntve. Megkapta a szakasz kijelölt bizalmija a kenyeret. Jöttek a rajok, a tíz főre járó részt átvették. Egy egész kenyér két kilo súlyú, téglatest formájú volt. Kezdődött a tervezés, hány kenyér van, hány felé kell vágni, mekkorák legyenek a darabkák, hiszen mérleg nincsen csak a szemmérték. A hozzátartozó harminc fő távolról szemlélte a kenyérvagdosást. Amikor annyi darabocska megszületett, szépen sorban kirakva, jól szemlélhető módra, akkor kb. két kijelölt felülbíráló odamehetett és szemmel végig mérte a darabokat. Ha úgy látta, hogy valamelyik kenyérke nagyobb a másiknál, akkor utasította az osztókat, hogy abból le kell vágni egy darabot, és ahhoz ragasztani kell. Így sem volt persze mindig mindenkor megelégedett ember. Ahogyan végig ért ez a ceremónia, ami már kb. kilenc és tíz órára járt az idő, jött a cukorosztás. Ugyanis a genfi egyezmény alapján minden hadifogoly számára biztosítani kell a tizenöt gramm cukor fejadagot. Kezdődött a cirkusz elölről, úgymint a kenyérosztásnál. Felvétel, osztó bizottság, felülbíráló bizottság, sorrendi beosztás. Legtöbbször kristálycukor volt, és sokszor csak bar kristályon volt a veszekedés. Persze a nagy dohányosok ezt is dohányvalutára, piacra dobták. Jött a bazár, volt kiabálás, kenyeret adok cukorért, cukrot adok dohányért, én pedig jöttem, WC papírt adok kenyeret, cukorért, amíg a készletem tart. Víz is kell. A századok sorba álltak. Hoztuk a csajkánkat, akinek volt, legtöbbnek csak egy konzerv doboza volt, az volt a pohara. Lajtokból engedték a vizet, deszka csatornán, a davaj kb. négy decis merítővel mindenkinek adott vizet az edényébe és kész, be volt fejezve a napi ivás, mosakodás, és ruhamosási vízmennyiség. Sokat szenvedtünk a vízhiány miatt. Német őrmester volt a láger parancsnok. Nem volt öröm németekkel együtt lenni, mert minket, magyarokat utáltak, akik cserbe hagytuk őket – mondták ők. Itt láttam az első faliújságot, már dolgozott a hazug propaganda. Aztán jött az ebédosztás. Órákig sorakozni. A sorba már lábujjhegyre állva figyeltük az előttünk lévőket, és számítottuk, mire odaérünk a sűrűje marad-e, vagy sem. Volt a lágerben tábormise is vasárnap. Hiszen volt itt velünk hadifogoly pap is. Persze kivonult mindenki a misére, aki csak mozogni tudott. Talán a legborzalmasabb idő volt a takarodó. A davajok arra vártak, hogy minél előbb beterelhessenek bennünket a barakkba. Ekkor, ugyanis megszűnt a csellengés. Jött az éjjeli kálvária, bűz, állati nyomor. Itt volt Kozák Feri bácsi is, aki már idősebb lévén, bizony nehezebben bírta ezt a nyomort. Ahogyan a szép zománcos edényről lepattog idővel a zománc és csúnya lesz, ugyanúgy pattogott le itt az emberről az emberi érzés, a szeretet, az emberség.
Foksány volt a szenvedések purgatóriuma. Amikor az ember nem ihat, nem alhat, nem veszik emberszámba, amikor nincsenek jogai, éhezik, ki van szolgáltatva a legelvadultabb davajnak, azt tehet velem, amit akar, rúghat, üthet, eltűntethet, mi kell még? Itt még ismeretlen az anyakönyvi napló, az embert csak egy szám, mozgó baba, név nélkül, az ember még csak állatnak sem tekinthető, mert az nagyobb érték. Nem volt orvosi kezelés, nem volt egy aszpirin sem, jaj volt annak, aki valami bajjal jött ide. Mi jó azoknak, akik itthon hallhattak meg. Május és június hónapokat töltöttem ebben a halál lágerben.
Híre járt Foksányban, hogy fogoly szállítás lesz, sorakoznak a vagonok. Mindjobban erősödik a hír, hogy ezer jó munkást akarnak toborozni főleg szakembereket, mérnököket.

Útban Oroszország felé
1945. július 5-én meg sötét volt, amikor sorakozó, rengeteg számlálás, parancsnokok kijelölése, vagonparancsnokok. Ezer szegény magyar indul a nagy ismeretlen világba. Egyszer csak mozog a nagy embertömeg, indul az eleje, a kapunál ismét számlálás. Nem reggelizünk? Éhesek vagyunk... Hol a napi kenyér, cukor, sem vizünk, hát mi lesz itt? Majd a vagonban megkapjuk– volt a válasz. Foksány vasútállomáson 8 órakor ismét vagonba raktak bennünket. Kilencvennégyen vagyunk egy marhavagonban. Bozóki százados vagonjába kerültem és igyekeztem felsőpriccsre kerülni, mégpedig a vagon belső falához. Én a priccsen kaptam helyet. A sok rémhír után tényleg elindultunk, elhagytuk a Foksány tábort sőt még a nap is bevált. Minden civil élet képzeletet túlszárnyaló, idegekre ható ez az utazás. A zsúfoltság, a hőség, a bűz, a vízhiány, a zárt helyiség minden átka, a vizelés és a nagy szükséglet elvégzésének a korlátozott lehetősége, a piszok, a tetű, sok minden, ami még az emberi életnek felmorzsolója csak lehet, utunk kísérője, és a legvastagabb idegek is kócosodni kezdenek ennyi megpróbáltatásra. Az már nem vitás, hogy Oroszhonba megyünk. Állítólag vasút- és útépítéshez. Borzalmas a hőség a vagonban. Az ivóvíz sokszor aranyat ért. Esővízzel oltottam néha a szomjamat. Az ablak rácsán egy kicsit kidugtam a csajka sarkát, amikor esett az eső, és valami kevés vizet fel tudtam fogni Éreztem a víz hatását, annak nagyszerűségét, melegség öntötte lelkemet, víz-víz. Amikor egy decit mohón vittem a számhoz, nem számítva, hogy az piszkos, a vagon tetején járkált az őr, por szemét, víz és semmi már.
A gyorsaság megfelelt egy vicinális vonat sebességének. Vizet is adtak, kb. három decit, adtak napi másfél deka cukrot és vacsorát, ami valami teaféle, káposzta, vagy krumpli. Több helyen megállt a szerelvényünk, és ha elkaptunk egy-egy állomás nevét, a köztünk lévő Princz Gyula nagy földrajzos segítségével, akinek az apja Pécsen volt földrajzszakos egyetemi tanár, és a fia is sokat tanult az apjától, raktuk össze a mozaikokat, hol és merre járhatunk. Egybevágó vélemény volt, hogy a szerelvényünk délre tart. De hova? Pár nap múlva a tetűk kezdték a vérünket lakmározni. Talán tíz nap elteltével óriási folyó felett nyikorgott a vonat kereke, voltak, akik felismerték a Volgát. Nem kellett már félni a megszökéstől, vagy a civilek támadásától. Már jobban engedték a vagon ablakán is a drótok között hézagot nyitni.
Végtelenbe nyúló erdők, és mezők mindenütt. A földek, krumplival vannak ültetve, illetve kukoricával napraforgóval, gabonával vannak bevetve. Útirányunk: Csernovitz, Zsmerinka, Venica, július 9-én Kiev, július 10-en Karkov, július 11-én Osztrovoszk, július 14-én Penza, július 16-án a Volga.

Már tizennégy napja utazunk, mikorra megáll ismét a szerelvényünk. Többórai várakozás után nyílik a vagon ajtaja, pasli davaj, jön a fülsértő kiabálás. A poggyászom egy katonai köpeny, meg egy üres hátizsák. A kirakodóhelyen már gyülekeztek a civilek, gyerekek, hangosan csúfolódtak, pfuj nyemci. Németeknek néztek bennünket. Ötösével sorba állítottak, davaj pasli. Megindult a himbálódzó oszlop. Valami erdőbe értünk s a homályból valami féle sátortábornak a körvonala tárultak elénk, a tábor.

Szverdlovsz, alias Jekatyerinburg
Tizenhét napi utazás után 1945. július 17-én érkeztünk meg Szverdlovszkba, a hatalmas gyárvárossá fejlődött hajdani cári nyaralóhelyre, amit hajdan Jekatyeringburgnak hívtak, és Katalin cárnő híres medve vadászati helye volt. Itt mindenki deportált, azaz idetelepített volt. Itt találkoztam azzal az ukrán paraszttal, aki sírva beszélte el, hogy már hat éve nem mehetett haza. Ide deportáltak, mert nem írta alá a „piszágy”-ot, azaz nem adta le önként a földjét és a teheneit. Újdonságként hallgattam ezt. Itt már sarki fény van. Az éjszaka világos, nyugaton az északi égbolt olyan, mintha a nap kelni akarna. Ha nem hadifoglyok, hanem turisták lennénk, tán még gyönyörködni is tudnánk. Itt csak három hónap a tavasz és a nyár együtt, és szeptember 10-e körül elkezd fagyni és havazni, és a fagy május elsejéig tart.

A tábor
Szibéria nyugati, az Ural keleti részén, egy erdő közepén a várostól kb. 30 km-re telepítették a sátortábort. Erdő, erdő mindenütt. Hatalmas fenyves, és nyíres koszorúzza a hadifogolytáborunkat. Angol duplafalu ponyvasátorban vagyunk elhelyezve, 80 fő van egy sátorban. Teljesen elhagyott hely. A sátrak, amint megállapítottam amerikai sátrak voltak, dupla oldallal, télen fűteni is lehetett volna benne. Valami priccs volt itt is, takarót is kaptunk. Megszűnt a hering szorosság. Nagyon eltetvesedtünk. A tetveket aztán egy szép napon a fertőtlenítőben kivégeztük. Nem volt ez fürdő csak kinevezték fürdőnek. Szoba és szoba, mégpedig nagyszoba, cementes és több sámedli forma, azokon egy-egy mosdótál víz volt, meleg víz, úgy emlékszem, valami kis darab szappant is adtak. Az egyik szobában teljesen pucérra kellett vetkőzni, az összes ruhadarabokat összekötni, lehetőleg úgy, hogy mindenki felismerje a magáét, és akkor beadtuk egy ablakon. Ott pedig hol száraz, hol nedves gőzben száz fokon sütögették pirosra a tetveket, poloskákat. Tény, hogy egy-két hétre mentesek voltunk a tetvektől. Ez a kis mosakodás nagyon jó volt.
Odakünn nyüzsög a tömeg, tuskót szed, parkosít, díszit. Rengeteg a szúnyog, mint a méhesben a méhek, úgy zsongnak.
A koszt nagyon gyenge. Háromszor van evés, kimondottan forró víz. A menü három hónapig reggel, délben, este korpa. Három hónap után káposzta és kezdődött elölről a vetésforgó a konyhában. Hogy miben állott a korpaétkeztetés? A reggelihez kb. fél liter forró víz kellett, ebbe tettek kb. öt deka korpát. Délben ugyanennyi víz, akkor tíz deka korpa tette sűrűbbé, este ugyanúgy amint reggel volt. Kaptunk még teát is. Kaptunk amerikai konzervet. Művésznek kellett lenni az osztónak, mert egy főre nem jutott nagyobb kocka, mint egy kockacukor. Itt sem maradt el a zabrálás. Szenvedek az éhségtől. Állandóan víz, csak víz az étel. Ami tán táplál, az a kevés olajos hal, amit néha adnak, és napi 50-60 dkg kenyér. Cukrot és dohányt is ígértek, hogy adnak. Ígérettől már kövérek is lehetnénk, annyit és annyiszor ígértek. Nem kívánok vasárnapi ételt, csak korpát, és krumplit, és egy kis sót. Boldogságom teljes volna. A koszt később javult. A főeledel a hantolt zab, de már jól lehet lakni. Itt a táborban csak egy gondolat körül kering minden: koszt körül. Aki itt életben marad, az nyerte meg a háborút.
Reggel megkaptuk a levest 20 dkg kenyérrel. A leves egyszerű üres leves, meleg mosogatóvíz. Jön a napi nyolc óra kubik, munka a vasút építéshez.
Délben kapunk 12 gramm, esetleg másfél deka zsírt, 18 gramm amerikai konzervet, 20 dkg kenyeret.
Este leves, pár szem borsó, esetleg pár csőtészta, és valami sűrű hántolt zab, árpa, búza, és 20 dkg kenyér.
Voltak napok, amikor csak egyszer kaptam enni. Mindig éhes vagyok. A kenyér, orosz kenyér, rozs, árpa, zab keverék, nagyon nehéz tésztája van. Az első héten hat sírt ástunk meg, hat fejfát ültettünk a mindeneket elemésztő, és örökké magába záró Ural földjébe. Az Urálon túlról való megszökés egyenlő az öngyilkossággal. Jelentkeztek a vitaminhiányok a testünkön, feketés bőrfoltok jelentkeztek a lábszáron. Térdünk nehezebben hajlott, sokan tikvakságba estek. Panaszunkra úgy segítettek rajtunk, azaz akartak segíteni, nagy kondérokban az udvaron fenyőfa ágakból teát főztek és annak a levét kellett inni.

Erdőirtás, vasútépítés
A munkahelyünk nagyon szép helyen van, őserdő mélyén. Rengeteg a szúnyog. Volt egy genfi egyezmény, hogy tiszteket nem szabad fizikai munkára hajtani, kivéve, ha önként jelentkezik. Mi meg az ezerből felénél többen voltunk tisztek. A semmittevés kezdett nyomasztó lenni, volt olyan javaslatunk az oroszok felé, hogy vállalnánk valami munkát is. Az orosz kapva-kapott a mi kérésünkön. Kik akarnak dolgozni? Kb. nyolcvan-kilencven százalékban jelentkeztünk. Mi lesz a munka? Elsősorban valami őserdőt kell kiirtani, mert a helyen vasutat kell építeni. Nagyon erős munka.
Reggel a szokott reggeli osztás után már századonként sorba is álltunk, figyelmeztetett az őr, senki se hagyja el sort, a munkahelyen a kijelölt mozgási körletet, mert azonnal lő. Sajnos volt is halál, mert egy szegény magyarra rájött a szükséglet és a szegény futott valami védett helyre. Az őr csak azt látta, hogy elhagyta a kijelölt szűk mozgási körletet. Kiosztották a szerszámokat, fűrész, ásó, pajszer, fejsze. Itt hallottam először ezt az új szót „brigád”. A brigádvezetőnek nem kellett dolgoznia. Már itt éreztem az első nagy hibámat, hogy nem tanultam meg oroszul, mert aki valamit is tudott pötyögni, az lett a brigadéros. A brigadéros kapott is valami maradék kását délben.
Volt egy nagy politika az oroszban. Nem mondta meg, hogy mennyi a norma, termeljünk, hiszen többet ehetünk. Fáradtan, lábunkat húzva hazafele, mentünk a lágerbe. A vacsoránál semmi pluszt nem kaptunk.
A learatott erdőterület, napról-napra nagyobb lett. És volt nagy orrba vágás és csalódás. A negyedik nap kimondta az orosz, ha nem irtunk ki háromszáz négyzetnyi területet nem lesz kusaty, nem kapunk enni.
Erdőirtás, na meg rönkök cipelése nem volt könnyű munka. Egyszer észreveszem magamon, hogy a jobb felemen a hasam alján, ágyéktáján valami kis dudor van. Velem dolgozott Jámbor Laci, aki gyógyszerész volt Lajosmizsén. Odahívom magamhoz. Lacikám nézd meg itt az ágyékomban nekem valami nő. Ez bizony hasfali sérv. Ahogy telt az idő és folyt a munka, bizony az én sérvem nagyon szépen fejlődött, már tyúktojás nagysággal vetekedett. Bizony sokszor nehéz volt visszaparancsolni. Dolgozni csak úgy tudtam, ha egyik kezem a zsebembe volt és nyomtam vissza a sérvemet. Csak azt látták, hogy nem állok jól a munka mellé, ezért szidtak. Tél volt és este az orosz kizavart bennünket, havat lapátolni. Egyszer csak borzalmas fájás a hasamba, össze is estem, és valami rögtönzött fabarakkba vittek. Az orvosi rendelő egy gyalulatlan asztalból, és ugyancsak gyalulatlan fekvő priccsből állt. A priccsre lefektettek. Odajön egy férfi, nézi a dudort, neki áll nyomkodni és ordítok, fáj. Próbálkozik a dudort visszanyomni, nem megy, és hangosan mondja a mellette lévő nőnek „Ungere zwei Stunde ist gestorben” magyarul kb. két óra múlva meghal. Magyarul ráfeleltem, hogy meghal ám az öreganyád. Én magam is kezdtem nyomkodni az én lúdtojás nagyságú kidudorodott beleimet. De mind hiába. Eltelt már több mint fél óra, csak nyomkodom, simogatom a lágyéktájamat, egyszer csak valami nagy cuppanást érzek. Eltűnt a dudor és felugrok: „Gott Sei Dank.” Hála Isten visszament, és otthagytam a ravatalozót. Amikor
hazajöttem, Schmidt doktor varratta be a hasfalamat. Beállítottak bennünket, tiszteket is a munkába. Egy vasútnak kell az alapzatát előkészíteni. A terep mocsaras, ingoványos. Fairtás, tuskószedés, ároktöltés, rönkhordás a napi munka. Egy hét hamar elröppent, teljes munkában telt el. Délelőtt fát vágtam, tuskót hasogattam. Kaptam is dupla ebédet, így kétszer ittam forró levest. Nagy kedvel álltunk a munkának, mert az oroszok részéről kifejezésre jutott, hogy munkánktól függ az itteni további sorsunk javulása, vagy rosszabbodása. Orosz őrök nélkül dolgoztunk, szabadon dolgozhattunk, és jártunk az erdőben eprezni, vargányázni. Az összeszedett zsákmányból jó vacsorát készítettünk. Az első munkanap estéje volt az első este, amikor jóllaktunk.
Jó világunk másnap bura fordult. Jött a hír, hogy a kint dolgozóktól négyen megszöktek. Lett nagy futkározás, létszámellenőrzés. A jegygyűrűmet, amit már 14 zabráláson át megmentetem, elvesztettem. Szombat délelőtt van. Minden remény elhagyott. Egyszer csak keresnek, és mondjak, hogy megvan a jegygyűrűm. Két fogolytársam jött a barakkunkba és hozta vissza.
Az időjárás napok óta jó. Nappal nagy a hőség, az éjszakák hűvösek. Estenként litánia van. Szívemet felemelem az Istenhez. A tábor halottainak száma hét. Fogoly életünk egy nagyon hajszolt élet lett. A mi parancsnokunk Légrádi alezredes az oroszoknál nagyon „benyalja” magát. Feláldozta az 1400 magyar hadifoglyot, nem vette észre a csontig lesoványodó, és kidőlt magyar testvéreit. Nem vette észre a napi 5-6 halottat sem.
A nagy vasúti munkához minket is sorba állítottak. Pedig a tiszteknek dolgozni sem kellene. A feljavítandó koszt reményében azonban a tisztek is vállalták a munkát. Fel is tették a kérdést, hogy ki nem akar dolgozni? Természetesen a nemet mondókat már előre megbélyegzetteknek mondották ki, mint fasisztát , lázadót, esetleg haza sem szállítandót, sőt bűntető táborba való elszállítását tettek kilátásba.
Augusztus 20-án Szent István napján a táborparancsnok hivatalosan kijelentette, hogy a három nagyhatalom megegyezett a hadifogolykérdésben, csak azt nem, mi az, amiben meg egyeztek. Mekkora örömet szerzett 1400 magyar hadifogolynak. Meg is ígértük, hogy becsülettel dogozunk.
A halottak száma egyre nő, már koporsót sem kapnak, ruha nélkül temetik el őket. Augusztus 26-ig már 16 sírt ástak meg.
A munkahelyen 204 tiszt dolgozik megfeszített erővel. Hogyan is néz ki a munka. Egy tuskó a székem. Mellettem jobbra egy mély árok húzódik, amiben a németek gumicsizmában dolgoznak, ugyanis 30 fő német is van itt, akiknek én vagyok a parancsnoka. A nagy munkában talicskázás, rönkhordásban sérvet, hasfali sérvet kaptam, s mivel továbbra erős munkát nem végezhetek, így ezen állásba juttattak. Németül tudok beszélni, hiba nincsen. Ez az árok egy tó vizének a levezetésére szolgál majd.
Ugyancsak fáradságos, és tenyérfeltöréses munka a magyarok munkája is; a vasúti töltést formálgatják. Ez a töltés 1-3 m magasan váltakozik. Most töltik be a mocsárt. Megfeszített és nehéz talicskázást végeznek a tisztek, tartalékosok. Mindenütt pallót fektettek le, hogy könnyebben lehessen talicskázni. Nap-napra csak köles leves és kása. Vasárnap és ünnepnap is ugyanolyan munkás nap, mint a többi. Ismeretlen a napi mosakodás. Hetenként, vagy kéthetenként talán egyszer sikerül mosakodni. Nincs idő rá. Reggel fél ötkor kelünk, állandóan davajozas, kivonulás, este hét óra mire hazakerülünk. Fáradtan, s a nagy vízhiány miatt nincs kedve senkinek vizet keresni.
Itt van tüdőgyulladás, orbánc, hasmenés, végelgyengülés. Megy a munka, délig serényen, akkor már minden szem az egylovas pónit keresi az ebédosztó helyen, ami az ebédet hozza. Egy-két óra tájban már itt is van. Majd egyórai pihenés után újra kezdődik a robot. Az őrök elfoglalják magasles helyüket, ahonnan jól láthatják a terepet, és nagyon vigyáznak arra, nehogy valaki a tilosba menjen. Így megy a munka este hat óráig, amikor létszám megállapítás után nótaszóval cammogunk haza a táborba.