 |
    |
 |
Megemlékezés az évfordulóról MÉLYEN TISZTELT ÜNNEPI GYŰLÉS! TISZTELT HALLGATÓSÁG! HÖLGYEIM ÉS URAIM! Engedjék meg, Hogy köszönetet mondjak meghívásukért, és azért a lehetőségért, hogy együtt emlékezhetem meg Önökkel az 1848-49-es polgári forradalom és szabadságharc 150. évfordulójáról. Úgy gondolom, hogy sokak nevében és egyetértésével külön is megköszönhetem a Vas-megyei 56-os Szövetségnek, a Recski Szövetségnek és a Honvéd Hagyományőrző Egyesületnek azt az immár országos gyakorlattá vált kezdeményezésüket, hogy a múlt században lezajlott forradalmunk és szabadságharcunk tárgyát képező ünnepi megemlékezés párhuzamban legyen századunk 56-os forradalmára és szabadságharcára való megemlékezéssel. Valójában a magyar nemzet történelmének két olyan világrengető forradalma volt, amelyekben népünk a kegyetlen zsarnokság ellen, – igaz ügyért – fogott fegyvert, idegen elnyomók és hazai kollaboránsaik ellen. Világrengető volt mindkét forradalmunk is szabadságharcunk, mert hősies, egyenlőtlen küzdelemben az adott korszakok egyik legerősebb katonai szövetségei ellen léptünk fel, és bár mindkét esetben alulmaradtunk a túlerővel szemben, de olyan csapásokat mértünk ellenfeleinkre, amelyek elindították náluk azt a bomlási folyamatot, amelyet a későbbiek során képtelenek voltak megállítani (kiheverni). A történelmi tények összegzett adathalmazának függvényében nem kis büszkeséggel állíthatjuk, hogy az egész haladó világ osztatlan rokonszenve és elismerése kísérte elődeink küzdelmét. Bizonyítható, hogy a világtörténelem lapjain kiemelt helyen és formában foglalkoztak és foglalkoznak az 1948-49-es magyar forradalom és szabadságharc történéseivel a francia, az osztrák, a porosz, a cseh, valamint az itáliai forradalmak mellett és/vagy azok vetületeiben. Még az egykori osztrák ellenségeink is elismerték, hogy Kossuth Lajosnak 1848. március 3-án, a pozsonyi országgyűlés alsóházában elhangzott beszéde váltotta ki a császárváros egyetemi ifjúságának, munkásainak és polgárainak forrongását, majd pedig a március 13.-i bécsi forradalom kirobbanását, illetve, ezeket a megmozdulásokat követően a félelmetes Szent Szövetség létrehozójának: Metternich kancellárnak a megbuktatását. Kossuth beszédének kezdőmondata így hangzott: „A népnek politikai jogokban illő részesítésére, az időt elérkezettnek véljük”, – majd a folytatás: „Tudom én, hogy elvénhedett rendszernek, mint elvénhedett embernek nehéz megválni egy hosszú élet eszméjétől, tudom hogy fáj darabról darabra összedőlni látni, mit egy hosszú élet építgetett, de – midőn – az alap hibás, – a dűlés elkerülhetetlen!” Gondoljuk meg, Tisztelt Hallgatóság(!), egy magyar forradalmár, politikus fellépésére, gyűjtő hatású szavaira, egy rettegett monarchia alapjai rengtek meg. Forradalmi ifjúságunk pedig a márciusi ifjak (Petőfi, Irinyi, Vasvari, Tompa, Jókai, Pálffy, Kerényi, Degré, Obernyik, Bérczy, Pákh, Lisznyai és társaik) fellepéséhez csatlakozva, a frissen toborzott honvéd sereg gerincét képezve, meghátrálásra kényszerítette a jól felszerelt; reguláris és harci tapasztalatokkal rendelkező, reguláris császári csapatokat. Most pedig,– ezekben az ünnepi pillanatokban, pontosabban: napokban és órákban, – minden magyar ember látni és hallani véli Kossuth Lajost, Petőfi Sándort, Széchenyi Istvánt, Batthyány Lajost és a többi nagyjainkat, a rettenthetetlen veressipkásokat, a szabadságharc kiemelkedő képességű hadvezéreit Klapkáról kezdve. Damjanichen át – Bem-apóig bezárólag mindazokat, akik példát mutattak hazaszeretetből, összefogásból, helytállásból és áldozatvállalásból! Történelmi tény, hogy Kossuth és társai, a magyar nép és hősei, több mint egy évszázaddal megelőzték korukat 1848-49-ben, hiszen a zsarnokság javában tombolt a világon, az Amerikai Egyesült Államok abban az időben növelte meg területét Mexikó rovására, a britek gyarmatosító tevékenysége a fénykorát élte; Kínában, Indiában és Oroszországban elképzelhetetlen belső és külső elnyomás súlya alatt éltek száz és száz milliók! Nem győzöm eleget hangsúlyozni, hogy méltán lehetünk büszkék szabadságharcos elődeinkre, de nem kell szégyenkeznünk Európa és a világ előtt akkor sem, ha történelmünk más fejezeteiről beszélünk vagy beszélnek mások. Testünkkel és vérünkkel védtük a Nyugatot a tatár és török hordáktól miközben lélekszámban és területben (is) folyamatosan és rohamosan fogyatkoztunk. Bizonyítható statisztikai tény, hogy a török hódoltság előtt Magyarország lakossága megközelítőleg annyi volt, mint pl. Franciaországé vagy Angliáé! Szabadságszerető, bátor és tehetséges népünk nem csak a jogaiért és az igazságért vívott küzdelmével, hanem a tudományban, építészetben, a különféle művészetekben, a zenében, a mezőgazdasági és az ipari termelésben felmutatott is maradandó eredményeivel is gazdagította a világot. A magyar nemzet sokféle pozitív tulajdonságaiból következett be az a történelmi pillanat – 1956 októberében – , hogy megelégelve a szovjet megszállók és hazai bérenceik népnyúzó és nemzetellenes politikáját fegyvert fogott a zsarnokság ellen, és a márciusi ifjak példáját követve a Pesti Srácok és társaik szembe szálltak a világ egyik leghatalmasabb haderejével. Miközben a félvilág meghunyászkodva nézte és/vagy tűrte a moszkvai főguruk arcátlan, expanziós, nép-és emberiségellenes politikáját, valamint a szocialista táboron belüli GULÁGOSÍTÁSÁT, addig fiataljaink Petőfiékhez hasonlóan kiharcoltak a 16 pontból álló követeléseik kiadását, majd benzines palackokkal és silány fegyverekkel harcoltak a hatalmas lánctalpas ármádia ellen, amely csalárd és álnok módon ömlött be hazánkba, és a szabadságot (a bolsevik szabadságot, az ő szabadságukat) szimbolizáló vörös- csillagos és sarló-kalapácsos zászlók vagy jelvények mögül lőtte rommá Budapest nagy részét, gyilkolta az embereket, és immár harmadszor (is) eltiporta szabadságunkat!!! Így kapcsolódik egymáshoz -- Tisztelt Hallgatóság -- az 1848-49-es forradalmunk és szabadságharcunk 1956-tal, fiataljaink példátlan hősiességével, Petőfi nevével, az oroszok brutális fellepésével, erőfölényükkel biztosított, álnok beavatkozásával és igazságos szabadságharcaink eltiprásával. Mégsem mondható, hogy hiábavalóak voltak véráldozataink. 1848-49 szellemet nem lehetett kitörölni az igaz magyar szívekből. 1956-ban a szovjet Küklopsz kiheverhetetlen sebet kapott Budapesten a Pesti Srácok benzinespalackjaitól! Olyan harmadfokú égési sebeket szenvedett, amelyektől még sokáig agonizált, de kigyógyulni nem tudott. Ötvenhatban olyan helyrehozhatatlan repedés keletkezett a szocialistának nevezett ördögi világrendszer sziklaszilárdnak vélt falain, amelyet képtelenek voltak kijavítani. Pedig mindent megtettek a történelem kerekének leállítás vagy visszapörgetése érdekében. A számukra leggyengébb vagy legproblematikusabb láncszemre, Magyarországra koncentrálva, és tanulva Rákosi kemény diktatúrájának csődjéből. Csermanek-Kádár személyében egy olyan alattomos, kétszínű,(és képmutató), hazug, gátlástalan és a velejéig bigott bolsevikot ültettek a magyar nép nyakára, akivel még hosszú ideig biztosították uralmukat, mégpedig olyan látványos, puha-diktatúrának és legvidámabb barakknak becézett trükkökkel, hogy a magyar nép többsége szinte észre sem vette, hogy sokkal több marxista-leninista mérget itattak vele, mint Rákosi idejében. Sokkal eredményesebben pusztították, mint a kemény diktatúra alatt. Sokkal többet fog fizetni az olcsó és híg gulyáslevesért meg a háromhatvanas kenyérkéért, mint gondolta vagy sejtette volna. Nagy hiba lenne elhinni, hogy Kádár kiválasztása kizárólag Titónak, Hruscsovnak és Mao-nak köszönhető. A szovjet titkosszolgálat semmit sem bízott a véletlenre! Gubernátoraik kiválasztásában nagyon ritkán tévedtek, gondoljunk csak Ceauseckura, Huszákra, Casztróra, Honeckerre, Zsivkovra, Gomulkára és társaikra. Kádár jellemét és életútját alaposan tanulmányozhatták és nagyon jól tudták, hogy kivel állnak szemben. Jól tudták, hogy 1944-ben (1) elárulta saját pártját,- (2)elárulta (barátját) Rajkot; (3) elárulta Rákosit; (4)elárulta Nagy Imrét, (5) elárulta a hazáját; (6) elárulta Dubcseket,- (7) elárulta Hruscsovot, (8) Marosánt; (9-10-11) elárulta Brezsnyevet, Csernyenkót, Andropovot, létrehozta az ÁVÓ-ból az ÁVH-t (nagyobb hatáskörrel és jogokkal), a munkásőrséget, a nyugati szögesdrót-és aknazárat. Tekintettel arra, hogy felesége, öccse, sógora is sógorának a felesége is az AVH szolgálatában voltak, így személyében egy olyan „gazdag” hinterlanddal rendelkező bolsevikra leltek, aki minden aljasságra kész és mindenre kapható. Kádár beváltotta a hozzáfűzött reményeket és eleget tett az elvárasoknak. Vessük csak össze Kádárnak az 1956-os forradalmat és szabadságharcot követő megtorlási időszakos terror-tevékenységet Haynauéval, a bresciai hiéna becenevet kapott osztrák császári tisztnek, a magyarok ádáz ellenségének 1849-ben bevezetett terrorjával az összehasonlíthatóság érdekében, hogy a számszerűsített tények tükrében ki-ki maga dönthesse el, hogy milyen állat nevet érdemelne Kádár, ha Haynau a hiénára szolgált rá! Szóval: Haynau 120 embert végeztetett ki is 3 000 főt börtönöztetett be, az országból kimenekültek száma pedig 10 000 főre tehető. Kádár számláját 862 ember halála, 85 000 bebörtönzése és több mint 200 000 fő nyugatra való kimenekülése terheli! Bátran hozzátehetjük még többszázezer (a kimenekültek rokonságához és baráti köreikhez tartozó) állampolgárok fizikai és lelki zaklatását, tanulási lehetőségeik korlátozását, hivatásuk gyakorlásának akadályozását, előmenetelük lassítását vagy azt a ma már „apróságnak” tűnő tiltást, amely az útlevélkiadások megtagadására, a szemérmetlen packázásra vonatkozott és tízezreket nyomorítottak meg lelkileg, mert évtizedeken át nem láthatták hozzátartozóikat, nem látogathatták meg beteg anyjukat, apjukat, gyermekeiket, nem kísérhették utolsó útjukra külföldön elhunyt szeretteiket! Kádár és hazaáruló bandája fizikai és lelki terror alatt tartotta a nemzetet. Elvette tőlünk történelmünket, címerünket, zászlónkat, pusztulni hagyatta emlékműveinket, meg azokat is üldöztette, akik néhány szál virágot vittek a hősök sírjához , megemlékezvén elesett vagy eltűnt hozzátartozóikról. Hihetetlen érzéke volt ahhoz, hogy miként homályosítsa el az emberekben 1848-49 emlékét hőseinket és az egész világ által elismert tetteiket. Miként mocskolja be 1956 emlékét, jelentőségét és értékét. A puritánnak tartott Kádár agyába csak megbízóinak utasításai jutottak el. Figyelmen kívül hagyta a haladó világ tiltakozását, politikusok, tudósok, művészek vagy egyszerű emberek kérését, protestálását, tűntetését vagy a vérbírósága és sortüzelő legényei emberiség elleni cselekedeteit. A kádári terrorral vagy a számlálatlanul felvett külföldi kölcsönökkel biztosított megalkuvás, elbizonytalanodás vagy langyos jólét jelentős tömegeket tévesztett meg, főként a képzetlenebb, valamint a tájékozatlanabb rétegek körében. Merthogy: milyen lelki és történelemtudati rombolás ment végbe ebben az országban, ha nemzeti ünnepeink alkalmával a zászlótartók üresek és alig-alig tűnik fel valakinek! Milyen tudatformálást vagy deformálást folytattak itt a bolsevikok, ha megkérdezett gyermekek és felnőttek elsöprő többsége nem tudott választ adni arra, hogy mit ünnepelünk október 23-án?! Döbbenetes volt látni és hallani (tegnap Oroszlányban), hogy egyes diákok Petőfit, mások Aradot emlegették, a polgármester meg azzal mentegette őket hogy 1956-ot csupán a nyolcadik osztályban tanítják, tehát nem kifogasolható az alsóbb tagozatosok tájékozatlansága. Azt már alig merem (tapintatból) megemlíteni, hogy az alsóbb tagozatos, aki 56 október említésekor Petőfire asszociál, az 1848-49-es történelmi eseményeinkben is teljesen járatlan (!), akkor is hiányzott az óráról , amikor azt oktatták számukra. Tisztelettel jelentem Önöknek, hogy ez nem csupán helyi jelenség. A bolsevik métely az egész országot megfertőzte, helytelen lenne a történelemtanárokat vagy a polgármestereket okolni az elkövetett hibákért. Azt azonban mar nem szabad elfelejteni, hogy a rendszerváltást óta közel nyolc év telt el, az ország pedig ahhoz az Európához akar felzárkózni, amely tisztában van azzal, hogy mit köszönhet az 1848-49-es magyar forradalomnak-és szabadságharcnak, tisztában van azzal, hogy 1956-ban a. magyarok mérték az első megrendítő csapást a szovjet-bolsevik kolosszusra, tisztában vannak azzal a veszteséggel, amelyet elszenvedtünk a kegyetlen kádári megtorlás időszakában. És most ismét egy összehasonlítást kívánok megemlíteni 1848-49 és 1956 között, mégpedig olyant, amelyre az anyag feldolgozása során – szinte az utolsó pillanatban – bukkantam rá, és kérem azok szíves elnézését, akik előtt ismert lenne forradalmaink megtorlási időszakainak ezen epizódjai. A márciusi ifjak egyik vezető egyénisége első főszereplőnk: Irinyi József, akit Haynau vérbírósága halálra ítélt , de a magyarok esküdt ellensége: Haynau MEGKEGYELMEZETT Irinyinek, fiatal korára való tekintettel! Börtönbüntetést kapott és 1853-ban, valamint 1857-ben már két regénye is megjelent „Béla” és „Dicső napok” címekkel... És Tisztelt Hallgatóság most szíveskedjenek jobban idefigyelni, Irinyi József 26 éves volt, mikor Haynau fiatalnak találta. Az 1956-os forradalmunk egyik fiatal szereplője-szabadságharcosa Mansfeld Péter még nem volt 16 éves, mikor résztvett a szovjetek is magyar kollaboránsaik elleni harcokban. Kádár vérbírósága 16 éves korában ítélte halálra, majd megvárták nagykorúvá válásának időpontját és 1959 március 21-én végezték ki!! Mit lehet ehhez hozzáfűzni? Az osztrák Haynau (a magyarok ellensége) megkegyelmez egy 26-éves fiatalembernek a „magyar” Kádár pedig kivégeztet egy 18-éves gyereket!!! Ha megtehetném, Haynau sírjára odatennék egy szál szegfűt Irinyi Józsefért. De mi legyen azokkal a szegfű és más virágcsokrokkal amelyek Kádár sírját borítják? Mit tudnak a magyar történelemről azok az emberek, akik Kádár emlékéért ölni is készek, akik magukat magyaroknak tartják, akik számára az Irinyi vagy a Mansfeld nevek semmit sem mondanak? Ennyire hatékony volt a volt a több évtizednyi bolsevik agymosás!!! Hatékonyságát mi sem bizonyítja ékesebben, mint az a tény, hogy Magyarország miniszterelnöke lehet egy olyan személy, aki fegyverrel a kezében, önként harcolt a forradalom ellen a beözönlött szovjet csapatok oldalán. Mi több: mindezt a Magyar Parlament üléstermében a szemébe is „vágja” a magyar népnek! Vannak természetesen ellenpéldák is szép számmal, – engedjék meg, hogy ezek közül egy sajátos és kevésbé ismertet említsek meg annak bizonyítására, hogy még külföldön,– sőt a Szovjetunióban is voltak olyanok, akik igazságos forradalmunk és szabadságharcuk mellé álltak és a maguk módján igyekeztek (volna) segíteni rajtunk felvilágosítva az ottani embereket az igazságról. Alekszandr Guidini egyetemi tanárról van szó, aki EMBER volt a szó- szoros értelmében, csupa nagybetűkkel írva ezt a minősítési jelzőt! Verset írt a magyar 1956-os forradalom-és szabadságharcról, szembe szállt a zsarnoksággal és ezért a verséért 10 évet töltött egy GULAG táborban a Távol-Keleten. Engedjék meg, hogy felolvassam Alekszandr Guidini verses, megérdemli, hogy meghallgassuk gondolatait, értünk írta, miattunk emelt szót az intervenció ellen, és vállalta a biztos retorziót, összehasonlíthatatlanul többet, mint sokan közülünk. Alekszandr Guidini PETŐFI BOSSZÚÉRT KIÁLT Másodszor is meggyilkoltátok, mert rommá lőttétek otthonát, ti túlerőben dicsőséges s nők ellen vitéz katonák, szovjet katonák, három kellett egy magyarra belőletek és kisfiúkra háztetőkön tankok mélyéből lőttetek Nagy Imrét orvul elfogtátok, szószegés minden szavatok amit Dudásnak, Maléternek, meg a többieknek adtatok. Kétszer öltétek meg Petőfit, Pöffeszkedhettek győztesek! Az orosz nép tán szétszakítja a hálót , amit szőttetek, és számon kéri majd Petőfi mindkét halálát tőletek! (18 sorért 10 GULAG év, egy sorért több mint fél év!) Mélyen Tisztelt Hallgatóság! Ezekhez a gondolatokhoz kapcsolódva szeretném megjegyezni, hogy előbb vagy utóbb mindenkitől számon fogják kérni, amit tett vagy elmulasztott tenni hazája érdekében. A történelmet – tartósan – nem lehet meghamisítani! Talán dicsőséges forradalmainknak ez az egyik legfontosabb üzenete számunkra! Ezt igazolja a mai napi ünnepi megemlékezésünk is! Köszönöm megtisztelő figyelmüket. | |
