60 éve pedagógus

1998. április VASVÁRI ÚJSÁG

60 éve pedagógus
Köszöntjük Gerencsér Ferenc igazgató urat!


A tavalyi év emlékezetes Feri bácsi életében. Hivatása elismeréseként gyémánt diplomát vehetett át. Ebből az alkalomból készült ez a beszélgetés. Egy pedagógus eletében a legszebb pillanatok, percek és órák talán azok, amikor a gyermekek előtt áll, és a figyelő szempárok lesik a szavát. Gerencsér Ferenc szép emlékeket vallhat magáénak, hisz 1937-ben szerzett tanítói oklevelet Kalocsán, és 1975-ig, nyugdíjazásáig számtalan hasonló élmény részese lehetett. Az életéről, hivatásáról otthonában beszélgettünk. Néhány történet felidézése közben mindketten elérzékenyültünk.
Megragadó emberi sors.
„Sávolyon születtem, de sokfelé vetett az élet. Végül Vasváron telepedtünk le, és mint ifjú tanító alkalom adtán itt helyettesítettem, kántorizáltam. Egy évre rá megüresedett egy állás Nyőgérben. A szeretet végigkísérte, és kíséri most is az életemet. Összeforrtam a faluval. Itt ismertem meg a szegénységet. Amikor beköszöntött az ősz, az esős idő, voltak tanítványaim olyanok, akik azért nem tudtak iskolába jönni, mert csak egy pár lábbeli volt kettőjüknek. Az apának, meg a gyermeknek. Ha az apát elszólította a kötelesség, akkor a gyermeknek otthon kellett maradnia.
Akkoriban félévenként tanfelügyelők látogattak az iskolai órákra. Egyszer éppen költeménytárgyalás, a Himnusz következett. Az óra végen a tanfelügyelő így szólt a gyerekekhez: „Vigyázzatok a tanítótokra! Figyeljetek a szavaira! Ő megtanít benneteket mindenre!” Ez nagyon jólesett. – Itt a mesélésben egy kis szünet következett, amíg fölszáradtak a könnycseppek...
„Sokat foglalkoztam a fiatalsággal is. Vesszőparipám – és most is vallom –, hogy érzelem nélkül nem lehet szeretni, nevelni. Csak a Himnusz és a Szózat szellemében tudom elképzelni a hazaszeretetre nevelést is. Megmagyaráztuk a fiatalságnak, hogy mi illik, és mi nem, a mai szóhasználattal elve intelligenciatesztekkel tanítottunk. A választások idején megígértem a nyőgerieknek, hogy maradok a faluban. Ám a sors másként intézkedett. Édesapám meghalt, halála után édesanyámhoz közel költöztem. Ő Vasváron élt, én pedig Alsóújlakon kaptam állást. Amikor odakerültem,180 tanuló járt iskolába. Ezek közül 50-60 tanuló tudta az iskolát végigjárni, illetőleg befejezni. Ekkor még három pedagógus két műszakban oktatott, később kaptunk meg egy nevelőt. Ez nagyon fárasztó volt. 1949-ben minket is elért az iskolák államosítása.
1958-ban állami támogatással és sok-sok társadalmi munkával egy új, korszerű iskolát építettünk. Ekkor neveztek ki igazgatónak ehhez az intézményhez. Tizenkét év múlva kultúrházat, politechnikai termet építettünk. Ezzel intézményrendszerünk tárgyi feltétele jelentősen bővült, egyszerű falusi iskolából körzeti általános iskola lettünk. Kám felsős tanulói is ide jártak. Az egységes nevelői eljárásoknak köszönhetően a fegyelem megszilárdult, és legjobb úton haladtunk az öntudatos, fegyelmezett magatartási normák kialakulása felé. Tanítottam matematikát, fizikát, éneket, még első osztályosokat is. Itt – miként Nyögérben is – megszerveztem az énekkart, azt megelőzően pedig a színjátszó kört. Bár útjára indítottuk a felnőtt oktatást is – 31-en végezték el a dolgozók esti iskoláját –, minden hiábavalónak bizonyult. 1970-ben először csak a tanács, öt év múlva már az általános iskola felső tagozata is Vasvárra került.
Kutatásokat végeztem a község múltjáról, tizenöt éven át pedig tanácstagként vettem részt a helyi közéletben. Így – miként a faluban élők – eb is sok mindenen átmentem. Mint kántortanító úgy érzem, igaz napszámosa voltam a szépnek. Egy széptanító nem az anyagi tőkének vonzásában éli le életét, hanem a nemesebb, a műveltebb ember kiművelésére törekszik. A sors hullámverései sok mindent hoztak: örömet, bánatot, lemondást, bizakodást. Az erőt adó hit és remény segített.
De végtére is egy tartalmas életet mondhatok magaménak. Úgy érzem, a falumban a nevem tiszteletnek örvend napjainkban is. Lámpás voltam, világítani akartam.
1975-ben mentem nyugdíjba. Alsóújlaki lakásomból óvodát építettek. Vasváron, a Fő téren kaptam a polgármesteri hivataltól egy szép összkomfortos lakást, és most itt élek megelégedéssel, a feleségemmel, a jó szomszédokkal békességben.”
Feri bácsi beszélgetőtársa: Török Ildikó


Vasvári Újság 1998. április 7. oldalán olvasható

60 éves pedagógus
Köszöntjük Gerencsér Ferenc igazgató urat!


Hogy kinek mit mond, mit regél e szívderű kedves újságcikk, ez olvasóként kiben mit rezonál meg a lelki húrjain, kinek ezt, kinek azt vagy talán simán átfut egy élet történetén, megcsóválja a fejét, na ez szép és megrendítő telitett életregény, vagy talán simán átfut rajta is nem indít meg benne semminemű érzelmeket, tán nem is ismerte közelebbről. Nem volt közös emberi kapcsolatuk, nincsen múltbeli élmény, ami ilyenkor az emberben megrezegteti a lelki húrjait, s majd próbál emlékezni, vagy emlékeztetni.
Nekem végtelenül megható és főleg lelki érzéseket megtöltő élményeket visszahangzott bennem e szívet, lelket simogató élet újságcikk sorai, buggyanásig megtelt bennem a sorokhoz fűződő múltnak regényes történelmei. És most, mint amikor a szőlőfürt színes, ínycsiklandozó kívánatos fürt szemek majd megrepednek a jóságos édes nedűjétől, csak prés alá kell őket rakni, hogy megszabaduljanak ettől a feszültségtől, follyon a föld vére, adja az emberben a kacagást, a mosolyt, hát most én is az agytekervényeiben a szürkeállományomban még ami élő elevenséggel él a múltnak ezen történelmi eseményei, most szabad kifolyást engedek nekik, hogy betűkben, sorokban halmozódjanak össze azon múlt történései, ami bennem megmaradt, elraktározódott, megülepedett. Most igyekszem felébreszteni már, már majd elsorvadó múltnak ezen időszakát, de úgy érzem most mintha felébredtek volna bennem mindazok a történelmi időszakoknak felejthetetlen élményei, ami kettőnket oly meleg, rokoni, szerető érzelmek szálainak a sokasága összeköt, és örvendeztet majd kilenc évtized elmúltával is.
Hát induljon a REGE, szóljon múltnak lantjainak húrjain az emlékezés emlékei.
Az említett újságcikk a gazdag pedagógus éveknek munkáját szépen próbálta feltárni, a tettrekészségnek sokoldalúságát, próbálta lefényképezni, élménydús életről próbált emlékeztetni, mint ahogyan a szorgos méhecskék igyekeznek a természet gazdag tárházából összegyűjteni az édes nedűt, megrakva a kaptár kereteinek sejtjeit. Valahogyan Feriről ezt lehet olvasni, hosszú pedagógusi munkás éveinek kultúrában, lelkiség, emberformálásban kifejtett gazdag munkásságát igyekszik a cikk elevenné tálalni az olvasó elé. Íme ismét itt egy ember, akinek ugyan nem harangoztak amikor megszületett, nem szólaltak még az ágyuk, nem tűnt fel az égen egy csillag, hogy íme megszületett egy ember, de igen is az élet folyamán a munkássága, embersége folyamán belopta magát a falujának szívébe és amíg egy is él ezekből a volt tanítványokból, addig az én unokaöcsém a Feri, az igazgató úr is él bennük. Mert a rozsda, az idő sok mindent megemészthet, de a szívekbe elültetett tudásnak gyümölcsét nem tudja a feledés elködösíteni,
Talán én most arról szeretnék emlékezni, amit nem írtak meg, amiről nem szól a memoár, amit nem is tudhatnak, mert hát hogyan is tudnák a kívülállók, amikor teljesen kívülállók voltak a múltnak napi történelmeitől.
Talán kezdem a szüleivel, akik nekem bedobták a életmentő úszóövet, amikor az élet viharában felkorbácsolt élettragédiájában majd áldozata lettem ennek az életcsapásnak.
A Feri szülei, az édesapja az én édesanyámnak volt édes testvére. Porpáci kis parasztnak voltak gyermekei nagyapám: Gerencsér Ferenc volt, élt kerek egyszáz esztendőt, lelkes földműves, paraszt volt, óriási emberi energiával megáldott földi szívós ember volt.
A nagyapánknak hetes gyermeke volt:
Károly, földműves
János, földműves
Imre, vasutas
Ferenc, vasutas
József, katona
Gizella Etel
Szép családi életben éltek, akiket óriási, kitartó, szívós, és végtelenül okos nagymama, a Zsófi néni tartotta meg őket a családi fészekben. Most nincsen szándékomban családi történetet írni, mert ezt már a korábbi irományaimban részletesen leírtam, csak pár gondolatot akarok felújítani, ami lényegesen idekívánkozik e történethez.
Ekkora családnak a fenntartásához kellett a szorgos kéz, a fizikai erőlét... és ebben az időben főleg a föld volt az életet adagoló létbiztonság, de azért hét gyereknek a jövő megalapozásához kevésnek bizonyult a nagyapai kis birtok, valahogyan más megélhetési forrást is kellett keresni, ahhoz hogy a nyomor, a szegénység ne üsse fel a fejét.
Igyekeztek is a fiúk elszakadni a magyar rögtől, s ekkor óriási tekintélye volt mindazoknak akik valamilyen nyugdíjat biztosító állásba tudtak bekerülni pl. vasutas, postás... katona...
Ez a szemlélet emelte ki Ferencet, Imrét, Józsefet a kis családi birtokból lettek vasutasok, mert hiszen ebben az időszakban /kb. 1900-as időszaknak/ ezek a pályák tudtak adni biztonságos megélhetési alapot.
Az élet olyan, mint egy folyó, vagy folyam, ha a folyó partjára állok, nézem a hullámzó, fodrozó, hömpölygő rohanó vízáramlatot, és azon gondolkodom honnan jön, hol van az eredete, a forrása? Minden családnak az életfolyamatának van egy eredete, kezdő génje, spermája... kromoszómája... és ez roppantul érdekes és nagyon sok-sok ismeretlent tár fel a jelenlévőnek, mint aki elindul a folyó partján, s megy a folyó áradatával szemben, sok-sok lépegetés után elérkezik a kis csörgedező patakocskához, majd a forráshoz... de mennyi meglepőt tartogat a felderítés mire a forrásra bukkan az ember. Ez a Gerencsér élet folyama nagyon gazdag, telitett volt, amit ér, most nem kívánok ismétlésekbe bocsátkozni, hiszen ennek az időszakát már írógépbe tettem, talán csak ami most a legdöntőbb és legemberségesebb földi lényeknek az igazi szerető lelkületét vázolgatom fel, borsószem nagyságban.
Gyémántdiplomás Feri öcsémnek igen kedves, rokoni szerető szívvel megáldott szülei voltak, akik páratlan szeretetüknek adták tanújelét 1927-ben ugyanis mi is történt ekkoriban?...
Édesanyám, akinek hő vágya volt, hogy legyek tanító és kántor, mert akkoriban, az Ő gyermekkorában 1900-as időszakokban nagy úrnak tartották a falu tanítóját, kántorját, és én hiába akartam rőföskereskedő lenni. Vasváron az Eckstein rőföskereskedőnél szolgáltam iskolai szünetekben, a gazdám igen megbecsült, jó kereskedői szellemet látott bennem, s mindenáron 1925-ben amikor elvégeztem a polgáriskolát, dönteni kellett, na mi is leszek?… Hogyan tovább, Eckstein zsidóm akarta mindenáron édesanyámat rábírni, hogy menjek el hozzá, szegődjem le magamat, mint rőfös inas... és nagy jövőt jósolt nekem ezen a pályán... Mondá édesanyám: ej kisfiam, rőföskereskedő pályán sokat kell hazudni, keresztény ember pedig nem hazudhat... menj csak szépen Pápára a tanítóképzőbe, el is mentem: 1925-ben... 1930-ban végeztem, öt éves volt a tanítóképző. Csak itt említem meg: Sárdi Jancsival együtt énekeltünk a képző énekkarában...
Feri bácsi, mint eszes, szép termetű ember vala, szintén elvégezte a négy polgári iskolát, ekkor ez az iskola többet ért, mint ma egy érettségi a vasúti pályán, a ranglétrán gyorsan emelkedett, három ezüst csillagos vasúti elöljáró, majd vasúti főnöki rangot érte el… és mint állomás főnök került Oszkóra, állomás főnöknek... Oszkó-Vasvár kb. 5-6 km, nekem akkoriban egy futás volt a vasút mellett ezt az utat megnyerni.
Feri bácsi, mint testvérét a Gizellát nagyon szerette és fordítva, Gizánk volt a megszólítása... mindnyájan boldogok voltunk a találkozás alkalmával. Erzsi néni, Feri bácsi felesége kőszegpatyi születésű hölgy volt, Fazekas vagy Fazokas családnak a sarjadéka, édesapja uradalmi kovácsmester volt, remek iparos... Erzsi néninek voltak leány testvérei: a Mariska, Ágnes, Mariska Bécsbe került asszonyként. Valami Lajos bácsi vette feleségül... Ágnes néni B. pestre került... többször meglátogattam, de az éjszakáimat nagyon megzavarták az egész városban uralkodó kis házi bestiák, a poloskák. Erzsi néni nagyon sokszor gyalogosan szintén a sínek mellett meglátogatott bennünket, kedvességével, feleség, édesanyai pedantériában jeleskedett. Édesanyámat nagyon szerette, főleg szívesen tanult anyámtól jó süteményeket sütni.
Erzsi néni végtelenül szeretett engem, főleg amikor együtt imádkoztunk, Ő mondotta magyarul én meg németül mondottam az Úr imáját... Tán mégis egy-két mondatot Erzsi néniről. A környező úriasszonyok közül kiemelkedett, mert a főzésben sütésben élen járt a barátnői előtt, főleg nagyon szép terítéses asztalon tudta kínálgatni a vendégeket. Engem is mindig vendégként kezelt. Hogy tovább szőjem a mondanivalómat, habár én mindezt már valamelyik kötetemben mind leírtam, most csak a „Gyémántdiplomás” öcsének igyekeztem egy kis epizóddal szolgálni, az újságcikkre.
A két testvérhez többször megjött Porpácról az Etel néni... boldogság volt látni, amikor ez a szent háromságban eggyé váltak a szeretetben.
Mindhárman megvalósították azt az örök mondást: egy csepp mézzel több legyet foghatsz, mint egy akó epével... ők hárman szóval, cselekedett anyagi javakban mindenkor kimutatták egymás iránti megbecsülésüket, testvér szeretetüket és ez tartott a sírig...
A fogantatás pillanatában az életet adó csira mellett ott settenkedik a halál csirája is, csak az nem tudjuk, hogy mikor hullatja le az utolsó homok szemecskéjét a z élet homokórája... kinek több-kinek kevesebb homokszem kerül a homokszelencébe... hát biz mindkettőjüknek nagyon kevés homok szemcse került a kis üveg fóliába.
Én szorgalmasan tanulgattam Pápán... valami kevés, azaz gyenge megalapozottsággal kerültem a tudomány fellegvárába, és biz tudásom hiányát óriási akarattal tudtam csak sikerre vinni egy-egy évnek záradékát... de azért vittem... sőt pár éve elteltével, feltornáztam magamat az osztálynak majd az élvonalába.
Édesanyámnak legfőbb vágya volt, hogy a templom közelébe építkezzen, ez sikerült is neki, a volt Béla kertbe. Borzalmas elhibázott lépése volt anyámnak ez a hely kiválasztása, még ma is ha megyek Vasvárra, mikor indult meg a Diósi-temetői dombhát, mikor temeti el a házunkat a földlavina?...
Szóval sikerült az építkezés... én, hogy honvágyamnak eleget tudjak tenni, szorgalmasan tanultam zongorázni, zongora után orgonálni, hegedülni meg már úgyis tudtam.
Édesanyám egészségi állapota megroggyant... másodéves képzős voltam, 1927-ben, amikor anyám homokóráján lepergett az utolsó homokszem is... óriási testi fájdalmak közepette... Tartogatta magát, hogy amikor mint másod éves képzős hazamentem, júniusban a vizsga után, halálsápadtan feküdt... de rámnézett, anyai örömpír lepte el arcát... egy pillanatra csak egy kérdést adott fel nekem: kisfiam, nem buktál meg?... Nem, édesanyám... ez a mondat a végső volt az ajkáról... 1927 Péter-Pál napján elhagyta a Siralomvölgyet...
Koporsóba zárták a porhüvelyét, de egyben bezáródott az én sorsom is. Ugyanis jó apám, mint fiatal ember, alig volt ötvenhat, új élettársat, feleséget kívánt ismét maga mellé vinni. Igen ám, az új asszony, a második feleségnek még a szara sem büdös, a közmondás szerint, és mindent megad a nősülendő veterán, hogy kegyiben élhessen az új párjának... Ahogyan teltek napok, hetek, közeledett az új iskolai év.

A taníttatás pedig pénzbe kerül, ki ad majd nekem szeptemberben pénzt, mert az én jó apám kijelentette, hogy nem fog továbbra taníttatni, menjek el a szíjártóhoz lakatos inasnak...
Mint a váratlan „hurrikán, ami mindent lesöpör” úgy hatott rám ez a kedves apai nyilatkozat, ez lehetetlen, hogy nem mehetek vissza Pápára a harmadik osztályba… irány Oszkó, Erzsi néni, Feri bácsi, egy futás Bukovics erdőn át, sínek mellett az állomásra... Erzsi néni, Feri bácsi látva sírástól eldeformálódott arcvonásaimat, mesélem a szomorú történetet, mint szülők, mint érző szívek ők is megdöbbentek apám elhatározására, de valahogyan éreztem nagybácsiméknak irántam a való szeretetüket, pár percnyi elkomorodás után mondja a Feri bácsi, Erzsi nénivel együtt, édes Gyuszikám te szeptemberben visszamész a harmadik képzőbe, nem leszel inas... majd mi megelőzzük a kiadásaidat és ha majd egyszer állásba kerülsz, majd akkor ezt a kölcsönt visszafizeted. Ekkora meleg szívre még nem találtam könnyezve hallgattam őket, megremegett a bensőmnek minden porcikája... Így is lett Feri bácsiék minden hónapban küldték a havi ötven forintot, ebből negyvennégy forint volt a köztartási díj, maradt hat pengőm, egyébre, uzsonnára húsz deka kenyérre és egy kerekrépára...
Boldogan futottan vissza Vasvárra, nem leszek inas, tanító leszek. Na erről írhatnék többet, de most Neked Ferikém csak ennyit.
Egy tény és ez nagyon szomorú volt, harmadikas koromban úgy megtanultam orgonálni, a nyári agy vakáció alatt Virág Endre kántor a reggeli miséket engedte nekem orgonálni.
Erzsi néni és Feri bácsi a földi angyalokkal egyetemben a legnagyobb jótevőim voltak, erről már írtam korábban.
S ami legnagyobb öröm volt, 1930 nyarán, amikor már a zsebemben volt az oklevél, a diploma, mely szerint Czeglédy Gyula néptanító úr, ranggal igazi rokoni kedvességgel örvendezett az oszkói állomás főnöke.
Erzsi nénivel egyetemben, valamiképpen Te is ott settenkedtél körülöttünk, de valamiképpen nem tudtad teljes egészében a történteknek igazi nagyságát sem bánatát sem örömét...
Szóval kb. 1930 júl. elején a Vasvármegye újságban Feri bácsi olvassa a következőket: Rábakovácsiban osztálytanítói állást hirdetnek... A frissen diplomázott Gyuszinak még csak eszébe sem jutott hogy pályázni kellene... De Peri bácsi biztatott, jó volna megpróbálni... kérdem: hol van Rábakovácsi és mesélni kezdi Feri bácsi... Kám, Rum, Balozsa és R.kovácsi...
Na jól van, Farkas Györgyike, aki a bíróságon dolgozott csinált nekem hiteles oklevél másolatot... az oklevél másolattal, valamint a kántori oklevél másolattal egy szép napon elindultunk kerékpárra felülve irány Rábakovácsi.
Feri bácsi felvette állomásfőnöki szép egyenruháját... fehér kesztyű, irány R.kovácsi... Csak röviden, mert ennek a nagy napnak és a következő napoknak történelmi mozzanatait szintén már megírtam… Feri bácsi a maga tetszetős küllemével, értve a falusi embereknek a nyelvét, na meg a sajátos szavajárása, majd minden mondatának refrénje: ecetera ecetera, röviden jöttünk, láttunk, 54 pályázó közül mi nyertük meg a választást... Ekkora örömet....!!!
Örökre felejthetetlen lesz számomra ez a siker, Erzsi néni tűkön tipródva várt bennünket, leste az utat, mikor tűnünk fel a láthatáron. Amikor hangtávolságba értünk ennyit kiáltott felénk: „Széna??? Szalma???” Széna, volt a válasz. Boldogságnak a pírja lepte el az arcát...
Apám és mostohám is megtudta a hírt, tudomásul vették a győzelmet, semmi többet…
Most már ismét sokat írok... csak még befejezésül. Erzsi néni és Feri bácsi a kovácsi búcsúra eljöttek, az újlaki Tőke Péter bácsinak volt lovas hintója, megrakodva minden jóval. Mi is ünnepeltünk a faluval együtt.
Hát édes Ferikém, ezeket a történelmi perceket, órákat hordozom magamban, édes szüleid már nem koptatják ezt a golyóbist, örök almukat alusszák a vasvári temetőben. Minden alkalommal meglátogatom sírjukat, elbeszélgetek velük... olyan jó velük lenni, felidézni a múltamnak örömteljes perceit, és ilyenkor filmszerűen lepergetem velük eltöltött szép és kedves eseményeket, pl. édesapád nagyon jó vadász volt. Egy alkalommal náluk voltam, nagy durranás, valamire lőtt Feri bácsi... igen, nagy örömmel hozta a gyönyörű róka trófeát...
Most 1988. május 5-én bezárom éltemnek 88. életévet, és kinyitom a 89. évnek a kapuját... az eltelt 88 évem tele volt örömmel, mosollyal, kacagással, könnyel, szenvedéssel, mindez összesűrítve olvasható a könyveimben, sokszor ha olyasmin szorongtam amin nem tudok, vagy tudtam változtatni, ilyenkor mindig összeszedem magam és elmondom e rövid fohászt:
Istenem, adj nekem türelmet, Hogy elviseljem, amit /amin/ nem tudok megváltoztatni, Bátorságot, hogy megváltoztassam, amit tudok és bölcsességet, hogy a kettőt meg tudjam különböztetni.
Mindig boldog vagyok, ha nálatok egy kicsit megpihenhetek, emlékezünk és emlékeztessünk, édes kedves feleséged Emike, aki mindig tud mosolyogni, vallja Petőfivel: „arcom víg a bánat idejében, mert nem akarom, hogy sajnáljatok!!!!”
Kedves Feri és Emi, a homokórámból a homokszemcsék gyorsan peregnek, sem órát, sem a percet nem tudjuk, mikor fog az utolsó porszem is lehullani.
Elnézésteket kérem, sok hibát ütöttem már le, de nem javítok, mert akkor csúnya lesz a papír, majd megfejtitek a hibákat. Fogadjátok szeretettel ezt a visszaemlékezést.
De olyan jó volt emlékezni, jó közérzetet táplált bennem az emlékezés, az együttlétnek öröme teszi szebbé életem folyását, élvezem a körülöttem körülvevő világ szépségeit.
Szeretném a gyerekeitekben rólam is kialakulna valami szeretet, rokoni örvendezés, bízom abban, hogy a rokoni testvéri szeretetnek a lángja nem fog kialudni, lángolva ég, és adja a melegét, fényét az utókornak.
Búcsúzom tőletek, kár hogy elfelejtették a szombathelyi címünket, mert sohasem tudtok időt szakítani ebben a rohanó, pénzszerző, vagyonhajszoló időszakból kiszabadulni. Remélem még fogunk párszor találkozni és emlékezni a múlton mert a boldogságra kevés csak a jelen, múlton épül fel és az emlékezeten!

Sok-sok szeretettel búcsúzom tőletek, befejezésül bővebben búcsúzom tán egy kis rövid életrajzzal éltem főbb állomásainak megjelölésével:
Czeglédy Gyula, vasdiplomás tanító.
Dón kanyart megjárt fhdgy, majd a magyarhon harcaiban Temesvártól végig a Mura partjáig, mint harcos, három év volt orosz hadifogoly Szibériában, majd hazatértem után kirúgtak az állasomból, majd kettő év börtön, internáló tábor lakója /Buda-dél-Kistarcsa/ három éven át mint üzemi zsákoló munkás Sárváron... 1952-ben kerültem vissza a ped. pályára Söptére...

Szombathely, Balogh Gyula u. 15. 9700 l998. V. 1.