Színes diaképek a Savaria Karneválról

Az itt látható képek a most 87 esztendős Czeglédy Gyula munkái, aki a Savaria Karnevál hangulatát a Püspöki Palota erkélyéről készített képeivel eljuttatta olyanokhoz is, akik nem tudtak részt venni, vagy éppen újra szerették volna élni az esemény izgalmát.
- Mi volt Gyula bácsi foglalkozása?
- Tanító voltam. Háború, hadifogság után kerültem Söptére tanítónak. Akkor is azt gondoltam, amit ma: hogy a pedagógusnak többet kell tenni a tanításon túl. Mindig egy lépéssel előbbre akartam jutni, így természetesen a fotózás is megfogott...
- Mikor kezdett el fényképezni és vannak-e emlékezetes fotói?
- Körülbelül 1930-ban kezdtem, biztosan tudom, hogy 1935-ból már vannak fotóim. Ugyanis ekkor egy újsághirdetésre jelentkeztem, ami két hetes római utat ígért. Ne felejtse el, 1935 volt! És én 25 éves fiatal tanítóként eljuthattam Rómába, nem is akármilyen "idegenvezetővel". A vonaton elfoglaltam a helyemet, bemutatkoztam az egyik, nekem nagyon szimpatikus útitársnak - aki Szerb Antal, a neves író és irodalomtörténész volt. Összebarátkoztunk, és két hétig az ő vendégeként ismerkedhettem Róma ismert és kevésbé ismert nevezetességeivel. Szerb Antal és Róma jóvoltából gazdag élményekkel és rengeteg fotóval tértem haza, amiből sajnos már csak egy kép maradt. A többi eltűnt a háború és a felszabadulás viszontagságaiban. A számomra fontos dolgok megörökítésében újabb lépés volt, amikor a 40-es évek vége felé Budapesten, a Vidámparkban felfedeztem a magnót. 5 pengőért - egy pár cipő 6 pengő volt - magnóra lehetett beszelni és visszahallgatni azt. Ez nagyon megfogott. Aztán amikor már Söptén tanítottam - ez 1952 után volt -, kölcsönöztem egy magnót, és a tanítást, a feleleteket, a gyerekek élményeit örökítettem meg. A kirándulásokat indulástól érkezesig fotóztam, majd hanggal aláfestve levetítettem a szülőknek is. Mindig úgy gondoltam, hogy a pedagógusnak többet kell bírni, mint az átlagembernek, mert nem tudja maga mellé állítani a hallgatókat. Olyanok vagyunk, mint egy hordó. Ha sokat vesznek ki belőle, kong, ezért kell mindig újra feltölteni.
- Lehet, hogy jó lenne, ha ma is minden pedagógus hasonlóan gondolkodna. Emiatt gondolt a karnevál megörökítésére is?
- Amikor a fülembe jutott a Savaria Karnevál híre, mindjárt felismertem, hogy a megörökítésnek népművelési értéke lesz. Megéreztem, hogy úgy tudom majd kamatoztatni, hogy vidéken is maradandó élményt nyújtson. Mindig haladó gondolkodású voltam, szerettem kipróbálni a legújabb dolgokat, így a fejembe vettem, hogy a karnevált színes dián fogom megörökíteni. Ez akkor még ritkaság számba ment, és nagyon drága is volt, de megreszkíroztam.
- Ma már elmondhatjuk, hogy nem hiába kockáztatott, hiszen nem túlságosan sok felvétel maradt meg a Savaria Karneválról. És diafilmen pedig különösen ritkák a karneváli események. De hogyan sikerült feljutni az erkélyre?
- Ahhoz, hogy jó képeket tudjak csinálni, magaslatot kellett keresni. Kántorként orgonáltam a templomban, így ismertem Varjas kanonokot, aki akkor a püspöki titkár volt. Ő engedte meg, hogy a Püspökvár erkélyéről fotózzak. Innen nagyszerűen át lehetett látni az egész teret. Hát így sikerült 140-150 darab színes diaképet készíteni az első Savaria Karneválról.
V.M.

1997. november 3.

Ez a fénykép tán sokak szemében semmitmondó, objektum, egy laktanya amihez nagyon soknak igen jó és igen rossz emlékei vannak. Nekem nagyon kedves és emlékezetes élményeket juttat eszembe, ugyanis sohasem tagadtam a katonai élet nekem nagyon tetszett, akkor is amikor, huszonöt-harminc kiló nyomta a testemet. Főleg egy menetelő harcászati felszerelés, maga a bakancs, a lábszártekerő majd, kettő plusz kettő méter hosszú, majd a posztónadrág, a zubbony, a hátamon a borjú hátizsák, abba a törülköző, só, paprika, fehérnemű.... gyalogsági... ásó. Négy és fél kiló, puska, a derekunkon negyven darab éles töltény... a borjúra a köpeny.. és pokróc feltekerve,... és így sorolhatnám tovább, és ezzel a.. felszereléssel, legyalogolni negyvenötven kilométert, tűző nappal, vagy esőben. Télen nyáron, ez volt az újonci időszak..., ami tartott majd egy évig,...
Ebben a laktanyában, már mint tiszt, főhadnagyként szolgáltam. Bánki alezredes 5/I. zlj. Parancsnoksága alatt,.. kedves szikár fegyelmezett tiszt volt, egy epizódot írtam le a 3. kötetemnek 57-58. oldalán.
A fényképen látható a kaszárnya főbejárata, a nagy kapuval, a kapu bejáratának a folyosóján két oldalt volt a laktanya őrségének a szobái. Naponta váltották az őrséget, ami állott kb. 10-12 főből... ehhez párosult a laktanya ügyeletes tiszt, aki ura volt az egész laktanyának,... magam is voltam laktanya ügyeletes tiszti beosztásban. Feladatom az volt, hogy a felvonuló őrséget megvizsgáljam, öltözék, fegyverzet,.. minden rendben legyen.

A laktanya ügyeletes tisztnek külön szobája volt az őrségen, ott is aludt, bármi is történt, az ügyeletes tisztet azonnal értesítették.
Ami érdekes volt:
Pl. ha mint ügyeletes tiszt közeledtem az őrség felé, az őrség figyelője azonnal hangos kiáltással kiáltotta: Fegyverbe!!!!" Ilyenkor az őrség katonái fegyverrel sorakoztak kapuszín alatt, az őrség parancsnokságának vezetése mellett, és nekem fegyverrel tisztelegtek. Pl. Fegyverrel tisztelegj!!! Őrség jobbra nézz!!! Az őrség parancsnoka nekem jelentette az őrség számát, van e valami esemény, és tisztelgéssel köszöntem meg. Köszönöm, Vigyázz!, pihenj!!!... Ezzel végződött az őrség tisztelgése.
Ha néha arra visz az utam, akkor mindig megelevenedik az akkori emlékeknek sorozata, amiket már úgy tudom egyik kötetben le is írtam... Most jut eszembe,... Benedek százados volt az első század parancsnoka,.. igen kedves ember volt velem szemben. Ebben a laktanyában értem meg hogy a büszke dr. Tuboly Lajos, a Gyulamajori / Rábakovácsi/ uraság fia, aki velem egykorú volt, de az akkori szociális, társadalmi szigorú regulája alapján, csak nekem kellett mindig előre köszönteni e nagy uraknak,.. és íme egyszer ebben a laktanyában az udvaron társalgok, felém közeledik egy tiszt, tán zászlósi rangban, én mint hadnagyi rangban..., feszesen tiszteleg a zászlós úr... én fogadom a tisztelgést, majd erősen szemügyre vesz, ekkor felismeri bennem a tanítót,.. akinek sohasem köszöntött előre, de most a rendfokozat kötelezte, s odajött hozzám,... és enyelegve üdvözölt... hát maga az tanító úr... igen zászlós úr !!!! Na ez egy kis epizód ebből a laktanyából.
Amit még kell hogy kiemeljek, a laktanya nagy területen feküdt, hátul volt egy nagy épület, Lovarda vastagon megterítve fűrész porral. Mint jövendőbeli tisztnek lovagolni is tudni kell, hát hetenként idejártunk tanulgatni, barátkozni a pacikkal, hogyan kell felülni, hogyan kell a testünket tartani, lábszárunkat, s csak kesztyűben lehettünk... Emlékszem az első lepésekre..., ilyenkor már előre röhögtek az öreg lovászok, a legvadabb lovakat szokták kihozni, és már előre tudták hogy a nagy bukfenceket, mert biz, a fene tudta, hogy milyen magas az a ló, biz a fejünk volt három-négy méterre a földtől...
Élveztem a lovaglást, egyszer-kétszer a fűrészporban találtam magamat, hangos kacagás, majd követte a felülés..., hamarosan ura lettem a legvadabb lónak is..., mert a ló csodálatos állat, megérzi azt, ha valaki félve ül rajta, azt igyekszik valahogyan ledobni magáról..., én hamarosan kitanultam a lovaglásnak minden fortélyát. Végtelenül szerettem lovagolni, a legszebb lovaglási emlékem akkor volt, amikor lóháton végig a Királyhágón, majd Nagyvárad, és hazafelé, de az alföldi harcokban is lovamnak köszönhetem, hogy nem kerültem korábban fogságba. Mennyi szép emlékem fűződik ehhez ősi laktanyához, nekem csak szép emlékem maradt meg róla.

Ha netán erre járok, szép laktanya rád találok, hol egykor élet és vidámság magyar ifjak színe java talált itt otthonra, most pedig hol egykor életöröm, magyar baka nóták repkedtek, szép szál magyar bakák csigaszeges bakancsai verték a díszlépést, vár állott, most romhalmaz, siralom áll helyettetek, ugyanis a nagy győzők díszkatonái bérelték vagy negyven éven át.
Nem is tudom pár éve, azt hirdették, ha valaki meg akarja nézni a volt laktanyát, úgy semmi akadálya... Így mentem el Mesterházi Gyuláékkal a laktanyának portájára,...
Természetes, most nem kiabálta az őrség, ahogyan megérkeztem a főbejárat elé... Fegyverbe!!, hol van mar a tavalyi hó?..?...
A nagykapun belépve felelevenedett bennem laktanya parancsnoksági emlékeim,.. az őrszobák, az őrségnek szobái..., mintha csak tegnap történt volna mindez, pedig ez volt kb. 1942 utáni időszakban, nem tudok pontos dátumot találni... hiszen annyira változatos, összetett élet volt akkor, 1942-ben mentem ki egy századdal a Doni kanyarba, majd jöttek a honi harcok 1944-ben, innen mentem a temesvári harctér felé, hogy mint zlj. segédtiszt elfoglaljam hadászati posztomat,... inkább katona voltam ebben az időben mint civil, naplót nem vezettem, a szürkeállomány pedig sorvadásba indult, és pont ez az időszak esett ki az emlékezetemből,...
A bejárattól balra volt az 5/I. zlj. Bánki alezredes Pk-val... erre volt az ebédlő... Elsétáltunk a tett színhelyére... a régi falak még állnak, árnyékként megjelenik a múlt,.. a laktanya szobák és annak élete, de hiába is próbálom elevenné tenni e kornak minden ragyogását, ifjúságát, hiszen ekkor voltam 32-34 éves, deli legénysorban, előttem semmi nehézség, félelem, jöjjön aminek jönni kell. Borzalmas képet mutatott a volt századunk otthona, piszok, törmelék, betörött ablakok, kifeszített ablaktokok, a WC az egész földszint,.. nem is engedtek le a pincébe, mert az ottani őr rebesgette, hogy még hullákat is találtak a pince odúiban,... Negyven évi bitangságnak minden réme itt van, mi lesz sorsod Te szép laktanyám, még a mai napig sem találtak megoldást arra, hogy ki és hogyan is lehetne ezt az épület kolosszust ismét valaki kulturális célra befogni, beszéltek arról, hogy " egyetemi varossá " formálják át az egészet,... de hol vannak a milliárdok???
Végig sétálgattunk az udvaron próbáltuk visszaidézni a múltnak valamilyen töredékét, hiszen a Mesterháza Gyula is ebben a laktanyában volt mint tüzér... Hol van a lovarda? Hol van a "Kantin?... Romhalmaz, mindenütt, tán egy törökdúlás, tatárjárás sem okozhatott nagyobb rombolást, mint ez a negyven évi szovjet megszállás... Ez lett volna a felszabadulás? Dúlás ugyan lett,.. csak nem fel... hanem lerombolás... Amikor megteltünk szomorúsággal, letörten még egyszer végigjárta szemünk e boldog kornak ifjúsági emlékeit, bánattal, szomorúsággal megtelve ültünk be az autóba, ez maradt vissza, és emlékeztet dullásba, rombolásba megszállt ordas csapatra...