 |
    |
 |
Megszabadulás VASVÁRI ÚJSÁG 1997. január Megszabadulás A vasvári képviselő-testület legutóbbi ülésén szinte véget nem érni akaró vitát nyitott valamin, amely voltakeppen már nem is vita tárgya. Nem volt vita tárgya azért, mert egy valaha volt ülésen a testület úgy szavazott, hogy a Felszabadulási Emlekmű átalakul áttervezik, hogy ezáltal jobban ki tudja fejezni a rendszerváltás óta eltelt időt, s így vélhetően azt is, amely mindannyiunk életét meghatározta. Mindannyian tudjuk, hogy 1945, s az általa elindított földindulás milyen szerepet játszott az ország történelmében. Csak a háború legvégére emlékezzünk, amikor a „német-barátság” miatt az utolsó csatlósok közé tartoztunk. És csak arra a legvégére emlékezzünk, amikor a náci csapatok, lerohanván az országot, mindent ellenőrzésük alá vontak, nem kis magyar segítséggel, és akkor kezdődött el a zsidók elhurcolása, mostan már mindannyiunk magyar arcának szégyenére. Ennyire emlékezni elég, s ennyire emlékezni kell! Vagy felszabadulás. Vagy felszabadulás is lehetne az érzés, és ezen folyt a vita a városatyák között. Leírom: A folyó ügyek között szerepelt egy olyan, hogy „Az úgynevezett Felszabadulási Emlékmű”" vázlatainak bemutatása. Nos, ez alatt a napirendi pont alatt - igaz, folyó ügyek -, a tervező építészmérnöknek, Szerdahelyi Károlynak minden baja volt. Rossz ez így, de nem lehetett más szót találni akkor, amikor a tervező lelkesülten ecseteli, hogy mit, miért, s hogyan képzelt el művén, és a vele szemben ülő bíráló testület nem azon kezd el tanakodni, hogy akkor most ez a szimbólum megfelel-e annak, amire a pályázatot kiírtuk, hanem azon folyik a disputa, hogy kell-e ez egyáltalán nekünk? Erről folyt ugyanis a vita. Történelem óra kerekedett a képviselők üléséből, ahol az vált végül a legnagyobb kérdéssé, vajon 1945, az mi volt? Felszabadulás? Jó kérdés. Az volt. 1945. végével felszabadult a magyar társadalom a náci és nyilas uralom alól. Meg akkor is, ha az oroszok szabadították meg tőle, ugyanis az 1945. után eltelt éveknek nem okozója az a szerencsétlen orosz, ukrán, vagy akár csecsen, vagy akármiféle emberfia, aki akkoriban a szovjet Vörös Hadseregben volt kénytelen szolgálni. A háború, a hadsereg mindig kegyetlenségekkel is jár. Ha vörös az a hadsereg, ha sárga, ha fekete, ha akármilyen. A háborúban a közlegény engedelmességgel tartozik, különben megölik. A háború embertelenné teszi a katonát, öl, erőszakot követ el az asszonyokon, is bűnössé válik. A háborúban nem lehet embernek maradni. Ez alól nincs kivétel. A fronton van ez így. A front mögött nem. Magyarországon, a front mögött, közel félmillió zsidót hurcoltak el a magyar és a német nácik. A halálba. Jóllakottan, szenvtelenül. A többit nem sorolom. Az oroszok - ha dúlva is-, a tömeges gyilkosságtól megmentették az országot, azaz, felszabadítottak milliókat. „Koljának” semmi köze ahhoz, hogy nevében mindezek után Sztálin és Rákosi elvtárs miket követett el. Semmi köze - ha így tetszik a Vörös Hadseregnek - a bolsevizmushoz, is ráadáskeppen meg jobban sincs semmi köze Magyarországhoz, annak az utóbbi negyven évéhez. Ami az emlékmű kapcsán fáj, az nem rájuk tartozik. Ők emberek csupán, akik meghaltak. Ha belenyugodtunk abba, hogy a náci katonák áldozatok voltak, Hitler áldozatai, akkor tessenek megadni ezt a lehetőséget az oroszoknak is. Ők halottak már. És nem maguk miatt haltak meg. 1945-ben felszabadultunk valami alól. S az, hogy pár év múlva beleestünk egy történelmi csapdába, amely Jaltánál dőlt el, nem azoknak az oroszoknak a bűne, akik itt haltak meg, a város határában. Így kéne szemlélni ezt az emlékművet, meg az átalakítását is. Most már teljesen fölöslegesek az indulatok. Most már csak emlékezni, és tisztelegni kell az emlékműnél, akár átalakítva, akár nem. Komondi Gábor Mindenkor, amikor Vasvár nevét hallom, vagy valahol olvasom, mindig nagyon vegyes érzelmek cikáznak bennem, mert ahogyan már korábban irogattam a vasvári életemről, az bizony nagyon fűszerezett volt, hol örömben, hol fájdalomban, mosolyban, s könnyekben... Még most is ha évenként egyszer-kétszer elvetődöm e gyermekkori ifjúkori utcákba, a szívem megtelik a múltnak emlékezésével. Pl. legutóbb 1997. március 12-én. elsősorban a vasútállomáson filmszerűen jöttek a múlt emlékei, a raktár,... a váltóbódé, az állomás főnöki épület, habár a régit lebontották, Bugvics volt a főnök, aranyrozettás..., majd felidéztem a "Káposztáskertet" ahová egy alkalommal beszöktek a tehenek, sok nyers mákgubótól elaludtam, majd figyeltem a távolban lévő volt 71-es őrházat, ahol laktunk..., annak az ablakát kerestem, ahonnan rá lehetett látni az állomásra és fordítva... Sohasem unatkozom, ha erre járok, mert minden fa, domb, ház, gyümölcsöskert ismerős nekem, gyermekkor, ifjúkor..., ilyenkor elfelejtem, hogy már nyolcvanhét éves lettem... Otthon vagyok ha a temetőben járok, ott alusszák örök álmukat akiket úgy tisztem itt találkozom édesanyámmal, apámmal, jótevő nagybácsiméknál, ismerős barát, szóval ez a hazám, ez az én otthonom, köztük járok, emlékezem, meg-meg állok, szeretettel gondolok rájuk. Kedves Barátaim! Öten valának együtt: Feri, Tóni, Zsolt, Artur, Gyula... de ahogyan Rátok nézek egyitek sem mula. Az élet ünnepnapok nélkül olyan, mint hosszú vándorút, vendégfogadók nélkül. Éltetek folyamán 50 évgyűrű övez Benneteket, mi akik most itt körülállunk, örömkönnyek közt, meleg baráti szívvel gratulálunk. Hiszen 50 év nem sok,... de nem is kevés..., mennyi bú, bánat, öröm, kacagás, lelkesedés , remény.... párnázta ki éltetek múlását. Nem boncolgatom egyenként sorsotok bugancát.... 50 év mérleg serpenyőjébe mennyi volt a sok... vagy tán kevés.... Fél évszázad élet, munka család konyhájában sok-sok a változatosság, mi minden megszülethetik ott, s ezért ember az ember hogy aztán ebben a labirintusban mindig megtalálja a kivezető utat. De tudjuk: nincsen rózsa tövis nélkül... Tudtatok örülni a szépnek, jónak, ha pedig gomoly felhők tornyosultak egetek felett, tudtátok hogy a felhők mögött éltető napsugár ragyogja be a tájat.... Éltetek derekán duzzadó erővel, kedvvel, reménnyel, tettrekészséggel álltok,... és várjátok az elkövetkező ! 50 évet! Adja Isten, hogy éltetek lépcsőjén felfelé haladva a szebb, boldogabb, gondtalanabb élet pitvarába kössetek ki,... mi pedig akkor is szeretettel emelhessük poharunkat, hogy kiigyuk belőle a Föld vérét, borát.... megpecsételve szerető barátságunk éltető zálogát... Fogjuk meg egymás kezét, mert ez jó, Elereszteni vétek.... Az egymásra boruló szerető kezek tartják fönn a VILÁGOT Szombathely, 1999. április.... | |
