Történetek: Fülbevaló, festmény, csillár

A fülbevaló története

Az acsádi élete közben jutott eszembe, hogy volt egy nagyon kiemelkedő esemény, még amikor élt a Linus néni, de már annyira megromlott az egészsége, hogy csak a kórházban lehet tovább életben tartani. Na amikor annyira elgyengült Linus néni, hogy a földi élete már csak filléreket ért, de annál nagyobb érteket hordott a fülében, nagyon drága brill-aranyfüggői csillogtak a fülében. Na ezt a drágaságot nem lehet a Linus néninek elvinni a korházba... gondolt egyet és merészet, mielőtt elvitték volna a mentők, kiemelte a drága fülbevalókat Linus füléből, mondván a korházban nincsen biztonságban ez a drágaság... ha rosszul lesz és nem lesz öntudatánál, ki tudja, hogy kinek a zsebébe fog vándorolni, keresni, vagy valakit is vádolni az ápolók közül ez óriási sértés volna a korházra… így Szikra nagyon bölcsen és okosan cselekedett.
Mindezt nekem elmesélte Ilus nekem, amikor Linus nénit elvitték a kórházba... s ezzel nyugtáztam is a történteket, hiszen ha valakit megillet valami örökség, akkor Szikrát megilleti, mert hiszen nagyon sokat fáradozott és tett Linus üzleti, családi körülményeinek a biztosítására... Karolát, hamarosan kivitték a temetőbe... volt egy roskadozó családi kripta... oda rejtették el, de valószínű huzatos lehet a fekhelye, mert a kripta bizony düledezőben van, oldala hiányos, repedezett, de ki javítsa meg?... örökösök?!!!

Örökös csak akkor jelentkezik, és csak akkor tartja a markát, ha a hagyatékból jusulhat valamit, de ha a körülmények és tisztesség úgy kívánja, hogy halála után valamit is áldozzon az örökhagyónak emlékezetére, akkorra már csak üres markukat szemléltetik a gazdag örökösök... Na ezt a témát nem is kívánom fejtegetni, hogy ki mit vitt el, mit örökölt Linus nénitől, arról nincsen leltárom, a főörökös Főző István volt elsősorban azaz a Szikra, mert hiszen a kezükben volt a Linus néni házának a kulcsa, az ő birtokukba kerültek a Herendi óriás vázáktól kezdve a festmények halmaza...
Na most akarok aztán rátérni a függőkre… Teltek múltak az évek... a Szikra nekem szomorúan panaszolja nehéz sanyarú élete sorsát... habár én tudtam nem igaz a mondavalója, mert van nyugdíja... továbbá a Géza többször adományoz neki dollárt... eléggé remete sorsban tengeti életét... a bevétel és a kiadás jó mérleget játszik, tehát semmi ok a panaszra, még azt is mondotta, a Géza által küldött dollárokat megspórolja, és amikor a Géza itthon járt az egyik lányával... Ő ajándékozta meg dollárokkal az amerikai unokát... Nagymamai érzelmeket, szeretetet nem lehet korlátozni, ha neki ez lelki jóságának a forrásából ezt cselekedte és ebben örömét lelte, jogában volt így cselekedni...
Ahogyan szaporodtak a naptárak... mégis valahogyan Szikra a nagy nehézségeivel többször kirukkolt... nehéz a háztartást fenntartani... stb... S ekkor találtam neki mondani... te Szikra: Miért nem adsz el valamit... pl. ott van a birtokodban Karola drága fülbevalói, amit Te nem hordasz... kapsz érte annyi pénzt, hogy évekig kisegít a mindennapi gondokból...
Most aztán itt már én sem tudok teljesen visszaemlékezni a történtekre... de mintha azt mondotta volna: nincsen már meg... vagy azt mondotta volna István lányának, Zsuzsinak adta vagy mit is mondott nem tudom már az agyamat úgy srófolni, hogy teljesen hiteles legyen ebbeli múlt.
De mégis valami rémlik bennem... közben Szikra hordta a Karola drága ékszerét... és ez zavarta is, hiszen ily drága ékszert hordani ebben a lopós világban kihívás volna... s mintha azt mondotta volna Istvánnak vagy a Zsuzsinak... vegyetek egy olcsóbb függőt, mert ezt a drága brillt nem akarom hordani, ilyen öreg asszonynak olcsóbb arany is megfelel és nem kell félni, hogy leütik érte az utcán...
Ez a részleg is lejátszódott simán előttem, ez tény, hogy egy szép napon eltűntek a Linus Brill-függői a Szikra füléből és helyükbe került olcsóbb, sima függők, amit hordott szintén haláláig...
Szóval, Szikra a Karola fülbevalójáról nem sokat nyilatkozott... de az utolsó mondatai után úgy rémlett volna bennem, hogy azok az unokájának a birtokába kerültek... B.pestre... és ezért nem tud értékéről... Na jól van... nincs mit sajnálnivaló rajtad Szikra… ha magad nem akarsz magadról gondoskodni, önmagad ellensége vagy, akkor mi miért próbáljunk rajtad meglágyulni a könnyeid láttán...

Valahogyan ez a függőügy elhomályosult előttem... miért hajtsam azt, ami nem is az enyém...??? Mégis egyszer amikor B.pesten vagyok a bátyámnál.. Janinál, ekkor már Zsuzsiék megvették a bátyámtól a Pósa L. utcában lévő házát, amit a Jani felesége Margit vett, Jani odaházasodott be... szép ház. Kettő családnak való, külön-külön való bejárat... udvar, autóbejárat, garázs... stb... gáz, villany... Zsuzsiék laktak a ház másik felében… Gondoltam én nagyot, átmentem Zsuzsihoz... örültünk és beszélgettünk... majd tere-fere közben teljes jóakarattal kérdeztem Zsuzsit... valahogyan igazolva lássam Szikra vallomását, hogy a függők Zsuzsi birtokába kerültek... de ehhez semmi közöm, ha így is lenne… s kérdem Zsuzsit: Te Zsuzsi öreganyád neked adta a Karola féle fülbevalókat... Zsuzsi kimeredt szemekkel, és még nagyobb meglepetéssel mondott ellen, nála nincsenek, nagyanyjától ilyen ajándékot ő nem kapott... nem tudja hogy hová lettek a függők... Na jó, hát nincs itt, akkor nincs és ezzel az ügyet én a legtermészetesebb módon lezártnak nyugtáztam... ugyanekkor lett egy másik feltételezésem, akkor a Géza lányának adhatta a Szikra, mert hiszen más nincsen aki jogosult volna ehhez az örökséghez, de ez már nem érdekes...
Most jön a hadd el... Zrínyi kirohanása István részéről... aki közben B pesten járt, azaz beszélt a lányával... és elbeszélte neki, hogy a Gyuszi bácsi kutatja a fülbevalókat... Na aztán az István... édesapja felpaprikázott dühvel csapott rám... mi közöm nekem a fülbevalókhoz???? Mondom neki semmi, és elmeséltem a korábbi mondanivalóimat, csak édesanyádnak a szavait akartam hitelesítve látni... lett ebből egy óriási harag... megszűnt minden dialóg, párbeszéd... most a Szikra temetésénél találkoztunk és nyújtottunk egymásnak megbékélt parolást....
Szóval nem jó szegénység, főleg a nyomorúság... de a vagyon legtöbbször szülő, testvéri, rokoni párbajt... s végül hol vonnak a fülbevalók... itt a temetésen a Gézával is volt egy kis párbeszéd... ő is azt vallja, hogy hozzájuk nem került a fülbevaló, de valahol lehetnek mégis... mert hiszen nem vész el semmi e földön... legfeljebb gazdát cserél... de most ki gazda??? Nem érdekel...
Igen a .Szikrába volt valami titokzatosság, azaz titkolódzás, nem mindig fedte szava az igazságot, sokszor nehéz volt követni, hogy amit mond abból mi is valóság... nem ide való beszéd, szokta mondani a porpáci Zsófi néni nagymama, ha már kezdték szorítani a sarokba, hogy megtudják, hogy mi is valóság, hamar elütötte: nem ide való beszéd, és pontot tett a további párbeszédre… most azért megörökítek még egy eseményt, az örökségek feletti dolgokról.

Festmény és majd a csillár története

Tudván, hogy Karola nagyon sok értékes festménynek volt birtokosa... amit oly nagy értékben tartott, joggal... ma milliókat érnének azaz érnek is hiszen egy részük megvan... Istvánnal... és még hol?

A Főző család megérne „Egy misét”... megérné ha az irodalomnak egy regényét írná meg, mert kevés ilyen széleskörű, sokoldalú család élt itt Szombathelyen...
Amikor Karola meghalt... még a Színyei Merse utcában volt az ingóságának harmada... nagyon szép ebédlő... szőnyegek, hatalmas Herendi porcelánok... festmények... betétek... ruhák... A házból elköltözött már a Frici, Annus ura... finánc volt, másodszor nősült, győri asszonyt vett el feleségül... a háznak egy harmadának voltak az örökösei... amikor elmentek Győrbe, egy bérlő jött a helyükbe, akinek szintén volt kulcsa a szobákhoz...
Most jött a nagy kérdés... hogyan is lesz az öröklés...????
A Szikra volt a főszereplő, azaz a rendező, hát kik is vannak a listán, akik örökölhetnek, elsőben is a pesti Pista... pincér... a milliós... és így lefelé Szikra, István... Mégis csak jó volna elsőben hazahívni a Miklóst, ebben Szikra jobban látta a megbékélt és igazságos örököst, vele kellene mégis elébb beszélgetni, hogy hogyan is legyen az osztozkodás?...
Miklós meg is jött, ekkor már Amerikában volt? Igen úgy emlékszem ott székelt... Miklós, mint mindig nagyon kedves és mosolygós küllemével érkezett haza... Hogy én is valamiit örököljek, emlékül... kinéztem egy festményt... amiről már beszélgettem Ilussal... Ilus hajlandó volt az én kérésemet elfogadni... de azért mégis amikor Miklóssal indultunk Szikrától hogy megnézze az öröklésnek hagyatékait, ismét mondottam Ilusnak Miklós hallatára, akkor azt a festményt megkaphatom… igen... igen... de ötezer forint... na ez a pénzmennyiség megütötte Miklós fülét... hű itt ötezer egy kép!!! Jó lesz vigyázni... Elmentünk Karola lakásába, a bérlő nyitogatta az ajtókat... Bementünk az ebédlőbe, a fal tele festményekkel s mondom Miklósnak, ezt a képet szeretném megkapni... Miklós nem adott semmi jelt arra nézve, hogy jól van... csak bámulta nézte, és amikor Miklós felmérte magában az ott lévő értékeket, nem szólt egy szót sem... ekkor hibáztam. Mert rögtön lekellett volna fizetnem a kép árát…
Miklós nagyon pénz szűkében volt, nem volt sem dollár, sem forint készlete, minden fillérnek örült volna... a képet amikor utazott hazafelé, magával vitte, de úgy tudom csak Pestig jutott el vele... nem került ki Amerikába... Pesten valahol valami jótéti helyen, kártya, csini babák vagy ki tudja milyen körülmények közt eltűnt e kép... na és a többi festménynek mi lett a sorsa?...
Tán java részét Szikra, István vette birtokába... aminek egy hányada most is ékesíti István szobáját... de jogosan... hiszen hogyan is kerülhettek volna más, idegen honába a Főző hagyatékok?… Miklós és Pista /pesti/ másnap, amikor együtt voltak ketten egymás közt elosztották az értékeket, már nem tudom ki mihez tartott igényt... de volt egy érdekes eset az pedig a csillár ügy…
Mi lett a csillárral?
Tudva azt, hogy Karola magánlakásában, üzletében mindenütt velencei csillárok ontották a fényt. Nagyon szépek voltak... A Színyei lakásban is volt egy csillár, gyönyörű volt, ebédlőbe való, nem kicsi de nem is nagy... na ezt szemelte ki magának István... Miklóssal meg is beszélte a vételárat, a pénzt átnyújtotta Miklósnak… ez volt az egyik nap délutánján...

Este jött hozzánk István és a felesége Erzsi és nagy örömmel újságolták, hogy Miklóssal megkötötték a vételt, megvettek a csillárt, ki is fizették Miklósnak... ezzel lezártnak vélték a csillár ügyet.
Még aznap estefelé megérkezett a Pista /a pincér/ és Miklós újságolja neki mily üzletet kötött Istvánnal... megvette a csillárt... stb... Erre fel a pincér Pista begorombult és még abba az estében rohant Karola ebédlőjébe és leszerelte a csillárt... bepakolta a pénzt meg a pincér bevitte a virágüzletbe az ott dolgozó Józsinak, a bátyjának… István másnap csevegte el a pincér cselekedetét... volt csillár, nincsen csillár... Ugye mekkora felborulást okozhat egy csillár a rokonok közt...
Amikor István ezt nekünk elmesélte másnap... ő is hibáztatja magát, miért nem szerelte le azonnal a csillárt... és vitte volna el magával... de ki gondolta volna azt, hogy a pesti pincér Pista ekkora kirafinált ember lehet. Szegény Karola már ott fen szemlélhette ezt a földi marakodást, tán mosolyog a történtek felett, hiszen ott fenn neki nincs rá szüksége ott semmire sem, legfeljebb itt a földön kellene egy mázsa cement, hogy a szeles düledező örök lakását, kriptáját bevakolnák, de erre már nincsen fedezet, sem testi sem lelki áldozat.
Ezek a jó testvérek /1997-ben írom e sorokat/ már elvegyültek az örök hazában amit összekuporgattak, harácsoltak, már nekik sincsen rá szükségük, most mások civódjanak a megmaradt örökölt holmik felett. Örök korforgásban élünk. Hát csak ennyit a visszaemlékezésből... természetesen még volna miről írni... Karola, Károly, Rezső egy-egy külön könyvet érdemelne... de most már nekem is fogytán a türelmem, energiám, itt az alkony, mindjobban rám borul az öregség /87 év/ az elmúlt évtizedeknek elviselt örömem, megpróbáltatásai… izmaira elernyedtek... ujjaim zsibbadnak, leéltem megértem tán emberi életnek sorsát, mert az tény, többet éltem élmények sokaságában, mint aki csak egy helyben topogott az élte folyamán...
Élet alkonya...a szívdobogás megszűnik.
A vasvári Gizus, a húgom ismételten járt Acsádon, hogy megnézze Ilust.
A hírek hallatára, ahogyan Gizus elmondja igen elvesztette a földi élethez való jogosultságát... nem ismeri fel elébb megkérdezi, hogy ki maga?... szeme fénye elhomályosult... szóval elköltözés előtt áll e földi életből. Szomorú ezt hallani, de a tények ezt mutatják.
Mit is lehet ilyenkor tenni? Semmit, várni és várni, mit rejteget a holnap, mikor fog a szív, a test motorja abbahagyni a dobogást, mikorra várható az utolsó dobbanás. Ebben az állapotban nem akartam megnézni Ilust, nekem a régi képe maradjon meg az emlékezetben. Tudva azt, hogy István, a fia, nem tudatja a halált, így Gizus nagyon okosan és előrelátóan, az ottani egyik ápolónak adott pénzt, ha beállna a halál, akkor a megadott címükre adjanak fel egy táviratot... Nem is kellett sokáig várni... 1997. jan. 5.-én megszólal a telefon-ó, Vasvárról tudatja a Gizus, hogy szeretett nővérünk, Ilus, a Szikra, Főző Józsefné meghalt... Ami kétes volt.

Bekövetkezett. Talán így jobb is, teljesen megfosztotta az utolsó életszakasz minden volt földi ékességétől... A hír valódi volt... de Istvánéktól semmi hír nem jött ki, végtelenül hallgattak, csendben voltak, mert amint mondják Szikra kívánsága volt, hogy csak nagyon szűk családi körben induljon el a holtak birodalmába. Ha Gizus nem ilyen előrelátó... úgy temették volna el Istvánék az édesanyját, a nővéremet, hogy nem is tudunk róla itt helyben... mire való volt ez a nagy titkolódzás?...
Szikra is még eletében mindig valami titkolózás burkába bujt bele, ha pl. kórházba került... nem kell senkinek sem megmondani, ne látogassák őt meg... és mégis amikor B.pestre került egyszer a kórházba... napok elteltével mégis csak mozgósította a pesti Gizit, Etel lányát, még a Gerencsér Lacit is kérte, hogy látogassa meg... szóval ingadozott a kívánsága... Na jól van, na meg aztán, ha meghal csak egy szál virágot hozzanak a koporsójához stb...
Igen a halál „HALÁL” bármennyire tudjuk is, hogy földi életünk, létünk szükségszerűen bekövetkező végállomás... az értelem szintjén nehezen vagy alig fogható fel… Sokszorosan így van ez egy kezdődő életút esetében. A sok-sok földi szenvedés esetében, szinte kívánja a beteg a halált, a megszabadulást a földi élettől..
Körülményes úton tudtuk meg a temetésnek az idejét... ami 1997. jan. 27-én de. 11 órakor lesz a szombathelyi Jáki úti temetőben... de elébb elhamvasszák...
A jelzett napon anyuval kimentünk a temetőbe, igen ott volt a kis ravatalozóban Szikra, de nem koporsó, egy kis drapériás asztalka... azon egy tenyérnyi fémkazetta, ami elfér egy tenyérben... kettő nagy koszorú... és még pár csokor, szál virág... Nézem-nézem ezt a kis fémdobozt... mit is rejt magában, filmszerűen lepereg előttem Ilus élete, annak szépsége, szenvedése… ennyi az élet és semmi más, egy könnycsepp a tengerben, ez a halál... Kik is vannak itt jelen? A két fia: Géza, megjött Amerikából... István fia Erzsi feleségével... majd Zsuzsi az unokája János férjével egy az unokák... hát bizony igen szűk körben voltak jelen a gyászolók... A gyászszertartás után a fémdobozt virágokkal együtt elvitték a Józsi sírjához… ott már kész volt egy kis gödröcske... oda belehelyezték a fémdobozt...
REQUIEM aeternam dóna ei Domine... et lux perpetua luceat ei... majd elhangzott a Szózat...
Magam is sírtam... fizikai fájdalmat éreztem... könnyei hullajtása után búcsút intettem édes nővéremnek...
Majd jött a békejobb, találkozni kellett Gézával... Istvánnal... Istvánékhoz el is mentünk… a halálban már nem lehet harag... Istvánéknál egy rövid időben elbeszélgettünk... majd Géza hozott haza bennünket, aki szívesen maradt nálunk ebédre... s kérdem: Géza miért haragudtatott meg ránk?... nem jössz, se nem írsz... Ekkor mondotta Géza: ha hazajön, elébb mindig ki kell puhatolni, hogy kivel is találkozhat, beszélgethet... amikor minket kérdez, akkor István leejtően morrant... akkor szóval Gyuszi bácsiékhoz nem mehetek... Na így néz ki a helyzet.

Géza, ha megjött, mindig nagy örömmel jött hozzánk... és egy alkalommal így emlékezett meg egy levélben: itt léte alkalmával nálunk érezte legjobban magát... Majd meglátjuk, hogy ezek után mer e majd írni, vagy ha netán még megjönne, el mer e hozzánk jönni?...
Géza csak nagyon gyenge szállal kötődik már e hazához... felesége és gyerekei teljesen hidegek hozzánk... Na erre ennyit elég is...
Szóval egy testvérrel kevesebben vagyunk,... ki követi majd közülünk Szikrát ezt nem tudjuk, nem a korosok mennek el hanem a sorosok...
Édes S z i k r a
Óriási szívedet két marokkal szórtad,
Adtál szeretetet rossznak is meg jónak...
Neked pici öröm, halvány kis szeretet, kis nevetés,
Inkább csak kín jutott, könny és szenvedés,
Amíg mi élünk, Te is velünk élni fogsz.

Küzdöttél de már nem lehet.
a csend ölel át és a szeretet.


E sorokat, ezt a kis megemlékezést megírtam...
1997. február 26-án... olyan nagy öröm volt szőni a gondolatokat, mert ezen idő alatt együtt lehettem Veled, kedves Nővérem, édes testvérem... fájdalom is egyben, hogy ily állapotban kell Rólad emléket nekem állítani...
A halál lepecsételte az ajkad,.. tengernyi vér sem tudja ismét megdobogtatni szíved. Elköltöztél e földi siralomvölgyéből, hogy felkutasd a nagy titkot a holtak birodalmában.
I S T E N V E L E D !

Czeglédy Gyula
Öcséd
Vasdiplomás tanító – kántor
T. százados

Nővéremnek, Ilusnak, a Szikrának emlékezésére írtam egy visszaemlékezést ugyanis a halál csak testet rabolja el az élőktől, a test biblia szerint földből lett, és földdé válik.... vagy közvetlenül elnyeli sírgödör, rádübörög a föld göröngye... borzalmas hangok ezek, amint megzörgetik a koporsóban fekvő volt földi lényt, ennek a látványa egymagában rémisztő fájdalmas volt, csak volt,.. se tengernyi könny, se orvosság nem keltik életre, elmúlás az élet, vagy a mai divat szerint a végbúcsú után, ami a ravatalozóban zajlik le, és ez igazán méltó búcsúzás... majd a pap, vagy a kántor végszavai után a halottvivő felfogják, legtöbbször négyen... felfogják a koporsót, a halottal egyetemben és ugyancsak a ravatalozónak a fagyasztó kamrájának az ajtajában leteszik, és majd követi még valami végtisztesség, ennek végeztével ismételten felfogják a halottvivők beviszik a fagyasztóba... s e pillanatban örökre eltűnik a volt élő, most a halott mindenki szeme elől....
Majd egy bizonyos idő elteltével jön az értesítés, a halottnak hamvai megérkeztek, jöhetnek a hozzátartozók, s valahová elhelyezik az urnát...
Szóval ezen szertartáson a Szikra is átment,..
Temetés után kaptam valami indíttatást, írjam meg nővérem életútját... Mivel nekem az írás nem munka, szórakozás, szórakoztatás, hát biz kezdtem ütögetni írógépemnek a billentyűit... sorok sorokra dőltek... igyekeztem tárgyilagos hű képet adni Ilusról. s a vele történtekről, persze csak amire én emlékszem,.. és ahogyan emlékszem... Meg is született az emlékezés 61 oldalon... egybe foglalja a sok örömet, kacagást, tán a sírást is, az akkori szürke hétköznapjait, a maga örömeivel, könnyeivel... kitértem erre is, arra is ahogyan az élete zajlott a Szikrának. Na jó, ez ideig rendben is van... s amikor mentem Vasvárra a húgomhoz, Gizushoz, vittem magammal a leírt életrajzot... természetesen nagy örömmel, egy kis büszkeséggel. Tán ez több mint egy márványtábla, vagy egy virágcsokor,... mert én úgy látom, nincs a rokonságban senki sem, aki ilyen bőkezűen tudott volna valami irományt összefércelni, gondoltam ha már magamnak szerezetem örömet az írással, az írás pedig arra való hogy olvassák, hát olvassák el Gizék, Gyótyosék...
Teltek a hetek, napok, semmi hír Vasvárról...
Guzus aki legalább egyszer havonta beköszöntött hozzánk, most nem jön... mondja is ám a feleségem, amióta Vasváron jártam, azóta Gizus távoltarja magát... még egy alkalommal meg is kérdezte telefonon, miért nem jössz mostanában?... mit tettem én rosszul... Semmi, semmi válaszolja a Gizus, pedig a Gyula állítólag öt hétig itt feküdt a kórházban és még nem is tudatták velünk...
Hát valami bűzlik Dániában, szokás mondás,.. de csakugyan én nem emlékszem semmi olyan párbeszédre, vagy valami vitára amiben tán mondottam volna valami sértőt.... de hát akkor miért ez a távoltartás??????
Kezdtem forgatni a Szikra irományát... olvasgatom, mint a vadászvizsla lépésről, sorra-sorra nézegetem az irományomat, hátha írtam valahol valamit, amit az én húgom a Gizus és a kedves Gyótyos ura nem tudott lenyelni, megakadt a torkukon valami és ezért lettek némák, ez tett béklyót Gizus lábára, és nem tud hozzánk eljönni...
Lapozgatok, lapozgatok, de a sorok ez ideig nem merítik ki a haragnak a születését.... Csak lapozgatok, olvasgatom a sorokat... Eh!!! Most vagyok az ötvenharmadik oldalnál.... Itt van a kutya elásva... Csak ezek a sorok okozhatták a hátraarcot... Nagy ugye megint elölről kezdem, mondogatják... az örökség, az örökség... Még mindig nem tudom elfelejteni azt a testvéri moralitást, hogy nekem is járt volna valami apám után..., ha más nem legalább egy ceruza és egy notesz, hogy beírhassam, hogy apám után nem kaptam még egy gyufaszálat sem örökül, volt mit örökölni?... Hogyne lett volna... Apámnak volt nyugdíja, egy szép családi háza... a mostoha után, közös vagyonként..., majd erdő, föld... ingóságok, tán még volt takarék pénz is, hiszen apám nem költötte el a nyugdíját... Ez az érzés bennem volt és miért volna ez bűn, ha én ezt a testvéritlenséget egyoldalú öröklést,... a kisemmizést ami úgy beültek a lelkembe, hogy haragudni ezért már nem tudok, de engedtessék meg nekem 87 éves koromban ha felidézem a múltnak csorbáját,... úgyis majd 25 éven át volt a testvéri némaság..., nem találkoztunk soha egymással, csak amikor István az orvos fiuk tartotta az esküvőjét, erre az ünnepre mi is hivatalosak voltunk,... és most itt kell utoljára megemlítenem István lett a kárvallott, mert bizony én egy fillérnyi házassági ajándékot nem vettem, ezen az elven alapulva, a szülei az én örökségemet is befektették a családi háttérbe, így nekem nincsen semmi nemű tartozásom, ha e kettőt szét tudtam volna választani, akkor kötelességem lett volna az ajándékozás...
Hát szóval amikor az 53. oldalt betűzték Vasváron, ismét elnémultak húgomék, tán fel is borzadtak egy kicsikét,.. mily szemtelenség, nem elég hogy szóban kifejeztem ezen elégedetlenségemet, most még írásba is foglalom, de igaz hitemre mondom, nincs már bennem semmiféle harag... amikor mentem Vasvárra mindig elmentem Gizusékhoz..., most hogy majd mit fogok csinálni, még nem tudom, mondom, hogy ez az 53. old csak feltevés, hogy ez vitte zátonyra ismét a testvéri hajónkat, ez az oldal csinált léket a barátságunk tutaján...
De nem tehetek róla, "igaznak emlékezete áldott!" mert ha nem igaz, akkor cáfolják meg az én tévelygésemet, mondjanak valamit, és hogy örököltem egy morzsányit is... Mondják, hogy apám kitaníttatott. Nem igaz ez az állításuk.... Nem fedi a szavuk az igazat....
Akkor végeredményben mi volt a háttérben? Hol lehet megközelíteni a valóságot, azt szokták mondani az idő a legjobb orvosság a búnak, bánatnak, a gyűlölködésnek a gyógyítására,... és ez tény igaz, mert ismétlem én már ma semminemű haragot nem cipelek magamban, a juss miatt, hogy abból engem kizártak...