Ilus néném

Na talán elég ezekből a fejtegetésekből, igen elkanyarodtam a lényegtől. Ilus nővéremnek a ráemlékezésére, és most igyekszem visszafordítani az emlékező agytekervényeimet, és mint a magnószalagot lejátszani, hát mi is történt kb. 1924-25 táján Vasváron a 71-es őrházban...
Úgy emlékszem a szomszédok kicserélődtek, Jakabékat elhelyezték Agárdra /Gárdonyba/… helyükbe Kovács nevezetű bakter jött, valahonnan Horvátországból, azaz csak az asszony volt igazi Horváth, nagy darab hústömeg volt, valami menekülés, vagy kitelepítés folytán kerültek Jakabék helyére, lettek a mi szomszédunk. Nagyon jól emlékszem a horvát asszony következő mondatára: „Szent István koronája soha többé nem fog bennünket összekötni / azaz nem leszünk Magyarországnak tartománya, már mint Horvátország... Ez a mondás úgy belém ivódott, pedig ekkor lehettem tán tízen valahány éves, és mégis valahogyan úgy éreztem, az a menekült horvát asszony nem jó emlékekkel emlékszik vissza szent hazánk pártfogasára... amikor otthont adott hazánk e hontalanoknak, s most hogy érzi Kovácsné, elég volt a monarchiából, elég volt a nagy címerben csak mint mellékszereplőnek lenni, nagykorúnak érezte magát, legyen külön önálló Horvátország...
Ám a mai történet adott erre választ, amikor üszkös falvak, városok hirdetik a káoszt, fegyverropogástól zengett e táj... mint megbolydult méhkas jajtól hangos e táj, csak egy erős diktatúra /Titó/ tudta csak fékszáron tartani ezt a Jugoszláviát,...a kiskorúak úgy vélik nagykorúak lettek és őket is megilleti a külön államiság, a független államalapítás. Ám csak sikerüljön nekik... vérmentesen.
Egyébként békésen éltünk egymás mellett, mint szomszédok nem civakodtunk egymással, igaz mi csak pár évig laktunk a szomszédságukban, mert aztán édesanyámék építkeztek Vasvár közepébe a Béla tér közepébe... sajnos...
Szép időszak volt ez /kb. 1924-25 / gyermekkor volt ez, vidám volt életünk, mint a nyíló tavasz, oh drága gyermekkor hová lettél? Jöjj vissza még egyszer...
Ilus varrt szorgalmasan, örömmel lobogtatva repültem velük ha készen voltak, örült aki varrta, örült aki kapta, és örült aki házhoz hordta. Tán még csak annyit beszövök a mesébe, volt egy idő, de nagyon régen, amikor jó anyámat meglátogatta az édesapja, a nagyapa Porpácról, szép szál ember vala, de nem autóval, nem is lovas szekéren, csak az apostolok lován jött látogatóba, mindenütt a sínek mellett, a görcs az utat összevonta.

Nagyapa látogatása öröm volt, mindenkiről akart valamit tudni, főleg hogy szolgál az egészség... kezet nem engedett csókolni, „nem vagyok én püspök” mondván felém... amikor mindenről tájékoztatást nyert, ahogyan jött, úgy el is ment... ismét a sínek mellett, irány Porpác... útközben lévő kocsmákban tiszteletét tette, a garatra felöntött, s tán mire pitymallott nagyapa is haza ballagott...Vonaton sohasem ült, csak egyszer, majd erről később írok...
Ilust körbe udvarolták a legények, de valahogyan még nem jött az el, akire aztán áldást adhatott anyám… na meg Ilus is.
Hogyan is volt?
Egy alkalommal megérkezik egy fess, jó gyurmából font legény, kobak a fején, kemény ing a mellén, nagy virágcsokor a kezében... és nagy udvariassággal köszönt felénk... hát ez a legény? Honnan jött? És mit is akar?... Ilyen kiállású ifi még nem igen lépkedte át a bakterházunk küszöbét, megnyerő modorral, fess öltözékkel, kedves, udvarias mosollyal, s talán még rólam is tudta, hogy édesszájú vagyok, mert úgy emlékszem cukros csomagot nyújtott felém. Az idő kereke forgott, percek órákat, az órák napokat, a napok hónapokat szültek, Ilus és Józsi lelki bimbójának szépsége, illata mindjobban összekovácsolta ismeretségüket, ismeretségből tágra nyílt a szerelem rózsája is, nem tudom, ennyire még gyermeki fejjel nem tudtam felmérni hogy két fiatalnak szívében ilyenkor mi is játszódik le, amikor a gyermek készül elhagyni a szülőt, és alapit egy új közösséget, új családot...
Számtalanszor a kitűzött napon anyámmal lestünk az őrház kisablakából a vasút felé... a vonat elment kb. általában ebéd utáni vonattal érkezett a Józsi... lestünk, bámultunk, találgattuk... jön? Nem jön... és egyszer úgy látom távolságban kb. Kőridék, Baráték kertje alatt látunk egy fehércsomaggal, bandukoló embert, akinek körvonalai mindjobban érzékeltették ez a Józsi, a Főző Józsi...
Igen Ő az, mind közelebb, közelebb ért a kis tanyánkhoz... Ilus szíve tán jobban dobogott mint máskor... mama meg örvendezve rendezgette kis tanyánk szobájának a rendjét... hiszen a fogadtatás mindig az első szobában zajlott le... A meleg és barátságos fogadtatás: kézcsók, kinek-kinek mi jár... virág átadás... cukor nekem... én nem emlékszem húgomra, Gizusra vissza ezekben az időkben, ő már ekkoriban négy-öt éves lehetett... ő teljesen kiesett az emlékezetemből, pedig volt, létezett, de nem maradt meg bennem semmi emlék ezekből az időszakokból.
Józsi nagyon szép virágcsokorlak kedveskedett Ilusnak, hiszen a nővére, a Főző Karola vitte a pálmát Szombathelyen az elegáns virágüzletével... csodálatos szép üzlete volt a főtéren, kifinomult ízlés, kiművelt üzletasszony, rokonszenves eladóként megnyerte a vevőknek tetszését, bámulatosan jól ment az üzlet, akkoriban Olaszországból hozatta a szegfűket, mimózákat, más üzleteknek fogalmuk sem volt ehhez az üzleti élethez... Karola néni hírneve beleült vásárlok szívébe, pl. amikor IV. Károly király aki itt szállásolta be magát gróf Mikes János püspöknél... és innen indult Budaörs felé, hogy bejusson B.pestre... és ismét fejére tehesse a szent koronát, amikor fogadták érkezésekor azaz amikor indult hódító útjára, Főző Karolánál megrendelt tearózsa csokorral köszöntötték a királyt... Szóval Józsi minden alkalommal a Karola által kreált virág csokorral, csokoládé különlegességgel érkezett el hozzánk, udvarlása megnyerő volt. Arra is emlékszem, hogy már később nem is utazott vissza Szombathelyre a vőlegény, hanem a mama készítette el neki a nyugvóhelyet, nálunk aludt, nekem pedig az volt a teendőm, hogy a kezembe nyomták reggel a cipőjét... fényesre kellet kefélnem, majd jöttek sorba a ruhadarabok, s amint a nadrágot kefélgettem, nem tudom, azaz nem tudhattam miért olyan fehér foltos a Józsi nadrágjának a belseje, fogalmam sem volt, hogy mibe is ülhetett bele, de belseje lett fehéres és kemény... mit sem törődve a folttal- a kefe eltávolította azt a foltot, én nem szóltam, mit is szólhattam volna... gondoltam mindenkivel megtörténhet ilyen vétlen eset...
Ilus és Józsi egymáshoz való kötődésének a fonala mindjobban megerősödött.
Apa, híven járt a vasútra szolgálni... s ezen időközben akarták őt elhelyezni valahová... és ekkor papa azzal tudta magát kivonni az elhelyezésből, hogy ő az egyik szemével vak... nem lát... az orvos e tényt igazolta is és ekkor lett a pánik... hogyan lehetett egy szemmel a vasúti forgalmat biztonságosan vezetni, de vezette, papa mondása szerint egykor nagy szél és huzat volt, a raktárnak a felkapott homokzuhatagját a szemébe vágta, és azóta a látása meggyengült az egyik szemére... S ekkor nem helyezték el más állomásra... ellenben azonnal kérte a nyugdíjazását, amit meg is kapott, de vele együtt meg is szűnt a Déli vasúti igazgatóság...
Anyámnak volt egy elképzelése, házat kell építeni, mégpedig közel a templomhoz... s ekkor számoltak fel /1925-26 ---/ a város közepén volt egy szép park, Béla-térnek hívták... fenyves és más fák virítottak benne...
Ennek a parknak templom felé eső része az bizony meredeken állott, ezt a érdekességet kellett egy óriási cement fallal megtámasztani, nehogy a felső utca a nagy forgalom folytán megunja magát és igyekszik lecsúszni és ekkor mint a lavina elsodorja a házunkat... Ez a meredek fal ma is /1997/ látható.
Ide a meredekségbe építkezett édesanyám, ezen a beépített cement falnak az anyagából egy másik házat is tudott volna építeni... de közel volt a templomhoz... a kívánsága beteljesült... a ház ma is áll, Iván nevű lakatosék vették meg egykor...
Édesanyám nem sokáig lakhatta ezt a házat, mert a betegség mindjobban aláásta az egészségét... fogyott és gyengült napról napra.../gyomorrák /vett erőt rajta...

Hogy közben egy kis epizódokkal toldjam meg a krónikát... ebben az időben /1923-24.../ mint polgárista tanuló mellékkeresetül szorgalmasan jártam Eckstein rőfös kerekedőhöz... Volt neki egy roló, ablakokon ez volt a divat… úgy szőtték, szövőszéken... vékony pálcikára fűzve... pamut fonallal kötözve, színes, tarka-barka színekben készültek ezek a rolók... ehhez kellett a pamutot orsózni, gombolyítani... ebben a munkában nyertem elhelyezést... a bolt, a lakásnak a folyosóján volt ez a gombolyító szerkentyű, ablak előttem, ki is nézegettem rajta, szerettem ezt a munkát, majd a gazda rőföskereskedő többször behívott a boltba /Rechnizer József volt a segéd/ nagy úr volt, aki szintén megszeretett és örömmel nézte a tevékenységemet. A boltban nekem külön volt részlegem /kékítős, mintás vásznak... majd a delinkendők, ezeket én nagy szakértelemmel tudtam eladni, úgy nem volt hogy a vevő portéka nélkül ment volna el tőlem... a gazdám mindig figyelt félszemmel, hogy milyen szókinccsel rendelkezem, majd hogyan nyerem meg a vevőt vételre, mindig tudtam, hogy az árakból mennyit engedhetek el, alkudott a vevő, és engedtem amíg lehetett, édesem többet nem engedhetek el, hiszen nekünk többe van, akkor mi becsukhatjuk a boltot... na meg aztán nem fog megfakulni ez a kendő?...drága Mari néni, hogyan fakulna, ha sohasem megy ki vele a napra... persze mindezt úgy mondtam és meggyőződve, hogy a vevő nem is értette meg, hogy én mit is mondok... Szóval jól éreztem magamat a boltban, jártunk vidékre vásárra... éjjel pakoltunk, éjjel indultunk lovas szekérrel, virradatra helyszínre értünk /Rum, Körmend/ sátrat vertünk, kipakoltunk, ettünk jó szárazkóbászt... vártuk a vevőket, a hírünk jó volt, nagyon sok vevő már keresett is bennünket...
Pár éven át ezen munkakörben végeztem a dolgomat... közben a Lővi tej-vaj nagykereskedő fiát a Guszit korrepetáltam, ezért kaptam vajas-kakaós kenyeret... mily boldog voltam...
Elérkezett 1925 elvégeztem a negyedik polgárit is... most hogyan tovább?... Jó anyámnak legideálisabb pálya, a tanítói pálya, főleg a kántortanítói pálya... hiszen a volt falujában és annak környezetében a tanító úr igen megbecsült honpolgár volt a faluban, így elhatározta mama, hogy legyek tanító... igen ám a zsidóm, a gazdám nagyon ragaszkodott hozzám, le akarta beszélni a mamát, majd ő csinál belőlem embert... hagyjam csak meg e szakmában... felvesz inasnak és leszek segéd... majd boltos stb... Édesanyám szívét nem tudta megnyerni ez a reményekkel telitett virágos jövőnek a képe... édesanyám a következő kijelentésével záradékolta a végleges elhatározását: „Édes fiam a rőfös kereskedő pályán sokat kell hazudni, keresztény ember pedig nem hazudhat.... menj csak el szépen tanítóképzőbe!... S ezzel megváltam a gazdámtól, akit mindenkor nagy tiszteletben tartottam továbbra is....
A krónikai képbe belekívánkozik a papai tanítóképzőbe való bejutásom. Hárman mentünk Vasvárról ekkoriban Pápára prepának...

Gazdag Mester János fia: Imre... Horváth Károly vasutas gyerek az egres utcából.
Felvételit elküldtük, majd hamarosan jött is a titokzatos boríték a pápai képző pecsétjével... izgalom: felvettek?... nem vettek fel!??? A borítékot édesanyám bontotta fel... s szólt harmatos szemmel, egy könnycsepp és egy csók kísérete mellett így szólt: fiam felvettek a tanítóképzőbe...
Majd mellékelték ezt a jegyzéket, hogy mit is kell magunkkal vinni: ing, törülköző, harisnya... stb. Volt öröm a családban... de hogyan is tudjuk a követelményeket előállítani?... Mama és Ilus szorgalma, na meg aztán anyám testvére Porpácon Etel néni... mind-mind igyekeztek a jegyzéken feltüntetett holmikat megszerezni.
Arra emlékszem, hogy apám csináltatott egy nagy kuffert, ugyanis elsőben nem vettek fel bennlakónak, így kintlakónak kellett lennem, a pápai zsidó temető bejáratában laktak Szakácsék, akik helyben a temető gondnoka is volt, itt kaptunk elhelyezést az első évben… ide kellett a kuffer... de a második évben már bennlakást, internátust kaptam, így a kufferra nem volt szükség...
Legkiadósabb ruhadarab hiányzott a „télikabát” ez bizony ebben az időben drága volt. Mit is lehetne csinálni... honnan tudnánk télikabátot szerezni, megvan... a papának volt egy vasúti sötétkék köpenye, ebből kell varrni nekem s télikabátot... s biz pár éven át híven szolgált is engem... ez a jó posztó kincstári kabát... a mai fiataloknak ez elképzelhetetlen, hogy egy nagykabátból csinált kisebbet elhordja. Na jó változtak az idők, a divatok… ezen nem is csodálkozok.
Szóval mire jött a szept. l., arra minden útrakészén indultunk Pápára. Ezt a történelmi részt már valahol leírtam, így most nem próbálkozom ismételni, hogyan is volt az elhelyezkedés... maga a képző küllemével, hangulatával... osztálytársakról... talán csak annyit, nagyon megfeszített, kitartó, erős akarattal tudtam csak a követelményeknek megfelelni, de tanultam és tanultam, okosan osztottam be az időmet, így is becsúszott németből félévkor a gigszer, valahogyan nem volt nyelvérzékem, pedig azt mondjak aki zenél, hangszeren játszik, annak a nyelvi érzéke is jobb, könnyebben tanulja az idegen nyelvet... Bizony Nyustyu igy neveztük )becenevén a német tanárunkat… aki többször mondogatta sagen sie julius… de bizony a Julius mindig elhibázta a nominativust, Dativust... kellett segítség a matekhez is,-ebben nagy segítségemre volt Szabó Nándor, majd Meleg Jóska, akikre ragadt a matek...
Az első évnek végeztével /1926/ már nem vagyok benne egészen biztos még az őrházban volt a család, odaköltöztem én is, de valahogyan nem merten: ezt határozottan kijelenteni…
Annyi tény, hogy Ilus és Józsi udvarlása teljes egészében virágzott, virult, és varrt szorgalmasan... A második osztályban mar bennlakó voltam... kaptam internatust, havi ± negyvennégy forint /pengő??? volt a teljes ellátás Egy igen jó cipő 7-9 forint volt, egy szép puplin ing szintén 5-6 pengő volt...

Édesanyám egészsége rohamosan fogyott... és csak fogyott.. .volt egy nagy kívánsága, boldog lenne ha engem egyszer a vasvári templomban láthatna, orgonálnék, énekelnék... Én hegedűn játszottam a képzőben, első ízben... hogy anyám kívánsága teljesülhessen úgy emlékszem kértem a másodéves koromban a zenetanáromat, hogy a hegedű mellett zongorán is tanulhassak. Hatvani Lajos volt a zenetanárom, nagyon értékelte a hegedű játékomat.
Valahogyan igen rossz álmaim voltak Pápán, mindig azt álmodtam és ismételten azt az eseményt, hogy sok nyulam van... de mindig elfeledkeztem az etetésükről... és soványodnak... ez az álom ismétlődött sokszor... ezen idő alatt édesanyámat elvitték B.pestre, a Verebélyi klinikára... s utólag tudtam meg, hogy gyermekfejnyi nagyságú daganatot operáltak ki a hasából... de ezt nekem nem írták meg, főleg azért nem, mert ez főleg már az év végi időszakra esett, és nem akarták velem tudatni, hátha a tanulásomat lerontja, nem tudok levizsgázni...
Jött az évvége, és most jön a borzalmas és megrázó jelenet, amikor Szombathelyre értem, Uram Isten kit látok az állomáson, mint a porpáci nagyapámat, csizma, fekete öltöny, te szentséges Jézus...!!! Mi ez a fekete gyász?... Meghalt anyám? Nem mertem, kérdezni semmit, szótlanul vártuk a vasvári vonatot… és szó nélkül ültünk a vonatban... borzalmas percek, órák ezek, hát mi is lehet, hogy jönnek a rokonok... halál? Temetés?...
Már az új házban laktak anyámék, egyenesen odamentünk... remegő lábbal léptem át a küszöböt... bevezetnek a szobába, édesanyám fekszik... rám néz, megcsókoljuk egymást... majd nagyon halkan, sima hanggal kérdezi: fiam nem buktál meg?... nem édesanyám... valami halvány rózsaszínt játszott az arca, valami kis örömpír lepte be kaszált bőrét... ezzel elfordult és egyben ez volt az utolsó párbeszédünk, mert hamarosan meg is halt. 1927. Péter-Pál napján délután öt órakor...
Igy lettünk mi árvák... Gizus alig nyolc éves, Ilus tán húsz felé járt. Jani meg szintén közeledett a húsz felé... Úgy emlékszem ezt is megírtam a korábbi kötetemben... mintha mennybolt szakadt volna ránk... hát aztán most hogyan tovább?...
Talán legnagyobb csapás Ilusra esett, habár ezt felmérni, hogy ki mit és mennyit vesztett, erre nincsen mérőeszköz, mindnyájunkra nézve óriási vesztesség... de a halál az kaszál, nincs kímélet se fiatalra se, idősre, nem a korosok halnak meg, hanem a sorosok... Drága jó édesanyám, emlékeidet én könnyel öntözgetem, ahányszor sírodhoz megyek mindig megvigasztalsz még ma is, hiszen egy édesanya sohasem halhat meg.
Hamarosan jelentkeznek a problémák.... ugyan Józsi és Ilus egymáshoz való kötödése nem szakadt meg, de feltétlen hiányzott az édesanyai gondoskodás, mert bizony hiányos volt az Ilus felszerelése, amit ilyenkor egy menyasszony szokott kapni, gyűjtögetni, ez nem volt meg...

Hol vannak az ilyenkorra összegyűjtött „staférungok”? Konyhai és szobai felszerelések... ami volt is Ilus valahogyan igy emlegette a papa, felemésztette, igy bizony Ilus nagyon szegényen indult a házasságba…
De utólag is csak annyit mondhatok, Józsi a jövendőbeli sógor mindezt magában felmérte és a szív nem halt ki, a szerelem, a szeretet lángja továbbra is hevült... úgy tudom, hogy a gyász letelte előtt még gyűrűt váltottak a templomban, megesküdtek, holtodiglan-holtomiglan egymásé leszünk... Itt meg kell egy kicsit állnom, mert nem volna teljes a krónika... Józsi, Főző család, Karola a nagy virágkereskedő... a Károly mint cukrász, Rezső virágkereskedő... Pista mint pincér B.pesten... és a többi is jól álltak, Annus akit a Frici vett el feleségül ő finánc volt, Miklós... a nagy fűszeres, valahányan a maguk berkeiben gazdag emberek voltak... Józsi mint tisztviselő /forgalmi adóhivatalban dolgozott/ bizony tudta magát vagyonossá tenni e kis tisztviselői fizetésből... de mindezt felejtve, de Ilus tudta, hogy a Főző család mennyire rangos, vagyoni berkekben élnek... mi lesz vele? Hogyan fogják majd mellőzni, lenézni... elkerülni... leépíteni... a belső érzéseket nem tudom, hogy mennyire értékelték le Ilust, mennyit nyomott a Főző család serpenyőjében... de arra emlékszem és Ilus mesélte, elsősorban, úgy tudom valahol a Nádasdi utcában húzódtak meg egy kis lakásban... de ezt nem merem állítani... Azt tudom, hogy Károly a Nádasdi utcába lakott, nagy kanári madár farmja volt... s ő is elvesztette a feleségét, és hozott magának B.pestről egy nőt, Ilonkát /aki állítólag jómódú zsidó családoknál szolgált, vagy ahogyan ők mondták a nevelősködött a zsidó gyerekek felett/ és ebben a környezetben bizony sok-sok mindent elsajátított ezektől a gazdag zsidóktól, modort, felvágást, affektálást, üzleti, pénzügyi dolgokat... és ez tény, hogy a Károly művészi magaslatra fejlesztette a cukrászipart, de a termékek eladását már Ilonka rendezte, neki volt üzleti érzéke... a pénzt ő gyűjtötte össze, s azt kell mondani nagyon jó módba került Károly... eljárhatott a kávéházba vasárnaponként... vadászni járt, szép puskái voltak... Karolával egyetemben vettek a főtéren egy emeletes házat /amit később/ államosítottak... majd Erdélyben földet vettek, mert állítólag Ilonka erdélyi származású, tehát hozott magával valami székely góbiságot is.... majd autót vettek... stb. és csak utólag írom, ebből a nagy gazdaságból mi maradt meg, ja igaz vettek nyaralót Balaton mellett Fonyódon… még én segítettem a Karcsinak eladni. Akkoriban, mikor is lehetett?... az tény, hogy Ilonka néni már ekkor a belvárosban lakott, tömbházban...
Közben a papa sorsa is rohamléptekben változott, ennek a történetét is már leírtam egykoron, talán csak most annyit... hogy a papa, unta a magányt, nőre vágyakozott, gondolom én... most egy alkalommal nem jött haza, este lett, éjfél lett, majd a hajnal hozta haza valahonnan a papát, Ilussal egyetemben sírva kérdeztük papa hol volt az éjjel?... Mint hirtelen lecsapott mennykő... olyan volt a válasz... anyát kerestem nektek...

Ilussal egyetemben mi ordítva sírtunk... nekünk nem kell senki, itt nem lesz anya... ugye akkoriban nem tudtam én sem felmérni, hogy apa ekkoriban még nemzőképes, nemi életet élni kívánkozó korban volt /kb. 54-56éves/ tehát elsősorban neki kell a no, aki majd nekünk lesz tán gondozónk, de semmi esetre anyánk... Papát ebbeli szándékáról nem lehetett eltántorítani, Feri bácsi édesanyánk testvére oszkói vasúti főnök is meglepődött papa ezen döntésén, hiszen még oly friss a seb, anyánk sírja még be sem horpadt... ő is meglepődött ezen az elhatározáson... hiszen anyánkat az ő testvére.
Feri bácsi is igen szerette... nem gondolta volna, hogy ily hamar párt keressen ismételten magának... Feri bácsi kérdi: ki az a nő?... apa mondja neki, nem láttad azt a szép és derék nőt ott a temetésen?... őrület... hát a temetés alatt, amikor valaki a testvérét temeti, akkor szemlélődjön, hogy ki is lesz apám második felesége...
Röviden: Liebich Gizella névre hallgatott, özvegyasszony volt... igazán nagy darab fehérnép volt... Egres utcában lakik... férfiruha szabóságot űz... bedolgozik valamelyik zsidó üzletbe... Horváth Károlyék udvarában van egy kis lakhely... ott él és üzemel.
Hát a papa itt töltötte az éjszakáit... állítólag éjjeli zenét is adott neki és csendháborításért fizetni is kellett neki, legalább igy hallottuk később a történteket.
Na aztán most következik rám nézve a legnagyobb meglepetés, papa kijelenti, hogy tovább nem taníttat, nem fizeti a havi köztársasági díjat havi negyvennégy pengőt... menjek el inasnak Szijjártó lakatos fel is vesz inasnak... és kész, ismét egy nagy mennykőcsapás... Ezzel a szomorú hírrel gyalogoltam el /6-7 km/ Feri bácsiékhoz Oszkóra és újságolom nekik a papa elhatározását... Feri bácsi és felesége Erzsi néni felmérik magukban ezt az óriási lelkiismeretlenséget.. .papa léleknélküli lelketlenséget... Feri bácsi megnyugtat, Gyuszi tovább fogsz tanulni... szeptemberben visszamész Pápára a harmadik évfolyamra... és majd mi havonta megadjuk pénzt, és majd ha végzel akkor ezt az összeget vissza fizeted nekünk... Mint a nyári zivatar gomolyfelhői amikor elhagyjak a tájat, és kisüt a nap úgy sütött ki lelkemben ez nagy kegy, amit Erzsi néniék felém nyújtottak... Lelkem egyensúlya némileg visszaállt... hogyan lennék én inas? Amikor sikerrel tanultam kettő éven át... na ebben igen vétkes és bűnös volt a második feleség... mert biztosan tudott a papa ezen lelketlen elhatározásáról és jóváhagyta valószínű ekkor már úgy érezte, ha engem a papa taníttat, azzal a pénzzel neki kevesebb jut.. .pedig volt a papának pénze...
Ennek az asszonynak nem volt gyereke, igy mint anya nem is tudott érezni, mi a gyerek és mi az anyai szív, hogyan kell együtt érezni és gondolkodni, önző valami ridegség... vadsági férfias alaptermészetű volt, megszokta a az önző magánságát, mindentől független volt... cigizett, hogy ivott e vagy sem ezt nem tudom... de a maga szakmájában tudott robotolni, hajtotta a varrógépet készültek a ceig ruhák.
Ilus bizony velem együtt nagyon boldogtalanok voltunk, közeledett szept. elseje, nekem indulni kellett Pápára a harmadik évfolyamra...
Feri bácsi és Erzsi néni vigasztaló szavaival megerősítve hitemben, az élet nemcsak rózsákat terem, a rózsákon tüske is van, azaz vannak akadályok a cél elérése előtt és nem az esik el aki elesett, hanem az aki nem tud felkelni. Ilus is minden fehérneműmet kimosva, kivasalva egy nagy csomagba kötve, és indultam Pápára, jött a két osztálytárs Mester Imre és Horváth Karcsi... őket szerető meleg anyai, apai csókkal indították el az útra, hogy én is elbúcsúzzak édesanyámtól, kimentem a temetőbe, elbeszélgettem a sírkeresztjének tövében nyugvó kihűlt szívével... könnyeimmel eláztattam a sir hantjait...
Felegyenesedtem, még egy búcsúpillantás... és éreztem anyám biztató szavát, indulj fiam... melletted leszek, őrködök feletted, ha valami bánt vagy nehézség szakad rád, csak gyere ide, megvigasztalást, erőt nyerhetsz. Bizony sokszor mentem e sírdombhoz... mert úgy senkinek sem tudtam elpanaszolni földi, testi és lelki bántalmamat, senki sem tudta vérző sebeimet úgy begyógyítani mint a porladozó édesanya.
Hát tovább szövöm a földi sorsom eseményeinek jó és rossz történéseit, szóval Feri bácsiék tartották a szavukat, három éven át... pontosan, havonta küldözgették a havi köztartási díjat... hat pengőm maradt zsebpénznek... ebből kellett magamat ellátni... 50 Ft havonta. Valamiképpen a tanári kar is mintha megtudta volna a nagy csapást és úgy éreztem velem éreznek, árvaságomat megértették és felém nyújtották segítő pedagógiai támogatásukat…
Nagyobb energiával bevetve tanultam... amíg sok-sok osztálytársam borozgatott valahol, mozi és egyéb szórakozóhelyeket kereste fel, én a napi munkámnak elvégzésével töltöttem ezt az időmet... és úgy éreztem, hogy eredmény nem is maradt el, harmincöt osztálytárs között ötödik lettem a tanulmányi eredményben, amit mindig félévkor, a hirdetőtáblára kiértékelve a tanulók érdemjegyeit és akkor a sorrendben már ötödiknek tűntettek fel, ami számomra nagy földi öröm volt.
Na és mi is történt szeptembertől a karácsonyi szünetig...?
Ugye én elmentem Pápára... Ilus és apám maradt Vasváron... nem igen leveleztünk... hiszen Ilus és Józsi is útban voltak az esküvő napjához... pontosan nem tudom... de emlékezetem szerint e kettő időszakban Isten és ember színe előtt szent házasságra létek... Ilus elköltözött Szombathelyre, hogy hová nem tudom... maradt apám, Gizus a húgom, és a boldog ara, Libich Gizella, akivel úgy tudom szintén megesküdtek, de előbb biztosítva akarta magát látni apám második felesége, ami ingatlant és ingóságot lehetett azt mind a feleségére íratta... Hazulról semmi hír nem jutott el Pápára... nem tudtam papa nászéjszakáról sem...

Mostani fejjel már fel tudom mérni, hogy apám a beteg édesanyám mellett nemi kiéhezésbe jutott, s kellett egy dáma, kellett egy alany, ahol férfiúi éhségét ki tudta elégíteni, mert a mostoha a maga dromedár és piros vértől duzzadó, óriási fizikai erőléte mellett mohón fogyasztotta apámnak sexi megmerevedett rituális aktusait... Ugye én akkoriban ebben teljesen analfabéta voltam, ilyenféle felvilágosításban nem voltam jártas, hogy is tudtam volna arról, hogy mi az a nemi kielégültség... nő és férfi egymásba való olvadása... minden jel arra mutatott, hogy papa rátalált arra az útra a mostoha személyén keresztül, hogy hogyan feledje el gyerekeit, azoknak jövőjét, csak az ő földi gyönyörét lelje az új asszonyban... Na talán egyelőre ebből elég is...
Jött, azaz közeledett a karácsonyi szünet... na Uram Isten most aztán hová is fogok menni?... Annyit már valahonnan tudtam, hogy apám az Egres utcába lakik... /még Ilus nem költözött volna el édesanyám hazából? Nem tudom... szóval Horváth Karcsitól tudom, hogy apám az ő házukba lakik... oda kell mennem...
Jézus vért izzadott, az előre érzett fájdalmaknak óriási kínjainak érzete felett, ha most azt mondom, a fájdalom, édesanyám hiánya, újasszony a háznál, apám lelki és testi, szellemi hasadása, irántam érzett teljes gyűlölete, a vasúttól hozzávezető út a kálváriának különböző stációi voltak... megérkeztem... valami kis konyha ajtó nyílik, ott terem papa előttem, majd megjelenik a felesége... nem kis törékeny asszony, bizony fizikailag sem volna jó vele kikezdeni... papa bemutatja mint feleségét, nekem meg mint mamát... de én ezt már nem is hallottam meg, jaj-jaj mitévő legyek...??? Hová menjek??? Mit is csináljak???
Ebbeli lelki zűrzavarban, tehetetlenségemben felfedeztem egy gramofont... a papa felesége általában egy rideg, férfias lelkületi nő volt, akinek fogalma sem volt mi az gyerek és főleg mi az anyának lenni...
Csak röviden, mert úgy emlékszem már ezt a szomorú élményemet is egykor leírtam, csak annyit, hogy a papa mindenáron ki akarta belőlem sajtolni, hogy a „mama” szót kiejtsem, azaz mamának szólítsam a feleségét, és én erre képtelen voltam, nem volt bennem annyi erő, hogy ezt a szót kipréseljem magamból, papa pedig nagyon várta ezt a pillanatot, ez volt karácsonyi szent este előtti lévő pár órában... hát csak nem jött ki a számból „mama”, papát elfutotta a szent Antal tüze, borzalmasan kikelt magából, azonnal kizavart a lakásból... elsőben majd az udvaron, később pedig az utcán leltem magamat, itt-ott már égtek a karácsonyi gyertyák... sírva és könnyezve néztem mások csillogó karácsonyfáját... hogy meddig voltam az utcán... a papa jött ki értem? Nem tudom már... de ez az est örökre felejthetetlen és szomorú marad számomra.
A papa felesége bizony nem terített karácsonyi asztalt... valami igen szegényes, szerény ebéd gőzölgött ki a fazékból lábasból... mostoha anya, mostoha sors, a mesékben is hallottunk sok-sok mostoháról… hát bizony tud gonosz és szívtelen is lenni.

Letelt a karácsonyi szünet, indultam vissza Pápára, de minden csomag nélkül, nem volt sütemény, kalács az útra, ha jól emlékszem több alkalommal Etel néni futott ki a porpáci állomásra és az kedveskedett finomabbnál finomabb édességgel...
De mi van Ilussal, Józsival a fiatal hazasokkal?...
Minden már nem ismert az emlékezetemben, azt tudom hogy vergelődtek hol itt, hol ott laktak, Gábor Áron utcában, majd a Százholdon, de közben kimentek lakni Vépre is... Józsi mind városi adó-forg. tisztviselő, később malom ellenőr igyekezett minden elkövetni, hogy biztosítsa a szükségleteket... Vépen igen jó barátságba keveredett Fülöp nevű vendéglőssel... aki sok mindenben segítette Józsit. 1940-ben amikor a honvédség bevonultatta a szekereket, lovakat, autókat, motorokat... Fülöpék lova is bevonult, a honvéd laktanya udvarán találkozom Fülöp bácsival... és panaszolja, hogy a lova itt van, pedig neki igen nagy szüksége volna rá... én ekkor zászlósi rangban voltam... hamarosan megtudtam ki a besorolóbizottsági tag, Süle f. törzs, mondom neki ezt a lovat le kell szerelni... Fülöp bácsi boldogan fogta meg a kantárszárt és már sétálhatott is ki a laktanya udvarából. Vépig meg sem állt...
Közben kettő fiuk is született: Géza és István...
Géza jó tanuló volt, így került a soproni katonai iskolába, na ekkor volt nagy gondja Ilusnak, ugye itt is előírták, hogy mit is kell vinni kis cögerejnek... nehezen tudta beszerezni, sok-sok fehérneműt...
Hogy aztán mikor jöttek be Vépről... nem tudom, de… kaptak egy házat bérletbe... kettő szoba stb... na aztán itt már jobb körülmények közepette élhették életüket... S ami a legérdekesebb, Ilus, aki szorgalmas és gyors volt, a munkában SZIKRA névre keresztelte át a rokonság... és bizony maradt is haláláig Szikra... Örömmel jöttek ide Főzök, Pista... Károly... Miklós... mindig volt valami készlet a konyhán, amiből kínálgatta a vendégeket... Jani a bátyánk, akit pedig magas növése után Hosszúnak... becéztük, nagyon sok időt töltött el Szikráéknál... evett-ivott, na és még történt egy kis kacagtató élmény is. Ugye a Hosszú pénzbélileg igen gyengén állt... ellenben a Miklós, akit a Mujder gondozott, a Mujder a Főző család édesanyja volt... kedves öregasszony volt, aki nagy szeretettel ápolgatta ezeket a nagy fiúkat. Megtörtént, hogy bálba készült a Hosszú, igen ám nem volt hozzá sem inge, sem fuszeklija... Szikra a Miklósnak a fehér kikeményített ingét kérte el, azaz elhozta, tőlem pedig a fuszeklikat csempészte el, és így öltöztette fel a Szikra Janit. Igen ám a Miklós is indult a bálba... keresi a kemény elejű inget... stb. nincsen meg... hová lett, ebből bizony lett haddel-hadd... mindenki lapult, csak Ilus kuncogott titokban, mert ő volt a tettes... de nem szólt... azért valami formában Miklós is fel tudott öltözni, és indultak a bálba... sok-sok hasonló kis családi esemény tette a szegénységet hangulatossá, kacagtatóvá...

Szikra és Józsi több helyen is laktak, most felsorolni nem tudom... tán a legmaradandóbb lakhelyük Szőkeföldi utca 3. sz alatti életük maradt meg bennem legjobban. Itt már kényelmesebben éltek, volt kettő szoba, konyha, fürdőszoba, vízcsap, udvar, itt már tudtak maguknak kényelmet biztosítani, bérelték ezt a házat.
Na mit kell, hogy megemlékezzek a múltból. Géza amint írtam elkerült a Zőgereibe Sopronba, de amikor a rendszer, Rákosi világ felszámolta ezen rajuk nézve fekélyes intézményeket, különbözetik, nyelvi, irodalmi, vagy talán is is... letétele után beiratkozott itt Szombathelyen, az akkori Premontrei, ma Nagy Lajos gimibe. Istvánnal egyetemben, ez volt kb. 1947, mindjárt felvették a hetedik, vagy a hatodik osztályba, nem tudom... de amit akarok fejezni az a következő. Klein-Zinger vasvári zsidók koholt vádjaik után amikor megjöttem, három éves szibériai jóvátételi munkából, lerongyolódva, lefogyva, vádjaikból kifolyólag, főleg hatalmi és politikai fölényeikkel érvelve, sikerült nekik megnyerni az akkori rendőrkapitányt, Hajós Vilmos akkoriban szds. Ranggal, zsidó bérenc 1947-48-ban leinternáltatott, ezt már leírtam, most csak annyit, hogy 1948-ban, június havában a szombathelyi börtönben voltam, előzetes letartoztatásban, mondván a várható nagy ítéletet érezvén, hátha megszököm… az aljas embertelen gondolati elv uralkodott szerte az országban...
Ugyanis csak annyit, akit nem tudtak bírósági tárgyalás elé vinni, ez az igazságügyi oldal, azt a belügy, az ÁVÓ maga védelme alá vette és lezárta...
Na csak annyit, Szikra tudta, hogy a börtönbe csücsülök, Géza, István megkapták az érettségi bizonyítványt, egyenesen jöttek a börtönhöz, ugyanis akkor még meg volt a Kacsmarszki virágos kert, a börtön nyugati fala, ablakai pedig rábámultak a kertre, és hogyan nem, hogyan én valahogyan felálltam az ágy vasára... az ablakon kitekinték, és mit látok? Szikra, Géza és István között állva... erősen figyelik az ablakokat, és jól láttam őket, de a börtön ablakai nem igen engedték a foglyok kitekintését... azaz nem igen lehetett látni bennünket, azért a sok-sok integetésre valahogyan felismertek Szikráék. Boldogan mutogatják az érettségi bizonyítványt... szólni nem lehetett, csak szemmel és kézzel tudtuk az örömüket nyugtázni... és ami a legérdekesebb a cella társaim is odajöttek az ablakomhoz, majd ők is integettek, és tőlem kérdik: mit mutogatnak, mi az a papír? Amnesztia? Ugyanis akkoriban várható volt hogy valami oknál fogva amnesztiát kapunk... édes Szikrám... mily boldog volt a kettő fia közt, leérettségiztek... de mégis törölgette a szemét, na mi volt ez? Örömből, fájdalomból kiserkenő könnycseppek...? Tán mindkettő benne volt...
Csodálatos, testvéri, szeretetnek csirai nőttek ki a szívében... pl. egy alkalommal innen Szombathelyről a börtönből bilincsbe verve /útközben a kísérő rendőr levette, megsajnált/ kísért a rendőr a Szelestei utcán át... ki az állomásra, az esti vonathoz, ami visz majd B.pestre a Buda-déli internáló táborba /1948/
Mint kiség rendőr... a Szelestei utca egyik házának az emeletén egy asszony nézeget kifelé... majd felismerem benne a vasvári Dobos Mancit.

Dobos Manci szüleit az öccsét a Lacit jól ismertük, ahogyan megyünk fel Vasváron az iskolába, az ott lévő domboldalban, Oszkóra vezető út mentén volt a lakásuk... szóval igen jó barátságban voltunk hajdanában...
Amint vezet a rendőr... meglátom Mancit az ablakban... felkiáltok neki… Manci, legyen olyan jó fusson el az Ilushoz, mondja meg neki az esti vonattal visznek B.pestre. Hozzon valami harapni valót... majd a kiáltás után a rendőri kísérettel tovább indulunk az állomás felé...
Természetes, akik mellett elmentünk... ki-ki rámnézett, kettőségi érzelem töltötte el a lelküket... na itt is visznek egy gonosztevőt... vagy a legjobb, na ez a szegény ember is áldozat lett a hóhérok kezében... az ÁVÓ-nak körmei belecsapódtak...
És mi történt?... nagyon rövid időn belül, megáll előttem a Szikra... könnyektől patakzott a szeme, de tudott azért szelíden és kedvesen szólni a rendőrnek... én vagyok a nővére, engedje meg, hogy ezt a kis csomagot átadhassa nekem... a rendőr szíve sem volt vasból, ránézett a Szikrára, látta rajta, hogy egy szenvedő lény, akinek nagyon fáj az, hogy az öccse ilyen bánásmódba jutott... engedélyt adott a csomag átadásra... könnyek áradata mellett vettünk egymástól búcsút, majd hátat fordított, de többször vissza-vissza nézett, szinte meg akart erősíteni, ne féljek... ezt is ki kell bírni, majd eltűnt a láthatárban...
Egy harmadik történet is ide kívánkozik, ha már ezekről beszélgetek... most fordítva van a Buda-déli internálóból kísér a rendőr, szintén erősen leszíjazva.. .mondván nekem az internáló udvarban... ez az előírás, mindenkit megkötözve kell kísérni... ám legyen... parancs az parancs... amint kísérnek az állomásra, ekkor jön velem szemben az egyik Rábakovácsi tanítványom Szabó Jenő /volt Giró fia/ amikor felismer, a tanítóm... megkötözve... felordít: mi van tanító úr?...
Megnyugtattam, a sors csapása... és mentünk tovább...
Na úgy hajnaltájban érkezett be a vonat Szombathelyre... egy kicsit korán, mindenki alszik, alszik a város... alusznak a börtönbe is... korán van... mit is csináljunk?...
Ekkor mondom a rendőrnek... legyen olyan jó menjünk nővéremék haza fel... Szőkeföldi utcába, ott egy kicsikét megpihenünk és majd onnan besétálunk a börtönöm szanatóriumába... A rendőr elfogadta a kérésemet... jó idő volt, május?... június?... nem tudom, de nyitott ablakok mellett szunnyadoztak az emberek... Igen itt vagyunk... nyitva vannak az ablakok, igen halkan mondom... SZIKRA!... abban a pillanatban megjelenik a feje az ablakban, de egyben fel is sikolt... Gyuszi!!!! Rendőr!!! Mondom neki Szikrám engedd meg, hogy megpihenjünk egy kicsit, korán érkeztünk, és majd innen bemegyünk a börtönbe... Édes kis Szikrám közben Józsi a sógorom is talpra állt... mint a beteget dédelgettek, itattak, majd etettek mindkettőnket, beszélgettünk... mesélhettünk mi is várható a sorsomban.... az óra hetet ütött, indulni kell és elbúcsúzva, megköszönve ezt a kedves vendéglátást... erőt merítetten indultam a nagy szanatóriumba... Örök emlékképpen idézem fel ezeket a jóságtól csöpögtető testvéri szívnek sohasem kimeríthetetlen forrásait... lépteit, cselekedeteit... árasztotta felém...
Mindenkor valami meglepetésre váró valami, amivel a szegénységet tudta felejtetni.
Amikor a legénységemnek alkonyára értem, megjelent a nagy „Ő” Kogák Erzsike, na ebből is volt többféle gyermekes, játékos családi tréfa. Egy alkalommal, amikor a Szász-holdon laktak, vagy hol, nem tudom, de nem a Szőkeföldi utcában... az Erzsiről volt nekem egy fényképem, ekkor még csak menyasszony élt köztünk... egy alkalommal keresem a fényképét, sehol, de sehol... a sok keresés után a nyomok ki a WC-hez vezettek... hát Uram Isten az Erzsi fénykepe a WC falán tündöklik... na erre fel én bepörögtem... aztán lassan a méreghullámai elcsitultak, Szikra engem nagyon megbecsült... ha mód volt rá mindig külön szobában lakhattam, ha megjött Károly bácsi vagy a Miklós, a Jani... csokoládé mutogatásával igyekeztek kicsalogatni a szobámból és hirtelen egy ugrással, amint kiléptem, valamelyik elfoglalta a helyemet, mindig volt valami kis családi epizód... ami felejtette a szegénységet... de kacagás, nevetés az bővelkedett mindig, tán ezért is szerettek a Főzők, a Szikra Szanatóriumba jönni, távol az üzlettől, itt felejtették a bajukat...
Amikor a Király u. 14. sz. alatti házban uralkodó AVÓ letartóztatott /kb. 1948. elején/ Szikra és húgom a Gizus a lépcsőházig bejöhettek és integettek felém...
Jani is nagyon sokat tartózkodott Ilusnál... hol volt állasban, hol nem, hol evett, hol nem... egy alkalommal ismét együtt a Szanatóriumnak a tagjai, Szikra egy nagy lábas túrósmácsikot készített... nem merte ki tányérokba a porciókat, hanem úgy, mint valaha őseink, középre tették az széket, körülülték az ennivalót, és ki-ki a maga ügyessége folytán annyit evett, amennyit tudott... valahogyan itt is így kezdődött a vacsora... Hosszú látta, hogy igen fogy a túrósmácsik, nem tud igen gyorsan enni, valahogyan biztosítani kellene a mácsikot... egyszerű, de illetlen fogást gyakorolt, a mácsik fölé hajolva leköpködte az egész készletet, mondván ebből aztán már úgysem esznek, megmarad neki az egész... de a Hosszú trükkje nem érte el a célját, mert a szanatóriumi tagok mit sem törődtek a köpködésen.. .továbbra is tömték magukba a finom túrós mácsikot. Szikra és az egész társasság ezen jót kacagtak, tréfálkoztak... jobb ízű a falat, ha mindnyájan esznek!...
Nekem monogramos zsebkendőim voltak, Szikra szokta őket kimosni, vasalni, a Janinak igen gyéren volt staférungja, így valakitől mindig valamit használatra bekebelezett, de a Szikra pedig ezt az igényét az én készletemből igyekezett kielégíteni...
Szokás szerint zsebkendője sem volt a Janinak, az enyémből adott neki Ilus használatra, azon sugallattal, ha én megjövök... akkor az orrát úgy fújja ki, hogy a zsebkendőt jól szedje szét... lehetőleg a monogramot felém mutassa... Amikor én ezt láttam... mint a karvaly ugrottam felé... ez meg az én zsebkendőm... elkaptam, és ezen is kacagtunk egy jót... és így sorolhatnám tovább...

Egy-egy ilyen iddogálás, barátságnak a hangulatát vitte magával, Szikrával ilyenkor a legnagyobb szeretettel tudott párbeszédet folytatni, főleg ha otthon még a dugi sarokban szintén várta az utóöblítésre várók borocskája, mert általában mindig volt valami ami a gyomrot, a szívet kellemes zsongásba hangolta...
Nagyon sok ismerőse, nagyon sok kebelbeli barátja volt... úton, útfélen ráköszöntek, vagy fordítva üdvözölte az ő ismerőseit...
Józsiban is volt valami vonzó, lelki melegség, kellem, talán éppen ezért a Főző família /Miklós, Károly, Annus, István, Pista, Karola/ mindig örömmel tanyáztak, beszélgettek Józsiéknál... sohasem volt parádé... még csak a szobába sem mentek be, pedig volt kettő szoba is… a konyha volt a megpihenő, a társalgó, a dödörgő hely, ez volt a meleg családi fészek és gazdag jómódú testvérek ezt a szerény küllemű fészket jobban szerették, mint a maguk fényes, velencei csilláros, perzsaszőnyeges festményekkel teleaggatott otthonukat, itt érezték magukat otthon, sem ételben, sem italban nem válogattak... még a zsíros kenyér is itt jobb ízű volt, mint otthon a libamájas, halikrás zsúrkenyér... Ahogyan a hajnal pirje elűzi az éjnek sötétvilágát, a felkelő nap sugarai beragyogják a pusztát, erdőt, mezőt, a tarka-barka virágok kezdik nyitogatni becsukott szirmaikat, az éltető napsugarak melengetésére, valahogyan ebben a „Szikra-szanatóriumban” /megtalálható volt az az emberi melegség, örömtelitettség... ami általában hiányzott ebben az időben, korszakban.../ főleg Rákosi pribékek, ÁVÓS korszakban, hiszen durván kitiporták az emberekből a barátságnak, a szeretetnek serkentő csiráját is.../
Na persze itt sem volt mindig húsvéti alleluja, mert volt előzőleg nagypéntek, minden díszétől megfosztott templomi oltárok… néma harangok, delet jelző kelepülők zengése, de nem volt olyan elszomorító a helyzet, mert Szikráék is a nagy lelki és testi, szellemi kulturáltságuk mindig tudott valami újat, emberibb állapotot megteremteni, mint ahogyan a Nagypéntek meghozta az örömteljes feltámadást, a zengzetes alleluját...
/Szombathely, 1997. febr. 19./-et írnak a naptárban, amikor ezt a visszaemlékezést írom, s valahogyan rám is vonatkozik ám az a tény, hogy idővel minden megszépülve áll előttünk, a fájdalom, a nélkülözés, az ínség, a szomjúság, a kitaszítottság nem bír már el akkora lelki megrázkódással, mint akkor azt átkellett élni, el kellett szenvedni... a véres nyitott seb kezd fájdalommentesen behegedni, s mi maradt meg mindebből? Egy-egy testi, vagy lelki forradás, de ez már nem fáj, egy nyom a testen, a lelken, de már nem fáj, nem sajog... csak pusztán emlék már, könnyeket sem facsar ki a szemből, vagy ha igen, akkor igen ritkán... miért is kellett mindezt elszenvednem... /háború, fogság, börtön... állásnélküliség, megvetettség.../ fogda, bilincs, internálas... ahogyan az estike virág ha érzi, hogy jön az alkony, becsukja szirmait, védi virágának kincseskamráját és annak bibéjét, porzóját, nektárját s így várja a hajnali napsugár első melegítő édes csókját, amikor ismét teljes pompájában beragyoghatja a tarka-barka természet ölében.
A négert hiába állítják a zuhany alá és különböző szappanokkal, balzsamokkal dörzsölgetik, mosdatják, a néger csak néger marad, fekete, talán valaki az olvasók közül azt fogja mondani, a rokonok, ismerősök közül, akik ismerték a Szikra szanatóriumnak mozgalmi életét, túlságosan kipúderoztam annak múltját, nem, semmi esetre sem, csak a szépre emlékszem... mondja a nóta is... hiszen egy vihar, egy borzalmas árvíz is okozhat megcsodálni valót, de magát az árvizet, a rombolást szeretjük, hanem az ami megmaradt utána, ahogyan Petőfi írja, szegény Tisza miért is bántjátok? Mikor ő a föld legjámborabb folyója... bezzeg amikor kitekinték... jön az árvíz... jön az árvíz, mint az őrült aki letépte a láncát, törve, bőgve tori át a gátat, el akarja nyelni a világot...
Megcsodáljuk a természetnek ezt a borzalmas romboló erejét, de mégis csak a szép és csendes Tisza vize adja a 1eleknek a legszebb emlékét...
Nem volt hangod, véleménye volt, de a politikát nem nagyon nyergelte meg, mégis valahogyan 56-ban a jó érzése folytán kivette a részét a szebb jövőt küzdők sorából, amiért is később belistázták, pedig a politika számára mindig valami ugar maradt a lelkében, nem űzte, hajtotta az életnek ezt a formuláját.
Talán még annyit, többször megfordult nálunk, azért mint mindennek van bizonyos mellékhajtása, a sógorban is volt valami irigység, vagy valami részvétlenség, nem szívesen nézte a boldogulásunkat... pl. amikor építkeztünk, a házunknak azaz az épülésünknek a telkétől pár méterre ment el naponta, vezetett az útja az akkoriban még virágzó kiskocsma itt a foci pálya mentén... ide szívesen jött el, itt talált magának klubtársat... látta, hogy a házhelyünkön mily sürgő- forgó munkálatok folynak, minket is látott szorgoskodni, de a fejét mindig a vasút felé irányította, mintha semmi történne a házhelyünkön, nem tartotta érdemesnek építkezési buzgalmunk megtekintését, tan az bántotta, hogy ő miért nem tudott építkezni? Nem tudom, fel is építkeztünk, de a sógor szemrevételezése nélkül.
Na ez csak egy kis vicinális kitérő, mert iránta való szeretetünk, tiszteletünk nem szenvedet ezért csorbát... mert bizony később, amikor teljes lett az ittlétünk, többször jött el egy kis tere-ferére.
Egészségi állapotában volt valami rossz, főleg mindig a gyomrát fájdította... talán abból az időből szerezte a baját, amikor külszolgálatot végzett, mint malomellenőr, főtt ételt ritkábban evett, csak a szatyorban rejtőzött „kóbász” s arra egy pohár bor, volt sokszor az ebéd... így bizony sokszor érthetetlenül szemléltük a jó gőzölgő ebédet, nem tudta kellőképpen fogyasztani, és ha mégis legyőzte az ellenállast, evett és ivott is legtöbbször viszontlátta a gyomor tartalmát, kijött belőle...
Na erre nem igen találtunk magyarázatot, mert ahogyan mondom, még ebben az, időben szívesen ette a jó Fülöp vendéglős /Vép/ gőzölgő üstben puhuló házikolbászt, mint a konyhai főtt ételt... Többször hozott haza „angolszalonnát” gyönyörködött a szép húsos étvágyat gerjesztő szalonnában, persze erre mindig inni kellett... Csak később tudtuk meg, hogy amint a Feri bácsi... édesanyám testvére a vasúti főnök... miért szerette a vasvári hegyi „Noha” borát... mert ez a bor a gyomor fekélyét, majd ráksebét némileg érzéstelenítette, átmenetileg... mert a fekély, a rák az tovább nőtt, hozta előbbre a végzetet, a halált... Sógornak is a szesz valamiképpen enyhítette a gyomorfájdalmát a kóbász...
Természetes az írásom nem tud teljes lenni, hiszen nem is ez a tervem, a réten sem tudom leszedni az ékes-díszes virágait, csak egy csokorra valót kötök össze és teszem majd a vázába, dísznek a szobába... így a Sógorról is csak egy kis életcsokrot kívántam az olvasónak megörökíteni, nem teljes, csak egy kis ízelítő.
Hogy aztán folytassam, hogy mi is zajlott le az élete folyamán... amikor bélistázták, fia István egy kertészeti vállalatnál dolgozott, ennek a vállalatnak nyílt a főtéren egy virágüzlete... Sógornak nagyon szép írása, betűformálása volt, na meg kifinomult szép érzéke.. .ide vették fel, mint gyászszalag felírónak,. tetszetős szép betűkkel írta fel a koszorúszalagokra az utolsó búcsú mondatokat... Ebben az üzletben igen sokáig dolgozott... nagyon megkedvelték az üzlet dolgozói, mindig volt hozzájuk szóló való kedves mosolyt és derűt sugárzó viccelődése... ami sokszor az idegen száma már egy kicsit meszetlen is volt, de kacagásra, élcelődésre remek volt...
Itt az üzletben mindig jó kedvvel találtam... többször eltűnt egy kis időre, nem nehéz kitalálni hová vezetett az útja, közelvolt a söntés… öntözni is kell a virágokat, mondogatta...
Egy alkalommal mondogattam neki, bátya... kellene nekem írógép… közel van a Bizományi áruház többször is ellátogatott oda... ha netán látna egy írógépet, akkor szíveskedjék nekem szólni...
Hamarosan jelentkezett is a bátyus... van egy írógép „Erika” márkájú, német... olcsó, tiszta új, még a jótállási papírja is mellet van... kb. kettőezer Ft körül van az ára, az újé kb. 7-8 ezer...
Megnéztem, megtetszett, megvettem a jelenben ezen az írógépen írom „ERIKA” a krónikát... áldassék érte a szent neve, igen jól jártam ezzel a vétellel...
Különösebb és főleg nagy panasza nem volt, betegségének folytan… de gyomra csak fájt neki, fájt, és ezzel romlott is a közérzete, azért gondolt nagyot és merészt, az orvos ajánlatára, bement saját lábán a kórházba, befeküdt, de különösebb panasz nélkül...
Többször meglátogattuk, sem enni sem inni való étvágya nem volt... feküdt és fogyott, gyengült… mi lehet a baj?...

Hát mi is lehet a baj?... mondogattuk egymás közt, de azért mindenki tudta, legalább is érezte, de kimondani nem illett, mert a betegségnek a neve közismert és azt is tudjuk nem irgalmaz senkinek, lassan de biztosan elfogyassza az élők földi energiáját, megemészti izmait, elveszi arcának pírját, elgyengíti a lábait, a mozgási energiája a nullára esik vissza, kedélye, mosolya örökre elveszett, élő halottá varázsolja a legenergikusabb földi izmokat, tehetetlen lesz testi léte felett, nem tud parancsolni a szervezetének, a vizeleti és székleti körkörös izmai nem záródnak, szabad folyást engednek a test salakjának a kifolyásában, nem tudja szabályozni annak kiürítését, ekkorra az ember nyűggé, teherré válik a környezetének, mindenki elfordul tőle, s a beteg ezt érzi, tudja... de mint tehetetlen báb csak fekszik, pisában, szarában.
Az utolsó napokban ismét meglátogattuk a kedves Sógort, a Jóska bácsit... ott volt a Szikra, a felesége, a nővérem… ott volt Bődiné, a Margit, Etel néni lánya... aki oly sokat segített Ilusnak hajdanában... Láttuk, hogy Józsi némán, szótlanul, egy kis erőltetett volt mosolyával igyekszik meghálálni a vele való törődést... de nem kívánt semmit sem… sem itókát, sem ennivalót, látni egy volt deli erőben lévő embert az ágyban, aki már félig itt van a földön, de már rálépett az elmúlásnak az útjára... meddig is tart az itteni vándorlása, szenvedése...???
S most jön a legnagyobb meglepetés... láttuk rajta, hogy valami nem tetszik neki, tán lecsúszott a vánkosról, nincsen jól a fekhelye?... Margittal igyekeztünk rajta segíteni... ő balról én jobbról állva alákaroltunk, hogy feljebb húzzuk a földi porhüvelyét... és valami erős szarszag ütötte meg az orrunkat... és íme ekkor látjuk, derékig beágyazta magát az ürülékében, vizeleti ammónia erős szaga csípte meg az orrunkat... hát szóval ez teljes elesettség... bűz, mozgásképtelenség, megaszalt arc, ráfagyott mosoly…
Nagy erőfeszítés mellett Margittal igyekeztünk feljebb húzni a vánkos felé... de még a nagy súly, nehezen engedte magát mozgatni, de sikerült annyira kihúzni a szarból... hogy a Szikra közben kért vattát és igyekezett a szaros testet, alsó testet mentesíteni a fekáliától... de már a teste bőrét pirosra csípte ez a csecsemőkorabeli állapot... de mégiscsak sikerült valamiképpen tisztára törölgetni, pirosra csípett altestet… szárazzá törölgetni... Ezek után visszavonszoltuk a teljes fekhelyére... látszott rajta, hogy mennyire szégyelli magát... ily helyzetbe kerülni, amikor mindenkor a legtisztább, higiénikusabb életben élt, és most nem tudja a legszükségesebb dolgát egymaga elvégezni, borzalmas lelki fájdalmat érzett e tehetetlensége felett.
Egyébként úgy emlékszem, nem volt teljes tudatában annak, hogy mily köze van még, a halál... pár nap és már viszik is a Holtak városába... ez a rák végzett édesanyámmal, Feri bácsival… nincs irgalom, nincsen rá orvosság még ez ideig.

Nincs szomorúbb látvány, amikor észleljük mily harcot folytat az élőben a halál és az élet... egymással birkózva ki lesz győztes? Kié lesz a földi halandó élete?
Nem is váratott sokáig magára a harcnak a győzelme... kettő hét alatti vívódásban a halál győzedelmeskedett a földi halandó felett, Margit ment valamiér egyik reggel a kórházba, és akkor újságolják neki, hogy a sógor a Főző József az iccaka meghalt... nem tudott róla sem a Szikra sem a fia István... A szobában lévő beteg társai beszélték el utólag, hogy utolsó haldoklási periódusában, idejében egy nevet hangoztatott... ISTVÁN… ISTVÁN... ezt a nevet hangoztatta, őtet hívta... így senki sem volt mellette, amikor a lélek kilépett a testéből, maradt a lélek, test porhüvelye, pedig már tényként tudjuk, hogy a betegnek is könnyebb átlépni a holtak kapuján, itt hagyni a földi pályát, ha a szűk hozzátartozói fogják a kezét, amikor utolsókat dobban a szív... kisebb lesz a lélegzés... megáll a szív, az élet motorja... de bizony a Sógor egymaga indulhatott az ismeretlenholtak birodalmába.
Valahogyan úgy éreztük, sem a Szikra sem a fia István sem tudott egészen elvegyülni a betegség súlyában... nem érezték a földi életnek végét, kertek alatt somfordál a halál... jó volna vele többet törődni... vele élni... Biz, kettő hét elég volt, hogy a kegyetlen kaszás magával ragadja ezt a kedves rokont, férjet, édesapát... Csodálatos, maga lábán ment be a kórházba… és kettő hét után Szent Mihály lovát nyergelte már meg, indult az örök hazába… Emlékét szívünkben őrizzük... és amíg mi élünk, addig ő is él szívünkben... mert a sok földi gyarlósága mellett hagyott nekünk sok-sok szerető barátságot, rokoni szerető meleg szívet... Legyen könnyű neki e sok vértől áztatott szent magyar föld... álmodjon szépeket, Isten Vele kedves Sógor, Főző József...
Így lett özvegy a Szikra, Ilus a nőverem... Pontosan nem tudom, de ha nem csal az emlékezetem, akkor már Szinyei Merse utcában laktak, a Karola által vett házban… kb. 13. sz. alatt. Szikra nagyon is önálló lény volt, így a halál nem bénította meg, igyekezett mindenben megfelelni az élet követelményeinek... Maga a ház külsőleg nagy volt, Karola bírt kettő szobát, mellékhelységeket, nagy előszobát... nagy kényelmet biztosított a ház. A háznak kettőharmada teljes tulajdonban volt Szikra részéről, egyharmadban Frici, azaz Annus, Józsi leánytestvére bírta… szép kert is tartozott a házhoz, Szikra nagyon szerette a virágokat, nagyon szép virágoskertje volt... Karolához, a virágüzletbe bejárt, ahol Szikra nem bejelentett munkás dolgozott, Karola megspórolta rajta a SZTK. díjat, amiből később probléma is volt. Szikra nem volt bejelentve, így nyugdíjjogosultsága sem volt biztosítva, ezért Karola a háznak egyharmadát a Józsira íratta, egyharmadát a Szikra örökölte, azaz vette meg az Annustól olcsón... úgy tudom, lehet hogy rosszul emlékszem... de valahogyan mindenképpen a 2/3-a háznak tulajdonosa lett a Szikra és a Józsi…

A Szikra szanatórium megcsappant, azért többször látogattuk a nővéremet, igyekezett magát egyensúlyban tartani. Karolától kapott valami fizetést, na meg aztán jutott is meg csurrant is neki, amikor elment bevásárló helyére. Karola nagyon jól járt a Szikrával, mindenben ellátta, gondozta, kísérgette, Balatonra gardérozta... biztosan Karola nem volt hozza fukar, örült az aki adott, és örült az, aki kapott.
Karola is mint minden öreg igen kezdett kopni, ja meg annyit az előbbihez, abban a kis virágüzletben, amiben élt, növelte a tőkéjét… méretre nem volt nagy... egy kis üzleti rész, pulttal, majd egy hátsó kis terem, ahol raktároztak a virágokat... na meg amit Szikra mesélt, Karola ott rendezte be a WC-jét is, ugyanis valami szükségvödröket tettek be, este, reggel ürítette Szikra... és így volt az összkomfort.
Hogy milyen az öregség?... A Karola szomszédságában is volt valami kis virágüzlet, és ebben volt egy élelmes nő, aki észrevette, hogy Karola sokszor nem az asztalfiókba teszi bele a pénzt, hanem melléje és így kerül a földre, amit észrevétlenül Karola lábbal tiport. Ez a leleményes nő, látta a padlón heverő papírpénzeket... de hogyan lehetne ezeket megszerezni feltűnés nélkül...??? Hát mit tesz Isten...
Egy szép napon beállít a jólélek seprűvel... mondván, kedves Karola néni... engedje meg, hogy kisöpörjem az üzletet, mert bizony az nagyon kívánja már a seprűt. Karola néni, majd elájult ekkora jóság lakozhat egy személyben, hogy önzetlenül végez takaritó munkát... s amíg söpörgetett, azalatt felsöpörte az elejtett pénzeket is...
Ezt a jócselekedetet nekem is elmesélte Karola néni... és amint körülnézek, te jó ég!!! Karola néni ismét pénzt tipor... húsz és ötven forintosokat tiporgatta Karola... mondom: én is eljövök ide takarítani, söpörgetni... naponta kétszer-háromszor is... hát így lehetett pénzhez jutni... Egyébként néha nagyon jószívű volt, mondja nekem egyszer Karola néni... a püspök úr mily szép levelet küldött és abban megköszönte a tízezer forint adományt, ami a Szűz Máriának küldtem... mondom: Karola néni én még szebb levelet küldenek, ha nekem is adna ekkora összeget...
Hát szóval és tettel, lehetett Karolától szerezni mindig valami földi jót... ügyesen és finoman... Csodálatos hogy mekkora jövedelmet biztosított ez kis kejzerej, hát akkor a főtéri bolt nagy üzlet annak idején!!!??? Meg is vagyonosodott Karola... a főtéren volt emeletes háza... gyönyörű szobai berendezés... nagyon sok értékes festmények, egy-egy kép ma több tízezer forint volna... végtelenül finom, előzékeny, udvarias személyiség volt a vevőkkel szemben... ezzel az adottsággal tudta meghódítani az elit vásárlókat... grófokat, katonatiszteket, papokat, nagyon gazdag nő volt, amit ő maga sem tudott egészen elfogadni, szerényen élt, nem pazarolt... egy kis dugi bora azért mindig akadt, ha mentek hozzá a látogatók...

Néha-néha meg is viccelték a testvérek, Józsi, Károly, amikor fogytán olt az üvegbe a bor, vagy előre kiöntötték, az üres üveget újból megtöltötték valami kotyvalékkal... és felháborodva mentek Karolához, és mondták a szöveget, hát mit gondolsz te Karola... ezt a moslékot akarod velünk megitatni?... Szégyelld magadat... Karola is felháborodottan hallgatta, ez lehetetlen, hiszen… nekünk ne magyarázz... adjál valami jobb bort, szegény Karola elhitte, nem gondolt a testvérek turpisságara... hozatott ismét valahonnan jó bort. Józsiék meg nagyot kuncogtak, sikerült nővérét beugratni... egyébként meg kell jegyezni, Karola nagy tekintély volt a testvérek előtt, nem is tegezték, magázták.
Főző Pista felesége Irén, fiuk Gyurka!
Na mit is ír ezekről a krónikás?
Pista testvére Jóskának, Károlynak, Rezsőnek, Karolának... szóval nagyon szép családi csokor így egyben... Pista elkerült B.pestre, úgy tudom valahol mint pincér tengette az életét. A maga küllemével mindig megnyerő magatartást tanúsított, a beszélgető partnerében, hiszen Pest, az Pest... állásánál fogva kellett neki valami közösségbeli érzékének kifejlődni, hiszen munkakörében erre szüksége volt.
Na ha megjött B.pestről... hát hol is tanyázott volna, csak Józsiéknál azaz Szikránál kötött ki... ahol megkapta a földi jót, italban ételben... Pista mindig igen örült a Szanatórium teljes kiszolgálásának... Józsi különösen védelmezte a Főző dinasztia testvéri szeretetét, kellemes társalgó és testvér volt Pista, nekem bácsi... hiszen jóval idősebb volt nálamnál... Amikor itt jártak Szombathelyen, természetesen kikötöttek Karola testvérnél is, Pistát nagyon tisztelte Karola... pesti ember, valahogyan ezek a pestiek olyan „übermensch” figurát játszottak meg a vidékiekkel szemben... és ezt a szerepkört jól is játszották meg. Ők az okosabbak, a felvilágosultabbak, a jól értesültek... s talán amikor még nem hálózta be a földet a rádió, Tv, magnó, videó... az tény, hogy a pesti ember tán szélesebb körű volt az események folyásában... és ezt a pluszt itt vidéken jól kamatoztatták… példa volt erre az én Bátyám is a Jani, aki ha megjött a nagyfaluból, csak az ő véleménye, meglátása volt a szent, és ez a többletérzés néha megzavarta a köztünk lévő testvéri szeretnek a együttérzésesét.
Pista is mint pincér nagyon sok idomú, felvilágosult emberek körében mozgott, akarva akaratlanul is rakódott rá mint a gulyána a földre valami politikai, társadalmi mende-monda... és ha lejöttek a nagy városból, akkor ezekkel a hírekkel megfűszerezve a társalgást, elhitették a környezettel hogy csak ők, de csak ők az okosak... senki más nem lehet okosabb náluknál. Egy kis igazuk volt ebben a felfogásban, de nem lehetett teljes egészében elfogadni, hiszen a történelemnek, irodalomnak nagyjai nem mindig volta pesti lakók... és mégis tudtak az utókornak nagy bölcsességeket örököltetni. Ehhez nem kell, hogy valaki pesti legyen.

Pista bácsi kellemes társalgó volt, mindig mosollyal kísérte a beszédét... tán ezt megszokta pincérségénél fogva, hogy a vendégre mindig mosolyogjon... derítse fel... ezért vele való társalgás élménydús és jó volt...
Felesége az Irén, úgy tudom ez volt a neve... aki mind nő, pesti hölgy, még jobban kidomborította magasabb rendűséget... mint a kaptárban az anyaméh uralkodott a család felett és a környezetén...
Azt tudták, hogy Karola nem szűkölködik pénz dolgában... sikerül néha-néha egy jó ebédre meghivatni magukat... valamelyik vendéglőbe...
Karola néni is örült a testvérének... így azt a pár napot amit együttesben eltöltöttek mindnyájuknak májusi harmatként telitette meg a szívüket.
Irén, tudva Karola pénzbeli jólétét, igyekezett Karola kedvébe járni… de úgy, hogy ne érezze Karola, hogy a pénzéért rajongják körül.
Karola mit is csináljon a pénzével? Gondolt nagyot és merészet...
A szobában volt egy igen szép, nagy keretbe foglalva fényképe... annak a hátulját ügyesen felbontotta Karola... és a takarékbetétkönyveit oda rejtette el... mondván kinek kell a fényképe...???
A Szikra mesélte a következőket... amikor Karola még teljes földi és testi, idegi egyensúlyban volt... de gondolva az öregkorra... a pénzét így akarta az ismeretlen jövőre raktározni...
Karola többször is elejtett egy-egy hagyatéki mondatot, hogy ki mit is örököl majd tőle... Irén néni a maga szerénységével, és semmi estre a számításával összeférhetetlen gondolatával elhárította az öröklési vágyakozását... ő igazán nem vágyakozik semminemű öröklésre, házra, festményre… vázára... igen boldog lenne, ha a falon függő „SZÉP FÉNYKÉPET” örökölhetné, boldogan nézegetné majd... Szóval csak egy fénykép, semmi más a vagyonból. Igazán szerény és igénytelen kívánság... csak egy fénykép... mily édes és kedves kívánság... hát persze, természetes ennyivel tartozom... mondja Karola neki... tied lesz a fénykép... Karola mit sem sejtett arról, hogy Irén tudja már, hogy mily nagy pénzbeli összeg fekszik a kép hátuljában...
Valahogy Szikra ezt megtudta, vagy megszimatolta, mi az Irén kívánsága... addig nem nyugodott, míg ezektől a betétektől meg nem szabadította a fényképet... mondván „Nesze Irén” tied lehet a fénykép, de pénzbeli betétek nélkül...
Ahogyan a ragadozok, a sakálok, a dögevők megrohanják az elejtett vadat valamiképpen, amikor Karola meghalt úgy szálltak és jöttek az osztozkodásra... ja még azt meg kell említeni, amikor Karola elesett, tehetetlenné vált, pólyázni kellett... na ki tette naponta tisztába?… Ott lakott Frici a második feleségével... vettek könyékig érő gumikesztyűt... és mint a pólyás babát mosogatták a fekáliából... de a Pistáék ilyenkor sohasem voltak készségesek, hogy ebből kivegyék a részüket...
Ellenben amikor megtudták hogy Fricinek odaadta Karola a pénzt, hogy tegye be a bankba... ezt megtudták Pistáék, lejöttek B.pestről és másnap kivették a bankból a betétet, mondván jobb ha náluk van letétben... hogy mi lett a sorsa ennek a pénznek, nem tudom...

Szóval Szikra Karola elesettségének idejében teljesen helyt állt Karola gyámolításában... ha érdekből, ha szeretetből, számításból most az nem érdekel, de Szikrában volt egy alaptulajdonság, hol már ember nem segíthet... ekkor mindig készséggel állt helyt a betegek körül..
Pl. Vasváron lakott a mostohaapám felesége... bizony Isten nem ver bottal ugyanis a mostoha énjében benne lakozott az a meghatározás, apám az öregebb, ebből következik neki kell elébb elköltözni ebből a földi életből... és ekkora kell majd neki az a tartalék álló és forgó tőke, amiből majd ő aztán szintén evezget majd az élet tengerén... azért nem ettünk sokszor, főleg nagy ünnepeken, mert valami ellentét támadt apám és a mostoha közt, üres maradt az ünnepi asztal, vagy tán valami értéktelen ispitai menü gőzölgött rajta, de semmi esetre ünnephez méltó ízek nem árulkodtak a konyhában.. ugye nem lehetett költekezni, mert kell gyűjteni az ismeretlen jövőre... most kell még a tartalékot ébren tartani, mert később nem lesz utánpótlás...
Nővérem, aki itt is igyekezett kedvébe járni a mostohának... bízva abban hátha csurran- csöppen még a vasvári tőkéből /hiszen volt erdő... szántó, ház... ékszer, bútor... ruhanemű.../ s ki tudja mennyi takarékbetét... az igaz, hogy a Szikra nagyon szegényesen ment férjhez… jó édesanyám korán sírba száll