Józsi bácsi naplója

A Vasi Szemle legújabb számából

Egy szombathelyi iparos naplója 1944-45-ből, tanulmányok Bogyay Tamásról, Mindszenty József és Géfin Gyula levelezéséből, tudományos könyvkiadás a szombathelyi tanárképző főiskolán. Ezt ajánlja olvasóinak legújabb számának címoldalán a Vasi Szemle.

Horváth József naplója - amelynek közlésével a második világháború befejezéséről emlékezik meg a folyóirat – valódi szenzáció. Megtalálója, Poór András, 1992-ben lakása átépítése közben, egy faládában bukkant rá a három, sűrűn telerótt számtanfüzetre. Írója - egyben távoli rokona - Horváth József 1890-ben született Kenézen, és 1977-ben hunyt el Szombathelyen. Mérlegkészítőként a Szentmárton utcában nyitott műhelyt. Poór András írja: „Naplójának helytörténeti jelentősége, úgy hiszem, igen nagy, mert „testközelből” ismerteti meg velünk Szombathely és környéke sorsát a II. világháború végén és az azt követő időszakban. Feltárulkozik előttünk az akkori Szombathely, és bepillantást nyerünk a polgárok életébe.” Ezen túl is nagy élmény olvasni ezt a naplót. Írója sajátos politikai szemlélete, reflektálása a történelmi eseményekre, (divatosan szólva: alulnézetből láttatja kora történéseit) pótolhatatlan, s talán egyedülálló dokumentum. Néhány önkényesen kiragadott részlet legyen rá a bizonyíték.
1944. XII. 24. „Tegnap rövid riadó, de gépet nem láttunk. Az élet egészen megváltozott. A sok menekült és katona miatt már a sütödék előtt is sorba áll a nép. Hetenként kétszer nem sütnek, fahiány miatt. Az újságban nagyon sok a hirdetés az elveszett holmik kereséséről: „Autómat ellopták, nyomravezetőnek 2000 P”, másik autóért 5000 P jutalom. Az országúton elvesztett bőröndökért 1000 P jutalom… Az orosz hadsereget nagyon rossz hírek előzik meg, ennek tulajdonítható a sok menekülés előlük, s a nagy ellenállás velük szemben. Azt hiszem, ha bármely nemzet fiai jönnének ellenünk fegyverrel, a már nagyon szétzüllesztett s lelkileg kifáradt magyarságot nem tudná semmiféle hadvezetés velük szembe állítani. Megértük azt is, hogy aki egy fél liter bort akar a kocsmából hazavinni, sorba állhat, mire rá kerül a sor, s ha van szerencséje, úgy bort is kap. Sírva látja az ember az ország javainak pusztulását. Naponta többször látni agyoncsigázott, fájós talpú, éhes, csontig lesoványodott, borzas szőrű szarvasmarhákat hajtani az úton, s minden 500-600 méter távolságra egy elhull közülük, s a hajcsárok ott hagyják dögölve az utcán.”
XII. 27. „Az elmúlt háromnapi karácsonyi ünnepek alatt minden nap riadó volt. Bombázás csak Körmenden volt, az állomás mellett jobbról épült munkásházakra esett több bomba. Az állomást és a síneket nem találta el. Az orosz Budapestet már majdnem egészen körülzárta.”
1945. III. 8. „Tegnap istenítélet volt Szombathelyen, amit az amerikai gyermekrablók és géppisztolyos szeszcsempészek rendeztek Hitler rendelésére. Déli 12 óra után jöttek a bombázók: elpusztult majd az egész város. Szentmárton u., Széll K. u., a Vörösmarty utcától a vasútig. Rumi u. a gázgyársaroktól a Kispityerig. Legáth-ház, Palace szálló, Városház, megyeház, nagytemplom stb. Szomorú nézni, a sok batyut cipelő ember között még hosszúszekéren is viszik a koporsókat. 10-15 ház egymás mellett, zsindely nélkül egy sorban, de közben 1-2 háznak csak valami kis fala maradt. Ilyen pusztítást még a népvándorlás-korabeli vandálok sem tudtak csinálni, mert azok csak felgyújtották a településeket. Nem tudom megérteni, minek folytatják ilyen ellenséggel, akinek ilyen nagy fölénye van, a háborút. Mi már elveszítettük, csak a vezetők mentik pár nappal az életüket. Nem nyerhet háborút egy olyan ország, kinek a népének nincs ideje a hadiipar részére dolgozni, csak a maga életét menti, az amerikai bombázók nappali támadásai elől. A német hadvezetőség mindig a visszavágást beszéli, s közben az idő csak múlik.
IV. 14. „A mai újságban is megjelent: 250 millió kölcsönt adott a szovjet az országnak. Nem tudom megérteni, miért írnak ilyent. Mindent elvisz (amit nem vitt el, összetörték), ha kölcsönt ad, s abból valamit teremtünk, újra elviszi, ez kész rabszolgaság. Minden embert a saját szolgálatába állít, senkit munkára kapni nem lehet, sem élelmet, sem fizetést senki nem kap. Mindenki rongyosan, szőrösen és piszkosan jár az utcán, mindent átformálnak az ő képükre. Nem szabad egy tiszta, szép háznak látszani, mert az állandó inváziónak van kitéve. Szállást nem lehet nekik adni, mert bármely piszkos és poros, ruhástól fekszik az ágyba, s tele van tetűvel. Személyesen nem félek tőlük, de mikor az idegen akcentusukat meghallom, már a hasam fáj, s valami borzongás fog el ezen ázsiai, nekünk idegen nép láttán.”
V. 9. „Tegnap letette a német hadsereg maradványa a fegyvert, ezzel megkezdődött az évekre szóló nyomorúságos életünk. Ma délután a főtéren gyűlést rendelt el az orosz, velünk ünnepelteti sírbatételünket. A magyar szónokok a szövetségesek győzelmét méltatták, s a nép felszabadítását dicsőítették. Az orosz hadsereg ezredes szónoka azonban nem emlékezett meg a szövetségeseikről, csak a burzsujgyalázást ismételte, a beszéde végén megjegyezte: most itt az alkalom, világ proletárjai egyesüljetek! Az orosz már jól megfogyott a városból, de ma újból nagy csapatok jöttek, azt hiszem Ausztriából, mivel az orosz magával hazulról nem hoz ennivalót, Ausztriában meg nem talál, s most nálunk eteti pihenő katonáit. Csak már vége lenne ennek az orosz inváziónak, hogy rendes életet kezdhessünk. Naponta több csordában hajtja a marhát, elviszi mindenünket a demokrácia szent nevében.”


Még olvasni is megrázó, idegileg borzongató érzést vált ki, hát akkor ekkora légicsapást átélni. A mi házunk környékén is voltak bombatölcsérek. Amikor építkeztünk 1960-ban a bombatölcsérek három-négy méteres átmérőjűek voltak. Közel van hozzánk az állomás teherpályaudvar rakodó része, valószínű annak a szétrombolására kiküldött bombákból került ezen tájra is. Ezeket a tölcséreket lassan betemettük, de volt itt lerombolt ház is… Az újságcikk hű képet fest az akkori háborút elszenvedett városról, az én nemzedékem szenvedő alanya volt ennek a világégésnek. A mai nemzedék /1995/ csak hírből tud valamit erről Szodoma-Gomora pusztításról. Nem is érdekli, mással van elfoglalva, de jaj lesz, ha még egyszer felsírnak a városban a háztetőkön álló vészszirénák. Reméljük, nem kell őket még egyszer beindítani, pihenjenek, szunyókáljanak csendben, nem kívánjuk a hangukat hallani.


Színházi esték Szombathelyen
Illúzió-buborékok


Óh, mama! Nem szabónál készíti a boldogságot! - jut el a harmadik felvonásban a nagy igazsághoz Szidónia, az ifjú hősnő. Eddig a felismerésig azonban rengeteg kalamajkán, ballépésen, megaláztatáson átvezet az út az elkényeztetett dzsentrilányka és egész hamis illúziókra építkező famíliája számára. A Józsefvárosi Színház ezúttal elég szokatlan feladatra vállalkozott. Napjaink színtársulatai általában a világirodalom klasszikusaitól - görög, római, angol, francia drámaíróktól - vagy huszadik századi, modern szerzők darabjaiból válogatják repertoárjukat. Viszonylag ritkán kap helyet a hazai színpadon a magyar kritikai realista színjáték. Holott, mint azt a hétfőn este az MMIK-ban bemutatott darab is bizonyítja, honi szerzőink életművében is akad olyan, társadalombíráló, szórakoztató mű, mely a mai közönség előtt is megállja a helyét. Csiky Gergely Buborékok című háromfelvonásos vígjátékát februárban tűzte műsorára a Józsefvárosi Színház, Miszlay István rendezésében. A darab alig több, mint száz éve született, s a szerző legsikerültebb művének tartja a kritika. Nem is ok nélkül. Kegyetlenül kritizálja a nyolcvanas évek magyar társadalmát, a végnapjait élő nemességet. A hölgyeket, akik a talmi csillogás, a toalettek és bálok bűvkörében élve elherdálják az ősi vagyon utolsó filléreit is, és a férfiakat, akik sem sarkukra állva, sem tisztes polgári életre térve nem képesek visszafordítani a folyamatot. Tipikus figurákat állít elénk, mégsem tanmese, hanem élvezetes játék. Csiky stílusában különösen vonzó, hogy „félre” mormogott szavakkal, gesztusokkal, kacsintásokkal folyamatosan étesít a szereplők belső gondolatairól - melyek a képmutató társaság esetében jóval többet árulnak el róluk, mint fennen kimondott szavaik. A hogy kik ennek a polgárosodásra alig-alig hajlamos úri világnak a képviselői? Mindenek előtt Somlay Ignác földbirtokos, a pipogya férj, aki mindent lát, de harminckét éven át hallgat, nyel, képtelen hatással lenni nőjére és gyermekeire. Az asszonyi igában sínylődő férje Tyll Attila alakítja élethűen, határtalan sok humorral. Az est másik fénypontja a családanya, Szidónia. Pécsi Ildikó remek változékony játéka paródiáját adja az ostoba nagyasszonynak, aki jeleneteket rendez, zokog, majd a másik pillanatban már újra bájosan, méltóságteljesen cseveg. Örökösen szerepet játszik, talán még önmaga előtt is. Adósságokat halmoz, botrányt kever, intrikál, s közben a család villámhárítójának az önmagát feláldozó anyának képében tetszeleg. Gyermekei tökéletes eredményei „nevelésének”: hozzá hasonlóan léhák, tékozlók, üresfejűek, mit sem sejtenek a világról. A szereplők hosszú sorából még két jellegzetes figura emelkedik ki. Csupor Aladár (Beregfi Péter alakítja), az értéktelen, bokázó piperkőc, aki nem véletlenül kedvence a ház úrnőjének. És ellenpólusa, a faragatlan, ámde jólelkű vidéki rokon, Morosán Demeter (Soós Lajos testesíti meg), aki nyers modorában jó néhányszor odapörköl a díszes társaságnak. Az ispánból lett vállalkozó tulajdonképpen az egyetlen előremutató szereplő a darabban, ő az, aki pénzével, eszével és jóindulatával végül is kihúzza a csávából a tönkrejutott családot. Így a rohamosan süllyedő Somlayak sorsa végül is indokolatlan, viszonylagos happy enddel végződhet. Ki tudja miért, talán így kívánta meg a korabeli színházi etika. Márpedig a rendező, dicséretes módon, szinte a legutolsó utasításig híven követte az eredetileg leírtakat. Így hiteles, így korhű. Éppen ellentmondásaival idézi autentikusan azt a hosszú átmenetet, amikor a régi rend már hanyatlott, de korántsem voltak meg az új kialakulásának feltételei. Mint ilyen tipikusan tizenkilencedik század végi a panoráma. Hogy mégis miért érezzük néha napjainkra nézve is találónak? Talán azért, mert ma is akadnak, akik a külsőségek, az úrhatnámság, a hamis illúziók buborékait fújogatják… De a buborékok tulajdonsága most, száz év múltán is ugyanaz: ha túl nagyra fújják őket, elpattannak.
Tesztyánszky Krisztina

Magam is játszottam ebben a színdarabban, Somlay Ignác szerepében. Pedagógus-szereplők voltunk. Amikor még nem fertőzte meg az embereket a rádió, amikor még nem jelent meg a televízió antenna, akkoriban nagyobb volt az emberi közösségi, emberbaráti együttlét. Úgy falun, valamint városon a helyi színjátszó körök igyekeztek szórakoztatni a közönséget. Így került sorra Csiky - Buborékok című színdarabjára is. Elsőben a szombathelyi Járás pedagógusi gárdája tanulta be, magam is játszottam benne. Jártuk a falukat, szórakoztattuk a lakosságot. Fárasztó volt, de fiatalok voltunk, semmisem volt nehéz, több időt tudtunk szentelni egymásra, emberközelségben éltünk. Ezt a színdarabot Söptén is betanítottam az én színjátszó gárdámmal, - van is róla valami fénykép. Hetekig tanulgattuk, sokszor majd éjféli próbálgattunk, mire kicsiszolódott és elő lehetett adni, színpadra vinni. Mennyi idő, energia, türelem, kitartás kellett a színjátszásnak a beéréséhez, de úgy érzem, hogy szép volt, szórakozva tanítottam akkoriban a felnőtteket. Elmúlt, ki emlékezik ezekre vissza, de hol is emlékeznének meg az emberek. Nincsen tollfosztás, nincsen semminemű szakkör, helyette van három műszak, rohanás, idegesség, elégedetlenség, civakodás, gyűlölködés, szóval nagyot fordult az élet kereke. Nekem fáj, szokatlan, de a mai nemzedék meg majd megoldja a maga harcát.

Az a Petőfi egy lump!

A nagymamám fakadt ki így, aki Péteffi-nek ejtette Petőfi nevét, merthogy németül beszélt, s igen haragos lehetett, mert ez a Péteffi bizony állandóan levitte magával a Pilvaxba az ő fiait. S aki fényes nappal ilyen helyekre jár, az csak lump lehet. Mosolygunk a régi emlékeken, és féltve őrizzük annak a kornak minden nálunk maradt dokumentumát. Annyira hogy az ostrom előtt édesapám „az első magyar bombabiztos széfbe” - így hirdették a páncélszekrénykét, - nem a család kevés vagyonát tette, hanem ezeket a papírokat, metszeteket, amikről még mesélek. Hogy hogyan lehetek egy negyvennyolcas honvéd unokája? Velünk az a rendhagyó dolog történt, hogy édesanyám utolsó, tizenkettedik gyereke volt idős szüleinek. 1876-ban született, csodaszép asszony volt, és neki én magam is késői gyereke vagyok, már betöltötte a negyvenötödik évét, amikor a világra jöttem. Hát így lehet, hogy jól emlékszem édesanyám meséjére, aki Tyroler-nagymamát idézte azzal a bizonyos Péteffivel kapcsolatban. Nagyapám, Tyroler Salamon volt a 48-as honvéd, tizedesi rangban szolgált, amiért haláláig nyugdíjat élvezett. Ez a nyugdíjkönyv megmaradt családunk birtokában. Az első lapokon 4 forint szerepel, lassan változik 8 koronára, majd tízre, húszra. Mintha lassúbb lett volna az infláció akkoriban… Salamon nagyapának fényirdája volt. Amikor a szabadságharcnak vége lett és jöttek a gyerekek, ez a fényirda tartotta el a családot. Fényképész volt a nagyapa. Árva vármegye fürdőit például rendszeresen felkereste, amolyan vándor fotográfusként örökítette meg a fürdőző közönséget. De testvérének, a neves rézmetsző művésznek, Tyroler Józsefnek is fontos szerep jutott a 48-as eseményekben. Róla megemlékezik az Újság 1938-as száma. „Tyroler Józsefnek több arcképmetszetéről tudunk. Legismertebbek közülük József nádor portréja, melyért 100 forint külön jutalomban részesült… De leghíresebb metszete Petőfi szakállas arcmása, melyet Barabás Miklós tollrajza után készített. Ennek az arcképnek külön érdekessége, hogy acélba metszéséhez maga Petőfi adott útmutatást. Bizonyság rá Petőfinek Tyrolerhez írott levele.” A német nyelvű levélben, melyet az Újság is közöl, többek közt ezt írja: „Kedves Tyroler úr, legyen olyan kegyes, a szakállamat úgy csinálni, ahogy a rajzon megrajzoltam. Különben mégse utánozza a képet. Csak legalább az orrot. És kérem Önt, ne legyen túl vastag és sötét a szakáll, mert az én szakállam se nem vastag, se nem dús. Amint meggyógyulok, meglátogatom Önt. Éljen jól! Tisztelője: Petőfi Sándor” A levél címzése így szólt: Tyroler úrnak Pesten, Váczi út, kifelé menet, balra. A pecséten P.S. betűk olvashatók. Az 1860-as években, amikor ez a levél, mint Petőfi-emlék megjelent, elhangzott, hogy Petőfi nem tudott olyan jól németül, mint verset írni magyarul. Ám Gyulai Pál és Havas Adolf irodalomtörténészek, Petőfi első teljes kiadásának szerkesztői állítják, a levél tréfa volt, az lehetett, mivel Petőfi elég jól írt és beszélt németül. A Tyroler metszette arckép viszont, a kortársak szerint a költő legsikerültebb, leghűbb képmása. Így lehetett, mert tehetséges nagybátyám szorosabb barátságba került, így sokat volt együtt Petőfivel. Hosszabb ideig lakott a költő a családnál egy kis udvari szobában. Az ekkori időkre emlékezve emlegethette azt a „Péteffit” Tyroler-nagymama. A család kegyelettel őrizte a tintatartót, mely Petőfi tulajdona volt, s amikor tőlük megvált, nekik emlékül hagyott. Tyrolerék a Petőfi Múzeumnak adományozták, ott található ma is, 60/67-es tételszám alatt. Nagyapám testvére még egy megtisztelő feladatot kapott 1848-ban. Kossuth Lajos, az első független magyar kormány pénzügyminisztere Tyroler Józsefet bízta meg a később Kossuth-bankóknak nevezett papírpénzek megrajzolásával. Az e célra felállított bankjegynyomda vezetője Landerer Lajos volt, a litográfusa Grimm Vince, korának kiváló kőrajzolója. S mint a korabeli történelmi munkák is írják, a papírpénzek rajzainak és mintáinak kivitelezése: egy európai hírességű magyar művészre, Tyroler Józsefre bízatott. Ennyit a régmúltról, a családomról, kikre mindig büszkén emlékezem, mint nagy idők hív és résztvevő tanúira.
Danczig Istvánné, Budapest

Savaria Fórum

„Emberi tisztesség és politikai alázat”

Talán természetes, hogy Heckenast Gusztávtól először azt kérdeztem meg, van-e köze a nyomdájáról híres Heckenast-dinasztiához? A válasz igenlő: „ha tiszta a családfa, amit kikutattunk”, akkor Landerer nyomdatulajdonos társa a képviselő ükapjának testvére volt. A család Svájcból került Magyarországra 1766-ban „a Mária Terézia korabeli polgárosodás következtében”. Bár a polgárság körében nem ritka ezidőtájt a nagycsalád, a képviselő famíliája nem azonos a kiterjedt szombathelyi Heckenast családdal. Az édesapa csak ‘43-ab, házassága következtében került ide, az édesanya családja azonban tősgyökeres szombathelyi. Az anyai dédszülőké volt a Király utcában sokak által ismert Kovács-féle varrógép és kerékpár-kereskedés, a nagymama ötévesen „szemtanúja volt az első villamosjárat indulásának, mesélt is nekünk erről.” A Kovács-lány korán árván maradt, a nevét Schlamadingerről Solymosra magyarosított későbbi férje vitte tovább az üzletet. Az apa repülőtiszt volt a háború előtt, a kassai Repülőakadémián tanított. A háború után természetesen pályát kényszerült módosítani. Kézimunka-rövidárú kereskedést nyitott, amit ‘52-ben államosítottak. Ekkor sorstársaival megalapították a Háziipari Szövetkezetet, melynek műszak vezetője volt 1969-ben bekövetkezett korai haláláig. Az édesanya ugyanitt vállalt bedolgozást, a négy gyermek nevelése mellett állásba nem mehetett. Negyvenöt évesen maradt özvegyen, özvegyi nyugdíjat nem kapván a Gyermek ideggondozóban helyezkedett el. Legkisebb gyermeke akkor még középiskolába járt.
– Meghatározó az életemben - mondja Heckenast Gusztáv -, hogy tizenöt évesen maradtam apa nélkül. Kettesben éltünk Édesanyámmal, hiszen nővéreim már férjhez mentek, bátyám egyetemista volt. A Kanizsai Dorottya Gimnáziumba jártam, ami ugyancsak meghatározó lett. Egyrészt osztályfőnököm, Kocsis Gyula tanár úr miatt, akinek nagy szerepe volt abban, hogy végül tanár lettem. Másrészt a gimnáziumban osztálytársam volt későbbi feleségem. Ő ügyvéd lett. Dorka lányunk a premontrei gimnáziumba, Dénes fiunk, pedig a Paragvári Úti általános iskolába jár.
– Azt mondta: „végül tanár lettem”. Ezek szerint nem ez volt a gyermekkori vágya?
– Nem… Megszállottan operatőr akartam lenni! Az érettségi után azonban ilyen szak nem indult a színművészetin, ha jól emlékszem, amúgy is csak másoddiplomásként képeztek operatőrt, így polgári foglalkozás után kellett néznem. Autószerelést tanultam, a szakma megszerzése után az AFIT-hoz kerültem, a közgazdasági osztályra, ahol olyan ismereteket szereztem, amiknek később nagy hasznát vettem egyébként Németh Kálmán képviselőtársammal is innen ismerjük egymást. Elvégeztem a Bánki Donát Műszaki Főiskola általános gépész szakát, üzemmérnök lettem. 1979 óta tanítok a Savaria szakközépiskolában, s közben műszaki tanári diplomát is szereztem.
– Műszaki tanárként nem nehezebb jó kapcsolatot kialakítani a diákokkal, mintha közismereti tárgyat tanítana?
– Ugyanolyan lehetőségek vannak így is. A középiskolai években hihetetlenül érzékenyek a „gyerekek”, ez az érésnek azon szakasza, amikor már tudatosak és mindenre nagyon fogékonyak. Nagyon fontos, ha ebben az időszakban van két-három olyan tanáruk, akik nem csupán szakmájuk jeles mesterei, hanem emberi kötődést és példát is jelentenek számukra.
– Kicsit térjünk vissza az operatőrségről szóló álmokra. Amikor a városi bál tombolasorsolásán megnyerte a főnyereményt, én bizony fölvihogtam, hiszen vagy tizenöt évvel ezelőtt ugyanabba az amatőr filmklubba jártunk, és esküdni mertem volna, hogy otthon van néhány kamerája…
– Elsietett eskü lett volna. Igaz, hogy évekig jártam a Kisfaludy utcában később, pedig az MMIK-ban működő amatőr filmes körbe, de a nyolcvanas évek végére már megfizethetetlen volt a filmes alapanyag. Akkor vettem egy videót, amit később el kellett adnom. Két évvel ezelőtt – szintén a városi bálon – az a baráti házaspár nyerte el a főnyereményt, akikkel együtt voltunk s mivel nekik már volt kamerájuk, nekem adták. Most nekem húzták ki a főnyereményt. De ma már csak „családi filmezést űzök”, időm sem volna másra. (Ezt sem becsülném le, hiszen ennek köszönhető, hogy Édesapámról készült egy fekete-fehér némafilm, ami legalább mozgásában megőrizte őt számunkra…) Többnyire utazásokról, az iskola és az osztály életének eseményeiről készítek felvételeket. Az operatőr álmokból annyi maradt, hogy ma is szívesebben állok a kamera „belső oldalán”…

Jány Gusztávot rehabilitálták

A Legfelsőbb Bíróság tegnapi határozatában megalapozottnak tartotta a Legfőbb Ügyészség felülvizsgálati indítványát, s hatályon kívül helyezte a népbíróság 1947-es ítéletét, amely Jány Gusztáv volt vezérezredest, a 2. magyar hadsereg egykori parancsnokát háborús bűnösnek nyilvánította és golyó általi halálra ítélte.

Munkatársunktól

A bíróság felmentő határozatában kimondja: az 1947-ben kivégzett Jány Gusztáv ártatlan, az ellene felhozott vádak nem voltak megalapozottak; a budapesti Népbíróság törvénysértést követett el, s a periratokból, az azt megelőző eseményekből az eljárás koncepciós jellegére is következtetni lehet. Az ítélet indoklása részletesen elemzi a halálos ítélettel záruló pert, amely ítélet ellen az akkori törvények szerint nem lehetett fellebbezni. Kitér arra is, hogy Jány ügyvédje per újrafelvételi kérelmének benyújtása után egy nappal kivégezték a rangjától már korábban, két éve megfosztott és a hadseregből elbocsátott vezérezredest.
A Legfelsőbb Bíróság megállapítja: Jány Gusztáv hivatásos katonaként nem lehetett befolyással az ország háborúba sodródására. Az ellene alkalmazott korabeli paragrafus kizárólag magas hivatalt betöltő személyekre vonatkozhatott. Az sem állja meg a helyét, hogy parancsaival törvénytelen kivégzések, kínzások részesévé vált. Az akkor érvényes szolgálati szabályzat szerinti büntetéseket helyezett kilátásba csupán, amikor bizonyos függelemsértések elkövetőinek felkoncolását helyezte kilátásba. Nem sértett törvényt Jány azzal sem, hogy parancsot adott az egyes előírásokat megsértő csapatok esetleges megtizedelésére. Egyfelől – saját vallomása szerint – kizárólag a fegyelem megerősítése érdekében adott ki ilyen értelmű utasítást, másfelől egyetlen konkrét esetről sem szerzett bizonyosságot a Népbíróság. Ugyancsak visszatartó erejű fenyegetésnek szánta azt a parancsát, hogy a partizánokat adják át kivégzésre a tábori csendőröknek. Ilyen jellegű konkrét cselekmény sem jutott a Népbíróság tudomására. Márpedig végre nem hajtott cselekedetekért bűnösség sem állapítható meg – fogalmazza meg egyebek között a Legfelsőbb Bíróságnak a volt vezérezredest rehabilitáló ítélete.