 |
    |
 |
60 éves találkozóról emlékezem, Pápán volt 1990. Pápa, 1990. júl. 12. 60 eves osztálytársi találkozó Meghívót hozott a posta, amelyben írja Verő Kálmán /Weiland/ osztálytársam, hogy a jelzett napon lesz a találkozó az egykori iskola várasunkban, ahol öt esztendőn át, csepegtették belénk a nagy tudású tanáraink a tanítói hivatás szent és örök bölcsességét. Óriási öröm bennem, hogy ezt a napot is megérhettem, amikor a kis gyerekből, hiszen amikor Pápára indultam a nagy Alma Materba, ekkor még alig voltam 15 éves, a pubertás kornak a legérlelőbb korszakában, amikor már az ember nem gyerek, de nem is felnőtt, azaz férfi, csak érlelődik, naponta veszik mások észre, hogy eltűnik a gyermeki hang, a mutálás után jelentkezett a mélyebb hangrezgés, majd a férfiasságot jelentő kis bajuszocska is pelyhedzeni kezdett az orrom alatt. Ha most arra gondolok, hogy ez a kis prepa, aki oly félénken indult erre az útra, most minden ifjúkori vonásokat elhagyva, megőszülve, egy kicsit megroggyanva, gondterhesebb tekintettel, fáradékonyabban indul ismét Pápára, hogy találkozhasson a múlttal, a volt osztálytársaival, egymást figyelve, szomorúan kell egymás szemébe nézni, hát ez volt az a hajdani daliás ifjú, reményekkel telitett osztálytárs?! Hát szóval igen is elmegyünk a találkozóra, édesanyú is velem jön, hiszen az áldott, szerető gondoskodása nélkül színtelen volna ez az élet. Nagyon vágytam a nap után, az indulás napjára, hiszen ebben a korban, amikor már a 80. évet is átugorja az ember, minden perc, óra, vagy nap rejtegethet egy-egy meglepetést, ami áthúzza az emberi okoskodást, tervezést és akkor vége minden vállalkozásnak, utazásnak, mint ahogyan nemrég egy vírusos támadás folytán teljesen elestem a lábamról. Na szóval, indulunk júl. 12-én, reggel a miskolci gyorssal, 8 h 20 perckor indulás, Pápán van kb. 9 h 30 kor. Ez nagyszerű vonat lesz. Nekem a korai kelés valóságos büntetés, mert jobban csak a reggeli időben tudok igazán az álmok világába jutni, és akkor oly sok emlékezetes múltnak eseményei peregnek le ismételten, hogy abból nem akarok felébredni, hiszen a múltnak minden gyönyöre és szépsége, fájdalma, megpróbáltatásai csak már az álmokban ismétlődhetnek meg, és ha ez olyan jó, miért éljem ismételten át újra és újra ezeket az eseményeket. Este korábban beszedtem az altatókat, mondván, mire hajnal lesz, arra elringat az álmok birodalmába. Anyu mindent a maga rendjében előkészített, zokni, ing... nyakkendő, elől volt három is, na melyiket?... magam is felírtam egy lapra, mit is kell magammal vinni; mert bizony a feledékenység beköszöntött az agyközpontjában és azért jó ha írásban fektetem le az elgondolásaimat. A lefekvés kb. 21 óra után volt... és ekkor ismét ránéztem az osztály tablójára, ami az ágyam felett van, na? Édes barátaim ebből a 35 -ből hányan szívjuk még a levegőt? Hányan porladoznak már az anyaföldben? Elringattam magam ebbeni szemlélődésben, mindegyikhez volt valami szavam mert azt el kell árulni, hogy az őt éves együttlétünk alatt nem egyformán, azaz nem egyenlő mértékkel szerettük meg egymást, meg volt az általános baráti tisztelet és megbecsülés, szeretet, tisztelet, de mégis voltak, akikkel jobban összefonódott az ifjú szív, ezek közé tartozott: Szabó Nándor, Meleg Jószef, Weiland testvérek, főleg az Elemér... Simoncsics.. Bagoly Kálmán, de ez nem jelentett nagy különbséget, csak valahogyan egymás iránti szeretetből több jutott egyik-másikra, de nem emlékszem haragra, se bántódásra. Nagyon megszerettük egymást és ezek az ifjúi emlékek ebben az estében a tabló nézegetése folytán ismét megelevenedtek, elfelejtettem az elmúlt hatvan évet, előttem mind a valamennyi úgy állt előttem, mint valaha Pápán volt, amikor is öt éven át reggeltől estig, estétől reggelig egy levegőt szívtunk a gyönyörű Pápai Állami Tanítóképzőben. Csodálatos ez a visszaemlékezés, mennyi esemény, diákkori emlékek halmozódtak fel azon rövid idő alatt, míg a tablót nézegettem és csak úgy félve gondoltam arra, hogy ezekből az ifjakból már, tehát 35-ből csak 11 él a mai napig /Ezt a gondolatot el is hessegettem az agyamból, nekem él valamennyi, hiszen itt vannak előttem, a maguk mosolyával ifjúi ragyogó szemük fényével néznek rám, nézek rájuk, tehát élnek, nem halt meg egy sem... szólítom őket, némán válaszolnak is, de csak a lelki mikrofonján keresztül vehető fel a hangjuk, de én hallom és értem, amit talán más nem is ért, nem is hall meg. Együtt vagyunk ebben az esti időben, egy kézben tartom valamennyit, de mégis ha a tabló közepére ér a tekintetem, akkor kell elszomorodnom, hiszen ezek a nagyszerű és kiváló tanárok, akik annyi szertettel pedagógiai tudással formáltak ki bennünk az igazi Néptanítót /ezek már mint ott ragyognak csillag képében az esti kék égboltozaton. Áldott legyen a nevük, emlékük, persze ők is emberek voltak, vannak akik tán hibáztak is, de jót akartak, igazi nemes lelkű lélek, testi szépet és jót akaró művészek voltak a maguk hivatásában. Áldott legyen a nevük, poraikban is csak áldani tudom őket, persze nehéz eldönteni, ha a tanár és a diák közt fellép valami ellentét, ki a vétkesebb a diák-e, vagy a tanár? A tabló szemlelődése mellett majd becsukódtak a szemeim, édes emlékezések közepette itt az ágyamban már megtörtént a találkozás, nem hiányzik senki, deli ifjúi mosollyal búcsúztunk az álmok előtt el egymástól. Édesanyú már korán reggel beköszöntött hozzám, na édes 60 éves találkozós, hogyan aludtál? Mit is álmodtál?... lassan ébredezz és készülünk az utazásra. A megszokott reggeli mozgások, ténykedések, reggelizés, mosakodás... után jött az öltözködés, ami mégis csak nem mindegy ,hogy hogyan is menjünk erre a nagy ünnepre, találkozóra. Minden rendben... a 17-es busz indul a közelből ki az állomásra, jegyet nem kell venni, 70 éven felül mindenki ingyen utazhat vonaton, buszon.... ez nagy segítség a nyugdíjasnak, főleg a kis nyugdíjasnak... Elől áll a miskolci gyors... nagyon sok utas van... de azért találni helyet. Nagyon vártuk a sárvári állomást, mert ott már kezdődik a találkozás, jön az én kedves Bagoly Kálmán barátom, édes párjával az Erzsivel.... Tényleg, ahogyan megáll a vonat, már a Kálmán nézeget is felénk, és nagy-nagy baráti örömmel szorítjuk meg egymást... hát pajtás! Indulunk, megyünk a 60 éves találkozóra... mindez csak az idő töredékével játszódott le, hamarosan találtunk ülőhelyet és most jött a mesélgetés, a találkozás örömének minden kis porcikája örömteljes volt... de mégis volt egy kis furcsa érzés, Kálmán kérdezi: Szalai Péter jön?... Én nem tudom... nem láttam, nem jelentkezett nálam, én meg nem mentem el hozzá, habár a korábbi években mindig jelentkeztem nála most nem volt egymás felkeresése, a vonatnál sem láttuk Szombathelyen... majd meglátjuk. Na itt mindjárt melegében kell megmondani, hogy Szalai Péter centikben a legkisebb volt az osztályban és ez mindig zavarta, valami kellemetlen érzést váltott ki belőle és ezt a kicsiséget igyekezte hangban pótolni, mert üres fecsegésben aztán legyőzhetetlen, valahogyan a hangos szófosásával akarta a kicsiségét leplezni, főleg az elért eredmények feletti nagyvonalúságával ámította a hallgatóságot. Nem is akarom megfosztani érdemeitől, ha egyáltalán voltak pozitív érdemei, ehhez nincsen jogom, maradjon meg a megszerzett babérain, mindig hivatkozik a volt szegénységére kérdem, a 35 osztálytárs közül kinek a szülei voltak gazdagok, akkoriban a legtöbb prepa kis polgári munkás családból jött el, nem volt itt ügyvéd, orvos, mérnök gyerek, volt akinek az apja pedagógus volt Riezner, Weiland stb./ de a legtöbb munkás és kis paraszti családnak a sarjadéka volt. A tanítói pálya nem volt tőkét kovácsoló pálya... adott egy szerény megélhetési alapot, és főleg adott nagy megtiszteltetést, megbecsülést, ha a tanító tudott a maga fegyelmezettségével, jellemével, tudásával munkálkodni a falujában. Hát visszatérve a Szalai Péterre, apám szülőfalujából származott, Bögöt községből... az apja suszter volt. Nem kergettek engem sem a zongora körül, őtet legfeljebb a suszterszék körül... és ezt mindig nagyon kihangsúlyozta a találkozásunkkor, hogy milyen szegény családból származott. Érdekes a bátyja a Nici, Ignác, ezt sohasem hangoztatta és mégis szépen boldogult. Na szóval Pétert nem láttuk a vonatnál, csak amikor leszálltunk Pápán, akkor kezd a tömegből valaki mozgolódni... és a maga hetyke, ki ha nem ő...testmozgásával vigyorog felénk... Hát Te?- kérdem. Péter nem láttunk sehol sem... Érdekes Sárváron kereste a Kálmánt, de engem Szombathelyen nem keresett, valami tüske maradt bennem és ezt a Péter nagyon jól tudja és ha lehet engem kerül Miről van szó? Csak röviden mert nem az a célom, hogy most ebbéli szent örömperceket más vágányra tereljem, de egyszer már le kell írnom... Annak idején, 1930-ban amikor végeztünk ki előbb, ki utóbb, azért valahol elhelyezkedett... és kezdte a maga hivatásának a magját elültetni, hogy csirába, majd szárba érlelődjön a mag, és hozza meg a maga munkájának a gyümölcsét. Péter sem volt velem együtt valami nagyon kiváló tanuló, megbirkóztunk a napi feladataival, de nem volt valami művészi képességünk valami iránt, talán csak az, hogy valahol letelepedhessünk, kapjunk egy kis osztálytermet, legyenek gyerekek és taníthassunk. Így került Péter is egy kis faluba, Bárdosra, ha jól tudom, tanított hat osztály együtt... Nem találkoztunk ez időben, mert a sárvári körzetbe tartoztam, Péter pedig a szombathelyi körzetnek volt a tagja. Na jól van... Teltek múltak az évek, egyszer hallom ám, hogy a Péter valamiképpen a papokkal kezd ellenkezni, majd Perintre helyezkedik el, és itt véglegesen elsütögeti a papok ellen és a vallás ellen összegyűjtött petárdáit, ami főleg a háború utáni időszakra esik... Rákosi évada és ekkor sikk volt és érdem, ha valaki ám egyház ellen tud követ dobni. Ekkoriban Perinten Csida plébános volt--nagy harcot vívott Péter vele szemben, de főleg az egyház ellen hiszen ismét alkalma volt hogy testi és szellemi kicsiséget valamiképpen luftballon módjára felfújni és a magasba szállni vele. Imakönyvét elhajítva, kiváltotta a Piros könyvet...mondván egyedüli üdvözítő út, a boldogulás, a rang, nagyobb méltóság elnyerése felé... Nem is csalódott a Péter, mert ekkoriban a pártnak bizony nem volt semmi tekintélye, a falu selejtje, dologtalanjai váltották meg a piros könyvet, így aztán egy ilyen megtébolyodott Pétereknek nagyon örültek a pártban, hiszen szükség van írni, olvasni tudó emberekre, mert suszterek, három elemivel rendelkező nagyságok ültek bele a járási megyei vezetőségi plüss fotelokba... Tehát Péternek a nagy parti ugatásait nagy örömmel vették... kitárt karokkal fogadta keblére a vas megyei párt... és hamarosan meg is kapta a nagy jutalmat a Péter, kinevezték Vas megyei Népi Ellenőr főnökének... Óriási állás, óriási tekintély, mint amikor a vércse megjelenik a verebek között, minden veréb igyekszik elbújni... ilyen állás volt ez... na és most jön a java. Péter kapott Sz.helyen gyönyörű lakást... ingyért beköltözött a Király utcába... és a Péter még jobban kihúzta magát... hogy nagyobbnak láthasson... és lett bírságoknak nagy bírója---csak annyit ehhez is mit értett a Péter a szakmájához? Kapott hivatalt, bársonyszéket, fönök lett a susztergyerek, amiért örök hálával tartozik a pártnak, és ezért megvetett minden más elvet, ami nem az ő pártállasának volt a megfelelő... Annak idején kb. 1955 körül mondottam neki egyszer... Péter egykor nagyon szorosra fogják majd a nyakkendődet... mert valóban sok és nagy büntetéseket szabott ki hatalma alá eső dolgozókra. A Péter tudta, és érezte vele szemben, hogy ez valahogyan nincsen jól, ő került engem, én kerültem őt... Akkoriban még meg sem akart ismerni az utcán... csak félvállról kegyeskedett köszönni, ha véletlenül utunkban találkoztunk egymással. Igen-igen nagy hatalmi úrnak érezte magát Péter, mint aki felkerült az uborkafára és íme alattam a sok nyikhaj---ki vagyok én?!!! És kik vagytok Ti?!!!! Éreztette még velem is... Így az ellentétek nem koptak el, az élek továbbra is megmaradtak, mert érdekes őtet azért éri most valami feszélyezettség, mert én ismerem a múltját és tudja, hogy én megvetettem az elvet akkoriban és még most is. De aki ezeket a múltbeli hatalmi ambícióit nem ismeri, azokkal szemben borzalmas nagy nyájassággal, óriási hangerővel igyekszik magát felszínen tartani... Persze a hatalmi lehetőségeit kihasználva, család tagjainak is juttatott ebből valamit... Persze, az idő malmai lassan de biztosan őrlődnek... amikor az a nagy állas már más embert kívánt... Pétert menesztették, de hitségének és érdemeinek elismerése mellett megtették a szombathelyi egyike a legnagyobb iskolájának h. igazgatójává... és a Péter bácsi ebből az állásból ment nyugdíjba... és a jelenben a 7 megjelent osztálytársak közül neki van a legnagyobb nyugdíja, több mint nyolcezer persze ez sem sok, csak a miénk jóval kevesebb... Na talán ebből a péterekből elég volt, mert sajnos legtöbben a piroskönyvük volt a vitorlájuk, azzal fogták be a pártnak a kedvező szelét, ha értett hozzá, ha nem, akkor is elhelyezték jó állásokba ezeket a hű agyhúgyköves megtébolyodott elvtársakat, akiknek a butaságát, most kell kiheverni, örökül itt hagytak az országot a szakadék szélén, tele adóssággal, veszteséggel. Amíg ezek az elvtársak megsütögették a maguk pecsenyéjüket, a dolgozó népet szolgalom jelszava alatt és élvezik a magas nyugdíjat, amíg mások pedig azon gondolkodnak, hogy ma vehetek e egy liter tejet? Vagy sajtot... Ezek a péterek sokan voltak és vannak ebben az országban, és elvesztették látásukat, megsüketültek a brossúrák hangoskodása mellett... és persze most fájdalmas hallani a visszhangot Te tetted ezt Párt!!!! Persze, kérdezhetné valaki, hot van a Péter a Cinege /brancsból, akik milliókat zsebeltek el a néptől./ Unalmas és már tán századszor ugyanazokat a meséket ismételgeti, amiket már mindenki tud, főleg az tetszik neki legjobban, amit a Horváth Karcsi mondott neki egykor. Te Péter, te még gyereket sem tudsz egykor csinálni!... Péter felkapta a fejet és így válaszolt: na megállj, fogsz te még a lányomnak kezet csókolni egykor. Teltek az évek, tán évtizedek, s egy alkalommal tényleg a felnőtt lányával valahol találkozott Karcsival Péter s amikor egymást üdvözölték, Karcsi a hölgyre nézett, ki lehet ez... és a szokás szerint, na meg az illem szabta morál mellett bemutatkozik Karcsi a hölgynek... majd kezet is akar neki csókolni... és ekkor a Péter felnevet... tudod-e ki ez a hölgy? Na ki ? A lányom!!! !Na ugye megmondottam valaha, hogy te még fogsz kezet csókolni a lányomnak... tehát Péter alkalmas volt nemzésre, ezt a történetet a széles a világon mindenkor elmondja, ismerősnek ismeretlennek, ismételten elregélte ezt a történetet. Nem akarta már abbahagyni a családi történetet, mi van a lányaival? A vőjével... na még hogyan él a feleségével, sohasem kereste a pénzt, szegény lányt vett el feleségül /egy boltosnak a lánya volt, úgy tudom /...végre befejeztettük vele a mondókáját a regölését, és jöttek a többi osztálytársaknak a rövid sorsfordulásuk. A maga megszokott kedélyével szórakoztatott bennünket Bagoly Kálmán, aki a nótának, a barátságnak, na meg a jó bornak igazi barátja, kedvesen mesélte el életének egy-egy kiemelkedő stációját, szívesen hallgattuk. Bögötén él, a régi iskolai épületben, tevékenykedik még sok mindenben, főleg nagy hazafias népfronti tag volt, most ismét fészkelődik, mert a Mészáros Imre a volt megyei HFN titkár igyekszik valami más címen szervezkedni, hogy neki biztosítva maradjon továbbra is az ingyenélés, a dőzsölés, az ámítás. Persze Kálmán egy jóhiszemű kedélyes öreg úr, kedvet kap ismételten egy ilyen összetákolt szervezetnek a támogatására, sajnos.... Szóval: Bagoly Kálmán az aki, pontosan vezeti a az élőket és a holtakat. 35-en végeztünk 1930-ban Pápán. Ebből a 35-ből a jelenben 11-en élünk, és a 11-ből 7-en vagyunk jelen: Bagoly Kálmán, Döbrösi József, Kiss László, Czeglédy Gyula, Tarr János, Verő Kálmán, Szalai Péter. Tehát heten vagyunk mint a gersei ördögök, ki-ki hozta magával feleségét, Bagoly K. és én, majd hozta Kiss László a lányait.... Ahogyan néztem a volt ifjakat, bizony a legutolsó találkozás utáni időszakban Kiss Laci és Tarr János volt az, akin jobban lehetett látni az arc redőkön az idő elmúlását, jobban vesztették arcuk simaságát, mint a többi társak. Persze, mindegyik hordoz magában valami betegséget, valami szervi elégedetlenséget és ez kiül az arcra, a kedélyre. De ettől eltekintve általában a nyolcvan év mellett maradt némi kedély, öröm az arcokon, és főleg a viszontlátás adott valami felüdülést, hogy ismét együtt lehetünk, emlékezünk és emlékeztessük magunkat az elmúlt évek változatos és fordulatos élményeire. Mert hiszen mindenki őriz valami emléket a múltból, ki a tanárokról krónikázott, másik tanár volt a kedvence, vagy ki volt a buktatója, ebéd közben volt aki, visszaidézte a volt szép lányokat... Veiland, Verő Kálmán ismeri a pápai lányokat, ma már nagyanyákat, de ezeknek az emlékeit már vastagon belepte az élet pora, sőt pókhálós lett az emlékezésnek kis ablaka, úgy hogy nem sokat lehet már látni abból az igazi szerelmi májusi illattól telitett tündérek világából. Nagyon jó erőnek örvend Döbrösi Jóska, aki nagy kálvinista volt, úgy tudom vállalt is valami egyházi szolgálatot. Kedélyes és kedves barátsággal jött közibénk, mesélte, hogy nem akart eljönni a találkozóra, valami visszatartotta de az éjjelben annyira elfogta a vágy, hogy reggel minden eddigi akadályt legyőzve úgy határozott, elmegyek a találkozóra, ki tudja? Lesz-e még alkalom valaha együtt lenni! Tarr János, aki Győr mellett lakik, valamiképpen jobban megfogyott, azaz az élet ekéje jobban, mélyebben barázdálta meg... volt egy betegsége, /prosztata/ de azért a diákkori mosolya azért közben kiült az arcára... és igyekezett nagyon kedves lenni. Kiss Lászlón is több lett a ránc, azaz egy kicsit aszalódott, vesztett a régi kedélyéből, habár a lányai nagyon nagy szeretettel övezték körül. Verő Kálmán szépen tartja magát, kedves és igazi baráti szeretettel tudja az ember fogadni, ő a Házigazda testtartása a régi, lépéseiben sem csökkent, fut, szalad, nem panaszkodik, pedig özvegyen él, de mindig van valami elfoglaltsága, van egy szép nyaralója Vonyarcon, nyaranta oda szokott menni, és néha a gyerekei is birtokolják a nyaralót. Legpozsgásabb volt Bagoly Kálmán, habár egy kicsit roggyantan viszi magát pár kilót ledobhatna magáról, de a hangulata és főleg a nótája, habár itt nem lehetett most nótázni, az mindig feldobja, másokban is kedélyt tud ébreszteni. Kedves felesége az Erzsi, nagyon-nagyon sokat faragott rajta, mert Kálmán mint ivóember, sokat tartózkodott a kocsmákban, ahol aztán mindenki szervusz lett, és ez valahogyan nem illett a volt kántortanító úrhoz. Erzsi igyekezett helyes mederbe, sínre állítani, és most már Kálmán belátja, hogy ez az életfolyamata szebb és felemelőbb, mint a korábbi. Inni most is szeret, ha mód van rá, sorba jöhet a bor, konyak, bírja a szervezete, habár aztán ekkor megered a nyelve, mondja hangosan egyfolytában, mindenkivel szóba áll, ha ismeri, ha nem... és ha hallgatóságra talál, akkor pedig azokat elszórakoztatja a mag történetével. De jól van ez így, legyen ilyen hangulatkeltő is köztünk, aki felejteti a nyolcvan évnek minden stációját. Most a legnagyobb vágya, hogy megkaphassa a Gyámánt diplomát /szeptember havában./ Talán mindenkiről beszámoltam, ja igaz hátra vannak a levelek. Négyen nem tudtak jönni, de írtak levelet. Huller Jóska, Persznye, szédült nem mer vállalkozni ilyen nagy útra, kár pedig Jóska is mindig nagy szeretettel volt köztünk, tudott örülni a találkozásnak. Nagyon sajnáltuk, hogy nem tudott köztünk lenni. Reichard Jenő is mentegetőzött a levélben, már nem is emlékszem, hogy mit is irt, pedig ő mindig jó fizikummal bírta magát. Elmaradt. Gerencsér József, ez bizony a legszomorúbb, mert a bolondok házában van, kórházban, az agya teljesen elmeszesedett és bizony élő halott, úgy emlékszem a felesége írt levelet én olvastam fel. Nagyon sajnáltuk, amikor ezt a szomorú hírt tudatta velünk a felesége. Dezső Lajos is mentegette magát, hogy mi is a baja, már nem tudom, de nem tudott eljönni, a levél tartalmát elfelejtettem, mert ha szomorúkat olvastam, magam is elkönnyeztem magamat és már nem emlékszem a levél tartalmára. Amikor így befejeződött a találkozás, ja igaz nem a régi intézetünkben voltunk, mert ott tetőtől talpig nagy az átalakulás, felújítás, hanem ahol valamikor a Sági tanár úr lakott, ott épült egy ált. isk. ott volt a találkozó színtere. Innen aztán azért elmentünk a képzőbe, a kert gazos, elhanyagolt, kőművesek hada birtokolta az épületnek minden zugát.. .nem éreztük a volt épületnek volt diákkori melegét. A feljáratnál volt egy hősi emlékmű, márványtábla, ez nincsen meg... na még a képző épületnek a homlokzatán volt egy címer, az is hiányzik. A hősök táblája valószínű háborús bűnösöké voltak valaki szemében és ezért kellett valahová elrejteni, a helye megvan, tán most majd valahonnan előkerül, ismét a helyére kerül majd. Nagyon sajnáltuk, hogy nem tudtunk a termekbe bemenni..., hiszen nekünk annak idején a tudományoknak temploma volt, nagy meghatódottsággal léptük át annak küszöbét 1925 szeptember havában... Azért összezsugorítva jelentkezett a múlt. Szarka igazgató, Kraft József, Juhász Imre..., és jöttek a többiek..., de hol vannak már? Porból lettünk és porrá vállunk... Mindezek beteltével indultunk az ebédhelyre. Nagyon szép helyre vitt bennünket Kálmán, a volt Eszterházy hercegnek a lovardájából alakítottak kis egy első osztályú vendéglőt. Mindenki étlapról választhatott magának ételt, italt..., anyu sült kacsát rendelt, de szegény megjárta, mert ugyan valaha kacsa lehetett, de csupa csont és bőr volt, árban persze nagy volt, de ételben semmi sem volt. Én csirkét rendeltem, nagyszerű volt a körítés hozzá, amit nagyon szerettem. Mindenki megrendelte a magáét, közben iddogáltunk, majd folytattuk a mesélést az élményeket, persze ismételten a leghangosabb a Péter volt... Az idétlen megunt, magát magasztaló eseteit ecsetelte ismételten, de már unalmas volt, mert ezt már mindenki tudja betéve. Hotel Platán KFT 8500 Pápa, Főtér 2.sz. alatt volt ez a vendéglő. Ahogyan mondottam édes anyu sült kacsát választott ebédül, én sült csirkét, majd 2dl bort fejenként, hozzá ásványvizet és mindezért fizettünk 337 Ft-ot. Jó hangulatban töltöttük el az ebédidőt és, mindenki a maga választott ebédjét ette. Igen kedvesek voltak Kiss Laci lányai, akik már asszonyok, ők mesélgettek az életük folyásáról. Valami melegség áradt mindenkinek az arcáról, örültünk egymás látásán, megszépült a jelen, és főleg szivárvány színeiben pompázódott a múltnak minden kis emlékezete, még akkor is, ha akkoriban voltak kisebb, nagyobb tűszúrások, ezeket már belepte a dér, az idő távolságában minden megszépül, még a fájdalom is már nem fájdalom, mosoly és derű közepette tér vissza a beszélgetés folyamán. Nézegetem az arcokat, igyekszem nem látni a nyolcvan évnek évgyűrűit, látom a deli pápai prepát, akik a maguk ruganyosságával, ifjúi szellemi és testi energiájukkal birkóznak meg a napi tanrenddel, kinek kevesebb idő kellett, kinek hosszabb idő kellett az ismeretanyag elbirtoklására. Azt tudom, hogy nekem több időt kellett eltöltenem a kertnek valamelyik zugában, vagy egy elhagyatott tantermében, amíg a tankönyveknek a mondanivalója bevésődött az agy szürke állományába, nagy kitartás és főleg akarat vezényelt napról-napra és ennek az eredménye nem is maradt el. Arra nem is merek gondolni, hogy titokban mégis csak megvillant az agyamban, vajon melyiknek fog elsőben megszólalni a lélekharang, ki lesz az, aki már megszabadul a testi hüvelyétől, és örökre búcsút int az élőktől. Na de ez nem akart bennem lehangoló érzést kelteni, de én minden találkozónál valami hasonló téma foglalkoztatott és ezért nem is szeretem oly túlságosan a találkozókat, mert úgy érzem, mintha valami gyászteremben lennénk, csak azt nem tudjuk kit búcsúztatunk. Na de hagyjuk ezeket a lehangoló érzelmes lehangoló érzelmeket, itt vagyunk, élünk, nevetünk, mosolygunk, barátkozunk még egy kicsit tán tervezünk is,... jön a gyémánt diploma is szeptemberben.... és majd jön az is aminek jönni kell, senki sem kerülte el az elmúlást, született, dolgozott, szenvedett, meghalt. Egy emberiség történelmét rejti magában az a négy szócska, kit előbb, kit utóbb eléri a sorsa. Mindenkivel egy kicsikét elbeszélgettünk, sok idő nem volt. Közben megnéztük a templomot, ahová oly nagy áhítattal mentünk vasárnaponként, tanár úr vezetésével, sorban az Isten hazába. Behunytam a szemem, láttam magamat, azt a tizenvalahány ifjút, aki oly nagy lelki fohásszal kérte a teremtők Urát, hogy segítsen meg, mint árvát a tanulásomban, tudjak talpon maradni, a hitem szárnyán legyen megbékélésem e földi életben. Megjelent előttem a nagyszerű és nagy tudású Czethoffer dr. hittanárunk, aki minden erejét, szívének melegét ránk költötte, igyekezett a hitnek a magvát elültetni lelkünk mélyére, hogy ott csírába, majd szárba szökjön. Legyen egy valaki, aki mindnek felett segít, a "Hit", mert szegénynek drága kincs a hit, tűrni és remélni megtanít. És most utólag, ahogyan szemlélődtem a nagy templomban, láttam azt a gyóntatószéket, ahol térdeltem és ifjúi botlásaimat őszinte megvallással leraktam, s mint aki megszabadult terheitől, új életet kezdhettem. Számtalan gondolatoknak, emlékezéseknek a múltja elevenedett fel bennem, s íme ez az ifi, most itt áll, mint öregember, aki keresi a múltnak ifjúságát, annak minden szépségét. Hogy elmúlt az idő, elfújta a szél a nyolcvan évet. Nézegettem a sok szép freskót, és érdekes ezekre már nem emlékeztem, kiesett az emlékezetemből. Gondoltam a karnagyra Marton Győzőre, aki a kántorizálásnak a muzikális részét csepegtette belénk. De szép volt, amikor az orgona billentyűk nyomkodása után megszületett az ismert szép Mária dal... Oh Mária Isten anyja... és a többi lelket, testet melegítő szép dallamok. Igaz volt ez mind?, vagy csak most álmodozom? Ahogyan mi átvettük a staféta botot az elődeinktől, úgy mi is lassanként átadjuk az utókornak, talán annyi különbséggel, hogy mi hálás szívvel terítjük le irántuk érzett szeretetünknek gyász leplét, utólag átérezzük a volt tanárainknak irántunk érzett és kifejtett önzetlen elhivatottságuknak energiájukat, igazi mesterei voltak, akik tudtak embert formálni, zsenge ifjúból érces, értékes embert ötvözni. Mert ahogyan elhallgattam az osztálytársaimat, mindenki a maga idejében alkotott valami szépet és jót, vagy irodalmi, vagy művészi síkon, énekkar, zenekar, stb., mert kaptunk olyan alapot, aminek segítségével tudtunk alkotni valamit, ami főképpen szolgálta a falunak kulturális felemelkedését. Érdekes, ahogyan figyeltem az osztálytársakat, már korábban is nagy százaléka mind egy-egy kis faluban kezdte el a tanítást, és csak később, amikor már kiugró teljesítménye volt, tán ekkor evezhetett el valamelyik városba, de páran voltunk. Magam sem vágyódtam, sohasem városi iskolába, jobban szerettem a falut és annak légkörét, lakóit, valahogyan családtaggá váltam a faluban, míg a városokban csak idegen maradtam volna. Örök mozgó, futó ember a Verő Kálmán, mesélte el a napi teendőit, felesége meghalt egymaga éli napjainak órait, gondoskodik élelemről, ágyvetésről, egyedül ütemezi be a napnak óráit, de nagyon kellemes és igazi jó barátként töltötte el velünk, mint rendező a találkozónak idejét. Na mikor már mindenről beszámoltam, mégis csak felvetem az utolsó gondolatot is. Ebéd után úgy nyilatkoztam, ha úgy gondoljátok Ti is, ne tartsunk évenként találkozót, aki megéri az 1995-t azaz a 65 éves találkozót, azok jöjjenek el és öleljek át egymást és emlékezzenek meg az elhunytakról. Mindenki elfogadta a javaslatomat, helyes.... majd meglátjuk, kik lesznek azok, akik ennek a találkozónak nyertesei lesznek. Utólag egy nagyon bánt engem,... nem jutott senkinek sem eszébe, hogy megemlékezzünk az elhunyt osztálytársainkról, név szerint s ez valahogyan elsiklott a napi örömök közt. Mint mindennek, ennek a találkozónak is végére értünk, elbúcsúztunk egymástól, abban a hitben, hogy találkozunk 1995-ben. Indultunk ki az állomásra. Csakhamar jött gyorsvonat és már fogyott a kilométer, közben a Bagoly Kálmánék leszálltak Sárváron... Integettünk egymásnak.... Most pedig, ezzel a visszaemlékezéssel ismételten újra átéltem ennek az örömteljes szép napnak a gyönyörét, mert igazán az időjárás is nagyon kellemesen ontotta ránk a napsugarát, és olyan jó visszaemlékezni arra, ami oly gazdag érzelmi színpompával telített el. Boldog találkozást mindnyájunknak 1995-ben Szombathely, 1989. júl. 15.!!!! | |
