Amikor már nem beszélnek, rágalmaznak, spicliskednek, csak emlékeztetnek

Söptei temető 19 júl. 2-án jártam a temetőben.

„Nem elég a boldogságra csak a jelen, múlton épül fel és az emlékezeten”... Igen van úgy néha az ember, ahogyan érzi évgyűrűinek a sokasakat, életereje fogy, mint az esti napnak a melege, ahogyan kezd hamvadozni a kemence lángja, ilyenkor kezd az ember emlékezni, jé igazán elmúlt a nyár, az ifjúság, túl vagyunk már rég a delelőn, sőt az alkonynak hosszabb árnyéka kísér az útfélén. S milyen jó visszaemlékezni, akár jó volt, akár fájdalmas volt a betelt naptároknak napjai. Hogyan is volt? Kik is éltek velem? Körülöttem? Kikkel kellett párharcot folytatnom, vitázni, védekezni a rágalmak ellen? Kik is féltékenykedtek gyengeségük árnyában?
Na ezek a gondolatok sokszor feltörnek bennem, mint „vízből kibuggyan a gáz, amit a vízinövények hoznak létre, felszínre kívánkoznak a mélyből, a sötétségből, napfényre szomjasak. Már a nyolcadik évtizednek gyűrűje szorítja a keblem, s ahogyan telnek a napok, hetek, az évek, mindjobban érzem a sok vihart átért testem-lelkem fáradságát. Már minden nehezebb lett a számomra, amit még pár évvel ezelőtt könnyedén megemeltem, most már figyelmeztet a gyengeségem, ne próbálkozz, úgysem bírod... Fárasztóbb a menés, egy kis futás már végkepp kifáraszt, szóval fogy az élet olaja, a lámpásból kis mécses lettem, a láng és a lángolás már nem olyan nagy körben világit. Példásan kérdezte Mátyás király az öreg paraszttól, aki éppen szántogatott, „Messze van e a messze?”- kérdi a király. A paraszt feleli csak az ökröm szarváig... Kérdi tovább Mátyás király, Hány még a harminckettő? Biz az csak kettő... azaz már csak kettő foga van meg a harminckettőből, na nekem is tényleg csak kettő van még meg, de meddig marad meg ez is?...
A türelem helyébe lépett a türelmetlenség, a nyugalom helyett a nyugtalanság... az is idegesít már, amit valaha nem is észleltem. Csodálatosan lopja vissza a természet az emberi értékeket, szépségeket... úgy vélem mindezt csak kölcsön kaptuk egy bizonyos időre, amit most vissza kell juttatni az örök folyamatba, hogy tán valaki majd mindezeket átörökli.
Sima arcomat az élet ekéje barázdássá váltja fel, az elmúlás, a gond, a leterhelés ekéje mélyebbre nyomta ekevasát, elveszti az ember arcpírját, helyette megfakult, színtelenség lép a helyébe.
Kit érdekelt egykor, hogy a kis Gyuszikából egykor Gyula bácsi lesz, azaz lett talán ezért is járok vissza azokra a helyekre, amikor még az ifjabb Gyuszi élte a világát, tervezgetett, munkálkodott, építgetett, s ekkor még az öregségnek az árnyéka sem kísérgetett, úton-útfélen.
Július hónapnak melege erősen sugárzik szerte-széjjel, valahová mennem kellene.

A kis autóm még nagyon szépen szolgál, menjünk vele vissza a múltba, keresem a voltakat, akikkel oly sokáig együtt éltem, közben nagy harcokat kellett megvívnom, akik nagyra becsültek, tiszteltek, de voltak akik megfojtottak volna egy kanál vízben, ha hagytam volna. Csodálatos érzelmi csokor egyben a jó a gonosz, az irigység, a türelmetlenség egy csokorba téve, és aztán melyik az amelyik jobban legyőzi a másikat.
Mindazok, akik egykor igyekeztek kisebbíteni, azaz névtelenül alámgyújtani, hol vannak is már? Nyugosznak a drága anyaföldben, szótlanul és csendben. Fejfájuknak soraiból tudjuk csak, hogy ki nyugossza itt ki magát, oly zivataros földi pályafutásában, van is aki jogosult a pihenésre, mert nem volt nyugta itt a földön. Itt már nincsen háborgás, nincs bosszúállásnak a kitervezése, mindig más szemében a szálkakeresés.
Óh mily csend, nyugalom, béke honol a temetőben. A leghangosabbjai is elhalkultak, álmodnak a holtak birodalmában, igyekeznek felkutatni a nagy titkot a lelkek honában.
Betértem a temetőbe, hiszen itt vannak mindazok, akikkel együtt éltem, az új nemzedéknek nem számítok már semmit.
1952-őt írtak, amikor üzemi munkássági éveim után idekerültem Söptére.
Meggyes János jó barátom, aki szintén itt kezdte pályafutását kb.1927 tájban-... ekkor járási népművelési felügyelő volt, nagyon nagy magyar demokrata, nagy család sarjadéka, öt gyermek apja /mind diplomás lett/az ő gondolata volt, hogy menjek Söptére, mert 1952-ben a akkori járási párttitkár Koroncai nagy hatalomnak hóhéra, kitiltott a sárvári járásból... ez a Koroncai lett később a megyei munkásőrség parancsnoka... nagy ganéj ember volt, nagyapánknak végzetes testi sérülést okozott Répceszentgyörgyön. Itt ment nyugdíjba, kiemelt nyugdíjba... a népnyúzó, népámító, az újság nagybetűkkel méltatta munkásérdemeit. A sárvári járásban az elszenvedettek, akiket megalázott emberi méltóságukban, tudnának élménybeszámolót tartani...
Visszatérve az eredeti gondolatokhoz, a söptei temetőben járkálva, meg-meg állok egy sir előtt, olvasom: Takács Ferenc esperes plébános + 1974-ben.... Nem, szól, némán bámul rám a kis márványtábla... hallgat, bennem pedig megindul a ráemlékezés. Meszlenben volt plébános, gőg, büszkeség, rangkórság, tanítói lebecsülés megtestesülése élt benne. Kegy volt, ha szóba állt egy tanítóval, nem Isten tanítványinak az útját járta, csak hódolat és tisztelet illeti őt, megkérgesedett benne a papi tekintély, csak nekem szolgálni, mindenki csak nekem hódoljon... Acsádra járt át misézni. Itt Lajos Kálmán volt a tanító... de amikor tilos volt tanítóknak a kántorizálás, akkora felesége a „Gomkötő Böske vette át az orgonálást”. A halottakról vagy jót, vagy semmit, de ha mindent befed a sir, akkor mi marad meg az utókorra, tehát szóljon a krónika.
Az esperes úr reverendája alatt férfi volt, akkoriban szokásmondás volt: „szentemberek a papok, mégis feláll a faszuk” hát bizony valamiképpen így is volt. Egy alkalommal mentem Kálmán Lajosékhoz, és hogy, hogy betoppantam Belső szobába, egy kicsit meglepő kép tárul elibém, az esperes úr ing nélkül a Böske pedig egy törülközővel dörzsöli a hátát, meglepődtek az érkezésemre, Böske mondja is hirtelen, nagymise volt és az esperes úr igen megizzadt... Jó-jó, nekem semmi közöm hozzá... csak dörzsölje, de van egy közmondás: „Amikor a macska hátát simogatják, feláll a macska farka”, nem tudom ebben az esetben hogy volt az esperes úrnál... na persze, Böske mindig terített asztallal fogadta az esperes urat... egyszer még a Vilmos mesélte, bizony a papot Kálmán egy alkalommal ütlegelte a lakásán, hogy miért, csak következtetni tudjuk, gyertyát nem tartottunk oda... Az tény, hogy szoros barátság keletkezett Böske és az esperes úr közösségéből. Ha nekik ez jó voltam tán az Isten is megbocsátja nekik ezt a kis eredeti bűnt, ha egyáltalán bűnnek lehet nevezni.
Na hogyan került akkor az esperes úr Söptére...??? Kb. 1956-ban-iskolaigazgató voltam Söptén. Itt találkoztam ismét az esperes úrral, ennek a történetét már leírtam egykor... csak röviden... Isten nem ver bottal. Kopognak az ig. ajtón... tessék!! Ki lép elém? Az esperes úr... és már kezdi a maga nyájasságával, arcmosolyával... bocsánatot kedves igazgató úr... magamban na fene, na fene... megújult az esperes úr...? És kezdi, hogy a hittanügyben jár... és volna kérése... tessék... Nyájas, hízelgő, kedves álarcban jelent meg előttem, mintha sohase láttuk volna egymást... magamban, szóval leszálltál a lóról... na én aztán nem éreztettem vele a múltbeli gőgjét, sőt azt is mondtam neki: úgy emlékszem valaha tegeződtünk... Erre fel nagy mosolyra derül az arca: igen-igen… szerbusz... szerbusz!!! Szóval később tudtuk meg, hogy a Lajos Kálmánné és az esperes úr testi és lelki kapcsolatoknak aranyszálai megszakadtak, de annyira és oly becstelenül, hogy állítólag a Gomkötő Böske, később bírói úton követelte az esperes úrtól a vendéglátási költségeknek a megtérítését....
Csak pár percre álltam meg a sírfelirat előtt... de a sírhantok nem némultak el csak érteni kell a nyelvüket, mert minden sír, és minden földi hant beszél... beszél... csak legyen, aki ezt megérti. Hamarosan továbbálltam, de ennyivel tartoztam a megholt iránt, ha már sírjára bukkantam.
Farkas József 1933-1957…
Olvasom: „Sebem be nem gyógyul, Könnyem el nem tapad, Zokogok fájdalmam nehéz súlya alatt, Óh vándor tudod-e mit rejt e hant? Reményem, jó férjem nyugszik itt alant!”
Nagyon szerettem ez a fiút, illedelmes, kedves modora volt, nagy tisztelőm volt. Jól tudott színdarabozni... Az egész Farkas család igazi magyarok, jó munkások, cselédek voltak.
A Jóska az állami gazdaságba járt, és egy alkalommal villanyfúróval dolgozott. Futva jött a hír, furás közben Jóskát áramütés érte és azonnal meghalt. Mindnyájunkat megrázott e szomorú hír... Isten veled, nem felejtünk!

Közben a temetőben járó-kelők felismernek, rámköszöntenek, majd pár kedves szóra megállunk és emlékezünk.
A járókelők közt találgattam, na ki lehet ez... beszél csak beszél, de még mindig nem tudom hogy ki is lehet... egyszer csak a beszédéből kiveszem, ez csak a Viszket Jóskának az édesapja. Na mi van a Jóskával?... A jelenben Egerváron vagy Győrváron lakik, Jóska nagyon tehetséges zenész volt, rendkívül jó zene hallása volt, sokkal jobb mint nekem... Annak idején nálam kezdte a hegedűtanulást, majd zeneiskolába írattam be Attila fiammal egyetemben... de Jóska valahogyan nem mindig volt a zenéléshez kedve, pedig akármilyen hangszert vett a kezébe, nézegette, próbálgatta és már játszott is rajta. Valóságos ősi tehetség volt. A feleségét is tanítottam /Baba/ néven becézték, kedves és helyes lányka volt. Viszket Ferivel megemlékeztünk az elhunytakról, élőkről… majd tovább mentem.
Nagy márványtáblán látom felírva Komáromi Család... Feri, velem egyidős lehetett, sokoldalú, jó társalgó és ivó ember volt. Felesége a helybeni boltban volt eladó. Kettő gyermekük van... Tibor /elektromos szakon/ Gyuri pedig valami állatorvosi szakot végzett. Sokszor mentünk Feriékhez, mindig nagy szertettel elbeszélgettünk. Feri egy kicsit sántított, születési hiba volt.
Mohával takart, majd a gazból kikandikál egy felirat:
Strokay János 1860-1921- tanító. Akiket ő tanított, azokból már senki sem él a faluban, közönyösen mennek el a sírja előtt, hozzá sem szól senki, ő sem szól senkinek, ismeretlen lett az öreg Néptanító, pedig egy nemzedék nőtt fel a keze alatt. Ki emlékezik meg már róla? Pedig igazi „Néptanitó volt” a maga idejében. Az enyészet, az idő a feledés pedig a maga idejében akkor is nehéz politikai harcok dúlták, szántották fel az ország történelmét. Emlékszem, amikor ott tanítottam, minden évben a gyerekekkel rendbe tettük a sírját.
Új sírfelirat: Reményünk csillagát fedi e sírhalom, Emlék keresztje szülő és testvéri fajdalom,
Kiss Erzsébet + 1913. élt 21 évet. Őt nem ismerhettem.
Hős fekszik itt, aki az első világháborúban gyilkos golyó ontotta ki a vérét. Kiss Lajos, hősi halált halt Przemysl-nél 1914. dec. 25-én, é1t 24 évet.
Te drága ifjus, már én is tudom mi a háború, mert engem is űzött annak minden kínja, tán Isten ujja, hogy nem talált el gyilkos golyó és nem lettem a második világháborúnak hőse. Nézem a nevet, elgondolkodom felette, most azt nem tudom, hogy teteme is itt nyugszik, vagy csak a kegyeleti sir emlékezik rája? Legyen könnyű Neked a szent magyar rög.
De van még itt egy név, nem magyar, német Wili Straus 1908-1980, meghalt 1944-ben. Magyar harcok közepette esett el, megszűnt a földi harca, megbékélt már mindenkivel.
Fredrich Bradt 1944. domborodik a sir felette, vajon tudják-e odahaza, hogy itt fekszel, látogatnak-e Téged valaha is?
Stephan Ernst 1944. valószínű az itteni harcoknak az áldozata lehetett ő is,- Nyugodjatok békében, e szenet magyar földben.
Nagyon kedves családot találtam e örök otthonban. Tóth József és felesége Margit, 1908-1980, 1920-1981.
Sok szép estét átbeszélgettünk, igen vendéglátó emberek voltak. Jó gazda volt Jóska bácsi, szépek voltak a tehenei, lovai. Bizony nagyon fájó szívvel ment be a Tsz-be. Többek között ő volt az, aki eljött hozzám tanácsot kérni, hogy beálljak-e a Tsz-be? Mondom Jóska bácsinak: én voltam és dolgoztam Szuaban kolhoszban is meg Szofoszban is, de ha itt is akkora nyomor lesz, mint ott van, akkor nagyon szomorú világ köszönt ránk a Tsz megalakításával. Borzalmas fájdalmak közt határozta el aláírásra magát szegény Jóska bácsi... egy kikötése volt a lovaival tovább dolgozhasson a Tsz-ben is. Ezt a kérését meg is adták neki kezdetben, de később a lovakra nem volt szükség. Ezek a parasztok, akikben élt a földi szeretet, a gazdálkodásnak a tudása, továbbra is jó módot tudtak maguknak biztosítani, mert a háztájiban megtermelték a takarmányt, disznót hizlaltak, tyúkokat tenyésztettek... erejük volt... ami nagyon elkeserítette, hogy a közösben együtt kellett dolgozni azokkal, akik valaha is dologkerülők voltak, semmijük sem volt, a Tsz-be nem tudtak bevinni semmit sem, de a szájuk az nagy lett. Szóval az a közösség, ami kezdetben volt, hogy együtt kellett lenni az igaznak és a gaznak, ez borzalmasan lehangoló volt a jobb gazdákra nézve.
Egyetlen fia volt a Feri, akit tanítottam, jó közepes tanuló volt.
Itt kezdődött a baj. Amikor végzett a nyolcadikban, akkor Jóska bácsiék engem kicsinek tartottak ahhoz, hogy az itteni tanítóképzőbe bejuttassam. Ezért kerestek Koks Klárában támasztékot. Én kérdeztem Jóska bácsiékat, nem kell segítség?... nem-nem... na jól van... Ferit nem vették fel a képzőbe, és ekkor mégis megharagudtak rám... csak azt nem tudom, hogy miért?... a protektor a felvételi időszakban nem is tartózkodott idehaza, Amerikában volt... Na ezután már nem volt köztünk oly meleg barátság, Jóska bácsiék mindig szidták a rendszert, a tanácsokat és mit tesz Isten, Feri az itteni tanácshoz került az irodába. Nem sokáig működött itt, mert hiszen gimn. érettségivel bírt, és ekkor a KISZ-ben nagy szükség volt az értelmes ifikre... és járási KISZ vezető lett Szombathelyen... Szegény Margit néni mondotta: mindig föllebb... föllebb… hát ment is Feri föllebb, hogy most aztán hol van? Hogy megbukott a párt a Kisz... nem tudom... de lakni Söptén lakott mindig...
Jóska bácsinak volt egy leány testvére, vagy a Margitnak?… nem tudom: a Lujza-Lujzának volt egy ura, aki a háború alatt, mint kémelhárító csendőr szolgált, és idejében elment Amerikába. Sokat leveleztek a feleségével a meg az itthon maradt lányával... a Csöppivel /Erzsi/. Ez a kislány nagyon jó tanuló volt.. .amikor elvégezte a nyolcadikat, akkor gimnáziumba akart menni... igen ám ez kb. 1954-ben lehetett, Rákosi véres uralma uralkodott hazánkban, jaj a csendőrökre és a hozzátartozóikra.

De a kislányt mégis csak gimnáziumba kellene adni, de hogyan? Csendőr gyerek, az apját, ha nem megy ki Amerikába, felakasszák... mit is csináljak?... Na most kell okosnak lennem és főleg most kell segítenem az elesetteken. Most segíts meg Mária... Elérkezett a felvételi idő. Bemegyek a gimnáziumba, hogy szimatoljak, van e valami lehetőség arra nézve, hogy ez a kislány bekerüljön a gimibe.
Ahogyan az iskola folyosóján szemlélődök... egy ismerős tanára jön felé, -nevemen szólít. Mi járatban vagyok... jaj nagy az én bajom, van egy kiváló tanuló lányom... ide szeretném beíratni /kérdi a tanár, vasvári fiú volt, Kondor nevezetű, testvére a Károly/ együtt voltunk katonák... apja pedig Vasváron csendőr tiszthelyettes volt... szép szál ember vala.
Kérdi a barátom, mi az akadálya annak, hogy beírassuk? Az az apja, ami Neked... csendőr... sőt nincs is itthon... Nagyon kedves volt a Tanár... velem érzett, rendben van, beírjuk, hogy apja katona.... mire ráébrednek, arra már eltelik egy év… Így is lett, beírta, apja katona...
Jött az első félév, kitűnő végig, a tanárok nagyon megszerették a Csöppit, sőt közben valaki rebesgette is, hogy az apja csendőr... de klasszis a gyerek... nem szabad ezért kizárni. Csöppi szorgalmasan tanult... Jött 1956... alkalom volt, hogy az apjuk után menjenek Amerikába... el is határozták a kimenetelüket... én magam vittem ki az Elzát a kis Csepel motoromon az állomásra... Csöppi pedig már ott várt bennünket... mindent lepleztünk, el ne áruljuk a szándékunkat... igen szerény búcsút vettünk... félve integettünk egymásnak... elindult a vonat... több ezer magyar vett búcsút hazánktól ebben az időben. Szerencsésen meg is érkeztek Amerikába, kezdetben nagy bűn volt egy amerikai levél, nem is írtak... de amikor írhattak volna is már, akkor is elfelejtettek írni, megköszönni a segítséget annyira elfelejtettek bennünket, hogy amikor írtak Jóska bácsiéknak, még csak meg sem emlékeztek rólunk. Az aztán sohasem tudódott ki, hogy a férj, az apa hogyan várta őket, hiszen már 16 éve a férj kint volt... a mai napig sem tudom mi lett a sorsuk, együtt éltek, vagy élnek… nem tudjuk.... Csöppi ott mérnök lett, ez valahogyan kiszivárgott. Hogy miért nem írtak? Nem tudhatjuk, mi várt rájuk. Apjuk megnősült e közben, vagy sem... titok maradt.
Még talán csak annyit, hogy a Jóska bácsiék mindig szidták ezt a rendszert és a fiuk nyakig beleesett a piros könyvébe... föllebb-föllebb, hát igen a nóta szerint: két lánya volt a falunak, két virága, az egyiket elkísértek esküvőre, a másikat kikísérték a temetőbe, de ki tudja, hogy melyiknek volt esküvője, melyiknek volt temetése... Hogy élnek e Elzáék, ez volt az asszonynak a neve, nem tudom. Jó tett helyébe jót ne várj!!!
Mily jó a temetőben járni, csend, nyugalom, béke és talán most az is kap virágot, aki életében tán még szép szót sem kapott. Vannak, akik nagyon szeretik a halottakat, de életben elfeledkeztek róla.

Somogyi József 1895-1980 hirdeti a fejfa a márványtábla, mert manapság a státus szimbólum kivonult a temetőbe is, szinte versenyeznek a különféle sírdekorációkkal. Valahol el kell költeni a pénzt.
Hát Jóska bácsi csak nem tudtam belopni magamat a szívébe, nagyon kicsire zárta annak a kapuját, valahogyan olyan gyütt-mentnek tekintett, ahogyan falun szokták az új jövevényekre alkalmazni. Ő volt az első, aki szemembe mondotta az első bemutatkozó beszédem után, magának sok ellensége lesz a faluban... de miért?... kérdem... Az idők folyamán igaza is lett, de keresni kell a hátteret, honnan is fújdogál a szél? Csak egy lyukból folyt, ez pedig az én öreg kollégám szája volt, aki már 1919 óta él itt faluban, az ő keze alatt nőtt fel egy falu, s valahogyan a kollégám volt velük évtizedeken át, természetesen sokban közös volt a problémájuk, ha azt veszem alapul, hogy Bozzay Miklós már 1920-ban tanított Söptén... akkor amikor én Söptére kerültem 1952-ben majd 32 év tellett el. Tudtak összeforrni, egymást erősíteni, szóval Somogyi József erős Bozzay párti volt. Most csak én beszélek már, de beszélt a Jóska bácsi is... egyszer mondotta nekem... vaj volt a fejemen, arra célzott, hogy börtönlakó, internált voltam... azt tudjuk a jó hír mankókon jár, a rossz hír pedig paripaként száguld. Ezáltal is akartak gyengíteni. Egyébként szókimondó, falusi ember típus volt, hangadó volt a faluban, hallgattak rá. Amikor Dr. Bence főorvos előadást tartott a kultúrházban, „Babonák és a csodák” címmel, ő vágta a szemembe, ha még egyszer ilyen embert hoz ide előadónak, a kultúrházba nem tesszük be a lábunkat. Na, na, miért? Miért, miért, nem tudja? Nem tudom... Bece orvos volt, aki kiállította a halotti anyakivonatot, azokról, akik Szombathelyen a Király utca 14. sz. alatt uralkodó ÁVÓ-nak a hatalma megfosztott az élettől. Csak néztem... Jóska bácsi ez igaz? És maga ezt honnan tudja?... stb... Azért mindig megtisztelt látogatásával a kultúrházban... mert érezte, hogy én valamit tudok nyújtani a falunak a dolgozó parasztoknak... és ezt nem lehetett a Bozzay javára írni. Nézem a feliratot, nézem a sírt, most csendes és néma, nincs áskálódás a szívekben, megbékélten pihennek a sir mélyén, némán én is tovább állok...
Szabó Imre 1919-1973. Egyszerű falusi ember, aki csendes, de mégis használja az eszét, van mondanivalója. Így lett tanácselnök helyettes is. Neki jutott osztályrészül, hogy Székely Erzsébet járási tanács müv. oszt vezető sugallatára megírta a felmondó levelemet. Én elitéltem, gyenge akaratú ember volt, mert ha megtagadja, mit vesztett volna. Nem baj Imre bácsi, már én is elfelejtettem, de már az is elporladt, aki magát felbiztatta, Tömödi temető adott neki helyet. Most pedig ismét találkoztam életem egyik legnagyobb fúrómesterével: Bozzay Miklós, iskolaigazgatóval, kollegával. „Hát fiam Brutusz, te is?”... Fejfája hirdeti: 1900-1980. Regét lehetne írni róla, már az életkönyvemben sok mindent megírtam róla... de azért a rend kedvéért őtet sem hagyom szó nélkül.

Hát Miklós emlékszel, amikor leraktad az aknákat, szakmai és tekintélybeli féltékenységből eredő rágalmaidat és vártad, hogy mikor és hol robban majd alattam...??? Mindig a háttérből irányítottad a közhangulatot, azaz csak egy-egy főt, aki aztán hirdette a Terveidnek a ferdeségét. Mennyi energiát pazaroltál megsemmisítésemre, de mindig csak a háttérből, sohasem szemben, csak úgy balkézről. Szorosan véve, jó ember voltál, de volt egy rossz szellemed a kedves nyurga bosszúnak kitervezője, a Margit, a feleséged, akivel uraltad mindig a falut és most hogy én megjelentem a láthatáron ez az egyensúly felbillent a javamra és ezt nem tudtátok elviselni. Olyanok voltatok mint a „Hazafias Népfront” a politikában, a háttérből mindig a felmagasztalt, és tévedhetetlen pártnak volt a szócsöve, ugató kutyája volt, a párt szólt és a HNF azt végrehajtotta a maga nevében, mintha a saját elvét hirdette volna... Ti is ugattatok: Somogyi Józseffel, Fejes Imrével... Balázs Ferivel és még sorolhatnám ömlesztve... kezdetben nem adtam semmit sem a támadásokra, mert volt akkora aktivitásom, hogy ezeket a támadásokat megsemmisítettem a munkámon keresztül, emlékszem és Te is emlékezel rá, hogy minden törekvésetek az volt, hogy engem a faluból valamiképpen máshová helyeztessetek... ez egyszer majdnem sikerült, amikor Kőszegpatyra helyeztek, de hamarosan semmisnek mondották ki, hát akkor ki fog dolgozni a faluban. Amikor arról volt szó, hogy egy tanerőnek menni kell, hát csak én lehetek, hiszen a másik kolléga volt községi párttitkár Szép József, azt nem szabad megmozdítani a pártnak támaszát, helyi erejét... És ki lett ebben a harcban is a győztes... pedig piszkos jellemtelenségeket követtek el ellenem Szép Jóska még házasságot is ígért a „tanács Rózsinak” csak ő maradhasson helyben... Ekkor bevonult a falu volt cselédei a járási tanácshoz... Élen Varga János bácsi, Boldizsár József stb. volt uradalmi cselédek... és megverték az asztalt, asszonyok is mentek a küldöttségben... ha a Czeglédyt elhelyezik, akkor menjen az egész pereputty: Bozzay isk. igazgató, Tóth Mihály tanács titkár és a többiek... ha nem elég a mi küldöttségünk, már utazunk is fel B.pestre a miniszterhez, van vasúti jegyünk... és majd ott rendelkezünk... így maradtam Söptén… Az akkor járási tanácselnök Veres /volt suszter, Horváth Gábor, valahány elemivel/
Emlékszel, amikor egy éjszaka felborogatták a méhkaptáraimat, vagy 10-15 kaptárt felborított valaki az éjnek leple alatt... és reggel a a" a nyomozó rendőrkutya amikor megérkeztél a felborított kaptárokhoz, Téged kapott meg ... mintha gyanús lettél volna, na persze ezt a kutyafogást viccel elütöttük... hát ez lehetetlenséggel határos... a tettes sohasem lett meg, aki ezt a vandalizmust elkövette, szegény méheim fázva, ázva kidőlt keretek a földön... feltehetőleg ismét valami bosszúnak lettem az áldozata, volt gyanúsítottam... de bizonyíték hiányában a nyomozást befejezettnek kellett tekinteni. A kaptárokat visszahelyeztem a régi helyükre... habár egész éjjel esett az eső, a méhek azért magukhoz tértek. Mindig eredményes volt a mézhozamom, ezt is nehezményezték Bozzayék, egyébként neki is voltak méhéi. És csodálatos, hogy tudott ártani. Pl. mesélte, hogy hogyan kell megölni családokat, a méhkijáratba egy kén szalagot kell meggyújtani és kész, az egész család megfullad a kéngázban... ezt ő elmeséli annak akitől várja a tettlegességet, és már kész is a baj. Nem is tudom felsorolni mindazt hogy mikor és mivel is ártottak. Nagyon jól megértették egymást Kiss Mancival, tanítónővel, mert ez volt a második nagy ellenségem...
Óriási előnyben volt velem szemben Bozzay, mert a felesége a Margit, aki szintén itt fekszik csendben a sírban 1902-1977. Ez egy istentelen, sápítozó, felbujtó nőszemély volt. Mint öreglányt vette feleségül Miklós, gyerekük sohasem volt, nem is... értették meg a gyereket... ő volt a rossz méxium. Ketten tanítottak a faluban, általában úgy hozta mindig a sors, hogy csak pár évig tanítottak mellettük a kollégák és aztán mentek valami más állasba, vagy más helyre. És ők ezt megszokták, hogy tanítók jönnek és mennek, nem okoztak valami nagy dolgot, tehát nem is kellett tőlük tartani. Így pl. került be onnan egy kolléga Szombathelyre…
az autójavító igazgató helyre, akiből nagy úr lett itt. Majd Meggyes János is csak pár évig volt, járási müv. Oszt.vezető lett, így mindig ketten maradtak és egymás közt felosztották az osztályokat, de úgy, hogy a feleség osztályai kerültek mindig az ura kezébe és ő sohasem merte kritizálni feleségének gyenge eredményeit. A családban maradt a lazaság, na aztán amikor én odakerültem, akkor jött a vihar... hát negyedikes gyerek se olvasni se írni nem tud... ebből lett egy nagy botrány... Németh. Sándor isk. felügyelő akkori látogatásán felvett jegyzőkönyve igazolja az állításomat. Irigy volt iskolai kultúrházi, énekkari, úttörői, könyvtárosi, esti dolgozók iskolai munkámra... mindenben féltette a saját tekintélyét és ezt pedig a sápítozó felesége szépen tudta fölheccelni ellenem. S amíg néztem a sírt, sorra jöttek elő a bosszúállásuknak történetei... de már befedte a rög, a hant, a magyar föld terített a múltra fátylat. Érdemes volt Miklós?...
Most jön egy felirat: Balázs Ferenc kisbíró + 1985-ben Feri-Feri csak te tudnád elmondani, hogy mekkora ugató kutya voltál feleségeddel együtt, mennyit öltetek, ahol csak tudtál, ártottál nekem. Igyekezett kétarcúságot játszani, ide is, oda is nyalni, leplezni szerepet de teljesen a Bozzay hálójába került bele, Isten nem ver bottal, egyik karját elvesztette, félkarú lett az óriás... de én már akkor nem voltam ott. Nem állítom, de a méheket lehetséges hogy ő döntögette fel... ez csak feltevés... mert a kertnek egy részét ő is használta...
Kiss János 1933-1988
Olvasom: Álmodtunk egy jövőt, Varázsosat szépet, de a kegyetlen sors mindent széjjel tépett... Nagyon kedves volt János, sokat segített a kultúrmunkában.

Nagy szervező képességű és tetrekész ifjú volt, nagy szeretettel vett mindig körül, és a többi ifit is bevonta a közösségi munkába... Nagy szeretettel emlékszem rá. Igen kedves családból származik... testvérei: István és Marika... Szorgalmas munkaképes család volt. Nagy szeretettel állok előtted most is kedves János, Jani... aki nekem sok mindenben nagy segítségemre volt. Áldott legyen az emléked...
Talán most jön egy sír, ami előtt ismét csak a rossz emlékek jutnak elő. Fejes Imre 1910-1989
Ki is volt ő? Csavart, rafinált eszű paraszt volt, aki sohasem találta meg a helyét a közösségben, mert mindenkit megfúrt, mindenkit le akart győzni, mindig vezér akart lenni. Nem volt a faluban egy jó barátja sem... áskálódó, névtelen leveleket gyártott, igyekezett engem is mindig feljelenteni. Nem bírta el, ha nem ő lehetett a vezérkos... olyan volt, mint a sanda szemű ember, mindig más néz, amit lát... Imre, Imre, érdemes volt? Az a névtelen levél amit a mai napig is őrzök valahol, amikor a levélben megfenyegettél, ugyanis a nagy izgágasága nem engedte sohasem a csendes folyamatot, kellett neki a zavaros víz, amiben aztán igyekezett halászni könnyedén. Ő volt az első, aki már januárban, 1966 valahonnan megszagolta, hogy engem felmentenek az iskolai igazgatóság alól... ő már akkor tudott erről, amikor mindenki tagadta... és a nyárra be is érett a hírszerzése. Fondorlatos, sunyi ember volt, sohasem azt mondotta amit érez, hanem bal kezével kaparta a jobb fülét... Pihenj csak szépen, én már megbocsátottam, bocsássanak meg odafenn is. Kit jelenthetsz most névtelen levelekkel?
Olvasom: Giczi Miklós, egykori vendéglős... 1918-1976
Keves, udvarias ember volt, jó üzleti ember volt, nagy tisztelőm volt. Desits János 1915-1983 vasutas. Nagy családos ember volt, nagyon derék és szorgalmas család, akinek a gyerekeit mind tanítottam, János itt én vetettem fel a Latinka technikumba. Felesége vállalkozott egy alkalommal nagy HNF ünnepélyen, egy szép versmondással. Kevesen emlékszem vissza az egész családra.
Boldizsár József. Ő volt a majorban a szomszédunk, nagyon értelmes, okos cseléd ember volt, valaha nagy tisztelőm volt az egész család.
Ha kellett kiállt mellettem, védte az igazságot, harcos igaz magyar ember volt. Lánya Erzsi a Tsz-ben könyvelő, fia Miklós a rendőrségen szolgált. Felsége a Fáni néni, nagy szeretettel ragaszkodott hozzánk. Áldassék az emléked!
A kultúrháznak állandó vendégei voltak, én vezettem be hozzájuk elsőben a villanyt, mert a konyhánknak a falát átfúrtam és egy vezetéken vittem a fényt, akkor tanult a lányuk egy nyolcas petróleumlámpánál. Jóska bácsi mondotta: érdekes Bozzayék is itt laktak több éven át, nekik ez sohasem volt eszükbe, hogy nekünk is milyen jó volna egy 40-es fogyasztó... Szerettem ezt a családot, a mai napig is örülünk, ha találkozunk...
Ki tudná sorra elmondani mindazt, amit e sírok takarnak, de érdemes volna.

Bánatot nekünk nagyot okozott, mikor mindörökre itt hagyott, olvasom: Német Józsefné fejfáját...+ 1941.
Majd sorban: Bognár József 1982-1965--
Kedves család volt, ők is ott laktak a majorban... több gyermekes család volt, Józsefnek gége betegsége volt, fémcső volt a torkában, ezért nehezen tudott beszélni, Körmöci szds-nak volt csicskása. Gyerekei már ismét családosak... szerte a világban. Nagy tisztelettel állok sírja előtt, legyen a búcsúm megtisztelő.
Tovább is nézegettem a temetőben, de most nem irogatok mindenről... csak szomorúan állapítom meg, születés-szenvedés és halál, ez az élet rendje, megtelik a temető szeretteimmel, és fogy a falu, mert kevés gyermek születik helyettük... 1965-66-ban amikor igazgatós voltam Söptén pontosan megmaradt kimutatás szerint 140-150 gyerek járt az általános iskolában.
Egy helytelen kormány és minisztérium döntés után bekörzetesítettek a falut, elvittek az alsó tagozatot is, vagy Szombathelyre, vagy Vassurányba... így bizony lelakolták az iskolát, meghalt ebben a faluba is a kultúra. Nem maradt pedagógus a faluban, gazdátlan lett a könyvtár, a kultúrház, mint amelyik autóból hiányzik a sofőr, az autó pedig vesztébe rohan. Ennek a torzszüleménynek Pozsgai Imre a volt kultuszminiszter volt a száműzője. Ez a balga lépés, most már megmutatta a vesztét /1990 / ismét azzal foglalkoznak az illetékes kultur vezetők, legalább az alsó tagozatot vissza kell helyezni a saját falujába.
Gazdag élményekkel érkeztem Söptére. Magam mögött volt egy dóni harctér, magyarországi harcok, Temesvártól a nyugati határig, majd három éves szibériai hadifogság, börtön, internálótábor, állásvesztés, három éves fizikai munkásságom stb... A három éves orosz hadifogságomat külön is leírtam, sajtót még nem látott, de remélem megjelenik egykor...
Fogságom ideje alatt kajánul leselkedett rám a nagy „Kaszás” lettem okás, majd dísztrófeás... alig voltam negyven kiló, csak a bőröm tartotta egybe a testemet, csontjaimat. Egy büdös fillért sem fizettek a munkámért, állítólag Rákosi jóvátételként eladott bennünket.
Sok-sok hitegetés után végre elérkezett a hazaszállításnak a napja, öröme nem volt, mert sohasem lehetett tudni, hogy mond igazat az orosz és mikor hazudik /Utólagosan kell megemlíteni, amit elfelejtette Fejes Imre sírjánál megemlíteni, amikor megindult szervezett erőszakkal 1960-ban, kolhoszba, Tsz-be való bekényszerítése, amikor külön agitátorok érkeztem meg a faluba, üzemekből jöttek az agitátorok, hol szépen, hol egy kis ijesztgetéssel, főleg ha valakinek a hozzátartozója valamilyen pozícióban volt, fenyegették, hogy majd gondjuk lesz rá... hat szóval, Fejes Imre a faluból éltünk, ismeretlen helyre távozott, nem tudták nyomorgatni, kényszeríteni a belepésre... a feleségét próbálták meggyőzni, hogy a „Belépési nyilatkozatot írja alá”. Amikor lezajlott már az agitáció, csak akkor jött elő Fejes Imre, így nem lett Tsz- tag. De a testvére Fejes Gyula sem lépett be a Tsz-be, maradt egyéni gazdálkodó. /Utólag, azt kell mondani tán nekik volt igazuk, mert a volt uradalmi cselédeknek jó volt, de az egyéni gazdálkodóknak nagyon nehéz volt a beilleszkedés./