Évzáró és búcsú a tanulóktól, falutól, 40 évi szolgálattól 1970.

Vasárnapra esett a tanévzárás, ezzel az alkalommal készültem egy kis műsorral, Gudics Sándor a TSZ. elnöke jött be Szombathelyre autójával és vitt ki az ünnepélyre, legalább a helybeliektől megkaptam a szeretetet.
Az udvaron volt a búcsúztatásnak a színhely, az egész falucska ott volt, öregek, fiatalok, mint egy nagy család ott szorongott a nagy diófák árnyékában. Minden szem rám irányult, kezdődött a műsor.

Nem volt senki a vezetőség /Járás, város, megyeiből/ de senki sem... aki megadta volna a végtisztességet... Zádeckiék bosszúja, a méheket kidobálták a kertből...

A kis falu, úgy emlékszem a Gudics Sándor is, az SZM elnöke is, mindenki mondott valami kedveset, megköszöntött a végzett munkámért, majd a gyerekeknek a kis műsora közben magam is erőt gyűjtöttem a beszédemnek az elmondására.
Persze, nem volt az olyan könnyű, búcsúzni azoktól, akiket úgy megszerettem, elsősorban a gyerekeket, a szülőket, magát a kis iskolámat, a szép tantermet, udvart, kertet, fákat, elcsuklott a hangom. Könnyeim patakja csordogált végig az arcomon, de úgy láttam, nemcsak én sírok, sír itt mindenki, a zsebkendők állandóan a szem körül mozogtak. Majd végül magamhoz öleltem a kis gyerekeimet, akik virágokkal kedveskedtek, majd a Szülői Munkaközösség elnöke Komondi Istvánné egy gyönyörű kristályvázát nyújtott át, felmutattam a közönségnek, megköszöntem, azóta a szobánk asztalán emlékeztet az ott eltöltött három évre.
Kimondhatatlan nagy fájdalmat éreztem ezekben a percekben, hát a járástól senki sem méltat arra, hogy kijöjjön egy búcsúkézfogásra? Aljas brutalitás a részükről. Mindegy ez már a múlt. Gudics Sanyi ismételten az autójába ültetett és hazahozott. Úgy emlékszem, hogy Endre fiam az végig nézte ezt a szép búcsúztatást.
Zádeczkyék már ott laktak, de mint bugris alakok, nem jöttek ki a lakásukból, csak a függöny mögül kukucskáltak kifelé.
Majd megindult a hivatalos átadás, itt mellékelek egy iskolai költségvetést, csak az érdekesség kedvéért, hogy mivel is gazdálkodhattam, mit is vehettem? Bizony, voltak olyan összegek, amik nem mindig a megjelölt célra lettek felhasználva, mint ahogyan például az energia pénze. Én nem tudtam a kályhákban ezt a mennyiséget eltüzelni, de mivel nem ott laktam, saját kályhám nem volt, mint ahogyan elődömnek volt. És így nem ment maradványba az energia.
Az iskola ingóságait megfelelő hivatalos keretek között adtam át, nem volt semmi fennakadás, csak arra emlékszem az utódnak a férje, az ávós kezdett kukacoskodni, mire én felkértem, hogy ön lesz az utódom, vagy a felesége. Ezek után egy kicsit alábbhagyott a kukacoskodásaival, de ott volt Németh Istvánné, az iskolák gondnoka Szombathelyről, aki végtelenül nagy tisztelettel járt el velem szemben, Németh István karnagynak a felesége.
Na aztán jött ismét a bosszúállás, ugyanis a méheim még ott voltak közvetlen az iskola előtt kis kertben. Déli fekvés volt és egy alkalommal megyek, nincsenek a kertben a méheim, valahol a kerítésen kívül találtam meg őket, kidobálva, felborogatva. Úgy emlékszem, ekkor már hidegek voltak. Végtelenül mérges lettem és most is bánom, hogy nem hívtam ki a rendőrséget károm megállapítására. Gonoszságtól átitatott pacák volt Zádeczky László. Itt szolgál a gázosoknál, állítólag rendész. Ekkor vittem el a méheket Czvitkovics Miklós barátomhoz, aki kertész volt. A kertben találtam nekik helyet, egy-két évig voltak is, de aztán kezelés hiányában elpusztultak. Igen szerettem a méheket, nagyon sajnáltam a kimúlásukat.

Derdák Istvántól vettem búcsút 1983... Ki volt nekem Derdák István?

Derdák Istvánról, személyes élményemről…
Alsószelestén tanítottam1942-1952-ig, azaz csak tanítgattam, hol katona voltam, hol börtönben, hol internálótáborban nyaraltam. Tehát tíz esztendeig laktunk ott sok-sok örömben és bánatban elvegyülve, a rákosi világnak legelszomorítóbb vadviharában, amikor a szenny került a tisztesség és emberség fölébe, akiket lehetett rúgtak, dobtak, gyűlöltek.
Keresem az emléklapjaimon azt a megemlékezésemet, amit Derdák Istvánról örökítettem meg, de úgy vélem talán csak a vázlatkönyvemben jegyeztem elő, mert nem találom egyik kötetemben sem, pedig ezt kihagyni halálos bűn volna, azért került most sor az emlékezésre, mert meg kell róla emlékeznem, ha ezt kihagynám úgy vétkes lennék az ő tisztelete iránt, nagyrabecsülése csorbát szenvedne.
Ismeretes az 1949-50-es éveknek a szennyes személyi kultusza, ami nagyon sok szenvedést, fájdalmat okozott nagyon sok becsületes magyarnak. Büntették, mert jó magyar volt, hazafi volt, dolgos kérges kezű, izzadt szagú magyar volt. Ezt annál is inkább meg kell írnom, mert két olyan ellentétes áramlatról kell beszélnem, ami páratlan volt az életemben. Ami felejthetetlen, az örök hála gyönyörének a magvát csíráztatta ki bennem Pista, amikor erre módja volt.
Hát miről is van szó?
Az elszabadult pokol -a dugót kinyomta -, az üvegbe zárt bosszú feszítő ereje és zabolátlanul kezdett kéjelegni a hatalomnak kancsukájával. Ilyen állapotban volt szegény nagyapa is Répceszentgyörgyön, amikor az 1950-es években a sárvári járásnak tejhatalmú Nérója Rakoncai névre hallgató, emberi külsőben két lábon járó szörny rúgta, pofozta nagyapámat, hogy jegyezze le az ötezer forint békekölcsönt.

Erről a témáról már írtam, nem ismételem meg, legfeljebb csak most kiegészítem. Ez a téma ismétlődik sokszor azok között, akiket akkoriban igazságtalanul meghurcoltak, megvertek, ahogyan Moldován leírja az ”Őrség panaszában” című könyvében.
Nagy István, hegyfalusi származású, a jelenben Szombathelyen él, lakik /1983/, szülei jó gazdák voltak. Akkoriban nagy szaga volt az autónak, így Pista lóháton vágtatott kedveséhez Ölbőre, Simonékhoz, akiknek a szépséges kis lányukat kívánta Pista feleségül venni. Lóháton járni, ez bizony ismét csak ritka közlekedés volt ebben az időben, nagy luxus is, de feltűnő és szép volt. Pista mesélte el nekem nálunk a1983. január 8-án a következőket:
Anyu édesapját körülbelül 1950. táján, amikor tombolt a rákosi személyi kultusz tizenhat fejű sárkánya - teljes félelem uralkodott az emberekben, különösen nagy félelemben tartották a volt igen értékes paraszti réteget ”kulákságot” – Hegyfalun élt, azaz akkor volt rendőr Németh Ferenc /körzeti rendőr/, ez a bestia több alkalommal megrugdalta nagyapát. Szegény nagyapa még elmesélni is restellte, de nem volt ereje visszarúgni. Mindig a volt jegyzőirodában zajlott le ez az embertelenségnek megalázó perce, a kulákokat irtani kell jelszóval ütötte, verte nagyapát.
Ez a gazember is elősegítette nagyapa korai halálát.
A békekölcsönjegyzést véres terrorral hajtották egyeseken keresztül, főleg a kulákokon.
A rendőri magatartást besegítette az akkori sárvári járás első párttitkára Koronczai, akinek ez az embertelenségi bánásmódját a karhatalom is átvette. Nem vonták ezért utólag felelősségre, hiszen ismeretes, akkoriban 1950-ben amikor én munkás voltam Sárváron a magtisztító üzemben, Koronczai Géza párttitkár oda is eljött Nagy Dénes üzemvezetőhöz és követelte, hogy engem azonnal menesszen az üzemből. De a Nagy Dénesnek több esze volt, nagyobb embersége, hogy egy ilyen hatalmi vakságban szenvedőnek a parancsát végrehajtsa. Nekem akkoriban Nagy Dénes említette is, hogy Koronczai ki akar nyírni még innen is. Erről már úgyis írtam, de kell ezeket az előzményeket is leírnom.
Koronczai Géza még él, itt Szombathelyen, ugyancsak él Németh Ferenc /1983/, később Németh rendőrt menesztették a rendőrség kötelékéből, ekkor Ják községbe ment. Érdeklődtem utána, de a községből ismeretlen helyre költözött. Persze ezek a gyászos embertelenségi cselekedetek ma már kellemetlenül csengnek az illetékesek fülében, sőt igyekeznek elfelejteni is, sőt kikérnék maguknak, ők csak parancsot teljesítettek, mondanák védelmükben, hogy még fokozzam. Koronczai Géza még a sárvári járásból is kitiltott, nem mehetek ott állásba.
Ezt a vetületet csak azért kellett megírnom, mert ha csak fény van, akkor ott kellemetlen ha nincsen semmi árnyék. És talán csak ennek a szomorú és embertelen tényeknek az ismeretében mérhető fel Derdák Istvánnak a velem szemben gyakorolt, kifejezetten felmérhetetlen nagy-nagy embersége. Hogy mis is volt ez?…
Az már ismeretes tény, 1952-ben a munkáséletem után ismét visszakerültem tanítói állásomba Söptére. Ezeket az éveket bőven leírtam, nem akarom ismételgetni az eltelt éveimnek sok-sok örömét, gáncsát, bukását, sikerét.
Telt múlt az idő, emberek jönnek, emberek mennek, így ment el Koronczai is, érdemeinek elismeréséül megyei munkásőr parancsnoknak, de valahogyan az idő be is hártyásította a múltnak ezt a sok-sok vértől csepegős fájó sebeit. Közben, ahogyan már megíródott az életem folyása, Szombathelyen építkeztünk is, és nagyon bedolgoztam magamat a kulturális munkába, a sajtó többször emlékezett meg Söptéről.
Visszatérve Derdák Istvánra, amint már mondottam Felső Szelestén született majorban, valaha a szombathelyi püspökségnek volt a birtoka, Horváth Intéző vezette a gazdaságot.
Derdák István akkoriban /1942-43 körül/ körülbelül 21-22 éves ifi volt. Pista nem az a közönséges proli arcot mutatott, arcából valami többlet sugárzott ki, mint egy földes szobában élő cselédgyerekből. Több volt az arcán az értelem, több volt benne a megbecsülés, arcán ritkán volt mosoly, inkább korán kelő komolyság sugárzott le. Persze ő is éppen oly vidám és virgonc volt, mint korabeli barátai, de értelmi, intelligencia grafikonja magasabb skálát mutatott, mint cseléd, zsellér szülők gyereke, teljes énje előbbre mutatott. Ha meg kellene írnom életrajzát, talán úgy jellemezhetném, ahogyan Ady írta: titokban érezte a jövő nemzedéke ő lesz, de sohasem kérkedett, szerényen és főleg nagy tisztelettel áll velem szemben mindenkor. Pistát ki is neveztem segédlevente oktatómnak. Tekintély volt a paraszti gyerekek előtt is, mint cselédgyereket nagyra becsülték egykorú barátaival. Gazdagabbak, nem cselédek. Pista valahogyan tudott hatni az igazi ifjúi öntudatával, okosságával a többi leventére.
Szép arcú tiszta tekintetű fiú volt, őszinte és mély érzéssel gazdagabb lelkületű magatartást tanúsított kortásai előtt. Nagyon jó segédlevente oktatóm volt Pista, akivel magam is szigorú, de mindig emberséges fellépéssel voltam főoktatója.
Bennem Pista nagyon szép és kellemes emlékként élt és maradt. Értékeltem, mint cselédgyerekben azt a többletet, amivel nem bírt sok-sok társa. Felemeltem oktatói rangsorba, parancsolója lett egy rajnak, vagy szakasznak és valamiképpen, amikor a sors kancsukája kegyetlenül megcsapkodott, később el is kerültünk Szelestéről, nem figyeltem továbbra Pista sorsát. De úgy vélem, ahogyan bennem élt egykor én is éltem benne, akkor is amikor hatalmi polcra került, amikor teljes egészében mérlegelhette irántam való gyűlöletét, vagy szeretetét. Ugyanis arról van szó, hogy 1950-ben a párt felvette sorába, ők is érezték ilyen igazlelkű, értelmes munkásságra van szükség, nem lumpenproletárra, lásd Puklér Imrét Szelestén, ezt a delériumos vak és analfabétát, párttitkárt. Én is úgy hiszem, hogy a párt hamarosan felismerte Pistában a sok adottságot. Iskolákba küldte, megcsiszolták agytekervényeit, beoltották a munkáshivatottságnak dogmatikus adattárával. Pista bírta az iskoláknak az anyagát, szívta magába az ismereteket, mint ahogyan a száraz szivacs szívja magába a vizet. Hamarosan ő lett a sárvári járás első embere, a hatalomnak a birtokosa, ő lett az első ”párttitkár”…

Mindenről nekem már ekkoriban /1960/ kevés értesülésem volt a történtekről, mindennemű kapcsolatom megszűnt Pistával, tér és idő választott el kettőnket. Bennem is már csak, mint elmúlt idők emlékeképpen jött vissza a szelestei-sárvári életnek az emléke. Beágyazódtam már a söptei iskolai, kulturális életbe, jól éreztem magamat, harcoltam ”perlőimmel, harcoltam az én ellenségeimmel”, közben lezajlottak 1956 eseményei is.
Most jön a csoda, amiért is ennyit írtam én Derdák Istvánról…
Fontos dátumot nem írhatok, mert már elfelejtettem, de az biztos, hogy 1960 után lehetett. Derdák Istvánban én élhettem, mint ideál, mert csak így képzelhető el a következő:
Derdák István felkeresett engem és a következőket közölte velem: ”Kedves tanító úr, megüresedett a szelestei iskola igazgatói széke, Rónai volt az igazgató, Kérem tessék eljönni igazgatónak Szelestére, mint sárvári járás első párttitkára kéri ezt”.
Meggyökeresedett a lábam, ezen szavak hallatára, öröm is, keserűség is, borzalmas vegyes érzelmeknek áramlatai futkároztak bennem. Menjek oda vissza, ahonnan elüldöztek, Koronczai még a járásból is kitiltott, persze ez csak magamban okozott rezonanciát. Ellenben majd könnyeim hullása közben köszöntem meg Pistának ezt a nagyra becsült gesztusát, aki engem rehabilitálni akart, akinek vissza akarta adni az elveszett emberi megbecsültetését. Végtelenül nagy melegség áramlott rajtam keresztül, ekkora emberség, ekkora megbecsülés. Nem félt senkitől Pista, azt hívja vissza, akit rúgtak, akit elkerültek még a kartársai is.
Amikor mindez végigrezdült a szívemben, így feleltem Pistának:
Sohasem felejtem el ezt a nagyrabecsülésedet, végtelenül nagy örömömre szolgált ez az emberiességed, de édes Pistám, ahonnan én egyszer eljöttem, oda én már többet vissza nem megyek. Nagyon köszönöm a megtiszteltetési meghívásodat.
Pista szomorúan vette tudomásul az én negatívumomat.
Később, amikor nyugdíjazták Pistát, idekerült Szombathelyre, többször is találkoztunk és vissza is idéztük a múltat, Süle Jenő volt a barátja. Mindig is akartunk egy görbe napot szerezni, de telt-múlt az idő… Pista mindenkor nagyra becsült még nyugdíjas korában is.
Végtelenül lesújtott a hír. Elment… nagyon gyorsan elment. Állítólag valami tályogféle lehetett a végbéltáján. Genny került a vérbe és három nap alatt fiatalon hagyta itt családját, édes párját, unokáját.
Elmentem a temetésére, könnyes szemmel néztem az örök házát, ami bezárta örökre, sokan elkísérték utolsó útjára. A párt tagjai díszőrséget álltak koporsója előtt, majd koszorúk erdője feküdt a koporsó előtt, majd méltatták munkásságának érdemeit.
Munka aranyérdem kitüntetése mellett sorakozott még egyéb kitüntetés, de mindez nem enyhítette az elvesztés fájdalmát. Legyen könnyű e drága magyar föld, amíg élek, és bennem él emberi értéked nagysága. Isten Veled!!!