 |
    |
 |
Nyugdíjazásomnak éve... 1970. 1970. nyugdíjazásomnak éve és ezzel járó gondolatok sokasága. Most 73 évemnek a napjait morzsolgatom az élet rostáján, szóval a nyugdíjban már 13 évet pergetek, most már mindazok az érzelmek, amik nyugdíjba menetelem előtt beárnyékoltak, egészen másképpen jelennek meg előttem. Benne vagyok, úgy kell fogadni, ahogyan az van fény és árnyoldalával. Magam is arra törekedtem, mire nyugdíjba megyek emeljem a nyugdíjalapot, hiszen ennek a százalékos aránya után kapok majd nyugdíjat. Általában az akkori általános alapnak megfelelően az enyém nem volt az utolsó, de jóval alább volt azokéhoz viszonyítva, akik nagyobb iskolától, mint igazgatók mentek nyugdíjba. Szerettem volna még maradni egy-két évet, de amint már írtam a sarkamban volt az utódom és nagy erővel igyekezett mielőbb nyugdíjba küldeni. Itt most nem akarok részletekbe belemenni, senkitől sem kaptam támogatást, sem Musics Jenő igazgatótól sem Milkó István akkori városi Művelődésügyi Osztályvezetőtől, mondván én egyszer azt mondottam, igen is 1970-ben nyugdíjba akarok menni. Ebbe belekapaszkodtak, és ehhez ragaszkodtak, így tudtak engem leszerelni a kérésem ellenére. Ezen időszak alatt már a nyugdíjintézetben össze kellett adni az évek számát, na meg az utolsó 3-4 évnek a jövedelmét, hiszen ez lesz az alapja a nyugdíjnak, ami után százalékos arányban megállapítják a nyugdíj végső összegét. Igen ám, közben tudtam meg, azok az évek, amit az internálóban töltöttem, azaz a börtönben, azokat az éveket nem számítja be a nyugdíjintézet. Aljas és szemét gondolkodás, tehát még a nyugdíjamba is beleszól egy rohadt zsidó, aki miatt kellett annyit nélkülöznöm, szenvednem, így nem számolhatnak fel ténylegesen negyvenévi szolgálatot, hanem csak harmincnyolcat. Na ekkor ismét felszabdalta a sebeimet, még mindig és hányszor kell ugyanazért bűnhődni, amit már oly sokszor leróttam, ugye erről sokan nem tudnak, hogy ebben a hazában, amikor oly sokszor felelevenedik mindig és mindenkor. Csak egyről beszélnek. Egy bizonyos értelemben kell is róla beszélni, de mennyit és hányan szenvedtünk és szenvedünk ártatlanul és méltánytalanul, amit a másik oldalról elhallgatnak, azaz nem akarnak róla nyilatkozni. Minden vezetőposztban zsidó volt, aki mutatja a hüvelykujj állásást. Hiába is van minden erőlködés, ahol mellettem kellett volna szólni, ott zsidó volt a vészjel gombnyomó és hiába minden próbálgatás, nincs meghallgatás nincsen rehabitálás. Megyei bírósághoz is adtam be egy folyamodványt, melyben kértem a megyei bíróságot, hogy részesítsen közkegyelemben. Én balga nem vettem észre, hogy ott akarok kérni valamit, ahol az ítélet székében „besenyő” érleli a mérgét harapásra. Nekem nem terem már itt babér, védtelenül kell látnom erőm satnyaságát az oroszláni karmok között. Mert csodálatos dolog, ha ekkoriban esetleg volt egy-egy osztályvezetőnek esetleg humánus felfogása az ügyemben, de maga egymagában ilyen döntésre jogtalan volt, azaz gyáva, vagy félsz volt benne saját kegyének elvesztésében. Ha pedig már kérdezni kellett, tanácstalanul fordult tapétázott ajtajú feletteseihez, akkor pedig ott már zsidóba ütközött – lásd Gonda megyei tanácselnököt. Na itt aztán olyan szűk tűfokához ért, hogy még egy papír sem fért át rajta. Jaj annak, aki a lavina útjába kerül, nincs módja annak a felmérhetetlen ereje elől kitérni, örökre eltemeti, eltünteti az élők sorából, ha csak egy szerencsés esetben egy bernáthegyi kutya nem nyit számára utat a szabadulásra. Megjött a döntés... nyugdíjba küldenek... sürget az utód 1970. Jött a lavina ellenem, igyekeztem kitérni a lesújtó ereje elől, de mégis gyenge voltam erejének a megtorpanására. Hivatkozott Milkó István egy korábbi kérdésemre, akkor is úgy nyilatkoztam, igen elmegyek nyugdíjba. Ennek pénzügyi alapja is volt. Mi is volt a háttérben? Tudott dolog, hogy Söptén volt nekem egy „Dolgozók esti iskolája” ami után, mint igazgató és egyben, mint előadó szép illetményt kaptam, és ez az utolsó három évnek emelte az összjövedelmét. Pillanatnyilag 1970-ben ez még érvényben volt, na ha nem megyek el nyugdíjba, azt 1971-ben már nem lehet beszámítani a nyugdíjalapba, úgy éreztem 1971-ben kevesebb lesz a jövedelmem, és maga után hozza a kevesebb nyugdíjalapot is. Ezért mondottam Milkónak kezdetben, hogy igen, elmegyek nyugdíjba, csak később gondoltam rája, jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. Milkó a nagy nyomásra görcsösen belekapaszkodott a korábbi beszélgetésünkbe, ehhez ragaszkodva le is rendezte a nyugdíjba való obsittolásomat. Ismételten a háttérben erősen nyomta a sódert Zádeczky Lászlóné, aki oroszlánkörmökkel kaparta már ki a jövetelének az útját. Mindjobban elhagytam magamat, láttam már, nekem itt nem terem babér, mennem kell. Lejárt az óra induljunk, ismét egy ballagás. Összeállítottam az elmúlt éveknek a jövedelmét, hiszen alapul szolgál a nyugdíj megállapításánál. Együtt is van az utolsó négy évnek és a töredékének az összkeresete. és most jön - a negyven évből csak 38 évet és 147 napot fogadnak el a nyugdíjintézetben. Több mint másfél évet nem számítanak a nyugdíjazásomba, ez pedig évi 2 százalék csökkenést von maga után, így majd 3,75 százalékkal kapok kevesebb nyugdíjat a szemét gazember miatt, ez pedig ma nekem havonta 117 forintot jelent, ami éves viszonylatban is jelentős összeg. És ez kinek fáj? Senkinek. Nem orvosolja ezt nekem az életben soha senki, mert ennek az egy rohadt gazembernek nem tetszett a túrós palacsinta, így 1970. szeptember 1-vel nyugdíjamat 2091 forintban állapították meg az okosok. Mindenesetre azt kell mondanom, hogy1970-ben ennek a pénznek volt még vásárlóértéke. Csak egy példát: a benzin akkor 3 forint volt, ma pedig 18,50 forint /1983/, hatszoros ugrás, áremelés és így vagyunk mindennemű árucikknél. De úgy kell mondanom, gimnáziumi tanárok például Pongrácz István nyelvszakos tanár és mindazok a kollégák, akik Szombathelyen tanítottak, nem volt túlórájuk, mellékesük és ugyanebben az időben 1800-1900 forinttal mentek el nyugdíjba. Na ez vigasz rám nézve, sajnos a nyugdíj az a magunk fajtánál mindenkor csak ”nyögdíj” volt. Hiába küldtem sorra a Városi Tanács Művelődésügyi Osztályához a siralmaimat, süket fülekre talált, sőt begubóztak előlem. Szóval nagyon szűkmarkúak, zsugoriak, szívtelenek voltak mind egy garmadában, s bizony nagyon nagy utálattal gondolok rájuk vissza és bízom, hogy a sorsukat nem kerülhetik el. Megjött a végleges ”OBSIT” hivatalosan is közölték velem, hogy lejárt az idő, mehetek a francba… Nyugdíjazásomnak dokumentuma 1970. május 30. Minden érvelésem, agitációm süket fülekre talált mindazoknál, akik tehettek volna érdekemben, nem engedtek tovább szolgálni, nem, mert már az utódom ki is költözött a megüresedett szolgálati lakásba, mint Lucifer leste az alkalmat, mikor nézheti utoljára a hátam közepét. Mi tagadás, valami borzalmas vegyes érzéseknek áradata hullámzott rajtam keresztül, lejárt az idő, kiestem az aktívak századából, leszek senki, nem tartozom sehová, mintha lakatlan szigeten kötnék ki. És most mi lesz? Ezer kérdőjel, hiszen még nem fáradtam el, nem vagyok beteg, de még csak hülye sem, ennyi felraktározott tapasztalatnyi halmazt dobhatom a szemétdombra. Nagy feszültségben éltem, kiesem abból a szakmai körből, amiben negyven évet eltöltöttem. Volt az életemben olyan stáció, ami ennél sokkal kétségbeesőbb volt mégis megtaláltam a nagy útvesztőkben a kivezető utat, gondoltam, majd most is akad valahol egy-egy lehetőség, amikor is a zátonyra ért hajóm dagályt kap, és simán folytathatja a munkaterületén az utat. Központi segítséget sehonnan sem kaptam, sőt teljesen elzárkóztak mindennemű ünnepélyes búcsúztatástól, elbarikádozták magukat, így teljesen magamra voltam hagyatva, szinte magamnak kellett a búcsúztatásomat, halotti beszédemet elmondani. Valahogyan a kis közösség megérezte az elhagyatottságomat és valami kis mozgolódás jött létre. A Horváthnak akkora búcsúztatót rendeztek, hogy kijöttek a járási éhes hiénák a terített asztalnak az elpusztítására, mert az így volt, Horváthék nagy lakomát rendeztek a búcsúztatás alkalmával. Eszem-iszom, terülj asztalkám, nem volt hiány a járási vezetőkből, jó falatok, ízek, nedűk megtették a nagy vonzást, megadták a végső búcsúzásnak a teljességét. De én nem szándékoztam fehér asztal terítésére, pezsgők durrogtatására, így nem is volt semmi jele annak, hogy valaki is ott legyen a búcsúm alkalmával. Mégis-mégis Komondiné a szülői munkaközösség elnökkel az élen megindult egy szervezési áramlat, igen is az én búcsúztatásomat is meg kell ünnepelni, valami emléket kellene venni, ami maradandó lesz és emlékeztetni fog az ott eltöltött időkre. Az idő gólyalábakon rohant a végállomás felé, a gyerekek is tudták, jövőre már nem nekem kell köszönteni az iskolában, de ez csak könnyessé tette a szemüket. Elkomorodtak a hír hallatára, mert bizony az utódról, főleg annak volt ávós férjétől nem sokat várhattak, hiszen köszönés nélkül tud elmenni mindenki mellett. Mindegy, megkapaszkodási lehetőség nincs, mennem kell, befejeződött a nagy mű. Már megtette a kötelességét, már mehet, s ami a legcsodálatosabb, sikerült e rövid idő alatt a Petőfi-telep szülőit, de még azokat is akiknek, nem járt iskolába a gyerekük a magam oldalára állítani, valahogyan érezték azt a többletet, ami a Horváthékból hiányzott. | |
