TIT-el való kapcsolatom megszűnt... 1968...

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
Hosszú éveken keresztül TIT tag voltam sok-sok előadást tartottam, mint TIT tag…
Petőfi-telepen is tartottam előadást, mondván valakinek kellene ezt honorálni. Megküldtem a TIT-nek az előadásról szóló jelentésemet, amire azt válaszolták, hogy sajnálattal vették tudomásul, nem tudják kifizetni az előadási díjat. Ekkor kérdeztem vissza, nem vették észre, hogy még a népművelés vezetésével sem bízott meg a Kiss Vilike? Pedig, hányszor és milyen eredményes és szép estéket rendeztem a TIT keretében Söptén. Persze a TIT vezetőségét nem okolhattam semmiért sem, a tény az, hogy magam estem ki a keretből. Szabó Dezsőné, akiről már korábban írtam, nagyszerű TIT vezető és előadó volt.

Ami a legszomorúbb, hogy egy ilyen zalai humbukot, aki csak a piros könyve mögé rejtve igyekszik a felszínen maradni, csak abba kapaszkodva próbálja a hatalmát gyakorolni, amikor már teljesen megérett a gyűlöletre. El kellene távolítani erről a helyről, de hová? És jön a nagyszerű szikra a felsőbb pártvezetőségtől, tegyük meg igazgatónak a Derkovics lakórészen újonnan felépült iskolába. A munkát sohasem szerette, nem is bírta, nem is tudott dolgozni, most tegyük meg igazgatónak. Ez a borzalom nálunk, nem érdemei alapján, hanem mióta párttag az illető alapon, ha van rá érdeme, ha nincsen. Hány jeles tanerő bukik el, éppen az ilyen tehetségtelen alakok miatt.

Milkós István lett az utód a városi Műv. Osztályon.... 1969.

Így már 1969-ben Milkó István lépett a helyébe, ő lett az osztályvezető, Milkó Istvánnak is építettek egy iskolát. Körülbelül 1981-81 táján ő is igazgató lett, mi is lehetne, hiszen ezek tanítani sohasem szerettek, azaz nem is tudtak, de igazgatónak jó lesz.
Lépjünk egyet tovább. Ismét kérni kellett a tanulószobát, mert bizony ez mindig nagy akadályokba ütközött, nehezen akarták megadni az osztályon mondván, az elődömnek kellett, de azért minden évben kiverekedtem a tanulószoba jogosultságát. Anyagilag nem volt közömbös.

A tanterem templom is volt... Brenner pap járt ki misézni...

A tanterem egyben templomot is helyettesített.
Kezdetben nagyon furának láttam a dolgot, ahogyan elbeszélték a történteket, igen ünnep és vasárnaponként mise volt az iskolában.
Az iskola folyosóján volt egy nagy láda ez szolgálta a sekrestyét, itt voltak elhelyezve a miséhez szükséges ruhakellékek, tárgyak. Mise előtt, jött a sekrestyés néni, aki elkészítette az oltárt az iskolában, felrakta a szentek képeit, a feszületet és jött a pap. Az én időmben Brenner pap jött ki misézni. A Brenner család egykor nagyon nagy tiszteletben élő szombathelyi adófizető polgár volt, ebből a családból lett három pap is. Az egyik testvért Rákosi időben éjszaka elcsalták az utolsó kenetet feladni, majd egy gyilkos kéz áldozata lett, amiről csak suttogtak, de a nyomozás sohasem deríthetett rá fényt, mert a helyi párttitkárt gyanúsították a gyilkossággal, ekkoriban így lehetett hallani.
Főleg asszonyok jártak ide a misére, de a fiatal pap nagyon agilis volt, a gyerekeket is nagy szeretettel vette maga köré. Sokszor megtörtént, hogy valamelyik ünnep hétköznapra esett, például december nyolc. Ekkor mindig ügyesen egy-egy jó kirándulást, tanulmányi sétát csináltunk a gyerekekkel, sohasem ütköztünk össze, ha netán ilyen probléma akadt menetközben.
Sokszor fura helyzet alakult ki ilyen kettőség miatt, a kommunista nagyok: Lenin, Marx képeit vagy leszedték a falról, vagy a vallás szentjeinek a képével takarták le a falon lévő szenteket. Mily érdekes, mennyire megfértek egymás mellett, vagy egymás felett ezek a külön világnézetet képviselő szentek, sohasem volt köztük ellentét. Mise után minden vallási kegytárgyat ismét visszahelyeztek a nagy ládába, a marxista szentek, pedig maradtak a hétköznapok sodrában. Valahol harang is volt a telepen, de nem is tudom mi lett a sorsa, majd megkérdezem utoljára.

Musics Jenővel való párbeszéd „Nem ismernek…”

Elérkeztem az 1970. év eseményeihez, nyugdíjazásom éve is egyben.
”NEM ISMERNEK…”
Innen kell elindulnom, mert az utolsó kötetemnek az a címe: nem ismernek… Hogyan is született meg ez a mondás?
Korábban írtam már Musics Jenőről a Dózsa Általános Iskola igazgatójáról, de akkor utaltam arra, hogy még egyszer visszatérek, és most szeretném elmondani a következő történteket.
Petőfi-telepen nagyon jól éreztem magamat, annak dacára, hogy az ellenség fullánkja még ide is elért, de mindazt legyőzve jól beágyaztam magamat az új helyre. Általában megbecsültem minden lakóját a telepnek és viszonzásul engem is nagyra értékeltek, becsültek. Ez az érzés, ez az adott helyzet felejtette velem az elkövetett igazságtalanságokat, sikerült a farkasvermeket kikerülnöm, a lerakott csapdákat átlépve dolgoztam nagy ügybuzgalommal.
Ahogyan már szokott lenni, egy alkalommal, tán éppen 1970. tavaszán, egy szép napon megjelent Musics Jenő az iskolában. Minden rendben lett volna, csak én hiányoztam. A gyerekek példás rendben végezték a maguk munkáját, hiszen ha nem voltam velük a munka nem állt meg, az órarendszerűen folyt. Mindig tudták mi a teendő, így Musics Jenő maga is nagyon meglepődött ezen a fegyelmezett kis iskolán. Valahol elmaradtam, - igen már tudom… Ahogyan kerekeztem a körmendi úton, Kovács József a szeszfőzde vezetője, a volt vasvári iskolatársam behívott egy kis papramorgóra, beszélgettünk, az idő meg hajtotta a maga múlását jelző kerekeit. Úgy kell mondani, ahogy volt, bizony jól tekertem a kerekemet, jól éreztem magamat. Az órára nézve bizony majd egy félórát már megcsúsztam, egye a fene, a magam ura vagyok, egész életemben pontos voltam, szerettem a rendet, tán ez is hiba volt nálam.
Elérkeztem az iskolaajtóhoz, mindenütt csend, ahogy máskor is szokott lenni, még jó, hogy ezen a napon nem jöttek elibém a gyerekek. Tényleg nagy a csend egy hang sem hallatszik. Benyitom az ajtót, a gyerekek annak rendje módja szerint köszöntenek, de olyan mosolygósan néznek felém, valami szokatlan van az iskolában. Vendégünk van, szól az egyik tanuló. Amint jobban körülnézek a tanteremben, meglepődve látom, hogy Musics Jenő lapul erősen az egyik hátsó padban és egy kis kajánság sugárzik le az arcáról, mondván magában, - most lelepleztelek. Ahogyan lepakolok, magam is köszöntöm az igazgató urat, nem is igen mentegettem magamat, főleg nem is igazoltam a késésemet, úgyis felesleges lett volna a tényt megdönteni. Hát szóval késtem a mai nap… hiába mondanám, - Jenő ez volt az első késésem, soha nem szoktam késni… ki hiszi el? Azonnal nekiláttam az órarendi munkatempónak ekkor már ismeretes volt a szakfelügyelőnek a lesújtó látogatási jegyzőkönyve, amiben világosan kitűnt a korábbi éveknek a trehánysága, a nullaértékű iskola eredmény. De hát ez akkor volt, ez pedig most van…
Hamarosan egy hullámhosszra kerültem a gyerekekkel, megnéztem mit is dolgoztak azideig, míg én távol voltam. Bizony több tanulót meg kellett dicsérnem, mert jól dolgoztak, jól kihasználták a szabadfoglalkozásnak a lehetőségét. Önállóságra való nevelésnek a bölcsője, akkor is dolgozzon valaki, ha a főnöke nincs a háta mögött.
Musics erősen figyelt és jegyzetelt, óriási szomjúság vett erőt rajtam, na meg igyekeztem volna a pálinkaillatot valamivel semlegesíteni. Szódavizem volt a szekrényben, de hogyan megyek oda és hogyan tudok nagyobb feltüntetés nélkül inni, ez itt a kérdés. Ezt is lerendeztem, úgy ahogy…
Elérkeztünk az óra végére, tízperc szünet. A gyerekek kimentek a játszótérre, mi pedig kettesben maradtunk. Beszélgetésünk nagyon csaponda volt, hol erről, hol arról volt szó. Szó-szót ért, majd elérkeztem arra a pontra, amit úgysem tudnék kikerülni, és már mondom is a Jenőnek:
Ugye jól tudod, ez az utolsó tanévem, nyugdíjba megyek, hiszen az utód már mindent elkövetett, hogy engem mielőbb háttal lásson. De azt is kellene tudnod, kevés lesz a nyugdíjalapom, kevés lesz a nyugdíjam, kellene valamit adnotok, jutalmat vagy előlépést a fizetésben. Jó volna, ha kérésemet pártfogóan kezelnéd a városi tanács előtt, a művelődésügyi osztály előtt. Én már előzőleg egy kicsit felpaprikázódtam az elődömnek adott sok-sok kivételezéséért…
Musics hallgatta az én mondókámat, majd a maga hatalmi állásban elhelyezkedő arcmimikával rám néz, majd így válaszol: nem ismernek…..
Na olaj a tűzre, engem nem ismernek? Ki nem ismer? Mennyi újságcikket hozzak a munkám elismeréséül? – okleveleket, miniszteri elismeréseket. Engem nem ismernek? És ekkor rukkoltam ki igen, mert nekem papír lett, bíróság lett az ügyemből. Te, aki a ”Szent László” kémelhárítónak voltál a tagja /ezt annak idején szabadon beszélték/, semmivel sem vagytok kisebb bűnösök, mint én. Bertalan Sándorral egyetemben, aki a ”Vörös hordák” alatt irogatta a verseit, vagy Kuntár Lajos, aki a Lingauer újságába, mint haditudósító irogatott nem behízelgő cikkeket az oroszokról. És mivel ti megúsztátok simán a múltnak minden elmarasztalását, mivel titeket nem vontak bíróság elé, nem lett belőle ítélet, börtön, internálótábor s hamarosan a zöldszín helyett pirosra tettétek fel bőrötök megmentését. Meglovagoltátok a vörös paripát, de nem elvből, csak érdekből, mert éreztétek, csak akkor tudtok saját hínárotokból kimenekülni, ha piros könyvet váltatok, ezért vagytok ti most kiváltságosabbak? Azért vagytok a hatalomnak a hajcsárai, nekem pedig egy szemét, rohadt ”besenyő” megácsolta a keresztfámat, megjáratta velem a földi kálváriát, poklát, ezért vagyok hátrányos helyzetben veletek szemben. Nem lettem ugrómester, aki mások hátán ugrálva is, akkor is felszínen maradok, ha másokat le is buktatok. Megeredt belőlem az elkeseredésnek minden forrása, majd mindjobban kiszélesedett bennem az ilyen gerinctelenek elleni gyűlöletem, mondtam és mondtam, ami a szívemen az most a számon. /rossz politika/, de már mindegy, pár hónap és kiesek a munkapad mellől. Tegyetek velem, amit akartok, de utoljára egyet had rúgjak rajtatok ti pipogya, képlékeny medúzák.

Kendőzetlenül szellőztettem ki a szívemet, szórtam a szókat, mint a villámgéppuska a lövedékeit. Csak sajnos, amíg a géppuska magja néha célba is talál az én jajom, felkiáltásom nem juthatott el messzire, nem ért célba sohasem a kérésem.
Musics Jenő, mégis csak ő az igazgató -én csak voltam, azaz most vezető vagyok ismét, hallgatta, figyelte a lávafolyásomat, ami bizony égetett is egy kicsit, mert így még senki sem mert megszólalni Musics előtt.
Nagyon felpaprikáztam magamat, elhallgatta a mondanivalómat, tán szavaim a vesékig is hatott nála, de ő a kormányos, ő fogja ki a jó szeleket a saját vitorláiba, de legalább kipakoltam isten igazábul.
Nem is bírt a Jenő sohasem csak tisztelt, hiszen azonos mezőnyben jártunk annak az idején, az ismeretség visszanyúlik az 1930-as időszaknak a folytatásában. Mint főlevente, tanfolyamokon és másutt is találkoztunk annak idején.
Végül még maradt egy ideig, majd hallgatta a gyerekek olvasását. Sajnos volt egy negyedikes tanuló, aki még olvasni sem tudott, de Musicsot ez nem zavarta, mert a Horváth Ferinél ezt mind el lehetett nézni, nem jött ki a szeg a zsákból. Majd békében elváltunk, de nem tudtam teljesen megnyugodni.
Ezt a találkozást elmeséltem Medgyes Jánosnak, aki igen jól ismerte Jenőt, hiszen egykor együtt is tanítottak. Jancsinak azt volt a véleménye, hogy ezt nem úszom meg fegyelmi nélkül, Musics kinyír, hatalma van, ezt nem fogja megemészteni Musics. Jó, fegyelmit kapok, bumm. De éreztem én, amit és ahogyan elmondottam fájdalmaimat, abban Musics látott realitást is és nem fogja bokrostól agyonverni a nyulat.
Vártam a napok fejleményeit mikorra kapok behívást raportra, vagy mikor jön a pecsétes levél, de elmaradt. Nem lett folytatása sem negatív, sem pozitív irányban, maradt minden a régiben.
Hát nem ismernek, most ismerjetek meg ti új szörnyek. Új hatalomnak a birtoklói, jól kapaszkodtatok a piros paripába, pirosra vernétek rákosi apánk nevének hallatára, ti voltatok sírások, eltemetni mindenkit, aki akadályoz bennetek a hatalom birtoklásában.
Musics is azóta nyugdíjba ment, mint legényember élte le életét, se családja, se gyereke, se felesége, se Istene, se hazája. Magas nyugdíjjal ment el, kapott lakást a tizenhárom emeletes házban, de később nem felelt meg neki, elment a nyugdíjasok házába a kálvária templom mellett lévő otthonba. Ez sem volt ínyére és ismételten visszaköltözött a magas házba. Néha látni az utcán feltartott büszkeséggel, és nem ismert meg sohasem, ha csak én véletlenül nem szóltam rá. Mint nyugdíjas, városi tanácstagként is működött, szakszervezeteknél keresett munkát. Később hallottam ugyancsak jelentkeztek az öregséggel járó hiányosságok, rosszul lát, ami a korral is jár.
Na talán ezzel az oldallal búcsúzom is örökre Musicstól, többet nem kerül a szőnyegre a neve. Most már teljes a kép.
Hát nem ismernek… miért kapta az utolsó kötet ezt a címet. Hét kötetben írtam le a múltnak emlékeit és állítom, aki elolvassa mind a hét kötetet, elmondhatja ő is, hát nem ismernek…