 |
    |
 |
Egymásmelletti élésnek főbb szabályai Nagyon sok pedagógus akkor lő bakot, amikor úgy jön vidékre-falura, na én leszek az „isten”. Itt van az óriási csalódásuk aztán, nem talál talajt a lába alatt nincs kire és kikre támaszkodni, mert a buta gőgje, felfuvalkodottsága elbarikádozza a néptől, a lakóktól magát. Jól jegyezze meg minden pedagógus, nem a nép szolgálja a tanítót, hanem a tanító szolgálja ki a népnek mindennemű kulturális szomjúságát, éhségét. Emberségével kell megnyerni az ügynek a falu vezetőségét, mindig kikérni a vezetőségnek a véleményét, akarati összhangját, de úgy, hogy a pedagógus, a tanító maradjon a kormányos, és a többiek legyenek az utasok a kultúra, a haladás hajóján. Hogy ki köszöntsön előre? - a Tsz. elnök-e vagy a tanár vagy a tanító, szóval a falu pedagógusa? Ez nem képezheti vitatárgyát, mert: A köszönés a külső tiszteletnek a megnyilatkozása cselekedetben. Egy elismerésnek a kölcsönössége számít a kor, de legfőképpen számít az emberségnek a fajsúlya, karátja. Sohasem szabad magamban mérlegelni az elsőbbrendűségnek a grafikonját, ki az első, aki köteles a köszönéssel. Az anyagot lehet súlyban lemerni, kinek van több diója, disznója, tevéje, színes-e vagy fekete. Az embert emberrel összehasonlítva lehet mérlegelni, itt csak a belsőből fakadt, fakadó értékrendűségnek van valami megfoghatatlan arányosítása, ki több a másiknál, miben és miért. A súlyemelőknél van helyezettségi fok, ki tud nagyobb tömeget a magasba emelni, de csak ebben van értéktöbblete esetleg egy zeneszerzővel szemben. Ugyanakkor egy Mozart, aki tán még a tizedrészét sem tudná kinyomni abból a vas markolatból, de nem lehet azt mondani -na ez kisebb értékrendűek csoportjába tartozik, mindegyik a maga mezejében nagy, de egyik sem nagyobb a másiknál. Mindkettő értékes ember lehet a porondon a maga tehetségének az emelvényén. Amikor 1949-ben Sárvárott, mint munkásra az első nap a vállamra felemelték az egy mázsás lucernamagot. Lábaim megremegtek, térdeim meghajoltak, összerogytam e nagy súly alatt, ugyanakkor a munkatársaim pedig, könnyedén vitték a raktárból a vagonba e súlyos tömeget. Na ebben a szakmában bizony ők voltak az értéknagyságnak az olimpikus győztesei, de csak tán ebben a fizikai adottságban, mivel nekem nem volt akkora izommagazinom, ami kiegyensúlyozhatta volna ezt a baromi nehéz tömeget. Most is nagy tisztelettel emlékszem meg Kovács Imre és társairól, akikkel egy brigádba kerültem a raktárban, zsákolási brigád volt. Zsákolás, egy mázsás zsákokkal dobálózni, cirkuszi, Cája-i produkciók. De nem voltak mérgesek rám, hogy gyenge, kohózis elememben nem vagyok megalapozva ilyen mázsás zsákok emelgetésében. Majd sajnálattal néztek rám… hát most mit is kezdjenek velem a brigádban, hiszen a normának a százalékát nekem is teljesíteni kell. Úgy tudom Kovács Imre is később felhagyott a zsákolással és Sárváron a mozinál lett gépész. /1983. ma is ott dolgozik./ Hálával gondolok vissza az emberi megértő magatartásukra. Hogy a témánál maradjak. Petőfi-telepen hamarosan otthonos lettem, mindenkit igyekeztem egyforma tisztelettel magamhoz ölelni, amiért is később nagy viszonzást kaptam is vissza. Czvitkovics Miklós, a főkertész, a maga gyengédségének külső mosolya alatt mélyen érző és gondolkodó jó barátom lett, habár a korban van majd három évtizednyi különbség. Az éveknek a különbségéből nem volt nézeteltérés, sőt én nagyon becsültem benne a fiatalos tettrekészséget, munkafeszültségét, aki nagyon jól viszonyult a munkásaihoz, a beosztottjaihoz. Felfelé volt szava, szavának súlya, felfigyeltek rá mit is mond, és mit akar. Volt eset, amikor a leplet lerántotta a vezetőkről. Általában hármasban szoktunk értekezni: Gudics Sándor az elnök, majd a Simon Zoli az agronómus, és a Miklós, néha bevetődött egy-egy brigádvezető is Őri meg a Pista, akik jól érezték magukat a vitaporondon. Észrevétlenül lettünk egyek a vezetőséggel, habár ellenkező volt a munkaterületünk, de az út és a cél egy volt, emberséget az embernek. Az embernek visszaadni a maga értékbecsét, hiszen ezek az emberek egy jobbágyi, zselléri, cselédi történelmi talajban élő, talajból kinövő emberelődöknek voltak a leágazásai. Csak tűrtek, éltek, dolgoztak, ráncosodtak, örökölték az elődeiktől a zselléri, cselédi, gatyás jobbágyi kisebbségi érzést, habár már maguk lettek az urak abban a talajban, amiben őseik megalázottan tengették uradalmi-zselléri, cselédi életük homokóráját. S most, amikor enyém, tied helyett ”mienk” lett a megfogalmazás, ez egy kicsit tán még zavart volt a tudati agytekervényeknek szürkeállományának sejtiben. Tán éppen ez a történelmi múltból örökölt megaláztatásból való kiemelés, a megbecsülés, az elismerés, a megtisztelés megérzése tette nekem is a gyors és kellemes érzetet, nem éreztem meg az átültetésnek a velejáró megsínylését. Ragaszkodó édes kis nebulókat kaptam, alsó négy osztályt körülbelül 30-40 fővel, vagy talán még ennyi sem volt, már felejtettem. Belecsöppentem és belestem egy szeretettől átitatott kis közösségbe, az egyik utcavégből láthattam az egész települést. Kezdtünk egy kis családdá alakulni, mindenki tudta és érezte mi a helye és rendeltetése ebben a kis közösségben. Tizenhárom év elteltével, hogy utolsó búcsút vettem ettől a kis településtől, de gondolatban és szeretetben mindig a legnagyobb örömmel játszom vissza az ott eltöltött három évemet. Amit szerettek volna elérni az ellenségeim, tudva kikről van szó, megdöbbenve hallották és érezték a Czeglédynek nagyon jól megy a dolga, kárpótolva van majd mindenben, anyagiakban nem jártam rosszabbul, nyugalmam helyreállt. Emberek helyett igaz és szeretőbb embergyűrűbe kerültem. Persze, a legnagyobb örömem az iskolában volt. A gyereket megbűvöltem, hamarosan átálltak. Rend, fegyelem, tanulás, tisztelet, szülői-ház és iskola kapcsolata normalizálódott a harmonikusságnak a legszebb ideálja alakult ki az iskolámban. Tavaszi időszakokban sokszor, majd egy kilométert jöttek elibém a nebulók, persze harci meglepetéssel, elbújva az árokba, bokorba. Hol ketten, hol hárman ugrottak elibém: állj! majd, nagy örömmel kísértek végig a kis falun. Nevetve-kacagva kezdtük a napi munkatervet. Mindenről értesítettem a gyerekeket, ha például előre tudtam, hogy reggel kések akkor ezt nekik megmondottam-sőt kértem őket, hogy a legnagyobb rendben kezdődjék a napi órarendszerű tanulás, ki-ki a maga órarendje szerint. Volt amikor előre megadtam a szükséges feladatokat vagy valami begyakorlást. A kérésemet a gyerekek száz százalékig végre is hajtották, senki sem tudta meg, aki az iskolába akart bemenni -Vannak itt gyerekek? Van tanítás? A Horváthék, akik meg itt laktak az épületben, csodálkozva néztek engem, úgy kilenc felé amikor megérkeztem. Hát Gyuszi maga csak most jön? Nem volt, itt? A gyerekek a legnagyobb fegyelmezettségben töltötték el az idejüket. Hát igen, csak most jövök. Hát ezt hogy csinálja? Hogy én ezt elérhettem, ennek egy titka volt: bízni kellett a gyerekben, és ami a legfőbb ellenőrizni valóban dolgozott-e valamit ezen idő alatt. És ami a legnagyobb dolog volt, mindenkor megköszöntem a jóságukat, példás magatartásukat. Vigyázót sohasem állítottam ki, mindenki önmagának volt a vigyázója. Musics Jenő igazgató látogatása és a lefolyt párbeszéd Egyik reggel úgy tavaszi időszakban ismét tiprom a pedált, szép idő volt. Egy kis zsebrádiót magammal vittem mindig az útra és így észrevétlenül elfogyott a távolság. Amint hajtom a kenyérgázzal működő kis kerékpáromat, amit körülbelül 1932-ben vettem /francia gyártmányú gép/, a körmendi úton volt egy pálinkafőzde, ott dolgozott az én vasvari barátom a Zsidóföldi Kovács Jóska. Amint megpillant - szerbusz-szerbusz, szó-szót követett, hát gyere igyunk meg egy kupival. Egy helyett kettő lett, egy mondatból beszélgetés lett az idő meg bizony-bizony elszaladt. Na már most szeszerővel hajtottam a biciklimet, de bizony már fél kilencet mutatott az óra, amikor nagy csendet hallva belépek a tanterembe. A gyerekek üdvözölnek, majd mondják ám, hogy vendégünk is van. Vendég? s ekkor látom ám, a padban ül. Musics Jenő a Dózsa iskola igazgatója, aki nagy kajánul adta tudomásomra, már rég volt nyolc óra, szó-szót ért. Csak egy pillanatra volt kellemetlen a látogatás, mert ugyanis nem is reggeliztem, a pálinkára borzalmasan szomjas lettem, de mi a fenét is csináljak…? Lopva mentem a szekrényem felé, ahol volt szódavíz, lopva ittam egy jót. Musics Jenőt még a levente világból ismertem, együtt voltunk levente főoktatói kiképzésen Kőszegen, majd később is találkoztunk, de sohasem gondoltam, hogy egykor a tagiskolámnak lesz majd az igazgatója. Most nem akarom tovább folytatni a Musics féle párbeszédet, mert ugyanis aztán tízpercben volt egy igen kemény összecsapásunk, de majd erről később, ugyanis hogy ennek a könyvemnek a címe: ...nem ismernek, ekkor született meg bennem....”nem ismernek”, de ismétlem, majd később erre visszatérek. Igen nagy és kemény vita alakult ki köztünk, amikor elmondottam Medgyes Jancsinak, aki jól ismerte Musicsot. Feltétlenül fegyelmivel fogom ezt megúszni, mondotta Jancsi. Igen ám, de én éreztem, hogy az éremnek két oldala van, sőt három. Ahogyan Komlós a győri zsidó rabi fia, a volt Andrásy út 60-ban, mint ávós főhadnagy tette hírhetté ezt a házszámot, ki hitte volna, hogy a Komlós, akiből később színházigazgató lett, oda mer állni a tv-ben a világ elé: Nem felejtünk… | |
