|
|
|
|
Tanulószoba engedélyezésének körülményei... lakás kérdése
Tanulószoba kérése Petőfi-telep Általános Iskola 1967. október 4.
Óriási unszimpátiát váltottam ki a tanulószoba kéréssel Horváthnéban, hiszen ő mindent elkövetett, hogy engem lefokozzon, leépítsen, hiszen a férje a Feri már fáradt ember volt az iskolai ügyvezetésben, ők már csak éltek a múltnak emlőiből, ami már nagyon is kiapadóban volt.
Kéréssel fordultam Kiss Vilmos városi Műv. Oszt. Vezetőjéhez, hogy engedélyezze a tanulószoba beállítását. Igen ám, Horváthné már beoltotta: ezideig sem volt tanulószoba, minek most? Így is rendelkezett Kiss Vilmos. Rendben van, ha az én kopogtatásomra nem nyílik ki az ajtó, majd kinyílik a szülői munkaközösségnek a kopogtatására.
Ment is a kérés, felsorakoztattam a jogosultságát a tanulószobának, hiszen a tanulmányi szint az egyenlő a nullával, na meg hivatkozva a szülőknek az elfoglaltságára. Tény az, hogy a szülők kaptak a tanulószobán, így könnyebb volt az állásfoglalásom.
Kiss Vilmost, kezdetben még a kellő gerinces pacáknak gondoltam, igaz nem is volt vele dolgom sohasem. Annyit tudtam, hogy valaha Zalából került errefelé, de nagyot csalódtam benne, mert teljesen a Horváthék befolyása alá került, na meg esetleg a Székely Erzsi is magyarázott neki eleget…
Itt hivatkoztam a tanulmányi eredménytelenségre, és azt hiszem, ez hatotta meg a Kiss Vilmost, és jött is az engedély hamarosan.
A szülők örömmel vették a tanulószoba beindulását, hiszen a szülőknek legnagyobb része délutáni időszakban keveredett csak haza, a gyerekek addig pedig biztonságban voltak, másnapi leckéjüket megtanulták, ismételgettünk.
Tanulónként 20 Ft volt a havi díj, ezt az összeget pedig örömmel fizették meg a szülők. Ahol testvérek voltak, azoktól pedig csak fél tandíjat kértem.
A lakásról már említettem korábban, nagyon szép lakás tartozott az iskolához. Egy tető alatt volt a tágas és kényelmes tanítói lakás. A szolgálati lakást nem utalta ki részemre Kiss Vilmos, mert hiszen már tudomást szerzett arról, hogy én rendelkezem egy házzal Szombathelyen, így lakásra nincs jogosultságom. Feltételezte, úgysem akarok én oda kihurcolkodni, ez természetes is volt. A gazdasági udvart 4-5 darab diófával, kerttel együtt birtokoltam. Sok dióm termett. Volt egy kis konyhakertem, amit a gyerekekkel műveltünk meg korai retekkel, zöldséggel. Szép volt. Szőlőm is termett, jó bort tudtam belőle készíteni.
Kezdeti nehézségek csak abból fakadtak, nagy volt ellenem az előzetes rossz propaganda. Horváthék a legfeketébben festettek le: börtönben volt, stb. Bizony sokáig tartott, amíg a szülőknek megfordult a józan szemléletük, hiszen nem is olyan fekete az ördög, amilyenre Horváthék azt befestették.
Például a Köznevelés is elhúzódott a kérésem elől, nem adott konkrét választ a tanulószobára, pedig vagy három ajánlott levelet írtam nekik. Valami nem stimmelt. Persze, nem törődtem a szerkesztőséggel, megalakult a tanulószoba. Szombat kivételével minden délután megtartottam a foglalkozást, körülbelül 16-17 óráig napi három órát.
Németh Sándor tanulmányi felügyelő látogatásának célja
Németh Sándor szakfelügyelő látogatása /1967. december 2-án/ Petőfi-telepi általános iskolában.
Na, aztán ez volt ”olaj a tűzre”, amikor megtudták Horváthék Németh Sándor látogatását, akinek meg kellett állapítani az iskola tanulmányi szintjét.
A csatolt FELJEGYZÉS-t nem ismertetem, de olvasható benne a szomorú tény, a teljes leállása Horváth Ferinek. Alacsony a színvonal és mértéken aluli, Czeglédy most kezdheted elölről. Szomorú állapotokra utal a felmérés, amit Kiss Vilmosék, Bertalan Sándorék, na meg Musicsék Dózsa igazgatója keserű szájízzel fogadtak, de mi lett a vége ennek a felmérésnek.
Elsősorban Németh Sándor arra kért, úgy kezdjem, ahogyan tudom, nem köt semminemű tanterv, mert hiszen a negyedik osztályban másodikas tanmenetet kell követnem. A Kiss Vilmosék ráültek erre a jegyzőkönyvre, nem mertek válaszolni, pedig többször sürgettem a válaszadást, de nem merték kiadni a véleményezésüket, hiszen a maguk hanyagságáról adtak volna bizonyítványt. A maguk mulasztása is benne volt ebben a nulla fokban. Horváthék pedig dühöngtek, kibújt a szeg a zsákból. A sok traktálás után nem kellett a Horváthnak tanítani és végül azt kezdték ki rám, hogy ”nem tudok én tanítani”. Na ez aztán végleg kihozott a sodrásból. Magnófelvételeim vannak ebből az időből, az egyes osztályoknak az olvasási-számolási készségéről.
Horváthék még mindig kint laktak, minden rajtok keresztül ment most is, hiszen én vagyok a gyütt-ment. Ő volt ott több évtizeden át, neki jobban hittek… egy ideig csak, de később rájöttek a szülők a hanyag munkájának a gyümölcsére.
Az írás szerint a felmérés jegyzőkönyvét 1967. december 2-tól, 1968. március 12-én kaptam vissza, addig Kiss Vilmos ráült a nagy barát tunyaságára.
Mindennemű gáncsoskodás dacára végtelenül megkedveltem az iskolámat, annak kis tanulóit, de az egész kis majort. A gyerekek végtelenül ragaszkodtak hozzám. Új szellemet, új életet vittem be közibük, gyerek lettem köztük, nagyon megszerettük egymást…
Kerékpáron szoktam kijárni, nagyon sokszor már elém jöttek. Sokszor elbújtak előlem, majd támadtak, partizánkodtak és így vonultunk be az iskolába. Később le is kellett állítanom ezt a reggeli fogadtatást, mert a forgalmas úton nagyon kellett vigyázni a baleset miatt.
Kialakult az osztályi közösség az igazi értelmiségi fegyelem…
Például egy alkalommal látogatóba jött reggel Raffai Jenő h. igazgató, ő mesélte el nekem....mindenütt csend, senki sincs az udvaron semmi zaj a tanterem felől. Odaér a tanterem ajtajához, hallgatózik… csend, semmi zaj semmi hang. Nincs tanítás? Szünet van? - gondolta magában, de erről tudnia kellene. Mégis kopogtat, tessék hallatszik belülről. Ajtót nyit. Nagy fegyelemmel köszöntik és üdvözlik az igazgatót. Minden gyerek előtt vagy könyv, vagy irka -dolgoztak a gyerekek. Hát ez is lehetséges? -kérdez engem. Nincs itt a tanító úr? Még nem jött meg. Azt mondotta tegnap, hogy késve jön, mert van valami elintézni valója. És ti így tudtok viselkedni, dolgoztok? –igen, felelték a gyerekek.
Raffai Jenő ezt csodának vélte. Hát létezik egy ilyen iskola, ahol a tanító nélkül is folyik a, fegyelmezett munka? Igen erre a színvonalra emeltem az iskolát
Petőfi telep 1967. ősz van
/E sorokat írom, 1983. január 25-én, amikor még nem volt hó a tél folyamán. Ma is körülbelül plusz 2-3 fok melegre lehet számítani./
Petőfi-telep 1967. ősze.
Na végre sikerült a tanulószobát megszervezni a gyerekek a szülők engedélyével. Örömmel jöttek, fejenként húsz forintot fizettek havanta és minden délután az iskolai környezetben, felügyeletem és segítségem mellett végezték el a másnapi feladatukat. A tanulókkal nagy barátságban éltem már. A Horváth féle nimbusz kezdett elolvadni, mint a hó tavasszal a melengető napsugárra. Rájöttek a Horváth Feri trehány nemtörődömségére, hiszen utolsó évei voltak már. Álmos volt mindig az óra alatt… az idő eljárt felette is.
A gyerekek naponta elmesélt iskolai élmények gazdagságával közelebbre hozták a szülőket az iskola felé, nagyobb lett az érdeklődés és főleg nagyobb lett a felém áramló megbecsülés, tisztelet és elismerés. Ez nekem gyógyír volt a forradó sebeimre. Na lám, az elesett embernek nem kell fekve maradni a földön, két lábra ugorva ismét kezdeni kell egy újabb életformát. Sikerült magamat a teljes egyensúlyozásba helyezni, annyira megkedveltem az itteni helyemet, ha valaha újra kezdeném a pályámat, csak itt kezdeném elölről.
Kezdtünk egy családdá olvadni össze a falu minden lakójával. Mindenkihez volt pár szavam, embert, magyart láttam minden lakóban. Érdekelt a napi munkája, gondja. A faluban bejárós nem voltam sehová sem, habár végeztem szülői látogatást teljes emberi melegséggel, jóakarattal.
A Horváth féle ideál napról-napra homályosodott. Munkám és a gyerekek jó viszonyulása az iskolához kiváltotta a szülők teljes barátságát. Bizony, a tél folyamán már meghívásokat kaptam a nagy családi ünnepekre, disznóölésekre. Kaptam a finom kóstolókat, amiket örömmel el is fogadtam, de az osztályzatba nem enyhített semmit sem. A szülőknek igen kellemetlen volt Horváthékkal szemben is, mert ha valaki jött hozzám, a Horvéthné mindent elkövetett, hogy valahogyan a látogatómat becsalja magához és töviről-hegyire kikérdezze jövetelének a célját. Rontani már nekem nem tudtak, mert munkámnak eredményét a gyermekeken keresztül lemérték és ez egymagában minden propagandánál eredményesebb volt. Ezt az eredményt irigyelték a Horváthék, amit ők nem tudtak elérni, több mint húsz éven át, én rövidebb időn belül hatványozottan sikert arattam.
A Petőfi-telep társadalmi összképe
Mint kis településnek, kültelepnek minden fonala Szombathelyhez volt kötve közigazgatásilag. Valaha a szombathelyi püspökségnek volt az uradalma, tehát cselédek lakták ezt a kis települést, akik Sághi jószágkormányzónak voltak az alárendeltjei. Talán ez a cselédi viszony, a mindig csak az alárendeltségi szolgai magatartásból fakadó emberi szerénység vert jobban gyökeret a lelkükben. Ez érezhető is volt főleg az idősebb korosztálynál, akik még tényleg uradalmi cselédek voltak. Nagy volt úr tisztelet bennük, de nem szabad a megaláztatásig vinni a kiszolgáltatottságot. Negyvenöt után már változott a településnek a gondolati világ-szemlélete, jött az új ”Ti vagytok az Isten”, a holnap és a jövő… a hatalom, a föld, főleg Rákosis szellemben.
Na ez okozott némi agyfertőzést egyesekben, akik aztán igyekeztek a pávatollakkal felékesített hatalmi csillogással másokat megfélemlíteni. Habár ezekben a kritikus embertelen időszakban nem itt éltem, csak hallomásból tudtam meg itt-ott a múltnak rákos daganatait, de amikor én már odakerültem 1967-ben általában tisztultabb agyakkal találkoztam. Még a párttitkár úr is igyekezett velem szemben tisztelettel viselkedni, pedig a Horváthéknak komája volt.
A telep vezetőgárdájának összetétele
Nekem nem volt semmi sem új, mindenkor tudtam és vallottam, az iskola, azaz a tanító a falun nem úr, hanem szolga. ”Nem paraszt, de nem is úr”, ahogyan Gárdonyi Géza megfogalmazta körülbelül az 1910-20-as időszakban.
Arra emlékszem, amikor első alkalommal megérkeztem a telepre, amint leszálltam a buszról - az iskola a telep végén volt-, akivel az utcán találkoztam, legyen az fiatal, öreg, gyerek, de mindenkinek köszöntöttem és mindenkihez volt egy szavam. Egyik másik furcsán is nézett rám… nem is ismerjük egymást és én köszöntök. Így kezdődött az első bemutatkozásom. Jó is volt… ez bőven kamatozott felém, a későbbi időszakban.
A telepen az első úr a párttitkár. Már erről írtam korábban. Ki is jöhetne utána: a Tsz. elnöke Gudics Sándor, majd az agronómus a Zoli, a főkertész a Miklós és a brigádvezetők, na meg a két hölgyemény az irodában.
Kötelességemnek tartottam a levizitelést bemutatkoztam, majd szót-szó követve nagyon jó baráti légkör alakult ki az iskola és a Tsz. között. Többször felmentem az irodába és mindig akadt egy kis idő eszmefuttatásra. Hol ellenzék voltam, hol determináló, de vita volt és ez a vitatkozás fűzte jobban össze az emberi kapcsolatot.
Maga az elnök: Gudics Sándor nagyon értelmes az újkornak a szellemi adaptera volt, aki ebben az órában emelkedett fel erre a magaslatra. Hol döcögve, hol olimpiai győzelemre vitte a Tsz. ügyet. Mindig mosolygott, derült. Ha találkoztunk a vita elindult és ki tudja már miről is értekeztünk, csak annyit tudok, nagyon jó volt velük és köztük lenni. Az iskolának megadtak mindent. A tanítói földet átvették tőlem, és évente kaptam érte körülbelül 15-20 q árpát… jó pénz volt ez. Na Horváthék ezt is irigyelték tőlem, hiszen ezt ők nem tudták elérni.
Az agronómus, a Zoli végtelenül nyugodt ”hej ráérünk erre még” jelszóval nem igen törte magát. Többet ült az irodában a mezőt ritkán látta, de általában jó barátságban töltöttük el az időnket, de nem annyira jól, mint az elnökkel.
A kettő között ált a Miklós a kertész, akinek az agytekervényei közé több fért már fiatalember dacára. Élesebben és főleg igazságosabban tudott a dolgok felett ítélkezni, még akkor is, ha látszólag ellentétbe került a feletteseivel, de mit sem törődve később az igaza győzedelmeskedett. Gudics az elnök sokszor kikérte Miklósnak az előzetes véleményét, mielőtt elnöki döntésének a végére pontot tett volna.
Baráti, harmonikus kapcsolat alakult ki a Tsz. és köztem, azaz az iskola között. Simon Zoltán az agronómus legtöbbször a maga módján, népis rövidséggel szokott a nőkről nyilatkozni. Mindig volt valami humorizálás a mosolytól telített gömbölyű arcszögletében. Különösebben komolyan nem érdekelte a napi eseményeknek a láncolata, jobban csak a felszínen úszkáló jó szeleket kifogó árbócát kormányozta.
Czitkovics Miklós, mint főkertész /vagy Czvitkovics Miklós/
Czvitkovics Miklós, a főkertész, mélyebben szántott agykéreggel, jobban fel tudta mérni már a gazdasági és politikai helyzetet, pedig fiatalember volt. Harminc év körül ingázott, jó kondícióban élő külsőt árult el magáról, mindig nagy tisztelettel és készséggel tudott eleget tenni a kérésnek.
Mikuláskor még vállalta a Mikulás szerepét is, felöltözött megfelelő mikulási öltözékbe. Megcsináltam a kellő forgatókönyvet minden gyerekről benne volt a gyerekről szóló pozitívum és negatívum. Így bizony a gyerekek nagy meglepetéssel hallgatták az ősz veterán Miklósnak a beszámolóját, majd következett az ajándékoknak a kiosztása, amit a Tsz. vett meg a gyerekeknek. Kedves emlék. Maradandóan él és élt a gyerekekben. Persze nagy volt a találgatás, vajon ki lehet a Mikulás? Volt, aki rá is kérdezett, de ez nem rontotta az ünnepélyes hangulatot. Miklós nagyszerűen vezette a kertészetet. A munkásokkal mindenkor emberies magatartást tanúsított, megkövetelte a becsületes munkát, de a boríték is vastagabb lett fizetéskor. A munkások hamarosan rájöttek, érdemes dolgozni, jó és több munka, több a fizetség, így nagyszerűen tudta Miklós ösztönözni a dolgozókat a munkára. Nem kellett őket állandóan ellenőrizni, Miklós mindig tisztában volt mit és mennyit kellett megdolgozni az eltelt időben. A munkaidő munkával vagy tereferével telt el… ez szerint volt a napi bejegyzés. Aki pedig nem bírta a munkamorált, az másutt keresett magának munkalehetőséget.
A kertészetben mindig példás rend volt, primőrökkel kezdve a nyári majd az őszi kerti terményeket. Miklós szerette a munkáját, hivatással végezte el napi teendőit. Szerették a munkásai, mert a munkásokat soha sem érte becsapás, bércsalás, nagyon bíztak a főnökükben.
Nagyon sokszor felkerestem a kertészetet a gyerekekkel. Gyönyörködtünk a példás kerti rendben, s ami legfőbb, mindig akadt témánk, amiről hosszan el tudtunk diskurálni. A mai napig is nagy barátságban vagyunk Miklóssal, mert Szombathelyen kapott lakást. A Hunyadi úton lakik, nagyon szép feleségével, Klárikával meg két gyermekével. Felesége nagyon pedáns és rendszerető asszony, aki meleggé tudja varázsolni a családi fészket, úgy hogy mindenki jól érzi benne magát.
Miklósnak már volt több autója. A jelenben Trabant van, ezzel jár el a vaskeresztesi szőlőjébe, ahová szép nyaralót épített, - és nagyon jó bort tud termelni.
Minden zárszámadásra, mint vendéget meghívtak és nagy tiszteletben részesítettek. Ez azért is megemlítendő, mert Horváth Feri, aki több mint húsz éve ott élt köztük, sohasem hívták meg az ilyen alkalmakra. Nem tudta megnyerni a Tsz. vezetőséget, vagy annak tagjait kivéve egypár családot, akiket meg kihasznált. Magukkal vittek nyári kirándulásukra autóbusszal - én elkészítettem az úti tervet, ingyen és bérmentve utaztam velük.
| |
|