|
|
|
|
Miért bukdácsolt a klub élet?
Jött is a mentőszolgálat nagy apparátussal... gyerünk, csináljunk „KLUBOT”!!!! Igen gyerünk, legyen kötött és kötetlen program, de főleg benne legyen a sajtó felolvasása, annak megmagyarázása, hiszen még tantestületekben is kötelező volt a reggeli sajtó felolvasása, annak kiértékelése. Legyen a kultúrházban kötelező sajtóolvasás fél óra... majd kötelező Tv hírek nézése, vagy voltak Tv-ben politikai kisugárzások, feltétlen annak a megnézése és kiértékelése... majd a sakk, stb...
Most jön a bukfenc, mert amit fenn jónak láttak és kívánatosnak, az nem kellett ebbeni feltálalásban a jó népnek, ki a fenét érdekli a sajtónak a vezércikke, vagy a Tv politikai zagyvasága, ha majd érdekli, akkor maga talál rá majd időt és módot, hogy birtokolja ebbeli szellemi növekedését.
Ahogyan megszületett, úgy haldoklott is a „Klub”, mert más szabó nem tud megfelelő magyar ruhát varrni, idegen az a magyar falunak, aminek a hímjei mind hibridektől származnak. Volt a magyar falunak klubja, gazdaköre, élt is virult is a földes kis szobákban, de magyar volt és egyszagúnak érezték a magukéval. Így a klub nem érte el célját abban a formában, hogy a kultúrházba érkezőket szortérozzák, húszan a sajtóhoz, húszan a Tv-hez... majd így tovább. A kötöttség nem mindig hozza meg a kellő zamatos gyümölcsét, csakhamar rohadttá válik.
A tudat hiánya, a zátonyra kerülő népművelés hajója... 1960 tájban
Biológiai törvény, hogy a tengeri hal csak a tengeri vízben, az édesvizű hal csak az édesvizű vízben, a magyar talajban csak a magyar flóra tud gyökeret ereszteni, semminemű importált, a magyar lélektől idegen, főleg politikai, átültetett eszme nem tud gyökeret verni a magyar berkekben, kiveti magából, mint ahogyan kiveti a szervezet az idegen, nem azonos szövettani testrészt. Megvoltak a hagyományok, amik éltek, virultak a falvakban, a hagyományos gazdakörök, legényegyesületek
Amik magyaros ízektől voltak átitatva, amit maguk alakítottak ki az évezredek folyamán a nomád pásztori életből, az istállókba amikor a jószág jóízűen és kellemes ropogtató hangoknak koncertje mellett elpipázgattak a szomszédok a jó meleg istállókban. Ezeket az összejöveteleket nem kellett szervezni, nem kellett irányítani, ahogyan a szomjas szarvas szomjúhozza a friss forrás csobogó szűzi tiszta vizét, úgy szomjúhozta a magyar paraszt, vagy juhász, kondás a tere-ferélést a napszakában.
A politikai tévelygéseket nem lehet mindig úgy igazítani, mint az órát, ha késik, akkor előre hajtom, ha siet, akkor pedig visszahajtom a mutatóját. Az ember főleg a falusi paraszt, aki ha ugar módjára is kiműveletlen az agya, nem nyitogat a középiskolák, vagy egyetemek ősi tölgyfa kapuját, de az ősi ugar, ha neki megfelelő magot vetnek bele, gyökér, majd szár növekedésre bírja a magocskát. A magyar paraszt olyan mint a tenger, csak a felszínét láthatjuk, de van élet több ezer mélységben is, nem halott víz ott sem a tengerek tengere.
A változó politikai berkekben sokszor találkoztunk zátonyra jutott, néha nagyon sok milliókba kerülő elsüllyedő szellemi torzszülöttre, majd ismét több millióba került annak a tévelygésnek a kikorrigálása, valahogyan úgy jártak, mint a tenger közepén veszteglő hajóóriás, aminek elfogyott a hajtóüzeme, és most várja az SOS besegítést… de jaj, ha valami felhígított, meghamisított üzemanyaggal akar valaki segíteni.
Szóval, amikor zátonyra futott az okosoknak vélt intézkedéseik, gyerünk itt van a „klub” ott mindent helyre lehet tenni, megmagyarázni, ismét vagy elködösíteni a tiszta szemléletet, ezért kell sajtóolvasási tízperc, vezércikkek breviáriuma, olvasása, magyarázása, csak a kettőnek tartalmi és erkölcsi bázisa között óriási a különbség. A breviáriumban örök hitigazságok, míg a napi sajtóban, főleg az elmúlt évtizedekben agyilag megfertőzött, megszállottaknak a erkölcsi alapot hiányolva, mint ahogyan a beton is csak akkor jó statikailag, ha a cementet nem lopjak ki a habarcsból. Valahogyan mindig attól kellett félni, hogy a társadalmi főkeverőknek a habarcsa, malterja nem kötőképes, hiányzik belőle az értelem, hiányzik a tudás mindazokból, akik a nemzet habarcsát akarták a már szétesőben lévő nemzet nagy fellegvárat ismét eggyé építeni.
Ki törődött azzal pl. hogy egy nagy gazdaságot, ami kb. egy-két ezer hold földből állott, hogy azt egy kubikus vezeti, aki kapott ugyan egy nagy hatalmat, kapott egy politikai kancsukát, kapott egy íróasztalt, amin írni ugyan sohasem tudott. Fogalma sem volt ahhoz a munkához, a vezetéshez, amit valaha erre a posztra egyetemi fokon és főleg termelési bizonylattal rendelkezők tudtak csak némileg betölteni, hol volt a produktum, amelynek mérhetőségére súlyt helyezni társadalmi minimumérdek. Lásd: Söpte áll. gazdaság, Gergely István balgaságait... és sok gergely volt országszerte minden poszton, minden irodában, amikor csizma került az asztalra. Ha igaz az, hogy minden negyedik forintunk a Tsz. hézagpótlására kellett, félni kellett a megbukásától, az összeroppanásától, gyerünk aládúcolni a forintjainkkal, legalább is így nézett ki az 1960-as évek után sokáig... úgy jártunk, mint amikor a vonatnak a hátsó kocsijai helyben maradtak, habár a vonat nagy sebességgel elindult, most gyerünk nagy erővel toljuk meg a lemaradt szerelvényt, hogy elérhessük a vonatnak az utolsó horgát, s ezzel azonos sebességgel mehessünk a főszerelvénnyel.
A tudat hiánya, azaz a tudatosság hiánya
Ezeket tényekkel tudom igazolni, mert pl. az söptei áll. gazdaságba úgy az 1960-as évek körül alkalmaztak volt intézőket, agráregyetemeket végzett szakembereket pl. Öhm Gyula, Ferenczy Viktor, nagy növény nemesítő volt. Igen ám de valahogyan olyan helyzet alakult ki, mint a nagy és a kis kutya között, a régi kiművelt agrárszakemberek maradtak csak kis kutyák és nem bírtak a nagy csaholó komondorral. A nagy és erősebb kutya mindenünnen elverte a kiskutyákat, mert nem a termelésnek a biztonságossága volt a fontos, hanem az, hogy az idős szakember nem vitte május elsején a piros lobogót a felvonuláson, vagy tán el sem ment erre a demonstrálásra, s ez már elegendő volt arra nézve, hogy nem alkalmas a termelési vonalra.
S most miért kerítek én akkora bevezetőt ahhoz, hogy a klubról írjak, a klubbot ismertessem.
Merülő, zátonyra kerülő Népművelés
A látónak nehéz megmagyarázni azt a fordított helyzetet, hogy hajnalkor van napnyugta és napnyugtakor kezdődik reggel, tán a vakok, de ott is csak teljes vaksággal bírók nem érzékelnek valami derengést, azoknak örök éjjel van, fénytanilag legfeljebb a nappalt kísérő ébredések, zörejek, lármák, gépi zakatolások érzékeltetik a napnak a kezdetét és a teljes elcsendesedés a napszaknak a végét, az estet. S ami a legborzalmasabb, nem a vezetettek voltak jobban vakok, hanem a vezetők, akik a szellemi és gyakorlati, produktum hiányai mellett vezettek sokszor a szakadék szélére azt a termelési ágazatot, hajót, aminek a kormányzását, igazgatását ilyen szakképzetlen, műveletlen barbárokra bízták. Hogyan tudnám én az óceán közepén veszteglő hajónak a kormánykerekét kézbe venni és biztonságos helyre vezényelni, amikor teljes vaksötétségnek a burkolatában élek. Sajnos nagy árat kellett ennek a korosztálynak fizetni, gondolok a mi korosztályunkra, amikor a butaságnak a hályoga vonta be az agyát, szegény Bözsi néni, a söptei tanácselnöknő, még olvasni sem tudott, borzalmas volt hallgatni, ha esetleg egy gyűlésen valamit kellett neki felolvasni... de hatalomnak kancsukája volt. Üttettek vele, maga is csapkodott, mint a szatyorban lévő hal a farkával csapkod, de jó pofát kellett hozzá vágni, nem szabadott vele éreztetni, Bözsi néni kapálni tud, de egy községnek nem tud lenni a tanács elnöke... de ki mondja meg a nagymamának, hogy nem a gólya hozza a gyereket? De mindazok, akik a Bözsi nénit erre a polcra felültették, maguk is csak ezen a szinten álltak, legfeljebb maguk mellé vettek volt szakembereket, akikkel elvégeztették mindazon szellemi fogyatékosságukat, amikre nem voltak képesek eleget tenni. Pl. Bözsi néni mellett megmaradt Tóth Mihály volt körjegyző, ő lett a tanács titkára, ezzel pótlódott a hézag betöltése.
Meg csak annyit erre a szellemi kloákára, hogy kik kerültek a vezetők székébe? Általában a valamelyik üzemben, vagy valahol valaki jó kádernak mutatkozott, jól tudott gyűlölni, vagy szidni, s főleg napraforgó módjára alakulni a mindenkori, napi változó politikai zagyvasághoz, azt a főt máról holnapra kinevezte a Rákosi kormányzóság őrnaggyá, gyár igazgatójává, vagy éppen hadügyminiszterré, mint Veres Pétert kinevezték hadügyminiszterré... de ugyanígy került a megyei népművelés székébe Kotyman úr, aki még tegnap a suszterszékében Csoszogi bácsi szerepét töltötte be és most egy egész rezidenciát kapott, fotelyos székeket, szőnyeget és egy csomó hajbókoló gerinctelen szolgahadat, de utólag is azt kell mondani, hogy a szellemi, elemi fokozata mellett jóindulatú volt, valahogyan úgy járt mint a birkák közt a szamár. Nem tehetett róla szegény pára, ha birkák közé került és mindenki felnézett rá, pedig tudták róla, hogy mekkora szamár...
Na most már aztán jöjjön ki már az a klub, amit le akarok írni, amikor Dr. Dezséri László ref. püspökkel folytattam le.
Már arról írtam, hogy szervezni, embereket becsalni a kultúrházba azt tudni kell. Nekem volt egy jó módszerem, amikor már haldoklott a népművelésnek a hétköznapisága, akkor bevetettem egy nagy halat, majd azzal operálok és kiköveztetem a kultúra ösvényének az útját, ami továbbra is jó utat mutat a kultúrház felé. /Egyébként meg kell jegyeznem, hogy ma a Tóth Zsuzsi tanítónő lehet, azt a Dezséri Lászlónak köszönhetjük, mert amikor itt Szhelyen nem vették fel a tanítóképzőbe a Tóth Zsuzsit, akkor az utunk Dezséri Lászlóhoz vezetetett, ő pedig a minisztériumba ment intézkedésre, a szava nagy fajsúlyú volt, mert Zsuzsit egy-két hónapi keséssel felvették a tanitóképzőbe, amit aztán szépen el is felejtett.
A hír hamarosan elterjedt a faluban... jön-jön... Dezséri László... Komaromi Ferenc bácsiéknak valami rokoni kapcsolata is volt vele, így ők is nagy propagálói voltak az előadáshoz, de egyébként Dezseri név nem volt ismeretlen, mert vasárnaponként ebédközben mindig valami egészséges szemleletről tartott élménydús beszámolót.
Dezséri, mint ember is, meg mint férfi is szép példányszámba ment. Jó orgánuma, behízelgő püspöki méltósága teljes garancia volt a sikerre. Így is lett. Teljes létszám a kultúrházban, zsúfolásig meg telve, habár a falu teljesen katolikus volt, de nem volt ez ellentét ahhoz, hogy egy ref. püspököt ne hallgassanak meg a dolgozók .
Nagy kíváncsiság sugárzott a hallgatóságnak az arcán, ismerték már a volt püspöküket: Grősz, Mikes, Kovács püspököket, főleg amikor bérmálás volt, de ref. püspököt még nem láttak. Csalódás nem volt, habár nem püspöki cingulusban, reverendában jelent meg Dezséri, náluk csak a templomban van valami palástszerűség, egyébként civil ruhában járnak... nincs semmi külsőleg valami jel arra nézve, hogy ő püspök… szóval úgy jelent meg a kultúrban Dezseri püspök úr, mint egy ember a sok millióból... Nagy tapssal fogadta a hallgatóság a vendéget, hiszen ha más vallású is, akkor is azért csak püspök, ami tiszteletet sugároz ki magából. Magának az előadásnak a címét már nem tudom... de amint a léghajó felkapja az utasait a magasba, valahogyan sikerült a téma is.
Mint a zongoraművész, ahogyan megüli a zongorának minden billentyűjét, kicsalja a legszebb dallamokat, úgy játszott a Dezséri a hallgatóságnak a figyelmével. Sokáig elbeszélgetett Dezséri a söptei dolgozókkal, volt öreg néni, aki még kezet is akart csókolni a püspök úrnak, mondván ez is Isten szolgája...
Szóval, nagy volt a siker, mert ha azon nyomban nem is lehet lemérni a sikert, de amint a rőzse lángja beragyogja a pusztát, elkergeti a rőzse körül a sötétséget, ahogyan elszáll a kis rőzse füstje messze tájra is, ugyanígy másnap csak visszatérnek a mezőn kapálás közben, vagy a tejcsarnok küszöbén, vagy a csárdában. Szóval, ha körbejár a kultúrestnek a témája, akkor siker volt, mert ezzel a témával sokszor meg is kapálnak egy hold cukorrépát, vagy eltöltenek egy unalmas estét, s talán ebben van az elrejtett érték, amikor a beszéd gondolatai beleülnek a szívekbe és ott kicsirázik, akár munkaközben, akár irodákban.
Maga Dezséri is nagyon boldog volt ezen az estén, hiszen nagyon hálás hallgatósággal állt szemben, csupa fülek, szemek voltak, amik rászegeződtek előadása közben. Nem volt rendetlenkedő, maga a hallgatóság is összetett volt, megtalálható volt a sorokban a múlt, 70 évesek feletti, a jelen, 30- 50 közöttiek és a jövő nemzedéke is a 14 évesek. Így volt a csokor teljes.
Megköszöntem a tartalmában, mondanivalójában értékes előadást és jó éjszakát kívánva indult haza a dolgozóknak az áradata. Valóban telitett lett egy kis időre az egész falu, hangosak voltak az utcák, beszélgettek a hazaballagók, csaholtak a kutyák, de csakhamar kihunyták a szemeiket a világos ablakok és álmot csaltak a szemükre az alvók, tán álmukban ismét Dezsérit látták.
Előadás után még elcsevegtünk egy kicsikét, mindig volt valami itókám, kávém... és ekkor vetődött fel az a témám, hogy haldoklóban van a népművelés… nehéz az embereket kicsalogatni az odújukból, nem szívesen öltözködnek fel, csak azért mert a kultúrházba kell nekik menni. Na én sohasem panaszkodhattam, mert mindenkor, amikor erre szükség volt, ott volt egy lelkes hallgatóság a nézőtéren… ez inkább országos jelenség, nagyon sok faluban a pókháló lepi be az ajtót, senki sem nyitogatja ki, mert minek is, ha nincs előadás, vagy ha volna is nincsen hallgatóság... Ahogyan felírják az aszpirint a fejfájásra... na valami hasonló recepttel jöttek az okosok, ami visszahozza majd a hallgatóságot a kultúrházba... Erre a receptre írták: KLUB…
Ez aztán igazán jó orvosság lesz arra a tunyaságra, ami megülte a lelkeket, amiért begubóztak a háznak lakói...
Igen ám, megint csak azt kell mondanom, ki az akinek a kezébe adhatjuk az operálókést? Aki a fürdővízzel együtt kiönti a gyereket is az udvarra... Ami meg a legnagyobb hiba nálunk, főleg ebbeni időszakokban /1950/ mindent ki akarnak találni... mindent a szocializmus uniformisába akarnak öltöztetni, a fától nem látják az erdőt... hát voltak nekünk hagyományaink már a klub területén, hívták azokat „Gazdakörnek”, „Olvasóklubnak”, „Kaszinónak"”… vagy kuplerájnak mindegy, ahová minden erőszak nélkül szívesen mentek az emberek és ami a legfőbb szívesen mentek... voltak előzőleg ifjúsági szervezetek: Jézus szíve, Kalot-Levenete… Mária kongregáció... cserkész.... és még sorolhatnám őket, amik kezdetben ugyanígy botladoztak a mozgalmi eredményekben, de megacélozódtak a kudarcokban.... s ennek folytán nagy sikereknek a berkeikbe jutottak el. Miért nem tanulmányozhatjuk ezeket a volt kitaposódott, bevált testületi életeket...? Nem! Ez klerikális, ez feudális, ez reakciós... egyedül tán a kupleráj az ám szervezet, ami minden társadalmi formulában bele tud ékelődni, nem robbant, nem rombol, ha nem is épít.
Dezséry klub élménye Londonban...
Na amikor így elcsevegünk szép csendben Dezséri Lászlóval... mosolyog és a következő élményét meséli el, amit Londonban élt át.
Előkelő barátjának élvezte a meghívását, tán az is püspök volt... Úgy estefelé, amikor már a témából kezdtek kifogyni, f elveti a barátja a következő kérdést: Nem volna kedved elmenni a „Klubba”?... Valahogyan rossz ízt érzett ebben a szóban, hogy klub... mert ismerte a Kaszinót, olvasókört, stb., de klub... ez a szó valahogyan ridegen hatott a lelkére... de mindenesetre úgy volt vele... ha már itt van és a barátja akar valamivel kedveskedni, hát Isten neki fakereszt... menjünk el...
Rendben... de akkor frakkba kell öltözni, legalább is sötét anzúgot kell felvenni... kemény inget... kobakot… stb... Ez olyasvalami mint a püspöki misén a kellő celebrációnak előirt kelléke. Ám legyen... mindent hoztam magammal...
Kellő eleganciába öltözve megérkeztek egy nagy palota elé… mennyei kivilágítás, fény, csillár, szőnyeg... rézcsillogás... termek sokaságai, nyakéktől ragyogó dámák... frakkban állók csoportjai... kellemes kubai szivarfüst illat... parfümmel vegyítve... mint egy hatalmas bazilika ünnepi fényben úszva... csak álltunk egy darabig, amíg a szemem megszokta ezt pompás és ragyogó fényt... majd következett a kellő bólintgatás, mondván ez gyári igazgató... majd a másikra ez meg a külügyi miniszter titkára... az meg egy gyáros... és így tovább... majd pár lépés után egy csoporthoz értünk, akik kellő tisztelettel fogadták a barátomat, majd engem is bemutatott, mint ref. püspököt... csillogó szemmel tekintettek rám... magyar? igen... és nem cigány?... nem...hiszen úgy néz ki mint mi... van ezen valami csodálni való?... na ezt nem nekem mondották a szemembe, csak suttogtak a barátom felé... végtelen nagy tiszteletben tartottak, tán mint püspököt, vagy mint a barátomnak a barátját, akik miniszteriális úr volt... majd sorra beszélgettem ezzel az úrral, azzal a gyárigazgatóval, majd az ottani püspökkel... közben iszogattunk is, főleg nem erős italokat... kávéztunk, majd megnéztük a biliárdozókat, az olvasótermet, na meg tarokkoznom is kellett... volt táncterem, ahol a fiatalabbja édes ölelésben simogattak egymáshoz a telt keblet... mennyi öröm, mennyi derű, mennyi jó barát, mennyi mondanivaló egyszerre, és mennyi új barát, ismerős… hiszen érdekelte egyik-másikat a magyarság sorsa is... tudtak rólunk, de nem vigaszt, vasrácsot... drótkerítést...emlegetett egyik-másik, de volt olyan is, aki sohasem hallott rólunk, nem is tudta a térképen elhelyezni Magyarországot, ellenben Ausztria, Monarchiát hallott... Ferenc József császárról... szóval rengeteg kérdés... válasz, politikai, irodalmi majd vallási, gazdasági eszmecserék... s közben az idő haladt... te jó Isten... már itt vagyunk este héttől, és most van már fél tizenegy... kérdem a barátomat te Zsiga, eljár az idő, mikor kezdődik a „klub”??? Miii?... kérdi a barátom. Hát a klub... hiszen arra hívtál engem, nem?... De igen, arra hívtalak.... hát mikor kezdődik a kötött program… stb...
Óriásit nevetett a Zsiga londoni barátom, és kérdi, hát ezideig mit csináltál?
Mit csináltam....ó beszélgettem különböző nézeti, nemzetű, vallású emberekkel, politikusokkal, közgazdászokkal... ettem-itta, tarokkoztam... rengeteg barátot szereztem. Szinte elröppent az este... majd éjfél lesz...
Szóval jól érezted magad?- kérdi a barátom... Igen, remekül éreztem magamat ezideig, de várom a klubbot... Te csacsi... ez a klub...és ha jól érezted magad ez volt a klub... óriásit néztem… szinte megrészegültem a látomástól... hát itt nem kell újságvezércikket felolvasni, vagy a Tv politikai félóráját végig hallgatni és azt konzultálni? Itt mindenki azt tesz amit akar... mindenki azzal beszélget akivel óhajt... azzal foglalkozik ami kedvére van... biliárd, kártya… könyv... zene... tánc… tere-fere... ivászat, kávészat... ez valami nagyszerű... mert az igaz, hogy az ember a testvéreit nem maga választhatja ki, de a barátait az maga válogathatja össze... itt pedig nagyos sok barátra talált...
Ez sem új az angol körökben, csak a hagyományoknak a felújítása, megtölteni az új technikai csodákkal: Tv, rádió, mozi... játékok özöne...
S ha egy szót sem akar szólni, ebben az esetben valakihez, hát uram Isten, nem szól... leül egy kanapéra és szivaroz, gomolygó füstkarikákat enged a légbe, ahogyan azok elpukkadnak úgy pukkad el az élet füstkarikája is... senki sincs semmihez kényszerítve... szabad a gondolatnyilvánítás, a barát kiválasztása... nincsen elkárhoztatva, ha esetleg egy ellenzéki képviselővel folytat eszmecserét, ezzel nem lesz rosszabb a káderlapja... stb.
Borzalmas nagy figyelemmel hallgattam Dezsérinek ezekek a mondatait, végtelenül tetszett nekem ez az emberi szabadság bőrébe bujttatott időtöltés… nincsen vaskorlát... nincsenek hodályok, ide csak azok akik tv-ni akarnak, ide azok, akik vezércikket akarnak hallgatni... ide azok akik a párttitkár brosúráját akarnák bekapni... szóval hiányoznak az egyes hodályok, amikben osztályozva foglalnak helyet, mint a hízók, itt a 10-kg-sok, itt az ötven kilósok, itt pedig a 100 felüliek... Rangra és politikai, vagyoni, kor és nemi különbségre való tekintet nélkül együtt vannak a díszes és gazdagon felszerelt pompás klubházban, ami beillene egy országháznak is, mert itt aztán nem hiányzik a szőnyeg, a fényáradat...
Mindenki több lett valamiben ebben az estében…
még az is, aki búskomoran gubbasztott a sarokban, gubaszivar füstje mellett... mert benne volt egy életközösségben, egy vidám lüktető emberszellemi folyamban, akarva nem akarva ragadt rá valami... ami lekötötte, ami érdekelte, ha más nem, akkor a nők bokájában gyönyörködött, vagy abban hogy ki-ki mekkorát tud kacagni, és akkor nem érti, hogy neki miért kell búslakodni… Szóval remek ez a klub élet... ehhez kell igazítani a mi hullámhosszunkat, ezt kell kiindulási pontként tartani, ehhez kellenek szubjektív és objektív szükségletek, amik kitöltik az ürességet a kultúrotthonoknak a század dúlta kopárságát.
Hol kamatozott Dezséri László élménybeszámolója?
Őszinte vallomásom alapján részemre nem mondott nagyon sok újat a Dezséri beszámoló, mert hiszen ha visszagondolok az 1920-as időknek a távlatára, amikor Vasváron a volt iparoskör, valamint a gazdakör, a legényegylet élte a maga szervezett és saját erőből kialakított kaszinóját, klubját. Mindezt én akkor már megvalósulva láttam, noha nem volt csillár, szőnyeg, presszó, de volt hozzá szív és lélek, hozzáállás, egy vágy, egy összejöveteli találkozás, ahol önmagától eredően elszórakoztak. Vezetőül vagy saját maguk közül választottak egy alkalmas legényt, esetleg egy tanítót, vagy ügyvédet, esetleg egy domonkos papot, pl. az Atanász páter nagyon lelkesedett ilyen legényegyleteknek a patronálásáért. Szóval magukból jött, maguk alakították ki az otthonukat, maguk szerkesztették meg a műsorukat, a klub szabályokat, esetleg valami kis tagdíjat... és remekeltek ezek a klubok, amik semminemű állami támogatásban nem részesültek. Csodálatos eredményeket értek el Vasváron a különböző egyesületek, köztük a legrangosabb volt a Tűzoltó egyesület, élükön Barabás István elemi iskola igazgatóval, aki egy személyben valóságos polihisztor volt, ma nem találni ilyen talentumot a pedagógusok körében.
Szóval volt aki értette ezt a mesterséget, mert hiszen az egyszerű kanászostorral, aki durrantani akar vele, bizony ha nem vigyázatos, magát csapja úgy szemköz hogy nem lesz kedve még egyszer ezt durrantásra bírni. Valahogyan ismétlem, nincs szakember a mai népművelésekhez, ha pedig volna akkor pedig nincsen neki hozzáállása, szíve-lelke, ez nem állás, ez nem státusz, ez hivatás, amit pénzzel nem lehet kellően megfizetni. Ha ez a kis dinamikus hajtóerő hiányzik a népművelőből, akkor kátyúba jut a népművelésnek a szekere, amint ahogyan ízekre törött az 1956-os időkben a népművelésnek a fellegvára.
Hamarosan hívtak egy megyei népművelési értekezletre a megyei tanács nagy termébe, ahova különböző rendű, állású, hivatású, de főleg népművelés körül lábadozó magyarokat hívtak össze, hogy boncasztalra fektessek az eszméletlenségben fekvő népművelésnek tetemét. Mi is lehet az oka annak, hogy a népművelés megakadt, nincs előrelépés, nincs neki eredménye, vajúdik, mint ahogyan hiába üli a tyúk a záp tojásokon, azokból csirke sohasem lesz, akár meddig kotlik is felettük...
A nagyterem zsúfolásig telt volt hallgatósággal, az elnöki asztal ünnepi dekorációval ellátott, ahol helyet foglalt az akkori megyei tanács elnök: Gonda György /volt Nagygencs körül valamelyik kis faluban az apja, nagyapja kiskeizeláros, vegyes boltos, zsidó, aki a szekérkenőcstől annyira csökkentette a társadalom liftjének a súrlódását, hogy egyszer csak beleült a megyei tanács elnöki bársonyszékébe/ jelenben államtitkár lett belőle, érdemeinek elismerése mellett, írta az újság....
Rajta kívül még sokan hetykélkedtek az elnöki asztal mellett, mondván mi okosok, nekünk van itt a helyünk, hiszen mi vagyunk a népművelésnek kiválasztott kiszemeltjei, akik hivatva vannak e nagy és szép, de egyben nehéz kultúrmunkának a televényesei, legalább is így kellene lennie, de más az elmélet, más a gyakorlat, tán éppen ők engedték a kultúra motorját besülni, olaj hiánya mellett. Sok ismerős munkatárs, kultúrmunkás, többek között Bertók István a vasszécsenyi népkultúros, aki csodákat művelt a faluban a kultúrmunkájával... majd Szabó József a büki kultúrus, aki valóságos művésze volt a lélekformálásnak, Szalai Náci a zanati kolléga, aki szintén a népből jött, és fogyasztotta önmagát, hogy másnak bevilágítsa az utat... és még nagyon sokan, tán voltak kétszázan is az egész megyéből, mozgósítva voltak a népművelők, községi, üzemi szintről...
Jött az ünnepélyes pillanat, amikor is a vezérkar élén Gonda elnökkel, de ha jól emlékszem volt egy miniszteri kiküldött is, aki a népművelési minisztériumot képviselte nagy és bölcs hallgatással. Amikor mindenki elfoglalta a protokoll által megirt székeiket, hogy megkezdődhessen a nagy tanácskozás és ennek a központjába egyedül csak egy téma:
A népművelés megreformálása, a klubélet megvalósítása...
Hogy ki beszélt, azt már nem tudom, de valószínű az akkor megyei népművelésnek a funkcionáriusa... és keserű ízekkel ecsetelte a népművelésnek a berozsdásodását... valahogyan megakadtunk, valami hajtóerő hiányzik a népművelésből... tán elavult a régi „Téli esték”-nek a mágneses vonzalma? Vagy nincs érdeklődés az egyes tudományok iránt?... Ekkor már Tsz-ek voltak a faluban, megszűnt a magángazdálkodás, az egyéni parasztnak nem kellett vetésforgót készíteni, nem kellett fehérjedús takarmányról gondoskodni, kenyeret sem kellett sütni... szóval változott a társadalmi gond, más irányba terelődött az érdeklődés, mellékvágányon rostokolt a népművelés. Kellene ellenben egy újat, egy tartalmában szebbet, vonzóbbat megvalósítani és erre mi lehet a legjobb?... a „KLUB”…
Na most jött el az én órám, akik ezt a gondolatot képviselték még az apjuknak a melegebb testrészében volt jelen, mit tudott ő a múltnak már kitaposott és jól működött különböző társadalmi szervezetekről, legfeljebb ezekről hallott valamit, de mindig megborsódzott a bőrük, amikor ezeknek a nevét hallották: Szivgárda... cserkész, levente... Kalot... még csak említeni is három évet jelentett, honnan lenne tapasztalat egy ebbeli korban élő fiatal titánnak, mert csak azért ülhet most a díszasztalnál, mert jól futott a piroskönyvével, de semmi észbeli fedezet nélkül, ismétlem még a kanászostorral is csak a kanász tudott nagyot durrantatni, de a hozzá nem értőt az ostor jól nyakon csapta... elment a kedve az ismételtetéstől, és ezt a maszatos és nagy hivatást ilyen együgyű bárgyúk akarják el durrantatni a népművelésnek nagy-nagy ostorát...
Fosta az előadó a klubnak a fontosságát, továbbá annak megszervezését… legyen benne kötött foglalkozás... legyen benne vezércikkek felolvasása, ne hagyjuk ki a hetenként Tv-ben sugárzott politikai félórát, mindezeket konzultáljuk meg a hallgatósággal, közben a padlást lesöpörtek, elvittek az utolsó szem gabonát is a hokbárból, nincs mivel etetni a majorságot, a disznókat, de tapsoljunk a hóhérnak mily kegyes hozzánk, hogy nem durva kenderkócból fonott kötelet tesz a nyakunkra...
Szóval ne engedjük szabadon gondolkodni a hallgatóságot, legyen állandó elfoglaltsága, ne legyen ideje ahhoz, hogy lemérje azt, hogy egyáltalán mi is történi körülötte, egy állandó forgószínpadra kell beállítani, ahol óráról percre le legyen kötve a szabadsága, főleg a szabad gondolkodása, mint ahogyan a kivonuló a laktanyát elhagyó katonákat azonnal „nóta” kiáltással éneklésre parancsolják... nem szabad megengedni a kis katonának, akinek szorítja a lelkét valami, özvegy édes anyjai gondok, vagy a szigor... vagy a nagy anyagi vesztesség... ideje legyen menetközben is agyatomjaival lekötni magát. Énekeljen még akkor, is ha sírni akar...
Hát szóval a kibelezték a klubot, csak sintér módjára, teljes múlt ismeretlensége mellett, teljes gyakorlati tapasztalatlanság nélkül, habár az előadót megtapsolták, mondván illik akkor is tapsolni ha... hiszen a hallgatóságnak egy jó része szintén még csak gyerekcipőben járt, ha nem is az életéveket számítom, de az élet iskoláját veszem alapul, tapsolni megtanultunk, azaz megtanítottak bennünket a személyi kultusz tanfolyamán. Letagadtuk, hogy a hulla már büdös, nem mertük kimondani az elföldelést felette,... szóval kaptunk egy tarisznya szart a klubéletről, s mai a legfőbb tennivaló, állandóan lekötni, irányítani a személyi szabadságot a nagy központi aulájának a brossuráihoz.
Végtelenül mosolyogtam magamban... hiszen ezek nem szakemberek, ezek hülyeségeket mesélnek... hol van itt a szabad és vonzó közösségi emberi kapcsolat, aminek zamata van, ami tartalmat ad, hiszen kevés ház volt, ahol ne sírva ették volna meg a napi kenyeret, ne itatta volna könnyel a napi gondjait, gondoljunk azokra az időkre, amikor oly hamar elszakították a magyart a családtól, a falujától...
Miért? A bosszú és a személyi kultusznak ősi átkától...
Tulajdonképpen arról volt szó, az emberek elhidegültek egymástól, ebbe belesegített falu arculatának teljes 180 fokra való átállítása... na jó, na és mi lett?...
A vitaindító beszéd után kérték a hallgatóságnak a hozzászólását... Igen... ki-ki...nyekergett valamit, nagy értéke van napi sajtónak, a vezércikknek a teljes kiértékelése... remek a politikai óráknak a beiktatása… nagyszerű a kötött foglalkozásnak a bevezetése… stb... szóval a balga szakácsok főzték az idegen és ismeretlen főzetet, amit soha sem ettek meg a magyarok, szokatlan ízek, idegen mellékhatások... minden csak nem magyaros és főleg nem emberibb, de mivel valahol fönn kiköltötték ezeknek a magyar néptől idegen tojásait, hát akkor vegyük is be...
Amikor többen már felszólaltak és gerinctelen, tapasztalatlan enyelgéssel elmondották a maguk zöldségüket, jöttem én... és szót adtak…
Ekkor mondottam el Dezséri Lászlónak a velem tartott párbeszédnek a tartalmát... nem kell itt újat kitalálni... ahogyan a hagyományos családi összejöveteleket nem parancsra, nem előírt protokollra csinálták a hagyományok... kívánták egymást látni a családok... véleményeket és nézeteket cseréltek egymás közt, anélkül, hogy abból internálás lett volna, amikor minden kötöttség nélkül, szabadon gyakorolhatta az állampolgári véleményezéseit... nincs kötve semmi különös órarendhez, mert emlékszem, amikor Rumba összejöttünk a Pados féle vendéglőben minden hét szerda estélyén, kötetlenül ment a szórakozás... csevegés, ivás... később a tarokk, amiben én már nem vettem részt... szóval hagyjuk az embereket egymáshoz közeledni, anélkül hogy abba belelopjuk a gügye, ízetlen brossuráknak a kozmás izét.
| |
|