|
|
|
|
Békenagygyűlés Söptén
BÉKENAGYGYŰLÉS SÖPTE
1965.
Vasárnap délután, úgy fél három felé indultam Söptére, ahol békenagygyűlést rendez a HNF Bizottsága. Nem valami derűs időt fogtam ki, minden pillanatban varható volt a zápor, vagy valami vihar kitörés.
Ahogy a község határába értem, felfigyeltem valami feliratra és úttörő pajtások derűs arcára. Az úttörők előtt egy felirat, jelezve, hogy a Békenagygyűlés, a pajtások kezében meg luftballon, BÉKE felírással. Boldog integetés közben mutogatják az utat, nagy vendégszerető mosollyal fogadták az érkezőket. De alig mentünk pár lépést, ismét a kanyarban egy hasonló eligazító pár felcsillanó szemekkel, Béke feliratú zászlókkal integetnek a menet irányába. Az út már tele van ünneplős ruhába öltözött emberekkel, akik rajozva meneteltek egy irányban, az ünnep színhelyére. Nagy ünnep lesz itt ma, gondoltam magamban.
Itt vagyunk a helyszínen, mit is lehet itt látni? Mint az erdőben a fák úgy sokasodnak az örömteli arcú ünneplők, majd az út két oldalán zászlók pompázván integetnek felénk, szinte lágy, szelíd integetésnek kedves mozdulataik vannak.
Az autóm megállt. De ahogyan kiszálltam a kocsiból, az ünnepélyes látványosság előtt magam is egy kicsit megálltam, és nem győztem legeltetni a szememet, a sok-sok ünnepély magasztosságát hirdető momentumok előtt. Gyönyörű diszkapun kellett bemenni az ünnepély helyére. Valóságos virágerdő fogadott. A diszkapun „BÉKÉT a világnak”- felirattal és még hogy nagyobb legyen a hangsúlya a mondanivalónak, karácsonyfaégők ragyogták be a feliratot.
Mily szépen betölti a Béke szerepét e sokszínű kis égő, karácsonykor valahol meleg békés családi otthonban adja meg a szív melegségét, most a béke harmóniájában harmonizálódik össze.
Hatalmas kandeláber lángoló tüzes nyelvei villogtak a bejáratnál, akaratlanul is meg kell állnom. Amint közelebbről nézegettem ezeket a lángnyelvtartókat, akkor döbbentem rá, hogy ezt a tűzijátékot mily nagy szörnyetegnek a maradékából lövellik ki. Borzalmas még csak rá gondolni is, valamikor mily nagy fenevadként, süvítő hanggal estek le a földre, majd húsz évvel ezelőtt, emberek apraja és nagyja menekültek előle a földbeli bunkerokba, s mi lett robbanása után? Rom, üszkös házak, halottak, özvegyek és árvak sírásától volt hangos a bomba születése után. Söpte is sokat szenvedett a légi bombázástól, hiszen itt volt a hajdani reptéri város, most pedig kő hegyen kő rom.
Bombaszárnyak ezek, mégpedig pár mázsás bombáknak volt a szárnya, most bátran megyünk el mellettük, mi öregek csak az emlékeket idézzük fel, a fiatalok érthetetlenül csodálkoznak, mi is van ezen oly csodálni való, miért is voltak ezek egykor oly szörnyek az emberiségre, a kultúrára.
Legalább öt mázsás légbomba farkszárnya volt ez, amit itt most láttunk, meghunyászkodva, szinte szégyenlősen, megszelídülve ő is a Békét szolgálja, igyekszik jóvátenni amit a testvérei elkövettek.
BÉKENAGYGYŰLÉS
1965. jún. 13-án
SÖPTE
A Hazafias Népfront Bizottsága felkért, rendezzek egy Békenagygyűlést, amelyre meghívjuk a környező falvaknak a dolgozóit is, és természetesen a megye és a járás is képviselteti magát ezen a népünnepélyen.
Olyan ünnepélyt kell rendezni, ami lélekben és testben is maradandó nyomot hagy, amire mindenkor szívesen visszaemlékezik a falu apraja és nagyja. Amikor ezt a feladatot megkaptam, mint a vadászkutyán csak egy nyomon jártam, hogyan és miképpen rendezzem ezt a nagyszabású, tartalmában gazdag népünnepélyt.
A megrendezés az számomra hasonló a szakácsművészethez, nekem rengeteg ötlet születik meg az agyamban, amit aztán kezdek gyűjtögetni, majd végül fésülgetni, és végül elrendezni.
Eggyel számolnom kellett, csak magamra támaszkodhatok a műsor és minden más szükségletnek a kivitelezésében... na jó, a vezérkari főnök egymagában semmi, ha nincsen hadosztály, nincsenek tisztek és tiszthelyettesek, közkatonák... Annyi tény, végtelenül el tudtam merülni ilyen feladatoknak a megtervezésében, amit bizonyít is a mellékelt szervezési pontoknak a tömkelege, amiből nem marad ki a pohár víz sem, amit a szónoki emelvényre kell tenni a szónok elé.
Hát hogyan is volt? Hogyan indult el a szervezés?
A szervezésnek több ága-boga van, személyi és tárgyi feltételei. Elsősorban magát a községet, annak dolgozóit kell mozgósítani az eszme kivitelezésében, a falu dolgozóinak, főleg annak vezetőiben kell a tudatot elplántálni, mit is akarok, azaz már úgy, hogy ők is akarják.
Erre utal a „Békenagygyűlés megszervezésének pontjai” amit ha figyelmesen elolvasunk 72 pontból áll. Pl. az első pont: A község dolgozóinak az összehívása a kultúrterembe! Tudatosítani kell az emberi agyakban, szívekben a „BÉKE” szükségszerűségét ahhoz, hogy emberi élet, a kultúra fejlődhessen, az emberiség boldogabban élhessen a földön. Ahogyan érződik a pörkölt illata a konyhában... mert pörkölt lesz ebédre, és ez az illat már egyben étvágygerjesztő, mirigyekre is hat, megindul a nyálképződés, magának az ünnepélynek amíg az megvalósul kell egy ilyen ünnepi hangulattól átitatott légkört teremteni, ami minduntalan az ünnepélynek a vigilliaját, eljövetelét észlelteti, adventi előkészülettel várni a nagygyűlésnek szent óráját.
Az egyház, mindenkor nagy hagyományokkal felvértezve tudott a hivő lelkekre hatni, ez egy-egy nap ünnepi előkészületet, karácsony, húsvét, remek hangulati érzésbe tudta a várakozást szemléltetni. Pl. nagyhéten a teljes pompájától megfosztott oltár, vagy a nagycsütörtöki harangoknak Rómába való menetele, kelepelés, orgona elnémul majd mindezek nagy ünnepélyes pompával ismét visszaköltöznek, ragyogó virág díszbe öltözik az oltár, kelepelő helyett megszólalnak az örök dallamot zengő harangoknak a szíve, a csengők harmonizáló akkordjai mellett, tömjénfüstnek illatától bódított környezetben alleluja, örvendezzünk, hangzék a nép torkából...
Ismétlem, nem kell nekem sem újat kitalálni, nem is kell, az egyház már kitaposta a maga nagyszerű módszeres útját, ami a nagy ünnepekhez vezetett, nekünk ezt kell nekünk fénymásolatba tenni, pl. csak itt említem meg Bognár Sanyi bácsinak nagyszerű megszólamlását, ami a következőből született meg. Amint a fénykép is bizonyítja, erre az alkalomra nagy énekkart is szervezetem, gyerekek és szülők együtt... és ezeket az énekeket harmóniummal kísértem, főleg az Internacionálét... Amikor hallja a templombajáró Sanyi bácsi, ni-ni azon a harmóniumon kiseik, azaz játssza az Internacionálét, ezen nagyon meglepődött és így szólt hozzam: Nem hittem volna, hogy a Boldogasszony anyánk- Egybegyűltünk ó nagy Isten... mellett a kommunista nóták is benne vannak a harmóniumba... azt hittem csak a szentes darabokat lehet rajta játszani, csak a szentes énekek tudnak rajta megszólalni... Hát ez így is van, csak az a kérdés ki ül a harmónium mellé... ezt úgy szokták mondani, szociális tartalommal kell megtölteni, tudatosítani…
Na ez egy kis kitérő a nagy képből, amit most itt el akarok mondani...
Ismétlem a vezérkar arra való, kellőképpen legyen rugó, legyen mozgató erő, ami rohamra szólítja fel a harcosokat... E kettőnek együttes harmóniája hozhat csak döntő, megnyerő csatát a siker érdekében.
A harmadik pont szerint alakítottam egy „Rendező Bizottságot”.
Ez azért kellett, ahogyan a részvénytársaságnál mindenki beteszi a voksát a közösbe a megvalósítandó intézménybe, hát íme ne egy reszkérozzon csak, a bukást, vagy a győzelmet a kollektíva vegye át, tegye magáévá. Így a bizottságba főleg a falu vezetőiből válogattam, parttitkár, Vb elnök, titkár, Tsz elnök, na meg aztán agilis honpolgárokat, akik ezideig is mindig harcos katonai voltak a kultúra harcterén... Pl. Boldizsár Jóska bácsi, nem felejtettem ki asszonyokat, lányokat sem... hiszen a főszerepet rájuk kellett osztani, mert tudva és írva vagyon a népművelés az asszonyokon, lányokon bukik, vagy születik. Fel is soroltam kikből válogattam ki a bizottság tagjait, ügyelve, senki ki ne maradjon, senkit se bántsak meg önérzetében, mert szintén írva vagyon: tudni kell kik azok, akik titokban nagyon érzékenyek abban ha nem kapnak ilyenkor feladatot, megbízatást, főleg a nagy hangadók, akik hangos hangszóró módjára pozitív, vagy negatív módra hintik a közvéleménynek a magvát, csak milyen akcentussal, milyen ideális hangnemben... nekem az volt a célom, legyen egy általános nagy ünnepi várakozói hangulat, érdeklődés, napi beszed az utcán, a mezőn, az istállóban, a tejcsarnokban... mit is akar a Czeglédy? És ekkor nem közömbös a hozzástimmelő patronáló hangnem.
Itt előre kell szögeznem, a falut sohasem szabad becsapni a kultúrosnak, amit ígér az szép és igaz legyen, kell egy kulturális hitele a falu felé, sőt azt is mondhatom legyen egy kicsit a kultúra szerelmesei a falu dolgozói, most mondjam azt megint tán unalmas is lehet... pl. bérmálkozáskor négyévenként szokott lenni... amikor a püspök kellő egyházi színek harmonikus, tetszelgős egyházi köntösben megjelenik, áldásos közmozgásával, majd bájos és szelíd isteni bárányos simogató mosolyával behinti az egybegyűlt bérmálkozóknak a tömegét... mennyire vonzóbbá tudja magát tenni ez a celebrálás, ha olyan személy a püspök, aki ezeknek a feladatoknak a birtokában is van. Mosolyától áldásra és kézcsókra álló mozdulatával szinte megmámorosítja, elkábítja az ájtatos hivőket... nem győz betelni a püspöknek, mint egyházi méltóságnak bűbájától, már csak püspököt látni, letérdelni előtte és megcsókolni a gyűrűjében lévő valamelyik szentnek az ereklyéjét... már ez megbizseregteti a hivőnek minden belső kis porcikáját, átitatódik a mennyei boldogságnak egy kis örömével, szóval a személy nem közömbös, ki az? mit akar? mint emberről mit tudunk? De kár volna pl. egy groteszk képet állítok ide... ha pl. a püspök urat akkor látnák, amikor a mezőn a biológiai emberi szükségletét végzi... na ez végleg betenné az ajtót, minden illúziót lerombolna a lelkekben, mert hiszen ekkor ébredne, ocsúdna fel, hát hiszen ez is ember ?!... Igen ember... csak formai és tartalmi összességében tér el az utcai halandótól.
Ha valaha tudtam nagy és ünnepélyes püspöki fogadtatásokat megrendezni, lovasbandérium, díszkerékpárosok, diadalkapu, stb... miért ne tudtam most, hogy mi tetszett annak idején, 1930 a falunak... minek örvendezett annyira... mekkora élmény volt az ünnepet megelőző lovasoknak, díszes kerékpárosoknak a felvonulás az utcán át... nini!... már a lovasok is próbálnak... Ahogyan a harang betölti a puszta némaságát, ahogyan a pásztortűznek kis rőzselángja beragyogja a z éjszakának egy kis területét, valahogyan így kell tenni, legyen egy előhang, ahogyan kopogni illik az ajtón, ha valahová be akarunk lépni, legyenek ilyen kopogtatások az ünnepély előtt a faluban, ami mind a várva-várt ünnepnek a örömteljességét akarják hirdetni.
…és jönnek a következő pontok, amikben már lehet következtetni az ünnepély menetére, annak tartalmi, formai összetételére.
Két szempont főleg dominál: Ki lesz az ünnepi szónok? Mi lesz az ünnepi szórakoztató műsor?... A műsort is mellékelem, abból kitűnik miképpen szolgálja az egyes szavalatok, műsorszámok az ünnepnek a méltóságát.
A műsor összeállításánál ügyeltem a vegyes összetételére, pl. szerepel a versmondók közt Desics Jánosné öt-hat gyermekes anya, aki igazan átérzi a béke óhaját, nem kíván hősi halottakat gyermekeiből... s azt kell mondani, ez egymagában nagy siker volt, hiszen ilyen még nem volt Söptén, amikor egy anya szavaljon. Utólag is azt kell mondani, nagy volt az izgalom, a lámpaláz Desics néniben, de legyőzte a félelmet, amikor a pár száz emberi szem elé került, bátran, igazi hazafiságtól átivódva a vers mondanivalóját átérezve szavalta, szavalta, mondta... mondta a verset, tán már nem is látta a rászegező sokaságnak a tekintetét, csak amikor meghajtotta magát, felviharzó tapsorkán térítette vissza erre a világra, nagy sikert aratott a hallgatóság körében, Desics Jánosné pedig a taps ütemes ritmusán lépkedve, kipirult arccal elfoglalta a helyét, majd meleg gratulációk özönét fogadta a hallgatóságtól. Ez műsorpolitikánknak sarkalatos törvénye, ez nem gyerek ünnepély. Ez felnőttekkel elvegyített béke ünnepélye, amit nemcsak a gyerekek, főleg nem a gyerekek, mert hiszen azoknak egy jó része nem is élt a háború alatt, nem kellett bunkerba lakniuk, nem süvített a bomba felettük, nem takarta el a bomba lávája, nem rettegtek Sztálin gyertyának vakító fényétől, a felnőtteknek az ünnepe a mai, de úgy, hogy a fiatalság is ítélje a háborús kezdeményezéseket, a felfegyverkezéseket.
Dicséret és boldog emlékezés Desics Jánosné bátorságáért, szép példaadós magatartásáért, mert, mert akart, mivel akart azért győzedelmeskedett, megérdemelte a nagy tapsot, gratulációt.
/E sorokat írom 17 év távlatából, 1982. ápr. 25-én/
Ahogyan azt megálmodtam és leírtam szervezési pontokat pontosan gondosan elrendezve minden kis momentumot, amivel a faluban az ünnepély utáni szomjat fokozzam, mert egy ilyen nagy ünnepnek a lebonyolítása heteket vesz igénybe, mint ahogyan a magból sem lesz máról-holnapra virág, a virágból gyümölcs.
Most azt kérdezhetné az olvasóm, hát én mindezt hol tanultam meg? Ismétlem a népművelésnek csak hagyományai vannak, de nem volt ekkoriban irodalma, mi ebben a hagyományban találtunk magunkra, a nép szeretetében, és azoknak mindenáron való öröm szerzésében. Borongós napok után mily jó érzés egy-egy kikandikáló napsugár a felhők résein át, ily boldogság a napi sok-sok teher után összeterelni a jó dolgozókat, felejtve ki-ki a maga családi, hétköznapi leterhelését, és felszabadultan, örömben, lelkesedésben, napsugaras délutánban elgyönyörködve eltölteni pár órát ily felemelő ünnepi hangulatban.
A tizenegyig pontja alapján meghívókat kell nyomtatni, plakátokat festeni. Mindennek kell reklám, még a jó tokaji bornak is, pedig az már egymagában királya a boroknak, mert nagyon érdekes a reklám és sokszor maguk az emberek csináljak a reklámot. Csak figyeljék meg a vásárokat... vannak sátrak, amelyek előtt alig lézeng valaki... de ha odamegy öt-hat ember, akkor ez már feltűnést kelt... és mennek oda csoportostul azok is, akik csak kíváncsiskodásból nézegetnek, mi is van itt, mit árulnak és néha be is dőlnek a reklámnak. A reklám, ha azzal jól és finoman élnek, akkor csodákat lehet vele elérni, vagyont hoznak, óriási gazdagságot. Igen a kultúrának is kell a reklám, tetszetősnek, könnyen olvashatónak és megnyerőnek, esztétikailag is kell, hogy hasson.
Meghívókat a nyomdával készítettem el, pár százat... ami már egymagával azaz egymagában siker volt, mert a falusi nép ekkoriban a nyomtatott betűnek még volt törvényszerűsége, tisztessége, tekintélye. Aki ilyen nyomtatott meghívót kapott az egyben kötelezettséget is érzett a megjelenésre, hiszen kaptunk meghívót, el kell menni... Maga a meghívó röviden, vázlatosan jelezte a napnak a tartalmi részét, minden korosztály megtalálhatta a maga kívánságát, aki inni szeret ilyenkor ám ott a büfé. Izgalom kell? Ott van a tombola... táncolni való kedved van? Tánc, zene, mégpedig a határőrség fúvósa, közben a söptei zenekar, Viszket Józsi karnaggyal, remek zenész volt. Ki lesz az ünnepi szónok? Ezekből a meghívókból jutott a falu minden családnak, ez fontos volt, hogy senki se maradjon ki, kivétel nincsen... de jutott a környező falvak vezetőinek, majd a járás és megyei szinten azoknak, akik e mozgalomnak tényezői.
A mellékleten lehet látni egy nagy plakátot, igen ez kb. 2x3 m kemény dekorált lemezre festett plakát, amit magam festettem ki, ezt a nagy táblát mindenkor a bolt fala mellé szoktam állítani, de csak annyi szöveg legyen rajta ne kelljen megállni, aki szekérrel ballag el előtte, az is végig tudja olvasni, amíg elhalad előtte... ez lényeg, nincs idő megállni, rohan mindenki, de egy szemvetés balra, és már olvashatja is a kultúrmozgalmat, és egyben már tárgyalhatják is a szekéren annak pozitiváját, vagy negatívját. Minden nagyobb megmozdulásnál szoktam ekkora plakátot festeni, hatásos volt, na persze voltak ellenfelek, na megint mit akar a Czeglédy? De sok irigyem volt...
Na most figyeljenek a mai nagyszerűen kiképzett népművelők, akik külön erre kaptak pár éven át főiskolai kiképzést... csak az a baj, torzszülött lett a csemete, döglik a népművelés, rossz a hozzáállás a mester részéről is meg az inas részéről is.
Mi is szerepel a 12. pontban? Fényképes meghívó... Hát ez meg mi a fene? Hallott ez a mai szegény népművelő ilyesfajta propagandáról? Persze ehhez a népművelőnek tudni kell fényképezni, kell lenni egy fényképlabornak, ahol egy éjjel megcsinál ötszáz darab levelezőlapot---ahogy mondom megcsinálja... és azokat küldi el a címzettekhez... Meghívó, a hátulján fényképes plakát... tökéletes a csalétek, már csak harapni kell szegény dolgozónak... Nagy sikerem volt ezekkel az újításokkal... még ma sem ismerik ezt a módszertani fogást, na ilyesféléket lopott el Kuntár Lajos, akkoriban és adta ki őket saját neve alatt... Végtelenül nagy öröm volt számomra az ehhez hasonló munka, élveztem, sohasem fáradtam el benne, amit szerettünk, abban kimeríthetetlenek tudunk lenni, csak amihez nem értünk, vagy utáljuk, abban lehet csak a bekezdésnél már undor az arcunkon...
Pedig elképzelhető, mire vagy ötszáz fényképet elsősorban előhívtam, majd nagyítottam, szárítottam, lefényeztem... sokszor rámkukorékolt a kakas... hajnalodik, de bennem nem fogyott ki a buzgóság, az erő, bírtam, na ismét meg kell mondanom, nem az én egyedüli érdemem ez, mert jó anyuka, a feleségem nekem minden megadott ahhoz, hogy zavartalanul dolgozhassam, így ez óriási fór volt nekem... utólag is köszönöm anyunak ezt a nagy megértését...
14. pont szerint kiket fogunk meghívni? Járási, megyei, sőt országos szinten... ezt a névsort nekem kellett összeállítanom, jó is volt… el is jutott a rendeltetési helyükre, meg is jöttek azok, akiknek ilyenkor illik megjelenni... Kapaszkodjunk most a 15. pontnál.... megbeszélni a pappal a litániának időpontját. Sohasem szabadott kérkedni azzal, kinek van elsőbbsége, azaz ki az aki fölényben van. Tudva és írva vagyon a kevélyek megaláztatnak, a megalázottak felmagasztaltatnak. Úgy szép és rendjén van, ha Fazekas Pista plébános barátommal egyetemben megbeszéljük a templomi munkarendet, majd őtet is meghívom az ünnepélyre, aztán zavartalanul folyhasson a mi ünnepélyünk. Borzalmas volna, aki ezt úgy intézné falun, mit érdekel engem a pap… és pl. legnagyobb ünnepi hangulatba belezúgnak a harangoknak vecsényére hívó szava... ez kész rombolás, ezt a csorbát előre ki lehet küszöbölni, bölcsen és okosan. Gondolnak ma ilyenekre a falusi művelődési igazgatók? Sikerült is az időpontban megállapodni, és mily szép látvány volt, amikor a templomból kijövő hivők sokasága egyenesen ide sereglett az ünnepély helyére.
„Add meg a császárnak ami a császáré, és add az Istennek ami az Istené” örök marxista bölcselkedés... nem szabad falun a tiszteletnek és megbecsülésnek kettős vágányát kiépíteni, mert akkor e kettőség egymást súrolja, gátolja, esetleg zátonyra juttatja az önkényeskedést. Falun más a törvényessége, mint varosban, itt nem szabad fölényeskedni az üres fejűséggel, egy csöpp szeretettel többet lehet elérni, mint egy köteg gőggel, ki-ha neműséggel... és ezen buknak el a mai népművelők is...
Ahogyan egy volt parasztházban található volt két három szoba, azaz helyiség... de ebből egy volt a parádés szoba, az „éső” első szoba, amit csak tán búcsúkor használtak, de ez különb volt a többi szobától színében és tartalmában.
Valahogyan így gondoltam én mindig az ünnepélyeket, van egy héten hat hétköznap, vagy egy hónapban 30-31 nap, de ha akad egy ünnep, pl. a mostani, ez mindenképpen más legyen hangulatában, izében, formájában, örömében... ez a nap többet adjon minden eddigi napnál ---ahogyan vissza szoktunk emlékezni egy gyermekkori napra, búcsúra, lakodalomra, mert az a nap más volt a többitől, hát íme így kell a kultúrosnak is dolgozni, ne hétköznapot, hanem felejthetetlen ünnepnapot szervezzen a dolgozók számára.
Most nem megyek végig a szervezési pontokon, de ha valakit érdekel olvassa el figyelmesen az egyes pontokat, mennyire szerteágazó és sokoldalú egy ilyen ünnepnapnak az előteremtése, és ha minden pontnak eleget tettünk, akkor lesz ez a nap különb, ez lesz az „éső” szobai hangulat... de lám mennyire aprólékosan kell kidolgozni, kik építik meg a pódiumot, mivel, hogyan... zöld gallyak beszerzése... villanykérdés… színes égők...
Díszkapuk felállítása...
A diadalkapuk, diszkapuk eredete nem mostani, hiszen majd minden régi városban található régi diszkapu maradvány, diadalkapu, amit annak a hadvezérnek a tiszteletére építettek, aki győzedelmeskedett az ellenség felett, dicsőséget szerzett hazájának... „Constantinus diadalíve” Rómában... Diadalív napóleoni gőgje… Párizsban… a Carrousel tér diadalíve Párizsban… és sorolhatnám azért a nagy városokban majd mindenütt található valamilyen diadalív, diszkapu, csak ezek márványból, a miénk pedig virágból dekorált kapuk, rövid életűek.
Hányszor kellett nem diszkaput varázsolni egy-egy püspöki fogadtatásra, bérmálásra, hát most nagyobb személyiségnek állíttatok diszkaput a „népnek” ők a nagyok, a szentek, a hatalmasak, nekik dukál ez a diszkapu.
Kandeláberek... diszkapu előtt... Vas Népe is kiemeli ezt a nagyszerű béke statikus gondolatot... ugyanis szereztem repülőbomba szárnyakat, amik a bomba végére voltak szerelve, ma is csinálnak hasonlót a gyerekek papírból és a végére tűt szerelnek és célba dobnak vele... ezek a bombaszárnyak valaha itt vezérelték a pár mázsás bombákat, amik porrá zúztak a reptereket, ezek megszelídült fenevadak maradványait megtöltöttem finom fűrészporral, majd olajat öntöttem rá és tüneményes lángoszloppal villogtak a bejárati diszkapu előtt, szinte megtérve bocsánatkérően lobbantották lángnyelvüket, ők nem hibásak a volt rombolásért, ember tette, ember ellen... ők csak engedelmeskedtek emberi agyrémnek. Megkapó volt ez a jelenet... mily tanulságos és mennyire emlékezető volt, „háború és béke”, mennyivel szebb a béke, mint a porbadulás, a megsemmisülés... Ha azt mondom, és most nem dicséretképpen, ki volt az, aki ezt kitalálta? Van ma olyan kiművelt népművelő, aki ezt csak meg is álmodja?...
Mellette sétáltak el azok, akik éppen ezeknek a bombáknak veszedelme elől futottak a kerti bunkerukba, ezektől a bombáktól féltek, hogy ízekre szaggatják őket... vagy tán ezek a bombák hozták a gyászt a családra, vagy tán ezek a bombák döntötték romba házukat... szóval találkozni a hóhérral, aki most jámbor szelídséggel, bűnbánó csuhába öltözve kéri a bocsánatot a megsértettek közül... nagy látvány volt ez, persze ezt a szimbólumot csak azok értették, akik ezeknek a fenevadaknak az életet pusztító vadságát végigélték, a mai tizenöt évesek hogyan emlékeznének rájuk, amikor meg a méhben sem voltak embriók. Ma is csodálkozom azon, hogyan is jutott eszembe ennek a szimbólumnak a megvalósítása, hiszen ennél szemléletesebb propagandát kiállítani nem lehetett volna...
Nem mentek el szó nélkül a felnőttek, amikor e szörnyeket látták... mint amikor az oroszlánt kinyújtózva láthatják, már nem rettegő fél, már nem kell tőle félni, kígyóméreg foga hiányzik... nem halálos a harapása… szinte háborús emlékek borzalmai és mai napnak a békés színpompás gazdagsága egy felemelő lelki gyönyört formált ki, és tán a háború és a békének legszentebbje így jutott legszebb szimbólumához... mai népművelők.--- van téma?---van... csak arra a hullámhosszra kell hangolni, a népművelőnek a figyelmét, ami éppen aktuális és szép, tanulságos, érteni kell a hangszeren játszani, hiába adnak a kezébe a legértékesebb Stradivári hegedűt, aki csak nyávogtatni tud rajta. Ha minden ember egy hangszer, csak tudni kell vele bánni, tudni kell rajta játszani és ebben van a népművelőnek igazi hivatottsága, hogy ezzel a készséggel bírjon. Játszani tudjon az emberi érzelmekkel, szívekkel, azoknak gondolati érzelmeikkel... szóval mint hangszeren tudjon játszani.
BÉKENAGYGYŰLÉS MŰSORA
1. Himnusz
2. Szavalat: Béke győzni fog Szavalja : Desics Jánosné
3. Ének: A béketábor legyőzhetetlen /Új tűzkohót…/
4. Ünnepi beszéd: Farkas László
5. Ének: békét a világnak /Hősi munkánk nyomán/
6. Szavalat: Váci Mihály - Még nem elég Szavalja: Újvári Margit
7. Jelenet: Gyors borotválkozás
8. Szavalat: Béke galambok Szavalja: Pongrác Antónia
9. Énekkar: KISZ hívogató Fényesebb lesz a holnapunk…
10. Jelenet: A pereces
11. Internacionálé
12. Bál – zenét a határőrség zenekara szolgáltatja.
Mennyi ötlet, szív-szeretet kell egy ilyen rendezvény megrendezéséhez...
Sorra mutatják a megszervezésnek a pontjai, mennyire összetett, mennyire gondos előrelátás kell, hogy vezérelje a rendezőt, ha már ekkora fába vágta a fejszéjét. Nekem sohasem volt gond, azaz nagy szerelemből tettem, mert ha valaki szerelmes a munkájába, tettébe, cselekedetébe, az úgy van mint hűvös esténként lehet látni szerelmes párokat, míg én nagykabátban is majd fázom, ők lenge magyarban ülnek a padon, kéz a kézben, szoros testközelségben, csak szorongatják egymást és mégsem fáznak. Mert a szerelem nagy kalóriával bír, a rendező is tele van vággyal, tenni akarással és az ami nekem oly szép és felüdítő volt az ilyen ünnepély megrendezése...
Tessék csak sorba olvasni a 17. 19. 21. stb. pontokat, mennyire előrelátónak kell lenni a rendezőnek, és ez mind egyszemélyben, azaz nekem csak a kormány kerék fogása jut hagyatékul, mindenki megkapja a maga szerepkörét, amit teljes egészében végre kell hajtani, esetleg ellenőrizni.
A 28. pont a diszkapu felállításának a menete, oszlopok, zöld girlandok fonása, virágok gyűjtése... lányok toborozása, legények ereje... legfeljebb most nem azt írtuk fel: Isten hozta a Főpásztorunkat!, hanem „Éljen a Béke!” s talán ez többet is mond, mert főpásztor nem tudjuk annak idején mennyit tett a béke megszilárdításiban, hiszen megszentelte a gyilkos ágyukat, meghintette szentelt vízzel a élesre töltött puskákat, golyókat... lefogta a háborús gyilkosnak a kezét, El a háborútól?... Na ugye mennyit mond az egyik felírás, mennyit ér a másik... emlékszem még felül, körbe a felírást sok-sok apró karácsonyi égőcske tarkállott, mint a templomban karácsonykor az oltár mellett álló fenyőfát ékesítette. Béke-béke hangulata mindenben. Milyen lázas munka, szép lesz tanító úr? Jöttek felém a kérdések... itt-ott valamit még eligazítottam és ment minden nagyon szépen és simán.
Sok aprólékos kis mozaikszerű gondolatok, tettek sokaságából emelkedik ki az ünnepi fény, az ünnep méltósága. Sokszor még éjjel is írtam egy-egy pontot fel, amikor és ahogyan eszembe jutottak, mert elsőben a részletes program tervet készítettem el, terv, azaz gondolat, majd jött a kivitelezés.
Ilyenkor úgy vagyunk, mint a menyasszonnyal, a hétköznapi lánykából elő kell varázsolni az ünnepit, a legszebbik énjét, annak dacára, hogy mindennap találkozunk vele, látjuk a nap minden szakában, de mégis amikor mirtuszkoszorúval, virágcsokorral lépked, tipeg az örök hűségeskünek az oltára felé, más legyen, mint a többi hétköznapon, maradjon a kritika a szemlelőknek az ajkáról, de szép, csinos, guszti, elragadtató, stb. jelzők petárdái veszik körül az ünneplőben álló új párt.
Ezt szolgálta a 34. pontban lévő „díszőrségé”... a legszebb virágcsokor a gyermeki arcok csokra, amikor tiszta kis uniformisukba bújva, ragyogó, csillogó szemmel, tele mosollyal, nincs szebb a mezei bokrétánál, de nincs is szebb a világon az ifjúsági csoportnál, mily felemelő látvány egy ilyen kis szakasznak a vidám dalától hangos felvonulása. Vagy az őrségnek a díszállása, mint a húsvéti gyertya, oly tündöklően világítja be a környezetét.
Az ilyen megbízatásokat nagyon szeretik a gyerekek, őrség... díszőrség, a fegyelemre való szoktatásnak legjobb bázisa, csak élni kell vele. Lehet ez jutalom is egyben a díszőrségben való szolgálat, és most itt kell elmondani mennyi öröm, mennyi szeretet, mennyi velem való érzés áramlott ilyenkor a gyermekektől felém. Itt el kell árulnom egy nagy titkot, és ennek a titoknak a az óriási erejével tudtam csak mindig célba találni, ez a nagy titok pedig: „a mindenkori tanítványaim, az ifjúság”. Amint az orvosnak a kés az eszköze az operációnál, nekem a tanítványaim, kimaradt tanítványaim voltak a gondolatomnak kotlóstyúkjai, nekem csak ki kellett találnom a kultúra tojását, a kikeltetést, a kotlást már ők végezték el... ezt sokan nem értették meg, hogyan tudok oly sok irányba kisugározni, ténykedni: iskola, kultúrház, könyvtár, úttörővezetés, szakkörök, tanulószoba, színdarabtanítás, előadás... és még sorolhatnám tovább... emlékszem, amikor Kozár majorba /Kazárnak is mondják/ a kis Kozár patak mellett élt ez a kis major, az én időmben már Áll. Gazdáság volt... én úgy mentem téli estéken előadásra, mint a püspök, egy csomó tanítványom kísért fel, persze mindenkinek volt is szerepe, ki a vetítőt vitte, a vezetéket, az elosztót... a filmeket. stb... ministráltak a szó legnemesebb értelmében, s egyben toborozták a hallgatóságot is. Itt kell megemlítenem Pór nénit és kedves urát... /tán már nem is élnek, 1982/ ő valóságos kolomp volt a kultúra nyakában, nagy hanggal magyarázta a kis majorban... aztán ma siessetek ám.... előadás lesz: jön a Czeglédy tanító úr... ugye milyen szép volt a múltkori előadás is?... Ott leszünk, hangzék a kis major. Mindig boldog voltam e kis gárda közt, nagy szeretettel mentem közéjük, „éhe a szónak, éhe a kenyérnek”... jelszóval... hálás közönségem volt számtalan estén át.
Az ünnepi „Béke nagygyűlésnek” a kivitelezésében is csak az ifjúságra építettem elsőben, mellettük a szülőkre, és nem utolsósorban a különböző vezetői funkcionáriusokra /párttitkár, tanácsi apparátus... tsz.. legkevésbé kaptam segítséget a kartársaimtól, tantestülettől /Bozzay Miklóséktól/ a volt iskola igazgatójától, egykor a falu kántorjától?... nem bírták elviselni a kulturális megmozdulásaimat.
A tömegek meghipnotizálása, kartársak meddősége
Heti piacokon nézem el, amikor két azonos árut kínálgató árus rakodik le közel egymáshoz... és várjak a sikert, hogyan jönnek a vevők... Az egyik bosszankodik a fene enné meg ezt a disznót, hát mindenki csak ahhoz a sátorhoz megy venni portékát, amikor én is itt vagyok… mi az oka ennek?... igen sok oka lehet, még akkor is ha áruértékben nincs különbség, de néha ez is van... de legnagyobb különbség magában a kereskedőben, az eladóban van. Eladni is tudni kell... itt is fontos a személyiségnek a magnetikus varázsa a vevőre, a meggyőzésre való rábírás... azt kell mondanom, minden mozgalmi, iskolai ténykedésem fényköre, nagyobb volt a kartársaimnál, ennek több oka is volt... családi, felkészültségi, rátermettségi, szókészség, emberbecsület, őszinteség... és még sorolhatnám tovább, tényként kell lezárnom a témámat: sikereim mindenkor csak a tanítványaimnak a bevetéséből gyúródott össze, ők voltak az én agitálóim, propagandistáim, és a munkakivitelezőim is... Csak az ifjúság megnyerésének a kamatjából éltem, és viszont ők is csak tőlem várhattak valami szellemi tőkét, kulturális objektumot, rádiót, Tv-t, táncot, mulatságot...
Számtalanszor elhangzott, mit csinálok én a gyerekekkel, meghipnotizálom őket, mert csak az iskolában, a kultúrházban, csak körülöttem akarnak lenni, pedig bizony Makarenko lakott bennem, nem sajnáltam a jutalmazást, sem pozitívan, sem negatívan.
Érdekes volt az a jelenet, amikor elmondottam a gyerekeknek, kellene száz galamb, „Béke galamb” szimbólumként, ott is volt a nevezetes reggelen a száz galamb... egy nagy ketrecbe zárva várták azt a pillanatot, amikor ők kerülnek műsorra. Nagy csodálkozást váltott ki a nézőkből... ennyi galamb egy gomolyfelhőben!? Boldizsár Gyula, volt párttitkár, igen kedves jámbor fajta volt, csak azt nem értem, hogyan születik meg ennyi ötlet benned? Honnan veszed ezt a sok-sok meglepetést? Ilyenkor tett összehasonlítást a többi kollégával szemben, hogyan hogy ők nem rugalmasak az ilyenben. Itt kell elmondanom, nem hogy nem rugalmasak, de még csak el sem jöttek az ünnepélyre, szerepet nem adtam nekik, mit is adhattam volna? Tanítsák be a szavalatokat? Tanítsák be az énekkart? Építsenek díszkaput? Harmonizáljanak? Mindehhez balkezesek voltak, legjobb szerettem, ha magam lerendezem és tudtam, akkor mit végeztem el és mi van még hátra.
Elvégre voltam én zászlóalj segédtiszt, másfélezer embernek a parancsnoka, ha ott tudtam mit kell csinálni, akkor itt békében hogyne tudnám ezt az ünnepélyt is lerendezni, mint oly sokszor mást is...
Ismétlem a versenyben az autós versenyzőt koszorúzzak meg babér levéllel, nem az autógyár munkásait, a masinisztát dicsérik meg, ha késés nélkül ér be a célállomásba, de mit érne ezen vezetőknek a legjobb tudása is, ha a gyártási masina, autó, mozdony selejtes munkából tevődött volna össze. Itt egy személyt dicsérnek, de egy személyt is szidnak a sikertelenség esetén... valahogyan én is így voltam a kormánynál, én voltam... én állítottam össze a műsort, az alkatrészeket, de a kivitelező a szorgos gárda volt... de engem tisztelnek meg és én tovább...
Az tény, rengeteg időt rabolt el tőlem egy ilyen rendezvénynek a megvalósítása, rengeteg levelezés, szervezés, zenekar megrendelés, a zenészek etetése, itatása... de miből?... erre nem kaptam meg a pénzt, egyáltalán az egész rendezvényért egy fillért sem fizetett nekem... már mind anyagiakban...
Már többször mondogatták nekem, ma nem tudnád ilyen sikerrel vinni a népművelést, mint akkoriban...
Válasz, ez mindig az adott körülményeknek a függvényétől van egyenes vagy fordított arányban. A mai orvos sem az, ami tán ezelőtt száz évvel volt, a mai kórházak sem azzal rendelkeznek amivel hajdanában gyógyítottak... de azt kell válaszolnom, ha az évek, azaz az évgyűrűk nem meszesítenék be az agytekervényeket, a forgórészeket, a szívkoszorút... feltétlen aktív lennék, nem nyomorgó nyugdíjas, negyvenévi szolgálat után kapok ma /1982-ben/ hat kék Adyt. Az élethez kevés meghalni sok... szóval ha ma volnék az az ifjú... „Párizsban járt az ősz...”
„Elért az ősz és súgott valamit, Szent Mihály újra beleremegett...
Itt járt, hogy itt járt, én tudom... S égtek lelkemben a kis rőzsedalok... Arról, hogy meghalok.”
Ilyen állapotban nem is vállalkoznék ekkora munkára, lerogynék, mint hajdanán Sárváron a magtisztító üzemben, amikor az első egy mázsás lóheremagot a vállamra tették, leroggyantam... nem ment a zsákolás akkoriban, ma nem menne a népművelés, lerokkantam, mégis azt kell örökül hagynom:
„Ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetéséhez! Nincs rád szüksége a világnak, S azért a szent fát félre tedd.”
| |
|