 |
    |
 |
A népművelés csődje… Ma keresik az utat a népművelés hínárjában, csődjében... szerveznek, alakulnak új népművelési csoportok... kreálnak új állásokat, képezik a sok népművelőt, építenek milliós fényes ifjúsági kultúrházakat, csak nincsen aki ennek a gépezetnek tudná eredményesen kormányozni a menetrendjét, tudnának valami maradandót alkotni a hallgatóság számára... mert ahogyan nem élnek évtizedekig a mai pop nagydobpergései, úgy nem tudnak maradandót alkotni a mai népművelők... valami hiányzik az egyénből, hiányzik a szív, a lélek, hiányzik a hivatás... az áldozatvállalás… azt mondják... ma én sem tudnám úgy vezetni a népművelésnek a paripáját, mint egykor. Kinek kell ma a népművelés a TV és a mai zenegépek mellett? Azt nem állítom, hogy ma mit tudnék csinálni, mert nagyon kiestem a mai népművelésből, de annyit azért elmondhatok, hogy ilyen rosszul nem csinálnám, mint ahogyan ezt az országos legörbülő grafikon mutatja. Hogy megtálalnám ma is a kultúrházba vezető utat, ma is tudnék vonzót adni a falu felé... hogy hogyan azt nem tudom, de akkoriban is teljes embert kívánt a népművelés, ma pedig főleg sokoldalúnak kell lenni, de sajnos a választék is nagyon szegényes, az eredmény meg hozzáhangolódik. Az én időmben sem volt könnyű a népművelést megnyergelni, akkor is voltak fehér foltok a járás, megye területén, de voltak kimagasló eredmények a legkisebb falutól kezdve a nagyközségekig. Hát természetes ma egy tölcséres gramofonnal nem tudnék embereket csalogatni a kultúrházba... de a húszas években nagy vonzóerővel hatott a gramofon a hallgatóságra, még tojást is hoztak a gramofonban éneklő énekesnek... hiszen ha hang van, akkor embernek is kell benne lennie, vélekednek a hallgatok... majd jött a rádió, Tv… a magnó, a színes dia... mind mérföldek voltak a népművelésben... mérföldkövek, amik segítettek a hallgatóságot becsalogatni a kultúrba. Mekkora csoda volt a színes diám... Söptétől-Budapestig... jöttek? Kíváncsiak voltak a diákra? Igen-igen is jöttek, nézték, hallgatták a szép orgonaszót a Szt. István bazilikából... ma is meg vannak azok az eszközök, amikkel lehetne eredményesebb népművelést csinálni. Nem megy ma a színdarab?... de ki is csinálna ma ilyent, ki áldozza fel estélyét... ki hegedüljön vagy zongorázzon, éneket tantison, vagy dallamot írjon a szöveghez... Ugye-ugye mindezek az alapok hiányoznak a mai népművelőknek az akaratából... E sorokat írom: Szombathely, 1982. ápr. 21-én... /hideg áprilisi napok vannak/ Kulturális életből Söpte 1965. Már oly sokszor írtam a kultúrotthonnak az életéről és főleg annak üzemszervezési, termelékenységéről, előadásokról, azoknak a megszervezéséről... amit még a mai napig sem tudtak megvalósítani a kulturális életnek a meggyökeresedésével, valahol elsorvad az elültetett venyigécske, nem lesz életképes és főleg nem lesz neki átütő ereje, nincs neki hullámtere, amit be is tudjon tölteni. A mai napig is olvasom, szerveződnek... alakulnak különböző népművelési bizottságok... de akik alakítják és próbáljak menteni a menteni valót, maguk egyáltalán hol és mivel bizonyítottak már a gyakorlati színpadon. Hiába szereznek „Népművelő diplomát”... a diploma az csak papír, de mi van a diploma háta mögött. „Népművelői szerep nemcsak tanulság, hanem alkalmasság kérdése is. Mit tehet az egyesület a rátermett, de képesítés nélküli emberekért?” írja a Vas Népe, mellékelem a cikket... Hol van itt rátermettség?... A valamikori népművelő ha kellett... szemzett fákat, gyönyörű konyhakertet készített magának... faiskolában a tájjellegi gyümölcsfákat szaporította és adta tovább... tudott tanítani az iskolában… dalárdákat szervezett, valamilyen hangszeren játszott... ha kellett táncolt és színműveket rendezett, ha kellett írt is színműveket... szervezett különféle egyesületeket, és főleg elnöke volt több szövetkezeti szervezeteknek... valamit lehetett tanulni a népművelőtől... Mihez ért a mai népművelő?... Tud énekelni? Tud valamilyen hangszeren játszani? Tud előadást tartani, a mai problémákból?... tud hazafias népünnepélyeket szervezni?... példás a magán és családi élete?... nagyon szegényes a népművelői alany ahhoz, hogy kikerülve valahova gyökeret, majd szárat, virágot és gyümölcsöt teremjen a személye… legtöbbször szembe találja magát egy csomó nehézséggel, nem tud kapcsolatot teremteni a helyi vezetőkkel, nem tud a fiatalsághoz kellő szakértelemmel hozzányúlni, elveszti a tekintélyét, s mindjárt Pista, vagy csak Jóska lesz.... ha pedig lányról van szó, elbukik szex ágyán. „A szociális szervező szerep mellé jó lenne, ha vállalnának valamit a községben az egykori „néptanító szerepéből is” szól az újságcikk. Szegény Kútszegi István... ti vagytok maradiak, nem a néptanítók, mert azoknak a nyomába sem léphettek a mai napig sem… Néptanítók?!!! Hol van ma arra tanári testület, akik rendelkeznek olyan pedagógiai szakmai, emberi ismerettel, hogy kelőképpen tudnának kiképezni Népművelőket. Az iskola feladata volna a népművelési készséget kifejleszteni a tanítványból, feltéve, ha van egyáltalán népművelési készségre hajlama, mert egy zeneileg süketben sohasem lehet elérni azt a fokot, hogy énekelni tudjon. Süket marad még akkor is ezreket fordítanak reá, hiányzik alap, a hallási készség. Na aztán egy rossz hallású pedagógus sem tudja kialakítani a helyes éneklést a tanítványba, sőt csak rontani tudja a meglévő énekléshez való viszonyt. Alakulnak a Magyar Népművelők Egyesülete... de csak alakulnak és kérdezhetném, kik ülnek a volán mellett, kik állnak a boncasztal mellett? Mert ezt hatalmi szóval, vagy esetleg politikai elsőbbséggel sem autót vezetni, és főleg sem operálni nem lehet azoknak, akik íróasztalt, irodát kaptak fénnyel, pompával... mert úgy vélik ezt nekik kell csinálni. De egyáltalán ezek a szervezők, akik napokat elértekeznek vagy szerveznek, maguk már szerveztek e valaha is csak egy falusi népművelést, mert ha szervezetek volna, akkor nem volna annyi buktató ebben a szép népművelésben, amit valaha a néptanítók minden tanácsadó szervek nélkül remekül végezték a népművelésnek minden vonalát. Milliókat fektetünk a sárba, tapossuk a szép létesítményeket, hiába van nekem Bechstein zongorám, ha még azt sem tudom melyik a „C” billentyű... Bosszant engem a mai sok-sok tévúton járó vakság, nem kell felfedezni a népművelésnek a módszerét, a receptjét, az megvolt a hajdani néptanítókban és most arra keresek választ, meghívnak-e a mai nagy tomboló értekezletekre egy volt aktív néptanítót, akinek bizonylatokkal bizonyított szép munka van a háta mögött. Miért akarják kitalálni a népművelésnek a módszerét? Szeretni kell a hivatásomat, megbecsülni a népet, értéket lásson a népművelőben a falu, ki értékeli a rézgyűrűt aranyra? Csak az aki nem szakember ebben a dologban, legyen nagykarátú jellemben, erkölcsi életben, legyen általános műveltségű a népművelő, ez nem szakma, ami kezdődik, mint a műszak és vége van, ennek a szakmának csak kezdete van és vége soha sincs. De hol vannak ma ilyen alanyok, akikbe ezt a nemes szemet be lehet szemezni, hogy abból kihajtson sikerekben gazdagodó népművelő... Ez a Budai Rózsa is, aki ezt a cikket írta, egymagában sokat bír, de ugyanakkor bír egy akkora gőggel, ami mindent letarol, mert „Ő”, aki tanár is, ír is… szövegel, de azt tudja meddig kell szedni az aludttejről ami még tejfel és az írót már nem értékeli... Többször voltam már vele hol itt, hol ott, amikor kezdte szárnyait bontogatni a könyvtári vonalon. Fiatal titán... akinek hályog nőtt a szemén, mert sohasem ismer meg, ha véletlenül összetalálkozunk, ez ma sikk… csak azt kell észrevenni, akitől valami függésben vagyok, sajnos ez nyomja rá a bélyeget az egész népművelésre is... vakon jár szegény... mennyi a fizetség, ezért mennyit lehet csak dolgozni, valahogyan a pénz nagyságától függ a népművelőnek az aktivitása, hathatósága, pedig ismét ez az a pálya, amit meg kellene fizetni „tudat lét”, de hol van a tudat a népművelésben, amikor annyi helyen döcög, vagy teljes egészében meghalt. Több oka is van, a sok közül csak egyet, azzal hogy egy faluból elhurcolkodott meg az alsó tagozatos nevelő is... körzetesítés folytán ezzel kivonták az embert a forgalomból, ahogyan a legjobb gépekhez is ember kell, ahhoz hogy termeljen, amelyik faluból elvitték az iskolásokat, tanotokat, ezzel be is köszöntött falun a sötétség ismét, hiszen ki az, aki ebben a vaksötétségben lámpásként égjen, fogyassza önmagát, hogy mások lássanak az emberség fényétől. Nincs lámpás, lett sötétség, azaz, hogy megalakítják a Magyar Népművelők Egyesületet, ennek a fénye nem hat el a falvak, tanyák otthonába, nem forradalmasítja a kultúrát az emberi lelkekben, marad minden a régiben, marad kocsi lovakkal, de kocsis nélkül, marad a volán sofőr nélkül, a tragédia előre látható. Hiába irogatom a jelenben ezeket a sorokat, „kutyaugatás nem hallatszik a mennybe”, szokták mondani, az okfejtésem sem jut el az okosoknak a küszöbéig sem, így marad minden a régiben, semmi változás, csak útkeresésben van a mai népművelés. Sokszor, de nagyon sokszor már elzengtem, nekem a népművelés második életem volt, de már kezdetén, amikor kikerültem falura, annak dacára, ha a mostani lehetőségekkel vetem össze az 1930-tól található népművelést szolgáló eszközöket, kultúrházakat, szinte most látom, mekkora munkát végeztünk abban az időben, pl. a tanterem volt a színdarabozó színház, színdarab előadásának napján a színpadot összerakni, a padokat elhordani... előadás után ismét mindent a helyére rakni… mily nagyok voltunk mi ebben az időben, ma... minden készen vár, de üres a fészek... üres a kultúrház, nincs lakója már... Magát a színpadot is magunk ácsoltuk össze, a kulisszákat magam festettem... emberek idefigyelnek?! Mai népművelők... ez volt 1930-tól a népművelés, de minket már megelőztek az igazi néptanítók, akik nagy-nagy falut szerető bolcsességükkel mindig nagyra becsülést tudtak maguk iránt kelteni a falu lakóitól. Országos TIT oklevelet ad a népm. munkásságomért... Vas Népe 1965. márc. 30. keddi száma írja: „Nem elég akarni, tenni, tenni kell.” A TIT-nek régóta már tagja voltam, TIT keretében sok előadást rendeztem, ugyancsak a szombathelyi TIT vezetővel /Fáy József, Szabó, Dezsőné, Csiszárné/ 1965 táján ők voltak a TIT központi vezetők, a jó kapcsolat folytán nagyon sokszor besegítettek egy-egy jó előadónak a biztosítására, ami nagyban besegített a siker megszerzéséhez. A TIT egy-egy előadást fizette is, hogy mennyit is, kb. annak idején úgy emlékszem tán 60-70 Ft volt egy-egy előadás. Sok kicsi sokra megy jelszóval, egy-egy hónapban tartottam négy-öt előadást, ennek az előadói díjnak is örültem. Vidéken is jártam, pl. Meszlen, Vasszilvágy, Vasasszonyfa, Kőszeg, Körmend... néha fárasztó volt vidék, pl. voltam Vaskeresztesen is, amikor ezekről hazaértem, bizony éjfél volt... Hol autóval, stoppal, hol vonaton, hol kerékpárral róttam az utat, de csináltam, szerettem a közönséget, mégpedig mettől többen voltak, annál jobban éreztem magamat, jobban adtam a szót. Úgy éreztem, mindig kaptak valami kellemes szórakoztatás közben valami tanítást és nevelést az előadásaimban. Erről a munkámról tudott a TIT vezetősége, sőt amint az oklevél is bizonyítja, áldozatos és közhasznú tevékenységemért, amellyel népünk műveltségének emelésén tudományos ismereteink gyarapítására a haza üdvére, az emberiség haladásiba vetett erős bizalommal, fáradhatatlanul munkálkodtam... ezért kaptam ünnepélyes keretek közt ezt a tetszetős és mondanivalójában sok igazsággal telitettsége bizonyítja a kultúra berkeiben elkövetett sok-sok irányú tevékenységemet. Oklevelet nagyon sokszor adnak, sokféle címen, egyben mindenegyik megegyezik abban, hogy az oklevél birtokosának valamilyen érdeme van az oklevél megkapásáért, valamit tett, valamit alkotott, valamilyen irányban erőt, tudást, időt nem számítva létrehozott. A Vas Népe kiemelt címmel emlékezett meg erről az ünnepi aktusról, kifinomult tollával ecsetelte a háború utáni időszaknak leromboltságából felemelkedni új életformához igazítani napi gondolkodásunkat, előre tervezni az újban, ami elsőleg szokatlan és idegennek tűnő, nem csak fizikailag feküdt az ország romokban, de a szellemi gócok is a második világháború sebeivel szintén szétesőben volt, nem láthatott tisztán, új szellem nyögetik a kapukat, a romokra kellett építeni a szükséges kulturális kultúrházakat, elhagyatott kastélyok, pajták, istállok pl. Szelestén a volt parádés istállóból lett egy szép, még ma is létező kultúrház… de meg kellett kezdeni az embereknek egyensúlyba állítását, főleg tudatbeli tisztánlátását, jön egy új világ, eddig ismeretlen fogalmakkal megtűzdelve, a harci zajok, a bunkerok idegromboló környezete után vágyódtak már az emberibb élet után, az otthonba, a nyugalomban eltöltött békés munkára. Tán ez az oklevél is ezt akarja tanúsítani, igen mi voltunk azok a névtelen kultúrcsatárok, akik a fegyver helyett most igazi szellemi fegyvert adtunk a nép kezébe, könyvet, kialakított kultúrházat, rádiót, szórakozni való lehetőséget, színdarabot, ünnepélyeket, tartalmas téli estéket, amit ugyan pénzben soha meg nem fizettek, de igen jóleső érzés volt, ha mégis időközben egy kis időre lefogták a kezünket, állj! Pihenj egy kicsit, vidd magaddal ezt az oklevelet, legyen rád büszke a falu, a család s főleg tenmagad, hogy ily sok munkát tudtál a közösség asztalára letenni. Nem volt könnyű munkánk ezekben az években, de tudtunk örülni minden kis kulturális eredményért, ha kaptunk egy rádiót, magnetofont, Tv-t... függönyt a színpadhoz, székeket a kultúrházba... újonnan kifestett kultúrháznak... mennyi energiát őrölt fel mindezeknek a beszerzése, és mekkora emberség kellett ahhoz, hogy magát az embert, a dolgozót szórakoztatni tudjam az új szellemnek otthonában. A háborúnak az utolsó füstgomolyagjai meg ott keringtek felettünk, hiszen tele volt a falu repülő aknáknak szárnyaival, tankpáncélokkal, aknatölcsérekkel, bunkerokkal, a háborús szilánkoktól megcsonkult emberektől /Pór Jani, aki mint gyermek játszadozott egy kézigránáttal, ujjait szedte le a felrobbant gránát/ nem sok biztatás kell a vízben fuldoklónak ahhoz, hogy a feléje nyújtott gerendába kapaszkodjon bele, ha élni akar tovább. Minden erejét összeszedi a fuldokló, csakhogy elérje a mentőgerendát, valahogyan így, én adtam a mentőgerendát, a tánciskolát az ifjúságnak, adtam a színdarabokat, tanfolyamokat dolgozók esti iskoláját, a sok-sok rendezvényt, zenekart... s ki tudja mindezt már felsorakoztatni, és csodák csodája jöttek a magyarok nagy örömmel a kultúrba a „Kis kultúrba”, tartalmában, s főleg barátságban és szeretetben nagyon estét tettük ragyogóvá, boldogan jött az ifjúság, amikor nekik volt a műsor, de ugyanígy jöttek a felnőttek, ha nekik szólt a kultúra harangja, szava. Nem régen tették fel nekem ezt a kérdést... ha most volnál kultúrigazgató meg tudnád-e tenni mindazt, érnél-e el annyi eredményt, mint akkoriban elértél, lenne-e a kultúra vetése oly sikeres, hogy akkora kultúra asztagját be tudnám takarítani? Erre csak azt mondottam, akkoriban tudtam a kultúra konyhájában olyan ízes kulturális étkeket megfőzni, amit nagy örömmel fogyasztottak el az emberek... Mindig tudni kell a kultúrosnak azt, a jelenben mi az amire harapnak az emberek. Ahogyan van svéd, olasz, francia, magyar konyha és hozzá megfelelő szakács, mindegyik tökéletesen tudja milyen ételt kíván a maga nemzetisége, mivel csalogatja be a vendégeket az asztalához, hát valahogyan én annak idején tudtam mindazt a fogást, csalafintaságot, amikkel fűszereztem a toborzást, amivel felkeltettem az érdeklődést a falu lakói felé, hogy máma mit csinálnék 1982-ben?! ...azt nem tudnám megmondani... mindenesetre nem 73 évesnek kellene lennem, mert ez már egymagában kizáró ok a siker eléréséhez, de úgy érzem, hogy tudnám a mai embernek is menüjét úgy összeállítani, hogy abból jóllakjon, lakmározhasson. Minden időknek, koroknak más és más a kialakult szokásai, mindenki egyéniség, ha hatan ülnek le egy vendéglőben, az étlapról nem biztos, hogy ugyanazt az ételt rendelik mag különféleképpen oszlik meg a gusztus, ez nem is lényeg, csak legyen változatos és ízletes a konyhai készítmény, a gyomor kapja meg a pénzéért azt, amire vágyakozott, amit megkívánt. Ha gyomornak ilyen a beállítottsága, miért nem lehet a szellemiségnek is ilyen beállítottsága. Nem érdekelheti az öreget az, amiért a fiatal rajong és fordítva. Adjunk bébi ételt is, de legyen jó töltött káposzta is, mert az előbbi a gyerekeknek jó és ízletes, míg a töltött káposztát főleg a felnőttek kedvelik. Miért volt sikerem a népművelésben? Szóval lennének e sikereim, ha ma volnék kultúrigazgató? ...erre csak annyit mondhatok... az aranykeresők is abban a tudatban indultak el messze idegen földekre sok-sok veszéllyel megspékelt utukra, hogy bízva a sikeres aranyleletekre, meggazdagodás lehetősége csillant meg szemükben... vállalták a sok-sok buktatót. Ha most lennek ismét negyven-ötven körül... biztosan tudnám vezetni a kultúra hajóját anélkül, hogy zátonyra ne jusson. Most legfeljebb azoknak kell tőlem tanulni, akik ma ülnek a kultúra volánja mellett, de sokszor részegen, a butaságtól leittasodva csak a karambolig juthatnak el, egy felszínes pénzpazarláshoz. De ezek a mai fiatal titánok bízva a maguk felfuvalkodottságukban, bízva piros könyvük magnetikus erejében, elfelejtik a történelemnek örök bölcsességét, a jelen a múltba gyökeredzik, onnan sarjadt ki, onnan indult el csirázni. Az a diófa amelyik ma terem, nem a mai fiatalnak az ültetvénye. „Ezt a diófát nagyapám ültette, árnyékában nem ült, gyümölcsét nem ette.” Volt egy régi hagyomány a bábaasszonyoknak az üzemeltetésének feltételében. Nem elégséges csak a bábaképzésnek az oklevelét elnyerni, ismétlem ez régen volt igy, feltételéhez volt kötve a gyakorlat, csak az végezhette a szülést le, az a babaasszony, aki már maga is szült gyereket. Ez a feltétel sok bölcsességet takar... elmélet, gyakorlat, mily bölcsesség rejlik ebben az egyszerű foglalkozottságban... s ma? Kiből mi lehet?... sokszor még a szellemi oklevele sincs meg, sem gyakorlata... és ebből mennyi millió pocsékolódik a kultúra szemétdombján, amit kicsinyenként süllyesztenek el a népművelés kukájában... Örömmel nézegetem ezt az oklevelet, vissza enged pillantani a munkámnak berkeibe, fiatal voltam, soha nem fáradtam el, mindenben első voltam /magnóm, színes dia klub élet/ stb. Tán az olvasónak semmit mondó papír, nekem egy igen kedves kulturális megbecsülésnek öröksége, nemesi oklevele, egyenlők között ott valahol elől, az elsők között… | |
