 |


|
 |
 |

Hogyan lettem megyei Hazafias Népfront gyűlés díszelnöke?

Sikerült az 1945-ös időszakot követő években az emberi közösségeket felrobbantani, elszakítani a barátot a baráttól, hogy ez mennyire sikerült, bizonyítja a negyedszázados múltnak a sivársága, emberkerülése, rokonok, családok hozzátartozóinak a sokasága suttogta a besúgó, spicli, sivár, nyegle, sihedereknek a dzsipp „Copturiszát” aminek a végállomása valamelyik ÁVÉ-hának a pincehelyisége.
Hogy mekkora hatással volt a felszólalásom a nagy asztalt körbeülőknek a tudatában, az csak másnap hozta meg az igazi hatásfokát. Ugyanis másnap kezdődött a volt Kovács-szálloda téli kertjében a háromnapos megyei népfront értekezlete, amelyen magam is mindig jelen voltam, itt találkoztam nagyon sok derék munkatárssal, ismerőssel, baráttal, itt szoktam találkozni volt falum nagyjával: Asbóth Bélával, aki ekkoriban /1965/ a sarvári járás Hazafias NF., járási titkára volt, a jelenben pedig Szelestén a Tsz elnöke szerepében szolgálja a dolgozó népet.
Erre a reggeli értekezletre egy kicsit később érkeztem, de ahogyan beteszem a lábam a nagy lokolába, az ajtóban már elcsíp egy HNP vezető, aki nagyon sürget, azonnal foglaljam el a díszelnöki széket, Gonda megyei tanács elnök parancsára, azaz kérésére, mert nagyon tetszett a tegnapi felszólalásom, és valahogyan ezt akarja most elnöki megbízatással honorálni.
Így is lett, leültem a nekem előre odakészített elnöki székre, megnyitottam a megyei HNP gyűlést... ez csak pár mondat volt, semmi más, persze az ismerősök körében ez szokatlan látvány volt... hogyan kerül a csizma az asztalra?... hogy lettem én díszelnök, hiszen ekkor a megyei HNP elnöke tudtommal Erdélyi Béla volt... aki volt áldozó, pap, plébános… na mindegy... szóval a díszelnökségi székben töltöttem el az aznapi értekezletet, onnan jól végigláttam a megye küldötteit.
Hát szóval, így állunk... nincs új a nap alatt, amit én elmondottam tegnap a klubról, az már élt és él is baráti és családi körökben, hiszen ki ne szeretne a barátját? Vagy a baráti családi légkört, ki ne szeretne egy- egy névnapi tere-ferét? Rokoni, baráti, családi ünnepeknek sok-sok tréfás kacagtató időtöltéset, de ebben a találkozásban benne kell lennie a vágyódásnak, az egymáshoz való teljes bizalomnak, nyíltszívűségnek minden szeretete, és akkor lesznek ezek az összejövetelek vonzóak, megismételhetőek, ha nem erőltetettek, nincs benne semmi cselgáncsoskodás. A kaszárnyai kapukon belül élőknek lehet szigorú, sőt kell is nagyon előirt regulát szabni, át kell formálni a civil életből hozott renyheséget, pongyolaságot, tunyaságot, erre kellenek a laktanyai szolgálati parancsok, amikor lehet és kell, akár szép szóval, vagy esetleg nagyobb szigorral érvényt szerezni a reglamának... de nem lehet ezt a napi dolgozónak beadagolni munka után este, amikor szórakozni akar, vagy csak puszta kíváncsiságból jött el nézelődni a kultúrházba.
Szóval a már kitaposott kaszinói, olvasóköri, gazdaköri, parasztköri kötetlen és szép baráti körnek a hagyományát ne váltsuk be brossurázásoknak a magyarázatára, vagy csirke kel ki a tojásból és akkor úgyis hiába akarunk mást, vagy krokodil bukik ki a tojásból, és azt hiába akarjuk csirkemódra nevelni…
Dr. Karsai Elek, író, történész SZOT-díjas író SÖPTÉN /kb. 1962-63/
A hajtóenergia egymagában nem végez munkát, mindaddig, amíg azt nem öntik olyan gépezetbe, ami képes az anyagban felhalmozódó energiát munkává átalakítani. Ha én ráülök egy óriási benzintartály tetejére, ezáltal sohasem jutok célba, de ha pár liter benzint beleöntök egy autónak a tankjába, az mozgásba hozza a motorizációnak a hajtószerkezetét, ami által kilométereket győzhetek le. Mindehhez ember kell, aki ezen műveleteket elvégezze.
A népművelés is mint szó, nem mond semmit, magától nem lesz aktivitás, nem tudatosít, nem robbant, de magával a népműveléssel is bánni, tudni kell, mik azok a rejtett energia tartalékok, amikkel igen is lehet sikereket, eredményeket, üres lelkekbe tartalmat önteni, csak tudni kell vele bánni. Nem mindig a kellőképpen szakosított népművelők tudnak ezzel a lehetőséggel operálni, sőt, azt kell mondani még manapság /1982/ évadjaiban és főleg ezt megelőzőleg pár évvel, hogy a legnagyobb baklövést, rengeteg pénzt, időt és energiát elpocsékolva csak mi engedhettük meg magunknak /szegény ország/ de gazdagnak valljuk magunkat a sok-sok pazarlásnak, méltánytalanoknak a baklövései folyamán.
Amikor kitalálták a spanyolviasznak azon zagyvalékát, gyerünk, állítsunk fel főiskolát, legyen ott népművelési szak, csak népművelőket fogunk úgy kiformálni, akik majd falun, városban forradalmasítják a népművelésnek kátyúba esett szekerét. Na szegény néptanítók, akik Gárdonyitól kezdve évtizedekig mi ezt csináltuk minden külön képesítés nélkül, azaz jobban, mint akik papírt kaptak az elvégzett népművelésről. Amikor kikerültek az első fecskék, mint okleveles népművelők, rakták őket iderakták, őket oda---Bük- Répcelak, Vasvár... kis falukra meg luxus lett volna egy-egy viaszbábut kitenni... három-négy községet összevonva ellenben már adtak egy kiformált népművelőt... legtöbbször nőt... nem kellett mondani „verd meg Isten” felső-alsó szervek, tanácsi és politikai szervek nyugodtan hajtottak le fejüket babérból készült aranysujtásos vánkosukra, megoldottuk a népművelést, nem esett a mélybe, kihelyeztük az üres sasfészkekbe a népművelésnek bölcseit, és mindenki várta a csodát... megújult a falu élete, átszerveződik a gondolkodásmód.
Nem váratott magára sokáig a csoda, mert hogy csoda lett az igaz, de hiába rakták bele a sasfészekbe a sastojásokat, hiába raktak ki falvakba az új titánokat, ahogyan bűzlik a záptojás is és azokból fióka sohasem lesz, valahogyan így kezdődött a népművelőknek az elzápulása, szomorú híreket hozott a szél, valahogyan nem találták helyüket az új jövevények. Nem hogy ők adtak volna valamit a három-négy éves főiskolai szellemi akkumulálásból, sőt rövidzárlatot kapott az új népművelési igazgató, botrányos állapotok keletkeztek nagyon sok helyen, pl. Bükön működő népművelési csinibaba elvesztette az erkölcsi irányítószámát, s ölből-ölbe adta a szexre szomjazó ifjúság a mindenképpen nevelni kívánkozó csinibabát. Hamarosan útilaput is kapott a kis perszóna, kár hogy az oklevelét nem vették el, hiszen az ilyentől a jogosítványt el kellene venni, sőt megbüntetni, mert meglopta az állam vagyonát, amíg tanult, de hiába...
Bükön Szabó Jóska aratott mindig nagy termést be a kultúrmagvetésből, a mai napig is arat, sok pályázatot nyer meg, országos szinten is...
Ő mesélte el a történteket, hogy bizony amikor megjelent az új perszóna, kezelte ez a kis nőstény... hiszen azzal hogy csipkedhettek, nyálazhatták a szomjúhozó ifiket, hirtelen nagy szárnyakat adott az új igazgatónak, csak később tudódott ki, hogy ezek a szárnyak viaszból voltak és csakhamar felolvadtak a kis kultúrosnak a hátáról, sőt bármilyen szép is volt valaki míg élt, a hulla az hulla... marad és el kell hamvasztani.
Nincs szándékomban ezeket a kis melegházi légkörben kiművelt népművelőket kipellengérozni, majd még később úgyis rátérek ezekre a vizekre, mert a Vas Népe is hozott egy cikket akkoriban a népművelők melléfogásáról...
De bevezetésnek hoztam csak fel, ahogyan egy kirakat is bármilyen szép is, dekoratív, de egy idő elteltével mégis csak beporosodik, megszokottá válik, sőt megunttá, lehet is frissíteni kell annak minden porcikáját. A népművelés is napi megújulásban van, új színeket kap, új irányzatok jelentkeznek, ahogyan új receptkönyvek hozzák a legújabb ízeket az asztalra, de nem eldobva a régit, valahogyan nekem mindig abban volt a sikerem a népművelésnek a berkeiben, találjam meg, azaz valahogyan tegyem érdekeltté a falut a kultúrház iránt, világítsam ki az utat a kultúrházig… mint ahogyan ki is világítottam a kultúrház környékét nagy égőkkel, sőt egy alkalommal reklám, fényreklám tábla jelezte a kultúrháznak a jelenlétét.
A felfrissítést sok minden alátámassza, festés, képek, fények, rádió, tv, szőnyeg... stb mindaz ami lakályossá teszi az otthont, de semmit ér a legdíszesebb kultúrház is, ha nincs látogatója, nem hangzik fel néha egy nagy taps...
Nagyon nagy gondot fordítottam mindenkor arra, hogy új arcokat, éles látású előadókat és ha lehet már országos hírű irodalmi, vagy tudományi oldalról befutott előadókkal együtt szívják a söptei levegőt.
Dr. Karsai Elek remek előadása...
Így jutottam el Dr. Karsai Elekhez.
Nem új a magyaros vendéglátás, csak néha itt-ott megkopott, vagy tán úrinyavalyának is vélik, főleg a Rákosi korszakának viharfelleges éveiben, de mégis ez a szép szokás nem veszett ki a magyar falvaknak, a magyar embereknek a szívéből, tud fogadni vendéget, tud barátságot kötni a látogatóval, s erre rendelkezésre áll különböző külső formuláknak a módszere.
Na, amikor biztosra vehettem a szomathelyi TIT-től, hogy igen is megkapom Dr. Karsai Eleket, akkor már több könyve által országos hírnévre tett szert, író, tudós, gondoltam magamban, nem lesz ez egy kicsit nagy falat a falusi embereknek, meg tudják-e emészteni esetleg magas szárnyalású gondolatának mondanivalóját? A magyar ember magyarul beszél és magyarul ért, tehát ha magyarul beszél Karsai, akkor a magyar ember meg is érti a mondanivalójának a menetét, hat jöjjön...
Most jön a nem szakképzett népművelési igazgató, de a munkája révén már rég díszdoktorrá kellett volna avatni, azaz munkájának eredményessége folytán stb-stb... csak az egyszerű paraszti diplomatikai érzés által diktált munkámat kezdtem el. Hát hogyan is zajlott le egy dr. Karsai Elek fogadtatás...
Meggyőződésem szerint hiába a tokaji bor a királyok bora, a borok királya... nagy százalékban kevés ember él nálunk, aki ezzel a földi borok királyával locsolgatná magát.... szóval a jó bornak nem kell cégér... de ha nem ismerik, akkor igen.
Hogyan is kezdtem a szervezést, mi volt a módszerem...
Mindenkor és mindenesetben ahogyan valaha nem lehetett a papot kihagyni egy községi megmozdulásnál, hiszen a hatalom neki adatott a földön és mennyben, na most 1962-63-ban ezen a nézeten csak annyit kellett csavarni, most ezt a szerepet a tanácsi apparátus, élen az elnök... az eszme jelenlegi főpapja a párttitkár… majd a Tsz elnökségnek galériája, beleértve az elnököt, brigádvezetőket... sorrendbe nem tudnám rakni őket... mint ahogyan a különböző nevezőjű törteket lehet növekedési vagy csökkenési sorrendbe rakni... hát kezdtem a Tsz. elnökön Kiss Zsigmond volt a tsz.elnöke. A magyar parasztságnak, Móricz parasztja, vagy inkább Mikszáth K. vásári parasztjának a sorrendjébe tartozik... akinek mindig volt a szája szélén egy kis rejtett kis mosoly, de a mosoly mellett ott sunyorgott az egyik szeme... gyorsan felmerte a hallottakat. Mondom, Zsigám dr. Karsai Elek jön előadást tartani... Ki az?- kérdi Zsiga... s ekkor elsorolom röviden emberi értékeit... ugye ha már ekkora lángész világítja majd be egy estén a kultúrházban a hallgatóságnak az agyát, aki majd minket elszórakoztat, és méltónak tartja a falut, hogy a fényvárosából kis falunkba jöjjön… valamivel kellene neki kedveskedni... de mivel?- kérdi Zsiga. Hát mivel?... ugye este jön... későig marad... kellene neki egy kis vacsorát készíteni... öt-hat „tik megdöglik” és lesz finom tyúkpörkölt... nokedlivel... vagy kirántott... na meg egy kis pogácsa... Zsiga szemei kimerednek amint a felhő gomoly felhőiből a kikandikáló hold.. .hogy képzelem én ezt... csak úgy... na meghívjuk oda a brigádvezetőket is, párttitkárt... tanácsvezetőket... stb...Zsiga a maga módján oly elfogadható kacsintással nyugtázta a kérésemet, mikor is lesz?…kérdi Zsiga. Ekkor meg ekkor, péntek este... Hodászi Róza nénit megkérjük, jó főző, szakács, majd az megsüti a finom falatokat... a volt könyvtárban terítünk... fehér asztalterítők, szép lepedők... virág az asztalra... nagy fény...ej-ej Gyuszi bácsi... magának csak vannak ilyen találmányai.... Na és én mit adok?- kérdi Zsiga... mit adhatna egy szegény kultúrház igazgatója, nincsen pénze, de azért a kávéra valót majd én is meglopom valahogyan... erre Zsiga arca felragyogott... na jól van... ott leszünk...
Most jött a tanács Hompasz József... tanácselnök, aki mindig egy kicsit fagyos és szűkmarkúságáról volt nevezetes... neki is elmondom a terveimet... de Józsi egy kis bor is kellene a vacsorához... de hogyan?... hogyan... hogyan... úgy ahogyan én a kávét elrendezem... mégis csak most a falunkról van szó... hírnév, vagy bukás... Józsi borzasztóan fagyos mosollyal hallgatta az én kérésemet, de azért ment minden a maga rendjén... Ki is volt a párttitkár... nem is tudom...
Készült a két méteres nagy plakát... név, dátum... mikor---ki jön... nem kellett megállni a jövevénynek, lépés közben, vagy szekérről is könnyedén kibetűzhette a meghívónak lényegét...
Én valahogyan úgy voltam, mint a lázas beteg, aki nagyon várja az orvosnak a segítségét, alig várja az érkezeset... én valahogyan kultúrlázt teremtettem a faluban a téma a személy iránt... ahogyan a gyerekek számolják, hogy még mennyit alszunk karácsonyig, valahogyan így tettem érdekeltté a falu lakósságát, hogy még mennyit is kell aludni, és ezen a napon mindent úgy kell elrendezni, hogy az előadásra időben érkezzünk, korábban etetni, itatni az állatokat, lefejni a teheneket, csarnokba vinni a tejet, szóval egy lázas napi készülődést, és ez olyan volt mint a ragály, átragadt az egyik emberről a másikra, a vágy, az érdeklődés… mi ez a nagy készülődés?... akkor én is megyek... sietünk elvégezni, de ki marad otthon...
Igen ott leszünk, hangzik felém a túloldalról, ahogyan sietnek az emberek, elmegyünk... nagyon várom magukat...
A könyv még nem hódította el a falusi embereknek az idejét, szívesen elhallgatja a jó előadóknak a történeteit... ez magában is eszköz volt arra, hogy egy ilyen nagy írónak aztán a könyveit el is olvassa a falusi dolgozó... A gyerekeknek meséltem Karsai Elekről, mutogattam nekik a könyveit... tudós, író.. igen, jönnek a szüleim, testvérem is… mindenki jön tőlünk... nagyobbak közül, ötödik osztálytól felfele az iskolások is eljöhettek az előadásra... legtöbbször egy-egy műsorral szerepeltek is ha kellett... de ebben az esetben nem kellett műsort adnom... mert a téma eltérő volt...
Róza néni már kora reggel kopasztotta a tikokat... nagy volt a készület... sült a jó pogácsa... Boldizsár Bözsi a tsz könyvelője és páran besegítettek a főzésbe-sütésbe, ahogyan betöltötte a finom hús szaga a konyhát, úgy töltötte be a falut a közeledő estnek a vágyakozása....
Mi is ilyenkor az én teendőm?... mindennek van receptje, így egy ilyen előadásnak is meg van a maga meg nem írt receptje... amit nem lehet könyvből, sem főiskolán megtanulni... Nincs semmi boszorkányság a népművelésben. Ahogyan szeretnéd, hogy magaddal bánjanak, úgy cselekedj másokkal is!... ebben van a nagy titok, de ehhez nagyon sok hivatásszeretet, emberismeret, szükséges.
Mikor a falu megtelt a várva-várt Karsai Elek iránt való tiszteletnek az örömteljes meglátásának a vágyódásától, nekem már nem volt sok dolgom, a régi körjegyzőségi rozoga kultúrházat kitakaríttatni... fényáradatba öltöztetni, amennyi szék befér, azt behordatni... asztal és szék, ivóvíz, vagy szóda az előadónak.... csak ellenőriztem a kiadott rendelkezéseimet... főleg a konyhát néztem meg, ahol már rotyogott a zsír... várta a finom csirke husikákat... valóságos ünnepi körnek a hangulata ült ki az arcokra... nagy ember jön a faluba, illő tisztelettel kell kiszolgálni... emberséget az emberségnek...
Attól nem kellet félnem, nem lesz hallgatóság, de attól igen, hogy hogy fér el három-négyszáz ember kettőszáz helyen?... ilyenkor mindig szűknek bizonyultak köbméterek... de a falakat nem lehetett kijjebb tolni... Ahogyan közeledett az idő, lopva kinéztem az utcára, mint az árvíz hömpölygő áradata, úgy áramlott a falu népe a kultúrház fele... hol van ezért nekem a fizetés?… ki fizeti meg ezt a nagy szervezést, hol van nekem az eltöltött óráimnak az órabére?... nem lehet ezt pénzre váltani, azaz lehetne sőt kellene is... és sajnos ez a munkaterület sok értéktelenebb munkaterülettel szemben nagypénteki böjttel fizet. Igen is meg kellene fizetni ezt a munkát... ne hangoztassuk mostanában is hogy az erkölcsi meg becsületes, erkölcsi megbecsülésből még fejfát sem ácsolnak a számomra. Most olvasom, hogy a katonai iskola növendékei hatszor utazhatnak haza ingyen és zsebpénzzel... nem is beszélve az ellátásról... nem nagyobb katonák vagyunk mi, akik a lelkekben építjük ki a békekatonait, akik nem akarnak háborút, nem akarnak rohammal bevenni egy-egy ártatlan lelkek birodalmát.
Na most nem erről van szó… de igen is mai kultúrosok ezen keresztül nézik a jelenüket... amikor kikerülve falura, küszködnek a ninccsel…
Besötétedett, az est bevonta a falut a maga szürkületével... a villanyok kigyúltak az utcákban... a kultúrháznak ablakai vakítóan fénylettek a háromszáz wattos égőknek a fényétől... messze kiviláglott a kultúr ablakain át a belső fény... Ez magában véve csalogató, mint ahogyan egykor az éjjeli mécses pislogott a beteg mellett, odacsalta a halál madarát, a kuvikot... mert a fényre jöttek a éjszakai rovarok, a rovarok lakmározására jött a kuvik...
Magában a kultúrteremben dohányozni tilos volt, nagyon sokan slukkolták a cigijük nikotinos végét. Nagyokat szippantottak, ki tudja meddig kell nikotin nélkül ülni a teremben... kint a kaptárnak az édes zümmögése betölti a kaptárnak a térfogatát, úgy dallamzott a hallgatóságnak a finom, lágy hangú csevegése, ahogyan elfoglaltak a helyüket a székek, padok ülőkéjén.
Itt is elárulok e; titkot... a nagy fényt szándékosan csináltam, mert a falusi ember, ha templomba megy vasárnap akkor kiöltözik... de máskor nem igen a akaródzik... na én a nagy fénnyel akartam a borotválatlan arcát látni, esetleg istállói ruházatát... de amikor ilyen nagy fénybe került, magától rájött, hogy, hogy fel kell öltözni a kultúra templomába is... és bizony főleg az asszonyok, lányok már némi kis ruhabemutatónak is szánták az estét, ez nagyon jól van... így is kell... de ezt érezni kell, nem lehet tanulni iskolában...
Megalakult Vas megyei Népművelők Egyesülete 1982. ápr. 7. számban írják
A mai Vas Népe 1982. ápr. 7. számában írja, megalakult a Vas megyei Népművelők Egyesülete... tartja Csider Sándor Tanárképző Főiskolai tanársegéd... szeretném megkérdezni tőle, édes kolléga rendezett már valaha népművelést, vagy ahogyan írja az utóbbi 20 év a tanulható népműveléses foglalkozás. Hát igen, zongorázni tanulni lehet zongora nélkül is, de kultúrházi munka nélkül nincs igazi népművelés. Csupa unott pofák, bámészkodó, merevedő szemek néznek le a képről, ahogyan hallgatják ezt a népművelésnek elméleti síkon tere-ferélő tanársegédet. Igen már volt megyei Népművelési Tanácsadó is Kuntár Lajos személyében és hol buktak mindezek meg? Ott, hogy a népművelés nem szakma, nem évek tanulása, ahogyan az egyszerű paraszt bácsi tudott mesélni a tollfosztásokon, oda szív és lélek, elhivatottság kell, nem lehet órával mérni az elvégzett munkát, de még csak sántikáló statisztikai adatokkal sem, hogy ennyi meg ennyi hallgatóság volt jelen…
Ma nincsen népművelés falun... nagyon ritka, városon meg pazarolják a forintot, és ahogyan sokszor elnézem a szombathelyi fényes ifjúsági házat, inkább börtönlakóknak, csöveseknek, híd alatti lakóknak néznek ki legtöbben akiket ott láttam ki és be járkálni a gyönyörű palotába. Miért nem lehet egy kicsit a magatartást is a művésziesen tündöklő ifjúsági házhoz hangolni az öltözéket, a magatartást? Mitől félnek a Zsámboki Árpádok... akik ilyen szép otthonnak az igazgatói... A méreg fog el, és egy nagyot szeretnék ordítani, de akkorát, hogy a süketek is meghallják, hát még csak itt tartunk?
Vissza-vissza Karsai Elekhez... ilyenkor mindig a kiskultúr volt a fogadásnak a helye, ahol vártuk a vendégeket... s mint ilyenkor szokás volt, mindig akadt egy kis sligovica... ami barátságnak a szimbólumaként jelentkezett.
Megjöttek... hangzék a leskelődőnek az ajkán... gyerünk ki elébük... Karsai Elek... bemutatkozik, majd vele jöttek a pártbizottságtól is kísérők… pl. Molnár elvtárs, tanár úr, aki se azelőtt, se utána nem ismer meg az utcán… de azért a jó vacsorámat végig ette és itta... ezek a huligán, stréberek... nagyon haragszom rájuk, akik csak azért fogják a párt sleppjét, hogy annak lakomájából jól éljenek.
Jó kiállású, elegánsan öltözött úr Karsai Elek, aki bejárta a nagyvilágot, megszokta a fogadtatásnak illemtanát... Feloldódott azonnal... szerbusz... kezet nyújtott... majd bemutattam községünknek a vezetőgárdáját...
A kiskultúrba behallatszott a tömegnek a moraja, de szép volt a zöngés, mert a mormogásból lehetett érzékelni a hallgatóságnak a nagyságára, nem tízen, de még százan sem tudnak ilyen kellemes dödörgő morajt kifejteni, bizony voltak tán négyszázan is... a falu fele itt volt, hiszen az összlakosság 8-900.
Kapom a kérdést Karsai Elektől... na...miről is tartsak előadast...? Szóval nem volt előre betanult brossurás szöveg... építsük a szocializmust… a Tsz erősödése... hát miről is beszélj... kérdem tőle... Tudod mit! -szólok Karsaihoz,... beszélj a második világháború kitörésének okairól és ezzel összefüggő történtekről... Karsai egy cseppet sem lepődött meg... mint az a gyermek, aki nem lepődik meg ha egy versmondásra kérik fel a vendégek...
A kérdésemet betáplálta Karsai... mintha mi sem történt volna... meg egy kupica sligovicát, tán még feketét is... mert nálam ezek mindig jelen voltak, ha vendég törölte le a lábát az ajtóküszöbén...
Rövid eszmecsere után bizonyságot adott Karsai Elek a nagy tudásáról, végtelen nagy puritánságáról, látni, hogy megérett a bölcs... megnyerő külső orgánuma, így nagy volt az örömöm, mert nagy koponya jött emberi alakban, minden különös finnyásságtól mentesen...
De hét óra már eltelt egy perccel... nálam meg megszokták a hallgatók a nagy pontosságot... sohasem csaptam be még időben sem a hallgatóságot... kértem a vendégeket, foglalják el a helyüket... majd bekísértem Karsait a nagy terembe. Ahogyan beleptünk az ajtón, nagy tapssal köszöntötték az előadót, ő meg annak rendjén szép jó estét kívánt a söptei dolgozóknak... Felkísértem a színpadi dobogóra, ami ki volt egy kicsit dekorálva... a nagy tömeg, na meg a dekoráció... a taps egy kicsit meglepte Karsait... mert hiszen falun vagyunk, nem a pesti operában...
A hallgatóság vegyes csokrának szempárai szinte beragyogtak Karsai Eleknek a személyét... majd pár szóval bemutattam az előadónkat, annak írói munkásságát, s egyben könyveiből egy kis kiállítást is rendeztem már jó előre... keresetlen szavakkal fontam körbe a vendéget, aki ezen időben lapozgatott az emlékezetének a könyvtárában... témához kereste a mondanivalóját...
Majd ismét nagy tapssal köszöntötték a hallgatók Karsai Eleket, aki megköszönte a meghívást és mindjárt elébe is vágott a dolognak, hogy a kultúrotthon igazgató barátja arra kérte, hogy beszéljek a második világháború kitörésének az okairól. És mint kis erecske ereszkedett le a völgybe gondolatainak menete, majd mindjobban szélesedett ki a völgyben, patak, majd a folyóként áradott a mondanivalója a második világháborúról...
Még légy zümmögését is lehetett volna hallani, oly csend kísérte az előadónak méltató szavait... gördülékeny, változatos és főleg nagyon is a népnyelvére lefordítva tudott Karsai Elek előadást tartani... szinte az időből kiesett az előadó is na meg a hallgatóság is... mert bizony már egy órán át beszélgetett, beszélt, de senki sem ásította volna el magát.
Amikor mégis, mégis minden jó ha vége jó... Karsai felteszi a kérdést. Ugye elfáradtak?… nem, nem kiabálták... hangosan.... a hallgatók... elhallgatnánk reggelig is…
Nagy taps az előadásnak gyönyöréért, majd lehetett kérdéseket feltenni, amire örömmel válaszolt Karsai...
Bizony másfél óránál több idő is eltelt... amikor is vége lett az előadásnak... s ekkor szóltam Karsainak... most pedig tisztelettel meghívjuk egy kis vacsorára, tere-ferére. Na aztán ez volt igazán csak a meglepetés... amikor látta a terítést kb. húsz főre... ismét boldogan nyugtázta az iránta való megnyilvánuló tiszteletet... egy kis koccintgatás, de már ott gőzölgött az asztalon a finom csirke húsoknak a pirosra sült combikája... kezdődött a földi gyönyörnek a temetése...
Emeljük a poharunkat... majd pár szó... ismét koccintgatás... bizony jó étvággyal fogyasztottuk a tsz-nek szép csirkéit... s közben ment a beszélgetés erről is, arról is...
Beszélgetés Dr. Karsai Elekkel Kéri Kálmánról, Illés Béláról...
Hogy hogyan... közös ismerősre találtunk Kéri Kálmán bácsival, aki a háborúban, mint vezérkari ezredes, később pedig a magyar hadseregnek a megszervezője lett. Vilmosékkal lakik egy épületben Kálmán bácsi. Ekkor mondotta nekem Karsai Elek, de úgy vélem csak itt és ebben az adott helyzetben, hogy ő nem moszkovita, nagyot néztem... azóta tán igazat is adtam magamban... sőt amikor beszélgettünk Kéry Kálmánról, aki végeredményben a Dálnokival ment Moszkvába tárgyalni Voroszilovval a magyar ügyben háború után... ezt a jelenetet Illés Béla „Honfoglalás” címén leírta három kötetben... és ezt a könyvet meg is filmesítették....
Szakács színész játszotta a filmben a Kéry Kálmán szerepét... na és amikor a filmet forgatták, azaz pergettek az egyes jeleneteket, s amikor elérkeztek egy kényesebb politikai mozzanathoz, jöttek a filmrendezők... hogyan is volt tábornok úr... Kéry Kálmán elrendezte a maga módján őket... de mivel nem tetszett a filmrendezőknek Kálmán bácsi realitása... mindig házi internálásra ítélte a rendőrség...
Miért nem perelte be Kéry Kálmán Illés Bélát?...
ugyanis Illés Béláról tudni kell, hogy az oroszokkal jött be, mint orosz őrnagy... és a maga körülmetéltségi nézetével nagyon hízelgően akarta a moszkvai tárgyalást bemutatni... Kéry Kálmán személyi rovására, Szakács Tibor színész, aki később disszidált, minden volt, csak nem Kéry Kálmán... de az egész moszkvai találka sem úgy zajlott le, ahogyan Illés Béla megörökítette a regényében, szóval történelmi hazugságnak lehet tekinteni a regényt... amit Karsai is elismert... s ő maga is mondotta Kéry Kálmánnak, hogy pörölje be az írót, Illés Bélát... történelmi elferdült szemléletéért. Sajnos ezt a filmet látta a magyar ifjúság, de nem ismeri ennek a valódi történelmi hátterét... mert nekem mondotta Kéry Kálmán, hogy amikor Voroszilovval tárgyaltak Dalnoki kíséretében, Voroszilov kedveskedni akart azzal az ígérettel, ha mindenben jók leszünk, akkor Erdélyt visszacsatoltatja hozzánk… de mivel a magyar politika nem a moszkvai sínen futott kezdetben, bizony Voroszilov beintett... sőt Dálnokiékat nagyon sokáig vendégként tartottak kint.... tán túszként... ki tudja... szóval Erdély maradt az oláhok kezén... Dalnoki is félredobva élte le az utolsó éveit, állítólag nagy családi tragédiában élte le családja is az életüket, lánya közönséges örömlánnyá vedlett, hogy megélhessen...
Amikor mondottam Kéri Kálmánnak, hogy Illést miért nem perelte be történeti s főleg személye ellen elkövetett hamis beállításáért... Kálmán bácsi nagyot nézett... hát mit gondolsz? Egy besenyőt, egy zsidót ma be lehet perelni történelmi botlásáért, kisiklásáért... tán amikor ezért kap Kossuth díjat, hogy nagyszerűen tud hamisan kártyázni a múltnak lapjaival...? De ki tudja mindezeket ma már... a történelmi személyek sírjainak a helye is már egybeolvadt a mezőséggel, akik meg még élnek, azok pedig ismerve a kancsukának fájdalmas ostorcsapásait, elnémultak a hosszú ínségben, hiszen Kéri Kálmán mint portás is szerepelt a Gellértben de onnan is menesztették... nincs itt élet a magyarságnak... főleg ezekben az évtizedekben... 1945-56.
Ily nagyszerű téma keretében bizony majd éjfél lett, amikor is búcsúzni kezdett Karsai Elek, megköszönte a nagyszerű fogadtatást... megölelt... elnyelte az autó fényét az éjjeli sötétség... majd a többi vendégek is elindultak hazafelé... s jó kultúrigazgató, akinek nincs már otthona, azaz van de Szombathelyen ismét a kiskultúrba ballag át, ott rakja össze a vaságyat és próbál álmot lopni a szemére... szóval így volt... kedves mai kultúrosok... értitek? Így lett egyszerre ismeretes Budai Sándor palotában történt... Budai vartól a gyepűig, vagy a legújabb könyve Berchtesgaden, a sasfészek...
Karsai Elek még ma is él, Söptén emlegetik, milyen szép esténk volt, mondogatják az öregek... csak a fiatalok néznek, hogy mi is lehetett olyan szép 1962-63-ban... nagy szeretettel hallják a rádióban, vagy olvassák a könyveit. Magam is utólag nagyon örülök ennek a szép sikernek, amikor ismét találkoztam a nagy íróval, Vas népét mellékelem, elsőnek Söptét említi meg Vas megyéből... úgy vélem benne is maradt valami kapcsolat Söptéről, ha más nem legalább az a jó vacsora, vagy az a hálás közönség...
Dr. Karsai Elek ismét Szombathelyen 1981. okt. 21. szerda 13 h
Amikor olvastam a Vas Népében ezt a hírt, egybül megelevenedett bennem a volt szép időknek esti fénye, amikor Söptén köszönhettük dr. Karsai Eleket. Elhatároztam nyomban magamban, na erre az előadásra elmegyek SZÖVOSZ kultúrtermében lesz az előadás...
A jelzett időben meg is jelentem kellő tisztelettel és a folyosón már várták Karsai Eleknek újabb irományai, többek között: A berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig c. új történelmi dokumentációs könyve, amit én nyomban meg is vásároltam, és dedikáltatni fogom az előadóval és írójával. Nem tudom, de engem még most ünnepi lázba hozott Karsai Elekkel kapcsolatos szép emlékeknek a kapcsolata, pedig majd tizenkilenc éve /1962-63/ engedte ma Karsai megkopasztani magát a tudomány éléstárából egy morzsányit. De ennek azt estének a fénye már rég kialudt, azaz ha igaz, hogy fényévek vannak, millió évekkel... úgy éreztem magamat mintha ismét ennek az estnek a fényében élnék, a várakozásoknak szent örvendezésében, na megint tudok valamit adni a falumnak, meg tudtam mozgatni a napi munkától elfáradt parasztot, anyát és menyecskét, ifjút és öreget... amit ma oly nehéz elképzelni és főleg megszervezni, úgy, hogy telt ház legyen a nézőtéren...
Itt is gyülekeztek a dolgozók, de... munkaidőben, munkaidő alatt, így jó is volt a kikapcsolódás az íróasztaltól. Ha nem ekkor és itt tartja az előadást Karsai Elek... akkor is lett volna ekkora érdeklődés?... ezt nem tudom eldönteni... hiszen maga a Karsai név nem mond semmit azoknak, akik nem tájékozódtak a történelmi irományok iránt, akik az irodalomnak ezt a területét nem kultiválták...
A SZÖVOSZ elnökének az oldalán besétált Karsai az előadói asztalhoz... több hallgatónak már ott szorongott a kezében egyik-másik kötete, habár ekkor tudtam meg, hogy semmi pénzbeli előnye nem származik a köteteinek a vásárlásával, mert egyben kapja meg a kikalkulált bérösszeget, független attól, hogy veszik vagy nem veszik a könyveit... tehát nem a könyveknek a fogyószámától függ az ő honoráriuma... magam is csodálkoztam ezen... szóval tiszta üzleti spekuláció a könyvnyomtatás berkeiben...
Kellő beköszöntések után Karsai elkezdte a mondanivalóját... többek között elmesélte amerikai útját, Amerikában majd egy félévet élt az utóbbi években, ahol nagy betekintést nyert azokba az iratokba, amikhez idehaza nem tudott hozzáférkőzni, azaz, nálunk nem is találhatók meg. Bámulatos gazdag az amerikai levéltár, pl. annak idején mikor jöttek a titkos jellel írt iratok, s még az is volt, hogy elolvasás után elégetendő, vagy a háború alatt jött a nagy égetés... hol itt, hol ott mentettünk meg egy-egy titkos iratot, és mit látott Amerikában? Amiről azt gondolta, hogy örökre a tűznek martalékává lett és örökre elveszett az az okmány, Amerikában még talált néha öt-hat példányban is belőle... ekkor lepődött meg, hát az is megtalálható itt, amiről már csak „por és hamu” formában vélték. Sőt olyan meglepő felfedezésre jutott Karsai Amerikában, amiről álmodni sem mert, milyen pontos személyi leltárt készítenek mindenkiről, és milyen pontosan jegyzik az eseményeket. Ha valaki nem ismeri magát, olvassa el az amerikai levéltárban megtalálható személyi kartonját és akkor rádöbben, nincs titok a föld felett...
Most a jelenben arra büszke, hogy ő főlevéltáros Magyarországon, amikor Amerikában nincs főlevéltáros, levéltáros, főigazgató, csak igazgató, na ezt olyan humorosan mondotta, mi kis ország vagyunk olyan gazdagok Amerika mellett, hogy nálunk lehet főlevéltáros főigazgató, míg Amerikában csak igazgatói címet lehet elérni... mindenki mosolyra húzta a szemöldökét...
Majd több irányba világított bele... főleg úgy véltem, csak címletekben beszél nem egy témának az alapos kivesézésére állította be magát, hanem gondolatébresztésre szánta az előadását, és inkább érdekli majd a felszólalóknak a kérdéssorozatai.
Így is lett... ellenben meg kellett állapítanom, itt is egy Karsai beszél, Söptén is egy Karsai beszélt, valahogyan a kettő Karsai közt más megvilágítás közé esett a mondanivaló...
Magam is bátorkodtam kérdést feltenni. Előttem lévő új könyvére mutattam, és mondván, már erről a témáról egykor jelent meg egy könyve... mennyivel más ez mint a régi, azaz melyik áll közelebb a történelmi igazság mérlegéhez, mikor lesz majd egy lezárt történelem, amit véglegesen el lehet fogadni... szóval valahogyan így fogalmaztam, már annyi történelmet tanultam... Homann-tól kezdve, László Gyuláig... mikor lehet lezárni egy történelmi kort, a maga igazával, vagy esetleg baklövésével...
A másik kérdésem pedig valahogyan úgy fogalmazódott meg, meddig lesznek háborús bűnösök azok, akik nem önszántukból mentek ki a Donhoz... miért nem szabad még márványba vésni a második világháborúban elhalt katonáinknak a nevét, mint hajdan az első világháborúban elesettek névsorát szerte az országban olvasható a minden helység főterén, vagy a templom falában elhelyezett márványtáblán?...
Talán a harmadik kérdés volt a legfájóbb, ha már a mai történelmet, azaz a magyar szocializmus igazi beindulását tulajdonképpen 1956 utáni időszaktól számítják, azaz a májusi elsejei szónok meri állítani ezt... tehát ha merjük mondani, nyomtatásba olvasni a felszabadulás utáni időszaknak személyi kultusz frakkjába öltözött diktatúrának vétkes és elhibázott politikai sakkhúzását, hibáját, Rákosi érának a tévelygéseit, ami miatt még ma is oly sokan hátrányos helyzetben vannak... pl. magam is szenvedek ennek az érának a bosszúállásától, és ehhez elég volt egy „besenyő” egy körülmetéltnek a bosszúja, ha elismerjük a Rákosi érának a hibás és vétkes politikai hibákból eredő sebeket, akkor ma miért nem ráhabilitálják azokat a személyeket, akik e rákos Rákosi érának a hajóját zátonyra juttatták? Ebben a kérdésben gondoltam arra a sok ezer és ezer bebörtönözöttre, internáltra, akiket sokszor csak kitalált vád alapján juttattak rács mögé, szeges drótkerítés mögé. Arra sok-sok ezer családra, akiknek még betevő falatra sem, hiszen a kenyérkeresőt dzsippel, csak rövid kis kihallgatásra elvittek és majd három-négy év kellett ahhoz, mire ismét láthatta a családját, ha ugyan láthatta. Mert közben a családi fészket, mint ahogyan a vihar megtépázza a fák koronáját, úgy a nyomor szétrepítette a volt családi fészeknek a melegét, az asszony legtöbbször magára hagyatva, elkerülje a nyomornak a jaját, más karjában talált menedékre, na nem mind valahány, de bizony nagyon sok család nem találta meg a mindennapi betevő falatját, mindenét eladva, élelemre átfordítva... Tehát ha vétkesen hibáztunk és vétkesen ítélkeztünk... akkor nincs más rehabilitálás. Lásd Rajkot... akit nagy dirrel-dúrral vádolva hurkot kötöttek a nyakára, a Rákosi hóhérai, politikai vádlói, de nem halt meg az igazság, csak várt addig, amíg akasztófa helyett mély gyászba burkolódzva, nagy pompával díszsírhelyre tettek a megvetettet, az árulót, de ezzel a diszsirhelyből sohasem lett nagyszombati feltámadás, sohasem lett élet. A halott, az halott maradt... az utókor...? Igen az utókor, az élők, a hozzátartozók…
Hogy-hogy amikor a válaszadásra került volna a sor... ahogyan megkezdte... valahogyan elfehéredett Karsai... és kivezették az előadóteremből....
Talán nagy gombóc volt a kérdés? Megakadt a torkában?... bizony tán húsz perc kellett neki, amikorra ismét visszanyerte az eredeti állapotát, mert be is vallotta, hogy nála naponta van szieszta, bármi is legyen, akkor is délután pihen, szunyókál egyet---még a hivatalban is... már jött levél Angliából, rá volt írva, kézbesítés csak délelőtt, tudván, hogy délután alszik...
Az első kérdésre frappánsan adta meg a választ, mondván ahogyan a régészek esetleg az újabb ásatáskor találnak régi korok maradványait, amik ez ideig nem kerültek a napvilágra... esetleg az új történelmi lelet megváltoztatja, azaz meg kell változtatni az eddigi történelmiséget, ugyanígy, amit leírtak közvetlen a háború után... azóta eltelt 25 évben annyi irattári anyag került a történészek birtokába, amiknek a hitelességével élve, bizony más színezetbe kellett öltöztetni a korábbi leírtakat. Ezzel az új kiadásával is azt bizonyítja, amikor az első könyve íródott, bizony nagyon híg levéltári dokumentáció főleg külföldi iromány volt a történész kezébe... de ma már adva vannak az itthoni és külföldi levéltároknak hitelessége... amikről ez ideig nem tudtak... így bizony ez az új kiadás azért született meg, mert a legújabb történelmi kutatások során előkerült iratok újabb és hitelesebb bizonylatokkal álltak a történész elé... amiért is kellett ezt a könyvet megírni... újabb bizonyítékok, főleg Amerikában talált nagyon sok okmányt, amik közelebb vitték a történelmi hűséghez...
Ezt az érvelést teljes egészében el is kellett fogadnom... főleg a könyvére vonatkozólag... de a másik két kérdésemre bizony elkendőzött válasz kaptam... hősök--Doni katonák emléke... itt nincsen megbocsátás... főleg azoknak nincsen, akik embertelen magatartásukkal embereket kínoztak... mondván valamelyik írót, vagy művészt nevezett meg... akit télnek idején meztelenre vetkőztetett egy százados... majd vízzel locsoltatta, a víz ráfagyott testére, jégpáncél alakult ki rajta... s így lelte halálát ez a munkaszolgálatos... nem tudom... de ha így volt... embertelen volt ez az egy tiszt... de csak ekkor ez az egy... és ne általánosítsunk... tisztek.
A háborúnak, doni télnek, harci nyomornak mégis csak emberek voltak az elszenvedői és nem örömből, nem önszántukból élvezték a doni mínusz 20 foknak a sivító szelét... de katonák voltak, szenvedtek, véreztek...
Ekkor már nem értettem mindenben egyet Karsaival...
Valahogyan úgy vagyok ebben a válaszban... mint ahogyan csak Radnótit, azaz annak a versét mutatják be „Az erőltetett menet...” s hány névtelen nem Radnótik elvesztek háború után vérbosszútól kidülledt szemeknek embertelenségétől, csak azért mert... s ma szégyellni kell ezt a kort, habár Karsai próbálta nagyon is megvédeni a Rákosi érát, nincs miért szégyenkeznünk, ami volt jó volt... valahogyan nem értettem őt, ő nem érthetett meg engem. Habár hogy Rákosi ekkora politikai bukfencet csinált, annak nagy részesei a jó tanácsadók voltak, a tanácsadók pedig ebben az időben csak zsidókból kerültek ki főleg... fent és lent... valószínű érezte a helyzetnek a kényes részét Karsai, azért nem talált semmi vétket „Rákosiban”... hiszen csak Rákosinak köszönhette a zsidóság a hatalmát háború után... minden zsidó bankárból, nagy gyárosból munkás lett és így, mint munkás léphetett a politikának perzsa futó szőnyegére. A vezetőt nagyon befolyásolhatják a tanácsadók és a rossz tanácsadók el is juttatják az 1956. októberének a sikolyához, vasrácsra, lámpavasra...
Szóval ebben nem értettem egyet Karsaival, ha bűnös volt Horthy rendszer a háború malmának és annak őrlésére, ha nyíltan elítéljük a háborúba való belépésnek, a gettózásnak, sárgacsillagnak a megjelölését, akkor a másik oldalról is legyen szabad elítélni az elítélni valót... Ebben a kérdésben nem beszélt nyíltan az Elek történészünk, s ekkor döbbentem rá, hó-hó, itt most egy másik Karsaival állok szemben ez most nem fehér asztal... ez nem barátkozási hely... még a tévedéseket sem szabad nyíltan visszaszorítani az palackba... mert Söptén, azon a bizonyos vacsorai elbeszélgetésben még Illés Bélát, pedig az is zsidó, merte elitélni ,mint történelmi csalót, hamisítót... s főleg nagyon kiemelte a háborús munkaszolgálatosoknak a sohasem megbocsátható bűnét... miért nem szöktek meg ezek az okosok? Mert nekem tettek fel ilyen kérdést, miért vonultam be katonának és miért nem szöktem meg?...
Tehát rehabilitálásról, főleg… azok számára, akik esetleg egy csak egy zsidón kellett csak a bosszúja, ez a nyáj lett a nép, s a történelem századain keresztül pedig, akik verejtékeztek a haza jobbjáért, azok lettek most a háborús bűnösök, a volt tőkésekből lettek az üldözöttek... Hogy az az egy zsidónak mennyire volt igaza, nem számított, nem kellett sok bizonyíték, az illető jelen volt, mindenki bűnös, aki ott volt... Na persze voltak szerencsésebbek is, akik kipottyantak a hálóból, nagy szerencséjük volt... nem lettek rácsmögötti lakók.
Szóval nem elégített ki teljes egészében a válasz, sem a hősi halottakról légyen szó, se azokra a kérdésekre, amit Rákosiék elkövettek... mert hiszen akkor nem szabadna nekünk megemlékezni sem márc. 15-ről, sem okt. 6-ról, hiszen ezek is háborús bűnösök Karsai szemszögéből. Akkor Hajnaut fel kell menteni a sok vérengzős vadpontjai alól?
Amiért aztán mégis csak némi kis elégtételt kaptam 1981. okt. 28.
Vas Népe számában... amikor visszaemlékezési közt megemlíti, hogy már járt vasban... 1962-ben és elsőben Söptét említi meg, mint emlékezetes író-olvasói találkozót. Szóval, azért mégsem volt háládatlan legalább emlékezetében rehabilitált a kérdéseimben... Boldogan olvastam a cikket... nekem ez egyben nagy nyugta is a munkámra, amit ezekben az években fejtettem ki a kultúra építésében.
Őrzöm az újságcikket, mellékletként csatolom is az írásomhoz... csak mégis más a benyomásom Karsairól, amikor… pl. Söptén beszélgettünk fehér asztal mellett... és más most amikor képviselte a politikai realitást, azaz igyekezett megfelelni a küldetésének, még akkor is amikor a történelem már rácáfolt egy elhibázott Rákosi érának munkájára, annak vérfagyasztó ávéházi embertelenségnek. S kérdem, ezeket soha sem lesz szabad megkérdezni? Hát doktor úr, a maga szíve sose fáj?...
Mégis örültem a találkozónak, hiszen majd tizennyolc évi viszontlátás is nagy öröm, még akkor is, ha nem azt a visszhangot kapja meg az ember, amit a történeti igazság diktál.
Egy kis csalódással jöttem haza... de elébb meg el kell mondanom, amikor befejeződött a válaszolgatás is, ekkor többed magammal kértük, hogy írjon valamit a könyvbe, dedikálja, s ekkor mondottam neki, mi már találkoztunk egykor Söptén... igen-igen emlékszem arra a szép estére, na meg a nagy vendéglátásra... igen boldogan emlékezett vissza Karsai is a söptei előadására.
Czeglédy Gyula Szombathely Balogh Gyula u. 15. 9700
Dr. Karsai Elek Úrnak!
Kedves Elek!
Na ki is vagyok, hiszen így ajtóstól törtem be Hozzád, mint ismeretlened mégsem, mert egykor szép estét töltöttünk együtt… de hol?
Kb. az 1960-as időkben a szombathelyi TIT-át jutottál ki Söptére, Szombathelytől kb. 6 km-re van ez a kis község. Meghívtuk egy előadásra a kultúrházba. Nagy élmény volt számunkra és marad is a mai napig, mert nem felejtjük el az őszinte és igaz történeti igazságaidat. Téma: a második világháború kitörésének okai címmel... Ragyogó eszmefuttatás, adatok stb… majd utána vagy éjfélig elbeszélgettünk fehér asztal mellett az akkori Tsz vezetőinek társaságában...
Ekkor beszélgettünk Illés Béláról, Kéri Kálmánról stb...
Na mit is akarok most kérni? És ha lehetséges kérésem meghallgatásra találjon. Most, amikor már nyugdíjas vagyok, írom és irogatom a Söpte község kulturális népművelési múltját és ebben mint Neked főelőadónak is jutott hely.
Az a kérésem: szíveskedjél nekem egy ív papíron, ha egyáltalán visszaemlékszel erre az estére, hiszen ezer és ezer előadásod volt már azóta is, de talán mégis maradt valami az agyzugában meg, írjál valamit az ittlétedről. Magáról a népművelésről, a történetről... és ha lehetséges volna egy amatőr fényképet is csatolna az albumunk számára. Na ugye mennyi kérés, mennyi munkát kérek Tőled, de nagyon boldoggá tennél, ha a kulturális megmozdulások közt a Te ittlétedről is lenne valami dokumentum a jövő számára.
Azóta Kéri Kálmán bácsival beszélgettem Rólad, igen kedvesen emlékezett meg Rólad.
Ha levelem utonér és a kérésem megvalósítható, akkor nagyon, de nagyon fogok neki örülni, hiszen egy falu életében egy Karsai előadás felér egy nagy kulturális telitalálattal.
Tudom sok a dolgod, nagy a tudományosköri tevékenységed, de legyen egy morzsa számunkra és emlékezéseink közt.
„Kinek nincs messze az élet határa, nem előre szeret nézni, hanem hátra”... magam is a hét évtizedes mozgalmas és változatos múltnak már a hatodik kötetén dolgozom, most dolgozom fel a község iskolai és népművelési múltját, és ehhez kérek pár gondolatot, visszaemlékezést. Na nem olyan nagyszabást mint Karsai tudományos munkái, de egy csepp a tengerből, és ebben benne van maga a tenger.
Előre is köszönöm, ha kaphatok Tőled valami emlékezést, boldogan köttetem be a múltnak nagyjai közé.
Szombathely, 1980. febr. 28. Üdvözlettel:
Czeglédy Gyula
|  |
|