 |
    |
 |
A NÉPMŰVELÉSRŐL kb. 1965 előtti időszakban Dr. Dezséri László ref. püspök Söptén Kérdezhetné valaki, hogyan került a csizma az asztalra?... Hát igen, egy teljesen katolikus községbe, református püspök... kb. 1960-as időkben, pontosan nem tudnám megmondani.... de majd visszatérek rá és akkor majd beírom a dátumot. Annál is inkább, mert hiszen lesz egy dátum számomra, Tóth Zsuzsi felvétele a tanítói főiskolára.... Dezséri László vasárnaponként jelentkezett a rádióban egy rövidke életigazságot bontogató, nagyon kellemes és nagyítói szemmel jól szemlélhető életképeket festett meg ebédközben, tíz perc alatt. Éles látása volt az átalakulásnak nagy problémaiban, mindig talált aktuális témát, csak le kellett érte hajolni valahova és azt úgy dekorálni, tálalni, hogy azt mindenki megértse, elfogadja, vagy legalább is igazzá tegye. Dezséri László vasárnapi kommentárjai nekem nagyon tetszettek, és nyomban arra gondoltam, mi lenne, ha egyszer meghívnám Söptére, beszélgessen el a falu dolgozóinak valamiről, ami ebben az időben olyan szükségszerű volt. Nekem e népművelés egy darab kenyér volt az életemben, egy pohár friss víz a szomjúságomra, valahogyan megszállt az ihlet, és ekkor nem festettem, nem is írtam mint most, hanem megindult bennem egy szervezési vagy, egy tenni akarásnak, lélekből fakadó fortéja, fortissimója, ami nem engedett, ami kötött egészen addig, amíg a vágyam nem elégült ki a szervezés, a rendezés teljességében. Hogyan is juthatnék én el Dezséri Lászlóig, a rádióból már a falum dolgozói jól ismerik s ami legmegkapóbb volt, hogy vannak rokonai Söptén Dezsérinek, Komáromi Ferencék, akikhez valakijük, akik Dezsérivel jó viszonyban van, szokott is jönni látogatóba. Így kerültem Komáromiékhoz, majd a TIT-hez és bizony találtunk is egy dátumot, ami megfelelt Dezsérinek is, és ekkor fogadtuk nagy tisztelettel és szeretettel a református püspököt. Visszafelé lapozgattam és emlékirataimban, mert úgy emlékszem, hogy én ezt a témát már feldolgoztam korábban, de mivel nem találtam sehol a tartalmi jegyzékben, így inkább megismétlem ezt a szép kulturális magvetést, hiszen nagyon szép és kellemes estét tölthettek el a falum parasztjai, a nagy tudású jó kiállású remekül kiművelt püspökkel. Tán kétszer is tartott egy-egy alkalommal előadást Söptén, ilyenkor ahogyan szokott lenni, összekötötte a kellemest a hasznossal, mindjárt elvégezte a rokoni látogatást is Komáromiéknál. Azt nem is kell mondani, a sajtó is hozta ezt a népművelési aktust, ami nagyon élvezetes is volt a hallgatóság számára, nekem pedig jelentett egy nagy boldogságot, amikor ismét szűknek bizonyult a háromszáz főnyi befogadóképességű kultúrház, de ekkor már zsúfolásig telt ház volt. Amiért meg feltétlenül szükségesnek tartottam a Dezséri Laszlónak emléket állítani a könyvemben, az meg a következőkben vált szükségessé. Ahogy ma válságba jutott a falusi népművelés, úgy midig voltak hullámvölgyei, majd véglegesen összecsaptak a közönyösségnek a hullámai a falusi népművelés feje felett, hol ügyesen véve a hullám játékát és ismét a tetőre juthatott a fuldokló. Azt kell mondani, hogy az 1960-tól kezdve, főleg amikor a szobába bejött a rádió a Tv, nehéz volt rossz népművelési politikával operálni. Amikor a butaságnak a hatalmasai lettek a hatalmasok, amikor úgy jártunk, mint amikor a birkák közt tipegő szamárra felnéznek a báránykák, pedig tudják, hogy mekkora szamár, valahogyan mindjobban kinőttek az elszigetelő bástyák, a társasság kerülésnek a kelevénye, amikor inkább elkerülté a mást az emberek, nemhogy találkozzanak valahol is valami kis tere-ferére. Ismert dolog, Rákosi idejében, ha már hárman voltak valahol együtt, az már gyanús volt, sőt támadó felületet is okozhatott az együttlét. Féltek egymástól az emberek, amikor engem állásomból /1949/ kirúgtak, üzemi munkás lettem, falubeli kollegáknak volt kellemetlenségük, ha velem kellett volna találkozni. Maga a népművelésnek az a formája, amikor hívnak egy előadót és akkor gyerünk a kultúrházba, el már berozsdásodott, elkopottá vált, nem is volt neki élettere, halálra volt ítélve. Ezt érezték lenn és fenn, valamit tenni kellene, de mit? A Tsz megszervezésével nem összekalapálódtak az emberi szívek és agyak, ellenkezőleg dinamikus robbanást hordozott mindenki a szívében, valaki mindig gyűlölt valakit valamiért. Mi is tarthatta mégis meg a közösségi jelleget. Tán egy kicsit a könyvtár... a színdarabok hangulata és annak kellemes, mulatsága, tánciskola... varró tanfolyam, énekkar, még ezek a kis mozgalmi közösséget talpaló népművelési mozaikok valahogyan elmentek, de nagyobb szabású kultúrélet nem volt. „Befútta az utat a hó... céltalanul fut a fakó”... szinte el lehetett dobni a kultúrház kulcsát... ki járt a kulturálatlan, düledező romos közhelyre? Legalább is így festett az országos átlag, de mit is lehetne tenni? Ahogyan sikerült a társadalomnak a volt és szép hagyományos kulturális mozgalmait zátonyra futtatni, most az a kérdés hogyan lehetne ismét célba állítani ezt a szép kulturális intézményt... | |
