 |


|
 |
 |

Még 1965. év körül peregnek a mondanivalók... zenekar története...

1982. jan. 8-án vájok medret a gondolatok és a mondanivalóknak folytatására.
Az események kb. már az 1965. tájára esnek, vagy innen egy-egy évvel vagy egy kicsit távolabbra, de mindenképpen 1967 előtti eseményeknek a sodrából halászom ki azokat az eseményeket, amiket a munka hevében elkövettem.
A feljegyzések alapján igyekszem maradandóbbá tenni a történteket, azért is néha olyan darabos-hézagos a mondanivalóm, de ahogyan összegyűjtöttem a múltnak eseményeit, most igyekszem láncszemenként összeállítani a múltnak szép és élménytus derűs perceit.
Zenekar története
Lehetséges, sőt valószínű, hogy már írtam a zenekaromnak a megszületéséről, de azért megismétlem annak megszületését és életét.
Nagyon régen, tán lehettem vagy hét-nyolc éves, amikor édesapám Vasváron, aug. búcsú alkalmával egy szájmuzsikával lepett meg. Annyit tudtam már, hogy szájba kell venni és hol szívni kell a levegőt bele, hol fújni kell a szuplát és akkor megfelelő hangmagasságokkal rezegnek meg a kis réznyelvek a muzsikában. Szívás-fújás és ez így ment egy jó darabig, amikor csak megszületett egy dalocska a muzsikából, ami végtelen nagy boldogságot váltott ki bennem... Muzsikákban is voltak különböző értékű, hangszínezetű hangszerek, nem mindig a nagy térfogatú szájmuzsikák voltak a legszebben hangszerelve, és már ahogyan szokott lenni, magam is kerestem a szebben megszólaló muzsikát.
Első muzsikám kb. 1920-as időkben
Az 1923-as időkben sőt a háború előtt a teherforgalom csak a vasúton bonyolult le, a síneken gurult az áru az egész országba, így a vásárosoknak a sok-sok portékája is mint vasúti poggyász utazott hol ide, hol oda. S ilyenkor, apám mindig egy-egy szájmuzsikát kapott borravalóul a kereskedőtől, amivel nekem mindig nagy örömet szerzett.
Amikor a szájmuzsikán minden próbát kiálltam, mert a muzsika szólt reggel, délben, este, amikor a teheneket őriztem, amikor mentem az utcán, hát ha már ennyire képes vagyok arra, hogy nótákat csaljak ki a muzsikából, mi lenne ha egy hegedűt kapnék? Na a hegedű minden hangszernél majd a legnehezebb szórakoztató hangszer, de a négy húr elég ahhoz, hogy a nóták megelevenedjenek benne.
Hogy honnan? De tény kaptam egy hegedűt, ekkor még a 71-es őrházban laktunk, hát bizony teljesen ismeretlen volt ennek a lélekemelő hangszernek a kezelése, felstimmelése... nótára való rábírása.
Ekkor az történt, hogy édesanyám fogadott mellém egy cigányt /Bilig Lajos hegedű prímást/ és aztán a Lajos kezdte nekem rakosgatni az ujjaimat a húrokon, ő segített át a nagy nehézségen, hogy az ép füleket ne bántsa a nyikorgásom, mindig a kertben hegedültünk, ott született meg a „Boci-boci tarka...” és ez az első dal hozta maga után a többit, jöttek az ismert magyar dalok… Jártam ablakid alatt egy holdvilagos… éjjel… Túl az Óperencián...
Lajcsi szorgalmasan járogatott hozzám, a dalok sorra jöttek ki a hegedűből... és ettől
Hegedűszóval hajtottam a teheneket a Zsidóföldi utcán végig... Vasváron
kezdve a hegedűm lett a legjobb barátom, amerre mentem, hajtottam a teheneket az „Áncs-likba” /a foci pályára, utca hosszat nyekeregtettem a hegedűt, mosolyogtak a Zsidóföldi utca lakói, szól a hegedű, hajtja a marhákat a Gyuszi, jegyezték meg az ismerősök. Sokat hegedültem, szerettem a hangszert.
Majd kezdtem a kottáról való tanulást, amit folytattam a tanítóképzőben.
A hegedű elkísért mostanáig, mert bizony ha a jókedv kicsap a test medréből még most is kicsalogatom a kedves nótáimat... Eresz alatt fecskefészek...
Ha meghalok csillag leszek.... ez Szilveszter hajnalán is Endréék voltak itt köszönteni az új évet, bizony hegedültem pár nótát.
De elkísért a hegedű Rábakovácsiba is, mint legényembernek igen jó szórakozást nyújtott, de értékelték a falu dolgozói is a zenei tudásomat, különösen pl. ha úgy akadt rá lehetőség, hogy egy-egy alkalommal a prímás kezéből kivettem a hegedűt és a banda élén magam lettem a prímás... mint a legutóbb is amikor Catómió István az orvos a Pityer-vendéglőben /1981 őszén/ tartotta az esküvőjét, és bizony-bizony pár nótára prímás csere lett… ami nagy tetszést váltott ki a lakodalmasokban. Végtelenül jó érzés és felemelő egy cigánybandának a prímásának lenni.
Első muzsikusaim és azoknak a sikerélménye... Viszket Józsi remek hallású fiú
Különösebben nem kamatoztattam ezt a tudásomat, főleg csak erkölcsi vonalon, amikor végre Söptére kerültem /1952-ben/ majd pár évre rá énekórákra bevittem a hegedűt, nótázgattam rajta, több gyereknek felcsillant a szeme... de jó volna.... főleg Viszket Józsi lelke rezdült meg legjobban, akinek végtelenül kifinomult zenei hallása volt. Szeretné megtanulni?- kérdem Józsitól... Igen... na rendben van, beszéld meg a szüleiddel és ha adnak pénzt a hegedűre, akkor eljárhatsz hozzám hegedülni… Így is lett... Józsi és még kb. két fiú is csatlakozott a hegedűvételre... és jártak hozzám hegedülni.
Persze senki sem tudja felmérni, mekkora munka volt ez számomra, hiszen a legnehezebb hangszer az összes hangszerek között a hegedű, óriási türelmet kívánt a tanítás, de már nekem is öröm volt az a készség, hogy a vonót tudják a maga pályáján húzni. A faluban csakhamar híre ment a hegedülésnek, ismét jöttek az irigyek... na ugye ezt is csinálom, az igaz nem ingyért tanítottam, úgy emlékszem havi ötven forint volt a tandíj. Siker lett, mert kb. okt-től kezdve karácsonyra már megszülettek a karácsonyi dalok, két-három dalt szépen hegedülték, amikkel karácsony előtti napokban végigjárták a gyerekek a családokat. Szabad a karácsonyt köszönteni? Másnap örömmel újságolta Józsi… hiszen ő volt a prímás, a vezér...hány helyen jártak, mennyire örültek a játékuknak… na és ami nem volt közömbös, mennyit is kerestek.
A fénykép alapján már hatan húztak a nótákat, lett egy lánykánk is Tavasz Rózsi, aki Xilofonon, majd Gugi László csellón harmonizálta a nótákat. „Söptei rajkó zenekar”
Sokszor szerepeltek később a gyerekek, egy-egy népművelési, vagy teaestély vonzóbb volt, ha híre ment a zenekar fellépésének. Tényleg siker volt ez a kis zenekar, Szombathelyen is szerepeltünk, a Kovács
A fényképen hátul van a legnagyobb fiú, Balázs Imre /aki a jelenben Miskolcon a SZOT üdülőben igazgató/ a többiek pedig öt-hat osztályosok lehettek. Attila fiam is köztük van. A fénykép háttere a volt ált. iskola /1981-ben ez is megszűnt/. A zenekar két tagját később felvették a zeneiskolába is, mégpedig onnan kezdték a tanulást, ahol nálam abbahagyták. Viszket Józsit és a fiamat Attilát vették fel a zeneiskolába, jártak is szorgalmasan és ahogyan lenni szokott, valahogyan kedv és kitartás és más akadályoknak a nyomására nem folytatták az iskolába való járást. Mindig nagyon szép emlék marad ez a zenekar, hiszen ebben az időben kevés falu dicsekedhetett abban, hogy iskolai zenekar szórakoztatja a falu dolgozóit.
Hogy meddig élt a zenekar? Főleg amíg nem végezték el a nyolcadik osztályt és még utána is élt egy darabig. Viszekt Józsi átcsapott a gitárra... lett egy dzsessz zenekar, de ezt már teljesen ő kreálta. Hogy még valaki zenél-e ezek közül a gyerekek közül, nem tudom, csak egy még a legöregebb pajtás, aki még zenél hol hegedűn, hol zongorán ez pedig a Gyula, maga a mester… ő nem öregedett meg lélekben, habár az ujjaimnak ez a nagy torna már szokatlan, de szép és felüdítő a családi összejöveteleken, ha felcsendül egy halk nóta. Persze a vége már ismeretes „Csendes lett a vén cigány...”
Most kérdezhetném, hát még erre is volt időm?... amikor ma mindenki a nagy lázas semmittevésben panaszkodik, leterhelt, elfáradt...
Most is le kell szögeznem, csak olyan feleség mellett lehetett ezt megcsinálni, aki teljes összkomfortot teremtett számomra, nekem nem voltak konyhai gondjaim... anyu mindenben pedánsan eljárt, számomra csak az iskola, a kultúrház, a falu volt az elsődleges munkaterepasztalom. Csak ilyen gondmentes körülmények mellett tudtam én annyi időt szentelni a kultúra lángjának a ragyogására. Ismétlem: szerettem, értettem, véremben volt Mozartról szól egy kedves kis legenda, monda. Felkeresi egy fiatal gyerek, zenei zseni, legalább ezt hitte magáról, és kéri Mozartot, hogy mondja el neki hogyan komponál, mert ő is úgy szeretne komponálni ahogyan ő. Mozart végig méri a kis jövevényt és így szól: ehhez még nagyon fiatal vagy és sokat kell neked még tanulni. Erre visszavág a jövevény és így válaszol: de hiszen te is már tizenkét éves korodban komponáltál, koncerteztél... az igaz! De én nem is kérdeztem meg senkit sem, hogy hogyan kell komponálni....
Hát valahogyan így voltam a magam kultúrszemétdombján, nem is kellett nekem másokat lekopérozni...
Pár esetet a történtekről.
Szepesi György a nagy focis riporter Söptén... 1966-ban
Ahogyan mondani szokták, az áporodott levegőt ki kell engedni a szabadba, hogy helyette oxigéndús levegő áramoljon be a terembe. Valahogyan így fogalmaztam valaha, mert a kulturális előadások néha kátyúba jutottak, egyhelyben taposódtak, vagy a rátermettség hiánya, vagy a butaság, vagy a kényelemszeretet, vagy az elhidegülés a hivatottságtól, valami visszahúzta a fejlődést.
Amikor én megszerveztem az évi munkatervet, mindig igyekeztem jobban fűszerezni a témákat... jött a „közvélemény-kutatás” a gyerekekkel megbeszéltem a tennivalókat, felosztottuk a falut körzetekre, és vitték a kérdőívet, ki miről szeretne hallani a tél folyamán?... így tudtam felmérni a falu érdeklődését, korok és nemek, foglalkozások szerint... és most kellettek azok a szaktekintélyek, akik magukkal hozzák a sikert is.
Na így voltam Szepesi Györggyel a nagy és ismert riporterrel, aki oly nagy lélekkel közvetítette a 6:3-at, Szepesi név országszerte közismert, de az egész világon szimpátiának örvendez, hozzájárul a nagy nyelvi tudása, a hangja és a riporteri alkata. Na így jutottam arra gondolatra, meghívom Söptére Szepesi Gyurit...
Tény, egy alkalommal Vas megyében járt... a TIT hozatta le... nekem szólt Fáy Józsi a TIT elnöke, nem akarom e Szepesi Györgyöt Söptére... Nagyszerű, remek... kell egy kis friss vér az elmeszesedett kultúrházi érrendszerbe... Meg is egyeztünk az időben és a tiszteletdíjban... /ötszáz forint/ rendben, semmi akadálya ennek...
Csakhamar híre ment a nagy vendég érkezésének... méghozzá, csak délutáni előadást vállalhatott, mert este meg már máshol szerepelt az előadó, de ez sem lesz baj... a sportrajongók mindent elkövettek, hogy munkahelyükről szabadot vegyenek ki és tódultak a kultúrházba.
Ember hátán ember, ami csak belefért ebbe a kis düledező kultúrházba... kb. 250 fő… ha nem több...
Nagyszerű élményem volt nekem is. Szepesi megérkezett a kis kultúrba, ahol fogadtam, fekete... stb. Végtelenül kedves és nyájas szavakkal üdvözöltük egymást... majd azt kérdezte Gyuri... van-e Söptének focicsapata? Igen van, mondottam... mondjam a neveket, hogy kik játszanak benne? Mondottam... Farkas... Kiss... stb... Na jó... Majd kimentünk a nagyterembe, óriási taps... majd bemutattam a Szepesit élő nagyságban... Amikor elcsendesedett a tapsvihar, Fradi játszott a söptei csapattal... és ekkor bámultam csak pontosan megjegyezte a söptei focistáknak a neveit, mert a meccs közben a Fradi játékosaival szemben mondotta melyik söptei focista szerelte, sőt gólt is rúgtak a söpteiek... megverték 3:1-re a Fradit a söpteiek--
Óriási nagy öröm a kultúrban... mindenki örült a győzelemnek és tapsoltak a nagyszerű közvetítéshez. Majd Szepesi feltette a kérdést: miről szeretnének hallani? Mindig központban állott a 6:3 főleg erről a londoni szereplésről, majd jöttek a kérdések sorozata. Szepesi állta a kérdéseknek özönét, válaszolt, s amikor elfáradt már a Szepesi és a közönség is... ismét nagy taps-orkán... búcsút vettünk Szepesitől de azóta is büszkék a volt hajdani focistáink, hogy a híres Fradit megverték.
A jóság néha halált is hozhat, a falusi pap története
Már egyszer írtam a „Népművelésnek” haldoklásáról, azaz egyhelyben való toporgásáról és ilyenkor azt kell mondani, hogy úgy járunk, mint az a plébános akit a faluban, tudva hogy a plébániának nincsen vagyona, hát abban állapodtak meg az egyházközség képviselőivel, mindennap más és más családnál fog étkezni, szóval házról-házra. Ez magában nagy tisztesség, ennyire megbecsülni az Isten szolgáját… de egyben gondot adott is ám az asszonyságoknak, mit is főzzenek? Mivel traktálják meg a papot.
Elkövetkezett az első napi kosztolás. Mit is lehetne sütni-főzni, falun tele az udvar majorsággal, gyerünk, paprikás csirke, ez mi jó falat... leves és valami tészta. Nagy figyelemmel tálalgatott a ház asszonya, közben figyelte a plébános úrnak az étvágyi grafikonját, milyen arcot vág hozzá… ízlik? Eszik? És mennyit falatozik a falusi étekből.
Nem is volt panasza sem a tisztelendő úrnak, sem a szakácsnőnek... mindketten nagyon meg voltak elégedve a menüvel, annak izével és mennyiségével is. Végtelenül boldog volt a szakácsnéni, nagyon ízletes lehetett a paprikás csirke, mert bizony jól megkopasztotta a tálat a plébános úr, se combok se mell nem maradt meg, sőt a nokedliből is csak egy kis lapos halmaz maradt... Boldogan könyvelte el a névi a sikert, hála Isten, nem maradt szégyenben.
Ami a legfőbb, azonnal jelentkezett a szomszédasszony, alig hogy elnyikorogta magát az ajtófélfája... és már a kíváncsiság ki is fúrta az oldalát a szomszédasszonynak.. Na mondja csak, milyen volt a pap? Mit is főzött? Mennyit evett?... a kérdéseknek sokaságával árasztotta el a siker asszonyát---milyen tányérokban?- milyen evőeszközökkel tálalt, ugye jó előre tudni a vendégnek minden szokását... s ha lehet, kapja is meg mindenütt, ne csak az első helyen. Mit ivott?- Vizet?- Bort?
Hát bizony én paprikás csirkét készítettem a plébános úrnak... nokedlivel, de mondhatom nagy étvággyal ette, dicsérte, finom tejfellel, frissen készültből, nagyon édes piros paprikával ízesítettem, majd jó sok nokedlit tálaltam fel... lehetett látni a plébános úron, hogy betöltötte a főztöm a földi boldogságnak a gyönyörét. Ezen hírek hallatára felbátorodva tért haza a szomszédasszony, és már amikor az udvarba betért, már a szeme a baromfik táborát figyelte, melyik is lesz holnap a a plébános úrnak a gyomrába, melyik kerül a koporsóba?... Látta a szép kendermagos kappan kakast, ez jó lesz...nagy is, zsíros is, ebből aztán lesz ám az igazi csirkepaprikás, jobb lesz mint a szomszédban, mert van ám a paprikacsirke receptjének egy titka... amit a szomszédasszony nem tudott, de én tudom, és már előre is látta a plébános úrnak a kipirult arcát... az ízes falatoknak elfogyasztása felett...
Harangoztak delet... kopogás.... Dicsértessék a Jézus Krisztus... mindörökké ámen... hangzék a pap szájából, csak azzal nem volt egészen tisztában a Julis néni... kezet csókoljon e a papnak, vagy sem... mert biz ez így dukál, ha pap jön a házhoz... hogy ne csorbuljon a háznak hírneve, jókora cuppanós kézcsókot nyomott a hamvas papi kézre, így tán a megtiszteltetés még nagyobb rokonszenvet hagy maga után...
Tessék-tessék, hangzék a Juli néni szájából a biztatás, de elébb a lavórba készített egy kis langyos mosdóvizet is, szagos szappant mellékelve, amit legutóbb búcsúkor használtak a vendégek... jó vastag, háziszőttes, patyolatfehér törülköző is már szárította a szent kéznek a vizenyét...
Az „éső tiszta-ünnepi” szobában volt a terítés... a legszebb abrosz, az abroszon a virágos fehér tanyérak díszelegtek az asztalon. A pap egy pillanatra megáll, majd hangosan mormolta: Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott Ámen... majd kényelmesen leült és már az orrát csiklandozó aranyszínű levesbe mártotta a merítőkanalát, nem volt nehéz kitalálni, hogy tyúkhúsleves... mert a mája és a zúzája, mint tárgyi bizonyíték ott gőzölgött a tányér mellett...
Juli néni biztatgatta a papot....tessék-tessék, bátran... amennyi csak jól esik... mi nem sajnáljuk senkitől sem a jó falatokat, örömmel látjuk vendégül a plébános urat, csak ugye mi szegény emberek vagyunk, nem szoktuk meg azt, hogy uraknak főzzünk, és bizony csak nagyon szegényes az ebédünk... és csak mormolta bátorítást a plébános úr felé, aki már javában fogyasztotta az aranyszínű tyúkhúslevest...
Közben a Juli néni már a konyhában nagy vigyázattal kimerte a tejfeltől duzzadó, paprikától pirosodó „paprikás csirkét” külön tányérra a nagyra szaggatott sárga, kemény galuskákat... Nagy sebbel-lobbal vitte a pap elé, mondván... nagyon finom paprikás csirke, idei csirkéből való, nagyon zsíros volt szegény pára, ugye jól etetjük a majorságot, a mi tikjaink nem soványak-... Elsőben a pap nem mutatta a meglepetést... hiszen tegnap is ezt ebédelte... na nem baj, azért lemegy még ma is... és már szedte is a tányérjába a kendermagos állatkának a részeit... majd galuskát és amint fogyott a tányérnak a tartalma úgy domborodott a plébános hasa... mert mi tagadás, jóízűen bekebelezte a kendermagosnak utolsó földi maradványait... Tessék-tessék plébános úr, a biztatás most sem maradt el... még van a tálban, merítsen... még van a konyhában is... de bizony a pap megtelt gyomra, nem kívánt még egy falatot sem, ellenben a piros „noha bor” ott pirosodott mellette, jól beitatta a kis kendermagost a hasában, hiszen már ketten szomjaztak, nagyot böffentett a plébános úr, jeléül annak, hogy elég volt... Nagyon finom buktát is sütöttem, tessék belőle enni... de biz vége lett az ebédnek. Nagy köszönések mellett, már az udvaron ballagott a vendég és vendéglátó Juli néni ismét cuppanós kézcsók a szentkézre... a pap a plébániára. Juli néni a mosogató dézsához sietett... Na hála Isten... én sem maradtam alul...
Amint Julis néni a hidasok mellett ténykedett, egyszer csak a pallangon át kibújik a következő napiszeres Bözse néni.... na mondd Juli... volt nálatok a plébános úr... De volt ám, mondta nagy büszkeseggel Juli... na és aztán hát mit adtál neki enni?---Mit---? Paprikáscsirkét, végtelen szereti és sokat tud belőle enni... tényleg szereti... de nagyon, mert biz alig maradt a nagy kendermagos csirkéből valami... Többet nem is kérdezett a Bözse néni, rendben van... ő is meglepi a plébános urat a nagyon szeretett eledelével: Mi lesz ebédre?... Paprikáscsirke…
A paprikás csirke nagy mennyiségben méreg
Másnap ötös találata lett a plébános úrnak... mert már az udvaron érezte a tejfeles csirke szagát, amitől egy kicsit már sziszergett is, sőt majd megvetette... de a szerény papi lelkülete nem árulta el a megvetettséget, ismételten falatozta a paprikás csirkét... de valahogyan kevesebbet, mint ezelöttikből...
Szegény pap már nem is bírta sokáig... amikor az ötödik, vagy a hatodik házhoz került valósággal undorral fordult el a paprikás csirkétől... már a bőre alatt is csöpögött pirospaprikás tejföl... panaszkodott is az ötödik szomszédasszony... ő nem tudja mi lehet a baja szegény plébános úrnak... nem ette meg a tejfeles csirkét, s amint a konyhán meglátta a savanyú krumpli főzeléket, abból kért egy tányérra valót...
Papi missiók élménye
Hát szóval a paprikás csirke is jó ritkán, de nem napról-napra… valahogy visszakanyarodva, ahonnan elindultam... meg lehet unni a ugyanazt a személyt hétről-hétre, évről-évre... ha még olyan jó előadói készséggel bír is, mint amilyen ízletes étek a paprikás csirke, közben kell egy kis más is... végeredményben ezt jól tudta az egyház is... amikor négyévenként majd minden plébánián „Missiót” rendeztek, négy-öt naposat, főleg nagy ünnepek előtt… a Missiók feladata, a lelkekben megerősítsék az isteni szent dogmákat, megerősítsék a hitben, a isteni igazságokban, s főleg visszaadják az egymás iránti felebaráti szeretetet...Ennek a feladatnak a helybeli plébános nem tudott volna egészében eleget tenni, hiszen évről-évre hallgathatják, ismerik minden arckifejezését… még akkor is van egy kis unalom a prédikációjában, ha arra alaposan felkészül... S ilyenkor, Missiós napokra lehetőleg a jó hírben állott prédikátort szokták vendégül hívni... erre legjobban a szerzetes papok voltak hivatva, főleg a Ferenc-rendi papok, vagy Domonkos papok, vagy nagyobb városokba a Jezsuiták, akiknek főleg a szó volt a fegyverük, tettre, könnyekre tudták lelkesíteni a hallgatóságot. Az új szónok hallatára, dugig, zsúfolásig megteltek a templomok, főleg ha az első szentbeszédnek a karátja huszonnégy volt... A missió legtöbbször be is töltötte a rendeltetését /Banga-Tóth Tihamér, Bőle Kornél és a többi/ a prédikációval még a sziklaszívek is viasz gyanánt akkumulálták a tiszta, igaz hitű, forrású szent beszédeket. Mint ahogyan szokás volt, a missiógyónásokkal, áldozásokkal majd befejezésül Tedeum laudámus, vagy misével fejeződött be.
Ezek a missiók nagyon sokáig éreztették a hivőkben a hitnek, a hithez való kapaszkodásukat, továbbra is gyakoroltak hitbéli kötelességüket, s ha netán már kezdett kopni a hitbéli zománc, akkor ismét jött egy missió, egy mentőöv az élet tengerén…
Egy kicsit nagyon elkalandoztam Dr. Buga Laci bácsitól... de mindezeket azért mondottam el elöljáróban, mert nagyon kevesen éltek ezekkel a paprikás csirkékkel, vagy a missiókkal, mert hiszen fordítva is értendő, sok savanyú krumplifőzelék után felemelő érzés paprikás csirkét falatozni...
A színházakról is elterjedt néha egy rémhír... pl. amikor jött a rádió… na vége a színháznak... mindenki a rádióközvetítésen át élvezi a színdarabokat, operákat... ami főleg pénzbélileg is megmutatkozott a kasszasikerben...
Mit is lehetetett tenni: Elővették a „Csárdáskirálynőt”... megteltek a színházak…
Minden egyenes lett... de aztán, amikor jött a televízió... na aztán most végleg le lehet húzni a redőnyt a színházak ajtajában... ki fog menni színházba, amikor otthon papucsban, pizsmában, cigaretta közben lehet színházat, operát hallgatni... Nincs semmi baj... nyugi.... ismét elővették a porosodó „Csárdáskirálynőt”... lett kasszasiker, fellendült a színház ismét egy időre... és megy ez továbbra is mindig kell a Népművelésben is egy csárdáskirálynő, ami meghozza a közönséget, ami vonzza a hallgatóságot... és mi lehet ez?...
Hozassunk vidéki, de esetleg már a rádióból, vagy a Tv-ből jól ismert előadókat és jön a közönség....
Szóval nincs új a nap alatt... csak figyelni kellett a kipróbált tényeket, nem kell feltalálni, amit nem tudunk, csak felújítani a jól bevált módszereket... Söptén is nagyon sok előadás hangzott el, innen-onnan, sok előadót hozattam ki Szhelyről, hol nagyobb, hol kisebb sikerrel töltötték be a meghívásukat. A reklámra költött pénz, az mindig visszatérült, néha nagy kamatokkal is. De hát hogyan is tud egy kultúrház valamit reklámozni? Mit fektet bele a reklámozásba? Elsődlegesen mindig megbecsülésben kell részesíteni azokat, akik betértek a kultúrházba és főleg eljöttek az előadásokra. Valahogyan a házigazda szerepét kellett megjátszani, kellemes légkört kellett biztosítani az otthonban... majd elbeszélgetni a vendégekkel... hogy van a család? Az otthon?... a gazdaság...ki lesz az előadó?... valami kapcsolatnak kell kialakulni a hallgatók, a kulturigazgató között, s ami legfontosabb tiszta, világos, meleg otthont kell biztosítani… Sohase érezze a hallgatóság, hogy becsapták valamivel is, mindig telitetten távozzon a a kultúra templomából.
Magam is nagyon sok előadást tartottam, főleg az áll. gazdaság munkásainak, akik valaha a cseléd státuszában éltek, nagy szeretettel hallgattak hetenként, amikor a vetítőgép is néha besegített egy-egy téma előadásába. Most is emlékszem a Pungor nénire, aki biz a hatvanat mar átugrotta, soha el nem maradt egy előadásról sem. Az urával egyetemben ültek a gazdaság kulturszobájába. Voltak többen is, akik minden alkalommal ünnepnek tartották ezeket az estéket, jöttek a tanítványaimnak a szülei Horváth Csaba szülei és többen. Általában húszan-harmincan gyülekeztek egy-egy este. A falutól majd másfél kilométerre volt a major, bizony a téli estéken nem volt mindig kellemes az út, de mentem, TIT keretében folyt az előadás, amit kellőképpen pénzben is megfizettek. Hiába kértem a többi kartársakat is az előadásra, nem vállalkoztak ekkora teherre, mondván ők nagyon elfoglaltak.
A faluban is több alkalommal kellett előadást tartanom, nagyon tetszettek a színes diák, főleg azok a sorozatok, amelyeken saját gyermekük is látható volt. „Söptétől Bpestig”... A Balaton körül… de felejthetetlen történelmi emlék maradt a Saváriai napokról készített sorozat, amivel nagy sikert arattam annak idején.
De ahogyan mondtam, meg lehet unni a paprikás csirkét is sorozatban, meg a savanyú krumplit is... kell a változatosság....
|  |
|