 |


|
 |
 |

1960. év eseményei Fodor Henrik-Kuntár Lajos

Az 1960. évnek eseményei.
még mindig a könyvtárról....
,majd a szocializmus legnagyobb forradalmáról,
a nagyüzemi gazdálkodás megvalósítása Tsz. szervezése.
Ismét egy Emléklapot csatolok a mondani valómhoz, ami arról szól, hogy a Vas megyei községek könyvtárosai közt eredményes munkámat elismerték, emléklappal jutalmazták.
Itt most csak mellékesen emlékszem meg az emléklapot aláírókról. Két név: Dr. Fodor Henrik és Kuntár Lajos.
Fodor Henrik volt 1960-ban a Berzsenyi könyvtár igazgatója, Személyében sohasem ütköztem bele, mindig a legnagyobb barátság jellemezte a találkozásunkat, elismerte a könyvtár vonalán kifejtett kulturális felépítményemnek a nagyságát. Később, mégis valahogyan megszakadt a jég alatta, és ha nem vigyáz, akkor a nagy lebukás mocsarában találja magát, elnyeli a moszatvilága. Mi is történt?... Hallomásból tudom csak, ha nekem rosszul mondták, akkor nem az én készülékemben van a hiba... Állítólag plagizált Fodor egy francia írónak az irodalmából, amire felfigyeltek, és mint vétséget elkövetőre bűnhődés vart, ezért leváltották a könyvtári igazgatói tisztségétől. Mint tanár helyezkedett el az egyik technikumban. Jellemző rá is a szocialista gőgség, jóval fiatalabb nálam, sőt volt, mint előadó Söptén a kultúrházban. Jó előadó volt, de sohasem ismer meg az utcán... Kezdetben még csak néha-néha köszöntöttem neki..., de sohasem próbálta ezt előlegezni nekem..., így mint két ismeretlen ismerős kerüljük el egymást az utcán. Egyébként az a hír járja róla, valahogyan nem találta meg a helyét az iskolában sem, a kollégák közt sem. Önmagát mindig nagyobbnak képzelte a másiknál, hiszen dr. is lett, de ezzel a gőggel nem szerzett barátokat, csak megvetőket. Most már ő is /1981/ szintén nyugdíjba vonult. Szocialista, régi világot utánzó, elváró magatartású pökhendi fráter volt, aki elvárta a másiktól, hogy benne méltóságot lássunk, benne a szellemi gigantikus piramist csodáljuk, büszkén emelte el a fejet egy-egy barátságos köszöntés elől. Kezdetben bántott ez a típusfajta, hiszen ilyeneket sokat ismertem a múltból, és csodálatos, amit megvetettünk a múltban, átmentették a mai életbe ezek a gőggel dekorált beképzelt felfuvalkodott óriások, akik önimádattal tömjénezik körül magukat, és nem látnak ki az illatozó ködből, de ilyeneket magam sem látok meg még akkor sem, ha beléjük ütköznék.
Kuntár Lajosról már írtam egykor, igen tevékeny és sokoldalú ember, de sokarcú is tán, aki mindig tudta önmagát a napos oldalra fordítani, feledve a régit. Nemrég az utcán összetalálkozva visszaidéztük az elmúlt éveknek a történetét, visszaidézve az együttmunkálkodásunknak a szép eseményeit.. Sőt igyekeztem sérelmemet is felvázolni, amire utólag igyekezett ismét más oldalról önmagát hattyú fehérre mosni. A könyvtár után megyei művelődési tanácsadó szerepet töltött be, majd irogatott sokat, népmeséket gyűjtött össze... A főiskolán előadó is lett, közben doktorált is... Köszöntjük egymást, ha az utcán találkozunk néha...
Könyvtári statisztika, a könyvtárok sorsa... 1960-ban...
Könyvtári statisztika..., az 1960-as évekből…
A statisztika mindig sántít, sohasem igaz 100%-ban, csak megközelíti az igazságot, mert valahogyan úgy vagyunk, mint a falusiak búcsú előtt, mindent meg akarnak szépíteni, mire megérkeznek a vendégek. A statisztika is hasonló hozzá, ki az, aki önmagról megírja a reális, hiteles igazságot, de ezért nem magát, a statisztikát; a szerkesztőt kell hibáztatni, hanem mindazokat, akik igénylik a statisztikát és főleg a hazugságot, mert a maga realitását nem látnák szívesen, örömmel veszik a szépen dekorált számokat, amik egyben nekik is felfelé jó pontot jelentenek.
Na ebben a statisztikában mi az ami sántít, azaz ami vitatható már most /1981-ben/. Maga a község létszáma az hiteles, hiteles a könyvek száma is, habár érdekes adat, kevesebb a könyvek száma mint a falu lélekszáma... A statisztika a következőkről árulkodik. A 922 lélekszámból nekem volt 1960-ban 398 olvasóm, vagyis 43%-a a lélekszámnak, majd úgy véltem ez egy kicsit sok, már 1961-évre 241 olvasót mutattam ki 26,13%-ot,-ami egy kis jóakarattal reális is lehetett. Na nekem volt egy felfogásom, ha már olvasót kérdez a statisztika, akkor úgy véltem, ha Jancsi hazaviszi a könyvet saját nevén, abban a családban még vannak hárman vagy négyen, akkor már ők is olvasónak számítottak, mert biztosan beleolvastak a könyvbe, hiszen nem a kölcsönzőket kérték számon, hanem az olvasókat, így a feltételezésemben nem is volt ámítás. Ami pedig az évi kölcsönzést illeti 2825 könyv, lebontva hónapra az 236 db. könyv... Persze, hogy elfogadható szám..., de ebbe is csak úgy lehetett eredményre jutni, hogy volt eset, amikor elvittem egy-egy osztályt a könyvtárba, és ha kellett, ha nem minden gyerek markába bele tettem öt könyvet, vigyétek haza, olvassátok....
A könyvtár nagyon mostoha Hamupipőke sorsát élte még ebben az időben, nem kapta meg a könyv, a maga méltó elhelyezését, majd a legutolsó volt a rangsorban a többi ágazatok mellett, pedig kellett volna már akkoriban a maiakhoz hasonló olvasótermeket berendezni, nagy kényelemmel, nyitott polcokkal. Amit mindig sürgettem, minden könyvtári értekezleten.
A statisztika szerint mások sem voltak szívbajosak, a papír nem szólt, nem árulkodott, mert pl. kérdem Meszlenben hogyan lehetett ekkora kiugró eredmény? Nem vitatom ennek a statisztikának a hitelességét, de ismerve az akkori nehézségeket, főleg a könyvtől való ridegséget, csak nagyon nagy nehézséggel lehetett a könyveket belopni a családoknak és a szobájában rábírni a kérges, ráncos homlokú magyart, könyvolvasására? Ez bizony szívós nagy munkát kívánt.
De mégis úgy vélem ezt a nehéz munkát, a jeget elolvasztottuk a falu dolgozóinak a szívéről, igen is közelebb kerültek a könyvnek a megszeretéséhez, ma igen is járnak már a magyarok könyvtárba, olvasnak, sőt majd minden házban a megvásárolt drága szép kombinát szekrénynek a polcain, mint dísz még csak, de ott megtalálhatók díszes kötésben a magyar íróknak ékességei. Ez is eredmény, mert még valaha az Alföldön csak szalonnát
csomagoltak a könyv lapjaiba és eldobták az értékes gondolatoknak drága termékeit, ma már szobadíszül használják az írók remekeit, és remélem, hogy eljön az idő, amikor a kezükbe is veszik annak díszkötését, hogy tartalmával, mondanivalójával megtermékenyítsék ugar lelküknek szűzi agytekervényeit. A könyvtár a mostoha elhelyezési körülményei folytán bizony proli rangú tekintélyt tudott csak magának kivívni, ez hiba volt a rendszer felé, sok szép hangzatos jelszavak, olvasó nemzet, olvasó nép, de ez csak ámítás, nem igaz, mert nagy százaléka az embereknek nem olvas, vagy egyáltalán nem vesz a kezébe könyvet, vagy igen kevés azoknak a száma. Pl. Svajda Viktor Söptén, aki nemcsak, hogy olvas..., hanem él is belőle, benne él a z olvasott történelmi regényekben, hivatkozik rájuk, annak szereplőinek jellemére, az irodalom tölti ki üres óráit, a könyvek a barátai, életének legszebb tartalmi telitettségét az olvasás telíti meg. De hol van még egy Svajda Viktor?... Na olvasott a Kiss Pál, a Pali bácsi is, de érződött is a beszélgetésében, hogy könyveket forgatott fiatalabb korában.
Már többször jeleztem, a könyvtárnak leghűségesebb barátai a gyerekek voltak, akiket becsalogattam hol így, hol úgy... Különösen a kötelező olvasmányok könyveit kellett elsősorban magukhoz venni, majd azokon keresztül kapcsolódott hozzá egyéb kalandos tárgyú könyv. Sokat segítettek nekem a nagyobb gyerekek, Különösen a Virág Kati, aki most a Bizományi Áruházban pénztáros, és még ehhez hasonlóan többen hűségesek voltak a könyvakcióknak a lebonyolításában. Valahogyan úgy voltam a könyvekkel, mint a virággondozó, amikor fonnyadni látja a növényeit, akkor harmatozza be őket éltető harmattal, hogy feléledjenek, magam is, amikor úgy éreztem, hogy az egyik módszer már fonnyasztja a könyvkölcsönzésnek a sikerét, újabbat kellett kitalálnom a siker érdekében. Így lett Söpte rangos helyen, a járási szinten, ezért kaptam oly sokszor egy-egy oklevelet, vagy azért adtak legmagasabb tiszteletdíjat / 300Ft-t 1960-ban/. Jó pénz volt ez még akkoriban. Magam is nagyon szerettem a könyveket, igyekeztem mindig újakkal megtölteni a szekrényeket..., majd alkalomadtán ezekből kiállítást rendezni....
Nagyüzemi gazdálkodásnak megszervezése... 1960-ban… Söptén...
A szocialista nagy üzemi gazdálkodás megalakítása, szervezése és annak nagy-nagy forradalmi császárvágása a faluban.... 1960-ban....
A történelemben nagyon sok olyan történelmi jelentésű változásokon mentek át az ország lakói, polgárai, ami nem ment oly simán, gördülékenyen, fájdalom nélkül, mint ahogyan azt betervezték azok, akik a változást igyekezték megvalósítani. Egy-két ilyen eset pl.: nem volt könnyű a pogány magyarokat az új Isten imádására letérdepeltetni és csak neki szolgálni, amikor egy ősi megszokott hitvilágban élte le nemzedékről, nemzedékre az életét, elhagyni azt az ősi hitet, isteneket, amik vezérelték vándorlásuk sok-sok megpróbáltatása alatt, akiknek áldozatokat mutattak be, hogy elnyerjék pártfogásukat.
Most egy csapásra sutba kellett dobni a régi isteneket, nem fehérlovat kell feláldozni az oltáron, hanem a keresztény Isten hitének vallása szerint kell áldozni, egyszerű de mégis új törvények szerint...
Félredobva az eddigi Sámánokat, füstgomolyába beburkolódzva jósló papok helyett most csak egy Istennek kell szolgálni, csak egy Istent kell imádni, mégpedig nagyon szigorú liturgia alapján, ne ölj!, ne paráználkodj!, ne lopj... stb.. Templomba kell járni vásárnapokon, ellenkező esetben megbélyegzik a hitetleneket, böjtölni kell, vezekelni kell az új Isten szeretetének a kiérdemlésére, na meg ezen a földön kívül van egy túlvilág és ez az igazi boldogságnak a hitvilága, erre kell felkészülni itt a siralomvölgyében, azért kell a hit világában élni, a szigorú törvényeket betartani, hogy majd egykor az örök dicsősségnek fényében láthassak meg az örök bírót, az Istent...
Ősi ellentmondások az újnak megvalósítása előtt...
Borzalmas ellentmondások ezek az ősi hittel, amikor hittel hitték, hogy ahány főt itt megölsz a földön, annyi szolgád lesz a másvilágon /Lehel fejbe kólintotta Kondrádot ebben a hitében/, most pedig helyette jött az új törvény, minden ember a te felebarátod akár ellenséged akár nem..., szeresd felebarátodat, mint önmagadat....! Végzetes ellentmondás az ősi hittel, amiben nemzedékek nőttek fel, amiben örömüket találták évszázadokon keresztül, most ezt akarja felváltani egy új isten? Nem, nem ezt nem lehet tenni, lázadni kell ellene..., mint ahogyan a történelemben tudjuk lázadtak is, nem nagy sikerrel. Megvakították, megcsonkították, akár testvér, akár barát volt az illető, aki fellázadt az új isten ellen és megpróbált a régi isteneknek szolgálni.
Ha nincsen erős és sokszor kegyetlen megtorlás a régi isteneket szolgálókkal szemben, a keresztény vallás nem tudott volna kicsírázni, majd gyökeret ereszteni a magyar lelkekben, sohasem győzött volna az új hitnek szószólói.
Az új hit mellett szólott az Európában már ekkor diadalmaskodó új hit, ami már nyugaton rég győzedelmeskedett az új Isten hitvilága. A főelv az volt, ha a magyarság meg akar kapaszkodni Európa testén, és élni akar, akkor asszimilálódni kell a nyugati hitvilághoz, ellenkező esetben kicsúszik a talaj a lába alól. Na meg még mellette szólt a nagy véráldozat is, amit a magyarság elkövetett rabló kalandjai alatt, ha nem hagyja el a szomszédos államoknak a megdézsmálást, rablását, harci rohamait, akkor saját sírját ássa meg a Kárpát medencében. Le kell csillapítatni a nyugtalan, kalandozó magyarságot, ne rablással szerezett javak szerzésére állítsa be létfenntartását, fogjon kapát, ásót, művelje a földet, termelje meg idehaza a szükségleteket. Ehhez kellettek a papok, akiket Vajk, később Szt. István behivatott az országba, s papok voltak első tanítók, földművelők, akik megtanították a pogány magyarságot a keresztény új világnak életére, majd megtanította a mezőgazdaság tudományára.
Nehéz munkára vállalkozott Szt. István, de igyekezett mindenképpen eszméinek megnyerni nemcsak a belső munkatársait, védelmet igyekezett szerezni a fejlettebb országoknak már ekkor hatalmat élvező uralkodóknak is patronálásukat megnyerni. Így lett a bajor származású Gizella, István felesége..., aki által így támogatást és tekintélyt adott az új királynak.
Rengeteg idő és erő, szívós kitartó munkát kívánt az új eszmének az átplántálása a pogány lelkekbe, de sikerült, hol szépen, hol vérrel.
Most nem kívánom felsorolni mindazokat a történelmi kiemelkedő sorsfordulatokat, amikor haldoklott a régi eszme, államforma, hatalom stafétabotjának a váltása..., csak érzékeltetni akartam, hogy a magyarságnak igen is voltak fejlődő, forradalmi újjászületési korszakai, amikor temette a régit, lerombolta maradiságnak a felleg várát, és helyébe magalapozta a nagyobb boldogságnak a fundamentumát.
A lemondásoknak, nélkülözéseknek a sokasága 1960 előtt...
Ugyancsak évezredes harc volt mindenkor ebben az országban a vagyonszerzés, főleg az anyaföldnek, az elbirtoklásának a vágya, jogot a népnek, földet a zsellérnek,...a föld volt a vagyoni tárgyaknak a legnagyobb paritása. A földszerzésnek a középpontjában állott az ember minden vágya, a földszerzésének eszméért vállalta az emberfeletti munkát. A fösvénységet, a böjtöt, megfosztotta magát a napi jó ételektől, lemondott a napi élvezetekről, ezért ette egy héten át, a hétfőn megfőzött babot, hús nélkül, vagy mácsikot, hogy még egy nadrágszíjnyi földet, vagy rétet tudjon venni, megfosztotta magát a ruhától, egyszerű volt a viselete, hétköznapokon majd rongyos, foltos volt a testi melegítője. Csak búcsúkor volt nagyobb és dúsabb terített asztal, azért tartotta be a negyvennapi szigorú böjtöt, földes maradt a szoba, zsuppszalmás a háztető, minden krajcár a földszerzésnek a szolgálatába állt, egy kupacon aludt a család, egy része hol az istállóban, hol a pajtában, a szoba már luxus számba menő szállás volt a számára, iszonyú harcot folytatott a magyar paraszt minden barázda földnek a megszerzésére.
Sírig tartó perek, testvéri gyűlöletek töltötték be a szíveket, mert esetleg a szülők halála után nem sikerült megfelelő aranykorona értékben az öröklés, amikor egyik testvér a másikat igyekezett megcsorbítani saját érdekének a sikeréhez, ilyenkor csak az ügyvédek nyertek a testvéri gyűlöletből fakadó, egy életre kiható pereskedésből. Hogy, aztán hogyan tudtak, és főleg miért tudtak pereskedni, ügyvédi irodákat látogatni, bírói termekben napokat eltölteni, ezt volt szerencsém szemlélni, elég volt csak annyi, hogy nem abban a dűlőben nyerte el a földet, amelyikben ő azt szerette volna és, már ekkor sercegett is az ügyvédnek a tolla, hogy kikeresse az igazságot a sértett számára.
Régi mondás, a paraszt csak akkor evett kirántott csirkét, amikor már haldoklott, mint utolsó kívánságát teljesítve, mert a csirkét piacra kellett dobni, földet kellett venni. Itt jut eszembe az a hadifogoly parasztfiú, aki így beszélte el nekem a vagyonszerzési mániákus sorsát. Amikor az édesanyja kettő tojásból akart neki rántottát sütni, csak egyet engedett leütni, mondván a másikat majd a piacra viszi és az így megspórolt tojások árából, na meg a csirkékből, majd tudnak egykor egy kis földecskét venni... Tudom, Rábakovácsiban a félkezű Mándli Károly bácsi a családjával hajtotta magát, és amit hétfőn megfőztek, nagy fazék káposztát, hús nélkül, vagy mácsikot, azt ették egész héten...., mert nem bírta elviselni, hogy a szomszédjában élő rokona, Mándli Gyulának több földje legyen, mint neki. Fél kézzel aratott, kaszált Károly bácsi, borzalmas nagy akarattal és szívósággal gazdálkodtak, termeltek, koplaltak, minden családtag tevékenykedett a vagyonnak, a földnek a szaporodásában. Hihetetlen sok energiát és lemondást látott ebben az időben az ember, csak azért, mert még szeretné megvenni a szomszédságában lévő eladó drága magyar ugart.
A föld nagysága választotta el egymástól a falu lakóit, a föld nagysága szabta meg a tekintélyt, kijáró tiszteletet, a föld volt a falu lakói közt a mezsgye, ami rangot, megbecsülést, gőgöt, büszkeséget adott, a föld vágta ketté a falut a gazdagok, a parasztok és a munkások negyedére, így is hívták a falunak az egyik részét, "munkásszer"... A házak már egymagukban is tanúskodtak a háznak vagyoni rangsorolásáról, nem is beszélve a nagy trágyatelepről..., hiszen tudott dolog volt, ha azt akarta az ember, hogy falun ki milyen gazdag, akkor csak az udvaron elterülő ganajtrágya dombot kellett megszemlélni és az már teljes képet adott a gazda vagyoni állagáról. Ehhez járult még aratáskor az asztagnak a nagysága, na meg hány napig búg a cséplőgép a gazda házánál.
Mindezek a rangbeli rendűségeknek a karátját a megszerzett, vagy örökölt földnek a nagysága döntötte el. Centrálisan betöltötte a családnak minden tagjának porcikáját a föld nagyságának a növelése, kettő holdból három... a tízből tizenöt, majd a húszból harminc.... De amíg egy-egy holddal nőhetett a gazdaság, rettenetes nagy visszavonultságban kellett úgy testet, mint a lelket tartani...., csak ez tartotta függésben az Istentől is, hogy gyarapítsa a termés nagyságát jó napos idővel, aranyat érő májusi esővel... Istenben látta a vagyonszerzési partnerét, aki megáldja a tavaszi búzavetését, "búzaszentelési körmenetekkel" és adja a bőséges termést, amivel a hombárok megtelnek, ezért sietett ünnepnapkor a templomba, hogy Istentől kikönyörögje a neki kedvező időjárást, függő viszony alakult kis Isten és a gazda között..., csak istenben látta a nagy bedolgozót vagyonának megtartására, azaz gyarapítására.
Ha szénája rendekben volt -adjon szárító időt, ha elvetette a magot, adjon csírát ébresztő esőt, ha marháját kihatotta legelni, adjon zsíros, tejelő füvet, ha disznaját hajtotta a kanász, adjon jó makkost, éltető füvet, hogy sok malacot ellessen a disznó, amiből lesz majd a hízó és vásári portéka, tikjai sokat tojjanak, nem a saját asztalára csak a piacra... Szép borjúzást kívánt vasárnap az Istentől, amit majd drága pénzen megvesz a borjúkereskedő zsidó... Minden tette, munka eredményének az eredője és torkolata az Istenhez vezetett... Ezt a naivitást a papok jól is kamatoztatták a babonás hitű parasztokban...
A függőség a vallásban...
A hitvilág is függésből eredt, mert a paraszti munkának minden eredménye az időjárásnak a függvénye, az időt, pedig nem a földiek, hanem a mennybéliek rendezik el akként, hogyan engesztelik ki azokat, akikhez naponta és percenként fohászkodnak a föld gyengéi. Keresztet vet a paraszt, ha megindult az ökrös szekerével a mezőre, keresztet vet a búzaföldre, ha kezdi a szemvetést, keresztet vet a megszegő kenyérre, keresztvetéssel kell, keresztvetéssel fekszik, minden keresztvetésben benne van valami vágynak az elérése, ami legfőképp a földi vagyoni növelésére szorítkozott, csak legutoljára lelki üdvösségére. Teljes énje, a munkára szegeződött, ezért mondott le sokszor a földi gyönyörökről, krajcárt krajcár mellé rakva, várta annak megnövelését, mikorra lesz egyenértékű egy darab ingatlannal, mikor könyvelhetik be saját tulajdonlapjára. Ezért volt Petőfinek a harca, ezért bontottak zászlót március 15-én, azé a föld, aki azt megműveli... A föld volt az isten, amiből éltető erő tette naggyá, a földi halandót.
A föld volt a paraszt, a paraszt volt a föld, a kettő eggyé vált a sok-sok együttlétben, hiszen a paraszt simogatta, morzsolgatta, kezével porhanyította annak minden rögét, dajkálta az ősi rögöt, hogy kinőjön belőle a mindennapi kenyérre való. Föld imádat alakult ki a falusi emberekben, kora tavasszal bejárta a határt, megszemlélte a téli fagyoknak okozta kárát, lelke megtelt gyönyörrel, ha vetéseiben sem lelt fagykárt, felmérte mindjárt a termésátlagát, számvetést tett előre, miből mennyit lehet piacra dobni.
A föld adta a rangot, lent és fenn, hiszen az arató cselédtől a herceg Esszterházi g a föld tette megalázóvá, vagy emelte kegyelmes köntösbe, sőt a nagyok közt is a kataszteri holdak húzták meg a határt egymás felértékelésében is. Igaz itt ezrekről beszélhetünk, mert pl. a keszthelyi Festetich grófnak csak hetvenötezer holdja volt, még az Eszterháziaknak duplája, így a grófság as a hercegi rang ragyogását, fényét a föld nagysága szidolozta fényesre. A történelemben Csák Máték, kiskirályok, méltóságát a föld nagysága tette, emelte történelmi bázissá, akik majd egyenrangú méltóságok voltak a királlyal.
Ugyanígy a törpebirtokos már rangosabb volt a zsellérnél, habár csak, öt holdon aluli nagyságú parcella jutott ebből a siralomvölgyi humuszból, de már nem kellett napszámért cselédkedni, nem kellett aratórészt vállalni, ha szűkösen is, egy kis böjtöléssel, lemondással, kuporgatással pár évi takarékossággal tudta pár barázdával növelni a határban a mezsgyéjét. Aminek elérése felért akkoriban egy-egy munkaérdemrend kitüntetéssel, mert tény, hogy bizonyított óriási munkabefektetéssel, önmegtartóztatással, családi erőtartalék kamatoztatásával, már a hat-nyolc éves fiú nyáron legeltette a gazdagok marháit, őrizte a libáit, esetleg a nagyobb lány cselédségét vállalt úribb házaknál, vagy a feleség mosni járt a gazdagok szennyesének megszépítéséért. A belterjes gazdálkodásnak minden ágában, így a disznótartásban, borjú nevelésben, nyúltenyésztésben, galambtartásban, vagy ami nagy pénzforrásnak számított a városhoz közeli falvaknak asszonyainak a piacozás. Pl. Gencsapáti, közel a városhoz, termeltek mindennemű konyhakerti termékeket, amikből megrakták a nagy kerekes kosarakat, majd egy ruha tekercset, mint kis koszorút fejre téve, arra, pedig majd húsz kilós, vagy még ennél is nehezebb tartalommal megrakott kosarat tetették, kiegyensúlyozva a kosarat a fejükön és már az apostolok lován rótták is az országutat, ami legalább egy órányi tehercipelést jelentett. Nagygencs a gazdagságát ennek a piacosságnak köszönheti, még ma is ebből gyűjti össze a jövedelmének nagy részét... Amikor egy-egy ilyen fején hordó kerekes kosaras néninek megemelte az ember a terhét, csodálkozott annak súlyán és mindezt képes volt gyalog, órákon át, cipelni, s igen nagy ritkaság volt, ha pl. útközben leejtette volna. Teherhordó képességük csodálatra bírnák ma az embereket, akik ekkora fizikai energiának a birtokában nem csüggedve, nem elkeseredve rakták a garast-garasra, kötötték a zsebkendő sarkába, mint a legjobb bukszába, pénztárcába.
Ez szokás meg ma is megvan, sőt nagyon is kifizetődő, de annyiban változott a módi, nem a fejen és nem a lábon szállítják a portékájukat, helyből indul a busz, helybe viszi vissza az üres kosarakat.
1952-ben kerültem Söptére, ami Szombathelytől kb. hat km-re van...
Magam is naponta biciklin tettem meg ezt az utat, főleg keddi napokon valóságos hangyabolyként lepték el az utat a kosaras, tejeskannás piacozók. Voltak, akik naponta járták az utat, naponta szállították be kannákban a tejet a városra, a már előre megbeszélt házakhoz, családokhoz és ekkor sem az eső, sem hó, sem a szél nem lehetett akadály, mert ha netán többször elmaradt a reggeli időkben a tej, akkor a tejhordó helyett egy másik tejhordót kerestek, aki nagyon örült az újabb rendelőnek. Így nem lehetett az időjárás miatt késlekedni, menni kellett mindenféle idő viszontagságában. Bizony éveken át, hordták Boldizsárék, a szomszédunk a tejet be a városba, Bözsi volt legtöbbször az áldozat, igen nagy haladás volt, amikor egy rozzant biciklin tudta már ezt a szolgálatot lebonyolítani.
Ez a megfeszített erőből kisajtolt pár krajcár elsőben a napi szükségleteknek a fedezésére volt betáplálva, de nagyon nagy beosztással, hiszen kellett a cipő, a ruha, ebből még nem került húsvétra narancs, csokoládé nyuszikra, karácsonykor villanyvasútra stb.. Mindez csak álom volt a cselédség, a törpebirtokosok, aratók, napszámosok lelkében, mindebből valósággá csak jóval később az 1970-80-as évek közti időben tudta a sorsát úgy alakítani a történelmi forgatagban, hogy ami ez ideig csak vágy, vagy álom volt, parkettás szoba, központi fűtés, autó, piroscserepes ház.. Gimnázium, egyetem..., amikor már nem ismerik a vásott ruhát, a lyukas cipőt, mindezt megelőzte a gyötrődés, a küzdés, a munka sokasága, s ezek a jellemző időszaknak a napi élni akarása, ma már csak emlék, regényeknek, színpadoknak témaköre, de az a valóság és igazság, a mai /1981/ fiataljai nem is akarnak hallani a múltnak ezen, böjti napjaira. Nem is érdekli szüleinek a nagy és erőn felüli megfeszített izom és lelki feszültsége, ő beleszületett egy lezserebb, emberibb kulturális környezetben és csak most azon röstelkedik, miért nem tudja elérni a még ennél is fejlettebb országoknak életszínvonalát, pl. nyugati országoknak életszinti grafikonját, nem azt honnan emelkedett ide, ez neki tabu, csak azon ábrándozik, miért nincs nálunk is még nyugati életritmus. Amikor egy órai bérből, pl. Olaszországban egy napig tud élni egy elő kelő szállodában, mert erre volt példa saját tapasztalatom körében.
Amikor legutoljára, kb. 1978-ban, hogy-hogy az egyik üzletben magyar hangokat fedez fel a fülem, borzalmas nagy élmény idegenben magyar szót hallani, a magyarszó hallatára mindjárt testvért lát a magyarban, honfit, barátot, és meg is szólítom a házaspárt, kb. lehettek vagy ötvenévesek. A beszélgetésből kitűnik, igen ők magyarok, de jugóban élnek, de több hónapra leszerződnek munkára Svájcba. Szó esett a keresetről... a pénznek realitásáról, s ekkor estem hasra, amikor azt mondja, hogy egy órai bérükből egy nap élnek itt a tengerparton...nekem meg egy hétig kell a nyugdíjamat megcsapolnom, hogy elég legyen egy napnak a költségeire. Egyben már megegyezünk, hogy mi is elmehetünk már üdülni a tengerpartra, ha egy hét üdülése, beleértve némi kis vásárlást is négyhavi nyugdíja kerül..., de ellenben még ott nem tartunk, hogy egy napi keresetből egy hétig üdülhessünk valahol, a fodrozó, kék, azúrkék színekben pompázó tenger fodrában. Na ma már ez zavarja a mai fiatalságot, nem a kenyér, a ruha, az autó... Már itt tartunk ennél az elégedetlenségnél, ami némileg tán jogos is lehet a benyújtott számlán.
Demográfia a születés, a föld szabályozója
A földnek a nagysága két irányban jelentkezett a demográfiában.
A gazdagabb családoknál és a református vallásúaknál jelentkezett a születés szabályozása, mindennemű méhkaparás, vagy tablettáknak a szedése nélkül, egyedül uralkodott a közszellemben, több gyerek közt örökösödéskor el nadrág szíjazódik a birtok, felaprózódik kisparcellákra, szegény marad a lány, vagy a fiú. Csak a várható örökösödés kataszteri nagyságának arányában szegődhetett egyenrangú családoknak a lányaihoz, mert mit kereshetett volna, pl. egy öt holdas legény, aki csak majd annak idején, ha a szülőket már csak egy akácfából faragott k kereszt tanúskodik, hogy éltek, és a jelenben már itt nyugszanak..., csak ekkor került a szülői vagyonnak örökösévé legény vagy a lány... és nem volt közömbös, hogy ez menyit tesz ki holdakban, a lány értéke és a férfi értéke holdaknak a fókuszából nézve lehetett az "arát" kiszemelni, amikor is egyszerű számítással előre tudták, ha a szülők elköltöznek ebből a küzdő siralomvölgyből, ahol már nem kell a napi kenyérét verejtékezni, nem kell kérges kezűnek lenni. Amikor a szegénység már ismeretlen fogalom, habár nem mindegy a biológiai egyensúlynak szegény, kiszáradt-kiszikkadt testű magyar, vagy hájjal megtelt jól táplált magyar kerül a föld gyomrába, ahol megindul az egyesülés. Földből lettél, és földdé válsz.. Valósággal lesték a munkától megroggyant, ráncokkal befáslizott arcú szülőknek a kimúlását, mert nagyon sok szülő haláláig osztatlan állapotban hagyta meg a kis vagyonát, életében nem engedte át a vezetést, a gazdálkodásnak az ügyvitelét..., de előre számításba vette az összekrü1endő két idegen, a föld nagysága hozza közelebb a testüket, lelküket. A földnagyságának a halmazából fogamzik meg az utód, a föld terjedelme melegíti meg a nászéjszakát, abban a tudatban, hogy a két összeházasulandónak mennyit tart nyilván a telekkönyvvezető.
Sokszor, ha a lánynak nem is volt küllemi vonzalma, ezt ellehetett nézni a vagyonának nagysága miatt, a vagyon takarta a testi, és ha kellett még lelki hibáját is, mert a vagyon minderre nagyon jó gyógyír volt. Feledtette a sántaságot, feledtette a bandzsiságot, még egy kis púposság is elfért a vagyon nagyságának árnyékában, nem a lelkek, kötöttek házasságot, a föld a földdel, a kataszteri holdak, a kataszteri holdakkal. Az oltárnál, hogy szereted e a hozzád menő Ilonát pl. akkor nem az Ilona vonzalmára, és imádatára mondta ki a boldog igent, csak az ásó, kapa válasszon el egymástól titeket... Nem a két lábon álló esküvősöknek szólt ez a nagy mélységből fakadó fogadalmi esküvő, a földnek, ami titokban mindig ott lebegett kettőjük felett, mint a glória fényöve. Nem az egymáshoz való kitartó hűségből nem volt ennyi válás, mint ma, hanem ha válik a feleség, vagy a férj, akkor nem csak egy hústömeg, egy földi halandó hagyja el egymást, elválik az a két birtoktest, ami tulajdonképpen összehozta a szent frigyet. Tehát akkoriban is volt családi drámai ütközet, de nem fajult el annyira, hogy a pacsirtadaltól hangos mezőnek, szántóknak a holdja is elválhattak volna egymástól, igen ritka dolog volt paraszti családok közt egy
egy elvállás, évtizedekig nem volt rá példa egy-egy faluban, mert amit megkötöttek a földön, azt megkötötték a mennyekben is.
Nem mintha nem cafrangosodott volna ki a házasságnak a köteléke, nem mintha az ekkori összekerülő ifjak nem osztották volna ki néha a nagyon is durva elszólalásukat, vagy az a régi mondás: az asszony csak verve jó… A nótaként: Nem bánnám, ha mindennap is elverne, csak a nevem kismenyecske lehessen.... ezt a nézetet legtöbbször azok vallották, akiknek a telekkönyv bizony igen soványságot jelzett, tehát csak szegélyében volt az érték, a földek nagysága nem fémjelezte jobb sorsot érdemlésre. Ki az a lány, főleg ekkoriban, aki nem akart asszony lenni.... Egyedül a férjhezmenetelben láthatta a jövőjét, boldogulását, ekkoriban a lányok, asszonyok teljesen ki voltak szolgáltatva a férfiaknak, nem volt egyenrangúság, még a politikában sem, választásokban.... Így a nők kiszolgáltatottjává vált a férfinek, aki sokszor ki is használta ezt az egyeduralkodói módot, hiszen faluhelyen szokásjog volt, hogy az asszony, főleg a menyecske nem ülhetett le a családi asztalhoz ebédelni, nem ebédelhetett a család többi tagjaival, csak ebéd végeztével ehetett, vagy a nagy asztal melletti sámlin ülve ehette meg az ételét. Mondván, az anyósi felfogásban így uralkodott a szokás, ha a menyecske leül, akkor lustává válik, hadd mozogjon, tipródjon, akkor lesz belőle értékes asszony. Sokszor az anyósok majd a halálba kergették az ifjú menyecskét a harapós, hepciás, kacifántos felfogásuk folytán, azért alakult ki az a közmondás az örökség is, meg az anyós is csak a földben jó....
Na persze ez a nagy megvetettség mindig függött a hozománynak a nagyságától, mert teszem fel, ha a menyecske jóval nagyobb bankkal szállt be a házasságba, mint a legény, akkor a menyecskének is nagyobb volt szerepköre az új környezetben, tekintélyt adott a megházasodott legénynek, így a családnak is ... s ekkor az anyósnak is simább lett nyelve, nem üldözte agyon a menyecskét... Munkában kellett lenni egész nap, megállás nem volt ... Volt egy távoli rokon anyós, aki a szülésnek harmadnapján már kikergette a vértől átázott menyecskét a patakra mosni... Nem lehet napokig feküdni, henyélve élni, isteni csapás az ilyen henyélés... Az tény, hogy nem is voltak betegesek az anyák, nem igen akadt koraszülött, vagy főleg veszélyes terhes, amikor már szülés előtt hónapokat kell elfeküdni, a sok lánybéli könnyelműségek, kaparás, tablettázás, korai nemi kilengések miatt. A falusi asszony sokszor a magára hagyottan szülte meg a gyermekét, mint a dzsungel asszonyai, leguggolt, a földbevert erős karóba kapaszkodva, egy-két nyögés és erőlködés és már napvilágra jöhetett a kis utód. A volt asszonyok meggyőződtek a teherbírásban. Jobban vigyáztak az utódlási aktusban, szigorú büntetés járt egy-egy gyermekelvevési kaparás miatt, vagy eltevés miatt. Akadt egy-két szülész orvos, aki titokban, persze óriási összegért elkövetett ilyen titkos műtétet, legtöbbször csak a lakásán lévő rendelőben. De ha netán nem sikerült a műtét és kórházban kötött ki a szülőanya, vagy ha valaki feljelentette az orvost, szigorúan büntették, sokszor börtön és állásvesztés volt a következménye. Így bizony igen nagy titokban és főleg igen ritka esetben nyúltak a terhes anyákhoz, félve a súlyos következményektől.
A másodrendűségnek igen jellemzője volt a következő szokás is. Pl. ha a mezőre ment a gazda és a felesége is gyalogosan, akkor minden esetben a férj ment elől,
az asszony csak követte a férjét hátulról pár lépésre, még akkor sem igen mentek egymás mellett, ha az út széles volt, tehát vonala az út szélessége, de ezzel is kifejezésre jutott a falusi asszonynak a másodrendűsége az ura mellett. Ezért az asszony sohasem zúgolódott, vagy sértődött volna meg, ez volt egy évszázados kialakult szokás, amiből ez az életforma kialakult, meggyökeresedett a tudatban.
Amint írtam a nagyobb gazdáknál, tehát ahol már volt húsz-harminc hold föld, ott szabályozták a születések számát, főleg csak egy gyereket nemzettek, mondván a több gyerek van, akkor felaprózódik a holdaknak a száma, egy gyerek gazdagabban is tud házasulni, mintha többen lennének. Így bizony nagyobb gazdáknál egy, esetleg kettő gyerek tölthette be a családi portát.
|  |
|