 |
    |
 |
Bozzay Miklós, söptei kollégának fájdalmas rugdalódzásai... Talán még ide kívánkozik egy utólagos levél: Bozzay Miklós felháborgató leirata, amelyben írja a panaszait ellenem.... Igazsághoz tartozik, sokszor már csak azt vettem észre, hogy nyakig ér a támadások kátyúja, bizony elfojtanak, ha nem kapaszkodom magasabbra. Valahogyan mindig utólag kellett magamat menteni, mert amint már írtam Bozzaynak remek volt a propagandista szerepe az én elfojtásomban, csak amikor kudarcba esett a terve, akkor kapkodta a fejét jobbra-balra. Ez a levél is hasonló, amikor támadásokkal illet, hányszor sértettem meg a tekintélyében. Mindegy, ez a levél is szolgáljon az utókornak, legyen egy dokumentummal több, mindig fáj a lustának az ostorcsapás, de nem ismeri be azt, hogy maga csak a rúd mellett ballag, a szekér a másiknak az erejéből halad előre és mégis zúgolódik a szomszédjára, sőt ha lehet, rúg is rajta egyet. Medgyesi szobrászművész mondása... Ide kívánkozik Medgyesi Ferenc szobrászművésznek a következő sztorija. Amikor rosszul értelmezett tükrözési elmélet divatozott, egy szép lovas szobrot készített, amiről a rokonok azt állították, hogy vastag a nyaka, nem is lovas szobor...Ekkor mondta a művész a nagyszerű kritikát a rokonoknak: "Lovat a csődör is tud csinálni, szobrot nem." Valahogyan így voltam én Bozzay családdal, állandóan csak kritizáltak, fúrtak, de csinálni azt aztán tudtak akkora ellenhangulatot, majd elsepert annak hullámai, csődör szerepét töltötték be, de maradandót mégsem tudtak kialakítani, ehhez már nem volt erejük. Így be is fejezem az 1956 évig terjedő krónikázásomat, ha valami kimaradt volna, majd visszatérek rá, jöjjön a következő év az 1957-es esztendő. 1957-es év eseményei.... Gergely-Szabó Imre orvlövései… Vályi Manó esete… Az 1957-es esztendőnek eseményei... Már írtam arról, hogy 56-után ismét megkezdődött a körvadászat mindazok ellen, akikre valamit is lehetett rásütni, hogy biz mertek örülni az októberi forradalomnak. Engem sem hagytak ki a kártyából, a vezérszerepet Gergely István állami gazdaság igazgatója vitte. Gergely sohasem tudta magát mellém besorolni, valahogyan érezte, de ismétlem jogtalanul, mert soha erre okot nem adtam, de ő érezte a maga butaságának emeletes sötétégét, nem volt tudása, csak a brosúrák, propagandista ízéig, ahogyan jelentek meg sorjában a brosúrák, azokat elolvasva igyekezett azoknak a szellemében intézkedni. Na így kerültem annak a vádja alá, hogy el akartam lopni a motorját 56-ban, amikor a kultúrházban megalakult a nemzeti bizottság. Őrült aljas vád volt, már csírájában elhalt a támadás, nem volt erre tanúja, nem akadt még hamis tanú sem, ismét gyújtogatni akart, ahogyan egykor felgyújtotta Hodászi Imre szalmakazlát, s ennek a vádjával akarta Imre bácsit a sötét honba internáltatni. Az sem sikerült, de ez sem. Kaparj kurta, majd találsz!...., mondja a közmondás, hát találtak is. A katonai parancsnokságtól kapok egy iratot, hogy jelenjek meg ekkor és ekkor az igazolóbizottság előtt, mert a tiszti könyvemet elkobozzák, kettős ok folytán. Egyik, hogy börtönlakó voltam, a másik meg valami feljelentés alapján. Ebben csak Gergely volt a ludas, mint hős kubikus annak idején hordta a sódert, most hordja az ártatlanokat a vádlottak padjára. Tény, megjelentem a kitűzött napon az igazolóbizottság előtt. Lehettek vagy öten, hatan, de erősen képviselve voltak a zsidók. Vályi Manó személyében, sőt az öreg veterán uradalmi cseléd, a munkakerülő, szentkép és imakönyv árusító Szabó Imre, aki rábapatyi Mesterházi uraságnak volt dologkerülő cselédje. Szabó Imre, persze hogy nem ismert meg, ez nem lett volna tekintély a számára, csak nézett felém, majd megindult a rovancsolás személyem iránt. Mindenféle sületlen kérdésekkel jöttek felém. Miért volt katona? Miért vonult be? stb... Arra, hogy miért voltam katona, egy nagyszerű történet fűződik ehhez. Amint mondám az igazolóbizottságban ott fészkelt Vályi Manó, később a fia Péter pénzügyminiszter lett, aki ismeretlen oknál fogva egy gyári látogatás alkalmával az izzó folyó vaskohóba esett, sok mendemonda járja: bele csúszott, megbotlott, sokat ivott..., belelökték..., ki tudja, a halott nem beszél... Na az öreg Vályi Manó is felteszi az egyik tartalékos tisztnek ezt az elcsépelt kérdést: miért vonult be katonának? -S ekkor kérdezik meg az öreg zsidót. Úgy tudom, hogy önnek nem kellett hordani a sárga zsidócsillagot és karszalagot, mert Horthytól felmentést kapott katonai érdemeinek elismeréséül, mert ön Mária Teréz érdeméremnek a tulajdonosa, amit az első világháborúban szerzett katonai érdemeinek elismeréséül. Miért vonult be ön akkor katonának?... Köszönöm elég... Befejeződött az igazolóbizottságnak a kérdezősködései. Hát a zsidók miért vonultak be plakátokra, miért nem szöktek meg a vagonokból, a gettókból? Érdekes... Ilyen dajkamesékkel jönni az embernek. Meggyes Jancsi mesélte el nekem ezt a történetet, akinek volt bátorsága a Manó felé tolmácsolni, ugyancsak kérdést feltenni azoknak, akik amire ők gyávák voltak, miért nem voltak merészek a többiek. A parancs az parancs, mindenkori hatalomnak a törvényes paragrafusait végre kell hajtani, amíg azok nem embertelenek és nem törvényellenesek. Így bizony a tartalékos tiszti igazolványomat elvették, talán ma valahol a megyei irattárban lehetne megtalálni. Alapállásunk az volt, nem ők adták a főhadnagyi rangot, el sem vehetik, megfoszthatnak tőle, de mint tény él továbbra is. Ekkor nagyon sok tartalékos tiszti barátomtól elvonták a tartalékos tiszti könyvecskéjét. Ekkor 47 éves voltam, várhatólag már háborúba nem keveredhetek, ha pedig lenne, akkor meg tudnám, mit kellene csinálni. Kulturális események 1957-ben... Kulturális munka 1957-ben. Amint az emlékek között kutatok találtam kettő fényképet is, amik az akkori színdarabokról készült, na meg a táncszakkörről. Ekkoriban játszottuk a Buborékok című népszínművet, ami nagy sikert aratott. A szereplők ma már édesapák, sőt nagyapák, végtelenül nagy kulturális igényt, szomjúságot elégítettem ki, egy-egy nagy színdarab rendezésével, amikor még falun nem rontotta meg a családi összhangot a sok-sok civilizációnak sok káros hatása. /1981.áprl.13-án folytatom a visszaemlékezéseimet, Gyula napot nagyon bensőséges családi légkörben ünnepeltük meg, gyerekeim, unokáim szeretetének napsugarában./ A napi elfoglaltságoknak, korrepetálásoknak özönében nem mindennap tudok az írógépem elé ülni és a sorokat írni, pedig úgy érzem, írni kell, az emlékeimet papírra kell vetni, játszadozni a múltnak változatos eseményeinek csacska, tarka-barkaságával, ami engem elsősorban szórakoztat, majd felüdít, és főleg nemesbít a gondolatoknak a felszínre való kiterítésével. Itt kell megemlékeznem az idei /1981/ Gyula napról, ami ugyan nem történet, de egy kellemes állomás az életemben, amikor körém gyülekeznek szeretteim, az unokák verseikkel, a feleségem valami meglepetéssel, ugyancsak a gyerekek szinten valami kívánságomnak megvételével igyekeznek örömet szerezni. Ilyenkor még előkerül az öreg hegedű, elzengi lágyan és érzelmek dúsításában... Ha meghalok, csillag leszek...., s ki tudja?..., lesz e még ismétlés?.... Amikor a csend és a múzsa ismét feszíti az írásra való hajlamomat, ekkor kopogni kezd az írógépem, megpróbálok emlékezni és emlékeztetni. A nemzet öntisztulási folyamata megindult, volt, akinek sikerült célba találni a rajta elkövetett sérelmeknek a fájdalmát törleszteni, új vérátömlesztéssel egészségesebb nemzetiesebb, termékenyebb, emberségesebb újszülöttje lett az 56-os szülési fájdalmakból, fokozatosan, és hathatósan megindult a termelés, helyre állt a szívekben a ritmikus munkatempó. A volt Rákosi színtársulatnak a hóhér besúgói, gumibotos nérói hamarosan más szerepkörben helyezkedtek el, sajnos ezek közül nagyon sokan megmaradtak a legújabb időkig is új köntösben, munkásőrségekben..., ismét vezető szerepet játszottak, csak kisebb keretet kaptak a vércsapolásra, de szerepeltek, mint veteránok ismét. Azt szokták mondani: ha nincsenek hősök, hát csinálni kell...ahogyan Dobó Katicából is csináltak nemzeti hőst, asszonyoknak példamutató honszeretőt, életét áldozó nagy nemzeti hőst. Ugyanis a történelem már ki tudta nyomozni azt az időt, amikor Eger várát ostromolta a török /1552-ben/, ekkor Dobó Katica vagy három éves volt. Ami látható, azóta is a nagyszerű festményen, ahogyan kardjával küzd Dobó Katica, mint asszony, ezt egy markotányos nő hajtotta végre, de így lett patinásabb a történet, ha ezt Dobó Katicának engedjük át ezt a hős tettet. Ám legyen. Történelmünket igazábul csak 1956-tól lehet igazán értékelni… Igen, a 45-től 56-ig bezárólag ami történt nálunk, az bizony fekete folt marad a történelem könyvében, sőt a napokban olvastam az április 4-én elhangzott nagy méltatást a szónok szájából, bizony a felszabadulásnak egészségesebb korszaka csak 1957 óta van elkönyvelve, mint olyant, amiről merünk beszélni, a többit, azaz az elmúlt 16 évet szinte ki szeretnék hagyni az utókor számára. „Az út, amin járunk, régebben sem volt sima, és ma sem az. Voltak tévedések, és súlyos hibák is. A tanulságok levonása után, a régi hibák kijavítása nem volt könnyű, de immár 25 év tapasztalatainak birtokában /tehát nem 36 év tapasztalatáról beszél a szónok/, joggal mondhatjuk, hogy a választott utunk helyes, és jó irányú...” mondta: Havasi Ferenc MSZMP tagja. De joggal kérdem, azok, akik ennek a bekormozott 16 évnek a fertőzött körmei között tetanuszt kaptak, gondoltak azoknak a rehabilitálásáról? Dehogy gondoltak, ezeket is igyekeznek elfelejteni. Tehát ha már elismerik a mai vezetők, az elmúlt 16 évnek a hibáit, miért nem ismerik el, hogy még a mai napig is levonják tőlem 2 %-ot a nyugdíjamból, mert tévedésből, és politikai hibából nyolc hónap börtönre ítéltek e kornak meghibbant vádlottjai. Kaptam elégtételt? Nem, csak hátrányos helyzeteket, sőt számkivetettséget. Hogy mégis a hullámok sírkamrájába nem kerültem, tisztán a saját lelki és fizikai energiám összhangjának köszönhetem. Itt igazán el lehet mondani, amit Bemjámin László mondott: Ha hosszú tél miatt nem csírázik ki a mag, ez nem jelenti azt, hogy nincsen elvetve.... Hát igen, majd 16 évi télnek fagya bezárva tartotta magyarságnak boldogulását, szabadságát, befagyasztotta annak kicsírázását, nem adott lehetőséget az emberibb kibontakozásra. Maga ez a jó ember: Bemjámin csak azért Kapott Kossuth díjat, mert himnuszba emlékezett meg Rákosi apánkról, dicsőítette annak hóhérkezének vérszomjúhozottságát. Na, ma már Bemjámin is szívesen elfelejtené ezt az időszakot, habár úgy nyilatkozott a Tv-ben ma sem lehet teljes nyíltsággal költői szabadságról beszélni. Ahogyan a természetben is vannak ellentétes állapotok: nincsenek ordítozó galambok, vagy turbékoló oroszlánok, csak az ember válhat sokszor természetellenes szituációban, amikor elfelejti az emberiességét, kancsukát használ, ahelyett hogy simogatásra használná a kezét. Mindig elfog a düh napjainkban, amikor sorra jönnek elő a teljes ismeretlenből a hős veteránoknak óriásai, csak azt nem tudom, hol voltak ebben a sötétben taposó tizenhat évben?, amikor kellett volna a bölcsességük a hóhérok elfojtására. Ma használunk gyomirtót, kegyetlenül végez a gazzal, de jó lett volna, ha ehhez hasonló gazölő szerepet tudtak volna betölteni ezekben az években, mert most sorra jönnek elő, nagy mellel hirdetik a vétséget, sőt magukat, akik pedig éltek és tevékenykedtek a börtönök, internáló, deportáló táboroknak betelepítésével. Nem lehet ezt elfelejteni, nem is szabad, felszínen kell tartani, emlékeztetni és emlékezni ezekről a gyászos napoknak sötét hordáiról. Falun, nálunk Söptén, nem zavarta meg az emberek egyensúlyát, ami volt Gergely István volt állami gazdaság igazgató által, az is elcsendesedett, habár rajtam nagyot ütött, rágalmazott, elvetette a tiszti igazolványomat, adjon neki a föld mi előbb gyógyírt fekete, romlott küllemének. A csatolt mellékletek alapján tovább folyt a kulturális élet, színdaraboztunk, ez a lehetőség maradt egyedül, amivel a falu fiatalságát össze tudtuk tartani. Habár jött a DISZ, az ifik megszervezésére, csak nem volt kormányos, aki a léket kapott hajót biztonsággal tudja vezetni. Nagy sikerrel szerepeltünk "Buborékok" című színdarabbal, jártuk a vidéket, és mindig jó hangulattal és siker örömének a birtokában tértünk haza. Nagyon szerettem színdarabot tanítani, pedig sokszor az emberi türelemnek a legvégső határáig kiborította egyik másik szereplőnek a nyeglesége, "ki, ha nem énsége"..., mert borzalmasan hamar sértődnek a művészek, és főleg mindenki nagy tehetségnek érzi magát ilyenkor. De ezeket a kilengéseket mindig nyugalomba, egyensúlyba tudtam visszaállítani, amikor is ismét megindult a munka. 1956 tájában alakítottam meg az iskolai tánccsoportot. Nagyon sokszor szórakoztatták a nagyközönséget, később táncruhát is kaptak. Nagy volt a siker. Következik az 1958-as évnek a reprodukálása. Kimondottan a meglévő irományokra tudok csak támaszkodni, hiszen évre fel bontani az emlékezést, az nagyon nehéz volna, de mivel maradtak iratok ezekből az évekből is, így tudok belőlük írni. "Műsorok összeállítása a tanácsköztársaság 40. évfordulóra... Mindig nagy gond volt egy-egy történelmi múltnak a megünneplése, főleg annak műsorának az összeállítása. Igyekeztem a történelmi hűségre, annak realitására, semmi esetre sem színes luftballon módjára, szappanbuborékok, szivárványszínekben eljuttatni a nihilbe. Ezeket a műsorokat saját magam szervezése alapján lévő tánccsoportok, na meg aztán a zenekarom tette ünnepélyessé. 1958-as eseményeknek a láncolata... zenekar alakítása... Zenekar megalakítása. Tudván, magam több hangszeren játszogatok, lehet az hegedű, orgona, zongora, citera, xilofon..., egyedül a fúvós hangszereken nem tudtam eredményre jutni, azaz nem jutottam sohasem olyan körbe, ahol fúvósok vannak. így lehetséges, hogy tudtam volna, de sohasem próbáltam. Amikor a faluban meghallották a hegedűmnek a hangját, igyekeztem népszerűsíteni, azaz megkedveltetni. Ugye tetszik? Te is szeretnél játszani?... Igen... Amikor elértem ezt a sikert, akkor kellett hegedűt venni a jelentkezőnek. Remek hallású gyereket találtam: Viszket Jóskában, akinek a hallása, zenei füle magasan az enyém felett állt, tehát ősi nyersanyag, kincs van a gyerekben, csak mélyre kell fúrni, felszínre kell hozni a tehetséget és kamatoztatni, közkincsé kell tenni Az 1956-os időkben még nem volt akkora térhódítása a rádiónak, mint manapság. Szívesen muzsikálgattak az emberek, már aki tudott, vagy szeretett volna valami hangszeren játszani. Az énekórákon legtöbbször használtam a hegedűmet, amikor is kötött iskolai énekeken kívül, már ismert dalokat is eljátszottam a gyerekeknek, akik nagy műélvezettel hallgattak, sőt fokozatosan felébredt bennük a vágy, de jó volna, ha én is tudnék hegedülni!... A vágyból tett lett. Beszéld meg odahaza a szülőkkel, vegyünk neked egy hegedűt, és már jöhetsz is hozzám hegedűórákat venni. Egy-egy óráért /zeneóra, ami kb. 25 perc volt/ havonta ötven forintot kellett fizetni, kb. 3-4 liter bor ára... Elsőben Viszket Jóska jelentkezett nagy örömmel, legyek szíves vegyek neki egy hegedűt... Mily nagy örömmel vásároltam meg ezt a bűvös kis jószágot, vittem Jóskának, aki majd könnyeivel hullatta el a szép hangszert, félve nyúlt hozzá..., de roppant nagy hozzáértéssel hamarosan felismerte rajta magát... Arra törekedtem, hogy legyen más is ebben a nemes versenyben, így csakhamar hárman is jelentkeztek, ők is szeretnének hegedülni. Nagyszerű!, gyerünk csak a hegedűkkel, szombathelyi hangszerboltban is csodálkoztak rajta, falusi gyerekek és hegedülni tanulnak? Igen... Igénylik a szépet, a nemeset, a zenét... Az első hegedű órák bizony nem voltak könnyű órák..., hamar elfáradt a kezük a hegedűtartásban, majd az ujjaik nem akartak engedelmeskedni, vagy a vonó járt már a nyikorgó berkekben... Na meg a kottaismeret, mégis csak a sok ákombákomból, pontocskákból mit és hol kell majd lefogni a hegedűn, a síró húrokon. Óriási türelemmel vettük az első lépéseket, minden kis siker óriási eredmény... Egy-két hónapi szívós, kitartó kottázásból már kicsendült a "Cica-cica tarka"..., mekkora öröm volt a Jóskának, ezen dallamnak a kicsalogatása a hegedűből, csupa mosoly sugározta be a gyereket, úgy volt vele, mint a szerelmes fiú a lánnyal, kezdetben csak vágyakozik, sóhajtozik egy édes csók után, és ha már sikerült az első élményt átélni, aztán fáradhatatlanul-kimerülésig jöhetett Isten tudja hányadik.... Jóska is így volt, amikor már az ujjainak tudott parancsolni, sőt már csak rakosgatni kellett a hurokon az ujjait, csak hegedülgetett, a tanulás az, mellékes lett. Ilyenkor arra is kellett vigyázni, hogy a szülő is megelégedett legyen... Lássa a befektetett pénzét valahogyan kamatozva, azaz hát valamit produkáljon is a gyerek. Azt nem lehetett volna követni, amit a zeneiskola elkövet, hogy egy teljes éven át csak szolmizálás van,... amibe belefárad a gyerek is, na meg a szülő is... Itt gyorsan és sikerrel kell a forintokat nótákra beváltani, mert a szülő csak ezen a fokon tudja lemérni, érdemes-e fizetni, vagy sem.... Hogy ezt a nagy örömet elérjem, legjobb alkalom lesz erre a karácsonyi ünnepkör. A nagy kottaismeret után próbáljunk hallásra is támaszkodni, próbáljuk meg Mennyből az angyal..., karácsonyi dalt. Elsőben csak egy mondatát..., majd azt többször ismételve..., de odahaza nem szabadott gyakorolni, meglepetés lesz a szülőknek... Magamnak is öröm volt hallgatni a hegedűn tipegő, ballagó kis zseniket, hogyan születik meg ujjaik alatt a szép dallam... Na ebből az örömből másoknak is kell adni..., gyerekek! -szóltam... Karácsony hetében, főleg karácsony estélyén, felhangolom a hegedűtöket, és hegedűvel járjátok a házakat, hegedűszóval kívántok boldog karácsonyi ünnepeket... Hej.., aztán csak most ragyogott, csillant fel a hegedűsök szeme.... Hiszen ki nem szereti magát produkálni?, másoknak örömet szerezni. Így is lett. Két-három karácsonyi dalt betanultak, vittek magukkal egy jó énekest vagy kettőt, csendben belopództak a házba és ott felcsendült elsőben és utoljára a kis gyerekeknek a hegedűjén az örök szép melódia. Boldogan számoltak be a gyerekek a sikerekről, sok helyen még sírtak is, főleg ha rokonhoz értek... Na a szülők is részesültek az örömből... Ilyen még nem fordult elő a faluban, hogy iskolás gyerekek hegedüljenek, és ami ilyenkor szokott lenni, még ha hamis is volt, az is szép volt, annyi disszonancia azért nem volt benne, mint egy Bartók vegyes felvágottban, csak fül kell hozzá, ami azt elbírja. Nagy örömmel számoltak be a gyerekek az esti sikerről..., és ami nem volt közömbös, mennyit kerestek!... Gazdagon jutalmazták meg őket a házbeliek. Magam is boldog voltam, hiszen ez már nagy sikernek számított, amikor 6-7 éves gyerekek ujjai alatt életre kell a szárazfa. A zenekar lassan kialakult, amint a fénykép is árulkodik, volt már cselló. Gugi Laci, igazgató fia kezelte nagy szeretettel... Azt nem kell mondanom, sohasem játszottam csellón, de most, hogy csellót kaptam az állami gazdaságtól, kénytelen voltam megtanulni annak zenei összetételét. Nagyon szépen játszott rajta Laci, kellemesen csendült fel a zenekarban a mélyhegedű. Most próbálom a fényképről leolvasni a neveket, de ha balról jobbra indulok az elsőt, alig ismerem fel, majd követi Attila fiam, harmadik Tóth László, jelenben agronómus mérnök a gabonásoknál, negyedik a csellós Gugi Laci, aki Ajkára került, amikor az édesapját elhelyezték..., a cselló mögött Balázs Imre áll, aki később tanító lett, a jelenben Mikosszéplakon, SZOT üdülőben tanít... Majd következik a remek hallású, Viszket Jóskám..., aki később már minden hangszernek a tudora lett, szervezett is maga egy zenekart... A Jóska háta mögött áll Komáromi Gyuri, aki állategészségügyi lett, majd egy lány is akadt xilofonnal Tavasz Eta, remek kis lány volt ő is. Nagy sikerrel szerepelt a zenekar, nagyon sokszor a kultúrházban..., sőt Szombathelyen is nagy tapsot kaptak..., a Kovács kávéház előtti pódiumon szerepeltek egy május elsején... Általában aztán, később a serdülőkorban leállnak az ambíciók... Na Józsi-ék aztán alakítottak egy Jazz zenekart, többször táncoltak rá, nagyobb rendezvények alkalmával. Nekem nagy öröm volt, hogy ennyire is meg tudtam szerettetni a zenét a gyerekekkel, na meg a szülőkkel is, hiszen később már könnyebb zenekari darabokat Mutattunk be. Főleg aztán magyar dalokat, csárdásokat játszottak a fiúk. Józsi-ék szereztek később cintányért, dobot, és még másfajta zenekari szerszámot. Nem tudom, ki már hol van? Játszik e még valaha is a hegedűn... Igen sajnálom Viszket Jóskát, akit még zeneiskolába is beírattam, fel is vették mindjárt a harmadik osztályba, elfogadták az én tanítási eredményeimet..., de lusta volt a bejárásra, mindenféle kifogást talált, így aztán nem folytatta a zeneiskolai tanulmányait. Nagy jövőt jósoltam neki..., mert pl. ha a harmóniumon lefogtam egy akkordot, azt felismerte, sőt ha valamit készakarva hamisan fogtam, korrigálta is. Remek hallása volt a gyereknek, csak a későbbi környezet, életalakulása más irányba terelte. A jelenben állítólag /Egerváron lakik, autószerelő szakmát tanult ki,... Feleségül vette a volt osztálytárást, egyszer meglátogattam már, igen boldogok voltak a viszontlátásért. Ma, már csak a fénykép tanúskodik, hogy valaha Söptén is volt zenekar..., de úgy hiszem azért nem múlt el nyomtalanul ez a munkám sem, hiszen akik megtanultak valamit, az örökké kincs marad életükben. Kulturális élet folytatása... a falusi ember felemelésének boldogsága... Kulturális élet folytatása.... A mindennapi iskolai élettel nem fejeződött be a napi munkám, hiszen mellett nagy ügybuzgalommal vittem a kulturális mozgalmat, amiről tanúskodik a csatolt jelentés is. A jelentésben többirányú munkaterv szerepel, amit összhangba kellett hoznom, amivel tudtam ízesíteni, fűszerezni az ünnepnek a mondanivalóját. Színdarab, könyvkiállítás...és nem utolsó sorban ilyenkor nagy szerepet kapott az énekkar és a zenekar. Már egyszer úgy vélem leírtam, hogy mivel is kísérletezem... Pl. nagyon szép zenéje volt a Vörös Csepel című dalnak... Na most maga az énekkar egymagában nem olyan színes, kell hozzá zenekar. Ekkor jött a merész ötlet, megvettem a hanglemezt, amin rajta volt a zenekari felvétel..., ehhez ráhangoltam az énekkar ütemét, ritmusát...,és nagyszerűen hangzott a kettő együtt. Aki ezt nem tudta, szinte nem is tudta, hogy most mi szól? A rádió-e?, vagy a hanglemez? Remek siker volt. Egy ötlet a sok közül. Így is lehet, a téma a földön van, csak le kell hozzá nyúlni.... Mindig teltházat kaptam, hiszen a szülőktől kezdve, a falu apraja és nagyja gazdag műsornak lehetett a tanúja. Ezt a munkát nagyon szerettem... Sohasem fáradtam el benne...mindig kerestem az újat, a meglepőt, a megfogót és áthatót, amiért bizony sokszor kaptam irigy grimaszokat.... Ilyenkor tele volt a falu a nevemtől... Persze, hogy az ellenségnek ez fájó volt... És ami a legérdekesebb, a közönségnek a műsorigénye mind jobban kifinomult, igényesebb lett..., amihez mindig hozzá kellett hangolnom az ünnepköri szerepkört. Hálás volt mindenesetben a közönség, főleg a szülők, hiszen szemük és fülük hallatára élvezhették a művészeteknek különböző ágazataiban gyermekük művészi előadó képességét. Ma ki tudná mindezt megcsinálni? Fáradt lett az utókor, hajszolt és kimerült, főleg néha egy kicsit közömbös. Krónika folytatása, 1959 évének emlékei. A nagy romboló árhullámok lefutottak körülöttem, nem tudott győzni a nagy támadások, habár mindig nagy erővel döngették óráimat, perceimet, de mivel munkám eredményes volt, a faluban állandóan műsoron volt valami közművelődési, akár iskolai, akár kultúrházi területen, nem tudott az ellenség felettem diadalt, halotti tort ülni. 56-os eseményeknek nagy forradalmi atmoszférája is már nem oly nagy erővel döngette a békés polgárságot, megindult a termelésnek a vérkeringése, az ország vezetése egészségesebb, fejlődőbb kezekbe került, amikor nem a bosszú, a magánéletet tipró besúgóknak félelmetes fenyegetései kavarták fel az emberibb életet. Elbukott az álmodozó úri világnak a visszaállító díszmagyaros ovációi, megindult az okos és előrelátóbb szebb jövőnek a megvalósítása, okos nemzeti politikának melegágyából kicsírázott az újabb felvirágoztatása a mindennapi életnek, így ezek az évek teljes nyugalomban és munkában teltek el. Magára az 1959-es évre visszagondolva nem is tudok oly nagyon visszaemlékezni. Egy tény, hogy nagy gazdasági átszervezésnek a hajnalára ébredtünk, amikor a kisüzemű gazdálkodást át kellett alakítani nagyüzemi gazdálkodásra, és ennek a hullámai már néha becsapódtak a köztudatnak partjára. Az 1959-es gyűjteményemből egyetlen oklevél maradt fenn, egy dicsérő oklevél, amely a könyvtári munkámnak az elismeréséről beszél. Igen; a könyvtár mindjobban igyekezett besegíteni a közművelődésnek a fókuszába, hiszen ezen a téren volt valaha legszegényebb a falu, amikor könyvtárról egyáltalán nem beszélhettünk. Voltak magán gyűjtemények, könyvtárak a pap, tanító, jegyző lakásán, de ezek csak családi jellegűek voltak, parasztháznál nagyon ritkán lehetett találni irodalmi termékeket. Egyetlen egy könyvet lehetett találni a reformátusoknál a bibliát, és a közkedvelt évi kalendáriumot. A kalendárium volt az egyetlen szellemi magazin, lexikon, okosságoknak a gyűjteménye, amiben megtalálható volt mindenfajta irodalmi termék, vicc, jó tanács, jóslás, álomfejtés, krimi, gyilkosság, főzőcske, színes képek, és egy ilyen kalendáriumnak az elolvasása éppen eltartott egy évig, aztán jött a következő évnek a terméke. Ezeket a kalendáriumokat legtöbbször az első vásárokon szokták árulni a rikkancsok, akik valóságos kikiáltók voltak, reklámozók a kalendárium mellett. A könyvek mellé nagyon sok mást is eladtak. Pl. Itt van az idei, csodálatos Kincses Kalendárium, amiben benne van a jelen, a jövő, de adok rá egy noteszt is na meg egy ceruzát, amivel beírja az adósságát. Na még rája hadd jöjjön rája, mint a papa a mamára, egy rendkívüli jó kaszakő, amivel élesebb lesz a kaszája kemény lesz tőle a..., már egy egész halom holmi rakódott egymásra, most jött az ára: az egész csak..., már nem is emlékszem mennyiért adták de olcsó volt. Minden vásárra jövő egy-egy kalendáriummal tért haza, megvolt egy évnek az irodalmi könyvtára. Nagy becsben tartotta az egész család, csak vasárnaponként, akkor is csak délután vették a kézbe, majd utána felakasztották az arra kijelölt szegre, amin egy évig lógott szegény naptár. Ebben az időben sem volt még a családi könyvtárnak értéke, ezért a kialakuló falusi könyvtárak igyekeztek beférkőzni a családi portákra a könyvtár próbálta betölteni az irodalomban rejlő tanítási, oktatási, szórakoztató, jellemnevelő szerepét betölteni. A könyvtári mozgalmat már egykor leírtam, nem volt könnyű belopni a családi körbe a könyvtári könyveket, nem igényelte a falu többsége, elvétve akadt egy-egy megszállott olvasó, de csak egy fecske a tavaszcsináláshoz. Egy-egy ünnepély alkalmával mindig csináltunk könyvkiállítást, főleg közérdekű könyvekből, vagy már ismert írók alkotásaiból, ízelítőként a könyvnek ízét, próbáltam belekóstoltatni az olvasásnak gyönyörébe, de ami legnagyobb baj volt, hogy a falusi embernek az olvasás akkora fizikai fáradságot jelentett, mint nekem a favágás, vagy aratás, egyszóval nem tudott úgy olvasni, hogy abban ne érezte volna az elfáradást, a kínlódást. Nem volt olvasó típus a falusi ember, hiszen ideje sem volt ahhoz, hogy ebben a mesterségben gyakorlatra tegyen szert, a napi munkaköre, napi beosztása nem engedte meg ezt a luxust, sőt meg is szólták azt a parasztot, aki napközben próbálkozott újságot olvasni, vagy netán könyvet böngészni, ezt a dologtalant megszólták a falunak dolgozói. Idegen volt a könyv, amit nem használtak szellemi táplálékul, sőt eldugták, ha netán valaki rajtakapta volna az olvasáson. Ehhez kell tudni a napi munkatervet, ami ez időben és előtte betöltötte a falusi ember, paraszt, cseléd, summás, parádés kocsis, arató, óráit, hiszen hajnaltól, napestig nem tudott önmagával törődni, sem testi ápolásra, sem szellemi csiszolásra. Nagy ritkaság volt, amikor egy-egy gazdát, aki ganéjjal megrakott szekerén üldögélve, jó ammóniás légkörben, amíg a tehenek lassan ballagtak ki a mezőre, szántóra, ezen időközben a ganajozó-na újság lett volna a kezében. Pedig, sokszor, amire az otthonából elérte sokszor a határt, kellett neki egy és fél óra, ugyanígy vissza, de valahogyan ezt az időt eltöltötte saját gondolatainak bajainak áporodottságának a kavarodásában. Ritkaság volt látni ezen idő alatt egy-egy újságot olvasó, parasztot. Mire megrakta a szekeret ganéjjal, sok energiát kívánt ez a nehéz testi munka, villázás, ezt a fáradalmát kipihente a földjéig, ott pedig szintén belefáradt a ganéj lerakásában, ezt a fáradalmat igyekezett hazáig ismét elfelejteni. A testi fáradság mellett nem találta meg a szellemi szomjúságát, ez nem jelentkezett nála, amiért nem is olvasott. Na könyvek sem voltak olcsók..., habár mindig volt valami olcsóbb kiadású könyvek, de ezek felett is elsiklott az érdeklődési szükséglete. Minden könyv egy rejtett világ kapujának a kulcsa, aminek segítségével bejuthatunk a nagy-nagy ismeretlen titkok világába. A könyv elvezet bennünket a tudományok labirintusába, ahogyan ma az IBUSZ autóbusszal elvisz ismeretlen országoknak tündérvilágába. A könyv is egy busz, amit csak olvasni kell, és sorra-sorra elgyönyörködtet az eddig még ismeretlen világegyetemben. Odáig kellett erőlködnöm, hogy legalább felüljenek a buszra, azazhogy a kezükbe vegyék a könyvet, s ha csak egy sort is olvastak el belőle, már siker volt számomra, mert az első sort követte a második sor, vagy egy oldal és így tovább. | |
