 |
    |
 |
1956-os eseményeknek a hullámcsapkodása Söptén… Mint mindenkor, valahogyan aki a hegy lábánál van, annak a szemhatára kisebb annál, aki a hegy tetején meregeti ki a szemeit. Igy voltunk mi a politikai hullámverésben is, ismétlem sohasem politizáltam, pártállásban nem voltam, de igen is voltam magyarságomban a legnagyobb magyar, aki az országban csak jobbat, szebbet tudjon produkálni, minden magyarnak legyen a haza az igazi édesanyja, legyen ez a föld szülőanyja, dajkálója... víg és boldog magyar munkás arcokra akartam formálni a kérges kezű, a magyarságnak minden dolgosnak az arcát, testvérnek legyen a másik a testvére, legyen mindenki rokona a másiknak, de semmiképpen becsmérője, árulója, gyilkosa, szappangyártója. Nem célom nekem most az, hogy az 1956-os eseményeket itt kellőképpen mérlegeljem, ezt helyettem sokkal szakavatottabbak már megtették, de nem is volna helyes, ha a nagy nyárfák alá bozótot ültetnék... mit tudtam én akkor?... és mit tudok most?... Ezt a lezajlott eseményeket nagyon sok-sok mondatban megfogalmazták „eszmei zűrzavar” személyi kultusznak a magasztalása... ellenségnek tetszhalottjából való éledése, volt uralkodó osztálynak az elburjánzása... stb... erre hivatottak a történészek, nem az irodalmárok, mert azok sokszor beleestek a személyi kultusznak a „Kossuth díjas” hálójába, egy-egy jól megformált dicsőítő, Rákosit dicsőítő vers, csasztuska, színdarab... csak megszületett a egyes irodalmároknak az íróasztalán... talán már ezt a tettüket maguk is kitörölnék az életükből, azóta átváltották magukat a tisztább és szebb irodalmi vágányra, amelynek sínjei nem viszik egy katasztrófába a vonatot. Hogy kik voltak ezek az írók?... tanúskodnak az akkori tankönyvek... könyvtári maradványok, habár már ezek mind a zúzdának lettek az áldozatai, de azért itt-ott még mint karóra akasztott véres fejet lehet találni a porlepte padlásokon. Borzalmas személyi kultusznak szennyezettségétől bűzlött a művészetnek minden ága, habár voltak akkor is, akik hallgattak, vagy csak az íróasztaluknak írtak... de kiállni nem lett volna észszerű, egyenlő az akasztófával, és szamárság is lett volna egy-egy lapát homokkal eltorlaszolni az áttört gáton tomboló erővel romboló víztömegnek. Születtek a különböző enyelgő irományok: Rákosi apánk...Rákosi a mi honfoglalónk... a különböző transzparensek, és akadtak Rákosi fáklyavivők, akik lelkesedő vidámsággal hirdették e kor nagyszerű fiának bölcsességét, emberre való formálásit... stb. Nekünk keresztényeknek nem szokatlan a személyi kultusz, hiszen a vallásnak a sok-sok szentjei, boldogai, maga a vallásunknak a hitforrása, mind-mind személyhez kötött, akikhez tudtunk imádkozni, segítségüket, közbenjárásukat, kérni... akiknek fényképeit mellünkön hordtuk... templomainkat az ő képükkel díszítettük fel, festőink művészi Áhítattal, színek gazdagságával fejezte ki a földi lénynek kiemelkedő magatartását, Szt. Erzsébet rózsái... Szt. Márton kettévágja a köpenyét... vagy a szobroknak a tömkelege, amik a tanúskodnak egy-egy szentnek csodálatos tettével... Piéta... és ezeknek a nagysága nem évtizedhez van kötve... nem egy uralmi évtizedre van biztosítva, nem mások vérének, bebörtönzésével, internálásval, vagyoni elkobzásával, kritika elnyomásával tették magukat halhatatlanná, évszázadok után is ragyognak a földi tettüknek egy-egy csodálatos emberiességüknek a cselekedetei, halálukkal nem lettek trónvesztettek, kitaszítottak, nem szégyellték a tisztelői, nem kellett elbujdosni a felelősségre vonásuk alkalmával, szentek voltak életükben és szentek maradtak az elmúlt évszázadokban is. Nem szégyellte a fiú az apját... nem kellett inkognitóban bujdosnia, imára kulcsolt kezekkel fohászkodnak ma is az elesettek az igazi szentek, az igazi személyi nagyságok után. Nem volt borzalmasabb látvány gyerekkoromban, mint szekérbe fogott lovaknak megbolondult, megvadult vágtatását látni a főutcán, amikor már a kocsis is elvesztette vezetői gyeplői erejét, sőt már rég leesett a szekérről valahová az utca porába, a vágtató, habbal telitett lovak után már csak az első kerekek cikkcakkoztak nagy lármával, csattogással, mindenkiben megfagyott a vér a látvány láttán. De ki legyen az, aki a mindent eltipró, megvadult fenevadak elé merjem állni, ó-ó-ó!! Felkiáltással, a jajvészt látva, mindenki menekül, védetté akarja magát tenni magát az esetleges sérüléstől, haláltól, eltiprástól, s mindjobban vágtatnak a lovak, ajtókat, kapukat, kirakatokat törnek-zúznak agyon... mi lesz ennek a vége? Mikorra fognak ledögleni ezek a megvadult paripák...? Hát bizony tettüket bizony nem követi csók, mosoly, vállveregetés, simogatás... csutakolás... Az tény, hogy a levegőben lógott valami... mint eső előtt, ahogyan lógnak a nagy felhők, csak azt nem tudni mikor és hol fognak könnyekre változni. Lehetett hallani Pesten különböző Petőfi körről, ahol és akik igyekezték ezt a megvadult áramlatot lefékezni, hiszen velem együtt több tízezer ártatlan magyar ette a rabok kenyerét, szegesdrót kerítések közt emberségében meggyalázott megsemmisültségben élni… a családi életeknek ezrei mentek napról-napra zátonyra, kivonták a férjet a napi munka vérkeringéséből és hogy miből fog megélni a család, ki törődik ezzel... sőt leprás, ragályos cédulával megjelölve a szabadon élők előtt ez a megalázott, te is így jársz... hamarosan... Mi volt ezeknek a tízezreknek a bűnük?... lebontva-elvétve akadt egy-egy némber, aki fejjel akarta a várbástyáját kidönteni... de zömmel, főleg a mai szemmel a mai haladóbb /1981/ álláspontból nézve semmi, csupán az... ne legyen szabadon, ne legyen a társadalomban... mert valaki fél tőle... vagy esetleg szólhat valamit. Malmokat hajtana meg az üldözötteknek könnyáradata, hiszen akiket elkapott az ávéhá-nak kancsukája, az hamarosan nem ehetett túrós tésztát odahaza. Ha úgy visszagondolok az 1947-től lévő időkre, amikor a torzulások Magyarországon 1948-után, de már 45-ben is elkezdődtek... mind nehezebbé tették a szocializmusnak az elfogadását, nem egyezett össze semmiképpen az elképzelésével. Ami történt: létbizonytalanság, szabadságvesztés, vagyoni tönkremenés, mind-mind bizalmatlanná tették a dolgozóknak tisztes táborát, pedig jobb lett volna, ha meg nyeri az éledező új világ mindazokat, akiket helytelen módszerezés miatt elvesztettek. Ismétlem, helyettem már hivatottabbak könyveket írtak Rákosi kornak fekete kezéről és főleg annak védjegye alatt öklendező zabolátlan kártételéről. Ha most csak a szűkebb hazámra gondolok, magára a falumra, Söptére, azt kell mondanom kisebb incidensektől eltekintve, Gergelyes torzulásoktól nem meg riadva, basáskodó állami gazdaság igazgatói mámor, alattomos besúgó, kazalgyújtogató. Általában csend uralkodott a falun, habár mindenki érezte, a hamu alatt parázs van, csak ki tudja, mikor jön a hajnali szél, hogy belefújjon a hamuba, és lángra lobbantsa az alvó szikrát. Azt tudomásul kellett venni, hogy egy új világ kezdetének az elő tornácában vagyunk, ahonnan több ajtó is nyílik, egyik a félelem, a másik az üldözés, a harmadik a meghunyászkodásnak, megalkuvásnak a szobájába, s sohasem lehetett tudni, hogy ajtónyitás előtt hová ér az ember. Tehát tizenhat év telt el a háborútól, a háborús sebekből némileg már nem folyt a fájdalomnak, egy-egy elveszett apának, fiúnak rokonnak az elvesztése, bombatölcsérek is lassan megteltek hordalékokkal, a Szombathelyre vezető országutak mellett merevedett csak óriásként a nagybunkeroknak a nyitott szája, mintha várna valamire, nem érti, hogy miért éppen itt kellett neki vasbetonbunkerre változni... Csend vonja be, csak egy ámuló járókelő vet rá csodálkozó tekintetet. A mi korosztályunknak nem kellett hivatottságát megmagyarázni, mert mi egykor lakói is voltunk ilyen összkomfortos bunkernak, de a mai fiatalság teljesen érthetetlenül bámulja ezt a hatalmas beton erődítményt, hogyan is kerülhetett pont ide. „Mementó” Első kis tsz megalakulása A faluban élt egy kis közös gazdálkodás, a volt cselédek verődtek össze egy kis termelőszövetkezetté, de a faluban a parasztok még önálló kis gazdaságokat képeztek, küszködtek a Jurcsek féle leadásnak kötelezettségeivel, amikor bizony volt rá eset, hogy a padlást tisztára leseperték, mert kellett a beszolgáltatás. Nemrég hallottam egy viccet. Kubai államfőnek szegényes a háztartása, amiért is soron és rendkívül kér Brezsnyevtől száz vagon búzát... Pár héten belül a kubai államfő jelenti az ottani szovjet konzulnak: a kért gabonát megkaptuk Brezsnyev elvtárstól... De sürgősen kellene száz vagon hús.... Jól van... Pár héten beül, ismét örömmel jelenti a kubai államfő: a húst is megkaptuk...., de rögtön hozzáveti, kellene ám száz vagon banán is... Erre fel, amikor meghallotta az újabb kérést..., Brezsnyev odaszól az államtitkárhoz: Mondd, Kádáréknál terem banán? Na rendben is van, inkább gabonát szállítsanak a vonatok, mint lőszert... Szóval a faluban kétféle gazdálkodás folyt, volt egy kisebb Tsz. és általában a falunak nagyobb százaléka a maga földterületén termelte meg a termelvényeket. A volt cselédek által alakított Tsz. nem tudott az egyéni gazdálkodókra csábító csalétekkel lenni. Sokat veszekedtek a közösségben, rossz volt a vezetés /Balázs József volt a Tsz elnök, sokat ivott..., így a gazdák csak örültek a maguk kis önállóságuknak, nem parancsol senki sem nekik, csak a munka. Így bizonya majori Tsz is olyan ernyedtséget mutatott, mint a vásott nadrág, minden pillanatban elszakadhat. Ennek részben az a lélektani magyarázata, hogy ezek a volt cselédek, béresek, napszámosok évtizedeken át, tehát születésük óta, de még a szüleik is, akik szintén uradalmi cselédek voltak, teljesen elvesztették a lábuk alól az önálló gazdálkodásnak a ritmusát. Megszokták a, hogy esténként a botos ispántól megkapták a másnapi munkamenetet, hol kell szántani, vetni..., aratni, gyűjteni stb.. És mit törődött mással, megkapta a negyedévi konvencióját, ha volt termés, ha nem volt, ha elverte a jég, ha nem verte el... Szóval nem volt érdekeltségi viszony a munka és a termelés között..., nem kellett magát ösztökélni a feladatoknak sorrendjére, készen kapta csak, mint az állat, kész igába behajtotta a fejét, az igaszeg csattant és már húzhatta is a szekeret, szegény jámbor fajta ökör. Egymásban sem bíztak, nem engedtek maguk fölé nőni senkit sem, hiszen eleget voltak parancsuralom alatt, hát most ez a koldus akar nekünk parancsolni?... Pedig Balázs Jóska bácsinak adottságból eredően nagyobb értelemmel rendelkezett az átlagoson felül. De elbűvölte őt is a hatalomnak üdvköre, jobb volt a jövedelme, mint cselédnek, többet is látogatta a kocsmát, mint ahogyan szabadott volna. Így többet volt részeg, mint józan és ez a részegség kihatott a közösségnek a vezetésére is, csak nem volt kiút már ebből a közösségből... Habár, nagyon nyilván tartotta mindegyik hol volt a földje, habár már egybe szántották a határnak egy részét..., de mindenkor ki tudná belőle hasítani az övét, sőt a korábban szerzett szekerét, ekéjét gondosan tartogatta a szomogya, alatt ki tudja?.. Hátha még szükség lesz rá, többen fontolgatták magukban ezt az utópiát.... A jelenben az egyéni gazdák vezettek a kis Tsz-nek színvonala felett, amiért görcsösen ragaszkodtak az egyéni parasztok a maguk telekkönyvi tulajdonukhoz, és hallani sem akartak egy nagy közös egyesülésről, szövetkezetről. Hogy mennyire így volt, hogy a volt uradalmi cselédség nem tudta önmagát vezetni, példa egyedül a Felsőszelestei Tsz volt kivétel. Itt ugyanis, mint másutt, a volt püspöki uradalmi cselédek háború után azonnal birtokukba vették azt a földet, ami eddig a püspökségnek termett, most pedig, teremjen maguknak, hiszen ma "azé a föld, aki azt megműveli"... Ennek a tsz-nek a jólétének a híre, mint a füst terjedt széles körben..., a volt cselédek kezdték a pihéjük helyett szép tollakat növelni, már-már majd kinőtt a repülő szárnyuk is, magukat kímélték a kapálástól, kiadták napszámba a nehéz munkát..., ami egy kicsit visszatetsző is volt, cseléd adja ki bérbe a cukorrépa megmunkálást... Akkor ő mit csinál?.... Hogy menyire jól fejlődött ez a kis volt uradalmi cselédsors, csak egy magyarázat van erre... Ők bölcsen cselekedtek. Az az intéző, egyetemet végzett gazdász, aki vezette a püspöki birtoknak a gazdálkodását, Horváth intéző, nem kergették el a majorból a cselédek az urat, a büdös kizsákmányolót, nem engedtek a vétkes gyehennáknak mindent eltüntetni, ami a múltra emlékeztet, a kastélyokat kirabolni, leszedni az ajtókat, a zsindelyt... /ma pedig, milliókért igyekszünk helyre állítani/. Szóval, intéző úr,.. mondták neki a volt cselédjei, eddig is közös kenyeret ettünk ebből a földből, maradjon itt köztünk, ahogyan vezette okosan és bölcsen a gazdálkodást, vezesse továbbra is, de nem a püspöknek termelünk, hanem mostantól fogva a mi kamránkba hordjuk be a termelvényt. Az intéző úr, bántódás nélkül ott maradt a volt cselédek között, de már nem voltak többé cselédek, hamarosan ők is érezték munkájuknak áldásos jövedelmét, de csak egy lehetséges ok miatt... Okosan vezette továbbra is gazdálkodásnak az ütemét a volt intéző úr, aki ismerte a gazdálkodásnak helyi sajátságosságát, ismerte az embereket, beruházni sem kellett semmit sem, mert nem rombolták szét a majort, készen átvették a tegnapból a mába mindazt, ami még tegnap nem volt saját tulajdonuk, csak robotolhattak másnak ma meg amennyit dolgoztak és amennyit termeltek aszerint nőtt a bevételük, érdekeltté váltak a termelésben... S bizony, bizony még az akkori Vas népe is cikkezett erről az új gazdakörrel..., persze a jegenyefák sem nőhetnek az égig, egy darabig engedték a tollasodást, de aztán jöttek a megszigorítások, hát nem lehetnek munkáltatók abban, amiben egykor cselédek voltak a dolgozók. Lényeg az, hogy egyedüli példa arra a sok-sok brutalitásra, amit elkövettek 45 után a felszabadult szabadosságban élőknek elmezavara, elűzni a volt vezetőket... Intézőket..., grófokat, bárókat, földesurakat.... Jobb lett volna a termelőmunkába szépen beiktatni őket..., anélkül, hogy leromboljuk még azt is, amit védeni kellett volna. Most már tudjuk ezt, de késő az azonosítás.... Bomlásnak indult a hulla, az áldozat. Ez a vezetésnek a titka, egy jó vezetés áthidalhatja a bosszúnak minden tüskéjét, mert a zavaros vízben a hal sem lát, könnyen meg lehet fogni, de később ez a módszer nem vezethet eredményességre, csak átmenet a zavarosban halászni. Általános hangulat 1956 előestéjén Sohasem tartoztam a patkányok közé, akik előre érezték a veszedelemnek a hajnalát és ekkor menekülni kényszerül ösztönös sugallatára. A történelemben nagyon sok példa van rá, hogy igen is sokszor egy disszidálás, vagy emigrálás okosabb, mint hősi halottnak lenni, vagy esetleg meggyalázottságokat elviselni. Nyugodtan kezdtük meg az 1956-57-es tanévet... Új igazgatóval, minden a legnagyobb rendjén ment, engem nem zavart az új igazgatónak jelenléte, sőt hittem benne, új ember, új szelek, új irányzatok veszik most kezdetét a vezetésben, az iskolai életben. Hogy így volt ez vagy sem..., majd később, de korábban úgy emlékszem már utaltam a Gugi időszakra. Hírek jöttek, hírek mentek..., hogy Pesten tüntetés volt..., hogy az újság mit írt!... Jöttek olyan hírek, amik feltétlen újak voltak, csodálkoztunk azon, hogyan történhetett volna ez meg?... De a kis faluban ment a napi munka..., a faluban dolgoztak az emberek. Több vasutas volt a faluban, akik járták az utat pestig és vissza, azoktól lehetett hallani egy-egy szokatlan tüntetési megmozdulást..., itt is, ott is, de mit sem törődve a hírekkel, egyik napot temettük a másikkal... Október derekán fiammal elmotoroztunk Csáfordra, ott tanított egy régi kedves baráton: Mester Imre..., akivel elbeszélgettünk... De csak simán, ugyan utalt ő is valami szellemi áradatra, ami a levegőben benne van... Epicentruma az embereknek lelkében van, és ez országos jelenség, de ahogyan szokott lenni, mindig Budapest szülte meg a maga forradalmát, forradalmárait. Sem időben, sem térben nem ültettük bele a bekövetkezendő változást, de ahogyan a beteg várja a felgyógyulását, valahogyan az ország betegágyán fekvőknek milliói várták a lábra állásunkat. Kis Csepel 125-össel szeltük hazafelé az utat, majd érkezésünkkor beszámoltunk anyunak a látottakról és főleg a hallottakról és ezzel napirendre tértünk. Október 23-t írtak /1956/. Mint az árvíz, vagy a tűz úgy terjedt a hír. Pesten kitört a forradalom, Rákos megbukott, új kormány lett, az ávósokat elfogdossák, vasrácsokra húzzák, menekülnek a tetemre hívás elől a vagányok, akiknek semmi sem volt elég és kevés, sem vérből, sem bosszúból, megszállták a rádiót, a postát... A forradalmárok, a laktanyákból kirohantak az utcára a ludovikások, katonák, és most kezdődik az ő elégtételvételük azokon, akik véresre festették nagyon soknak a háza táját. Mindezt csak hírek hallatára tudjuk, mert meg itt falun minden csendes, csak azt hallani, hogy jön a terror a megbosszulásnak az órája, leszámolni mindazokkal, akiknek mindig kevés volt a magyar vérhullatás /börtön, internálás, deportálás/... Mi rendesen tanítottunk... A rádió állandóan indulókat játszott, néha mondott valamit.... Szóval még lángot nem látni, de szagát már lehetett érezni tényleg a pesti változásoknak..., és ekkor oly hirtelen megokosodtak nagyon sokan. Kezdtek magyarázkodni.... Én jó fiú voltam... A pártba is csak azért léptem be... Sokan nyilvánosan elégette a piros-könyvét /ezt aljasságnak tartottam, de jó volt a védelme alatt jól élni/... S ki tudta ekkor, a mi igazgatónk is nyakkendőt kötött..., mert ez ideig polgári csökevényi szokás volt... A nyakkendő elárulta proletár internacionálét...., mondták ők.... Maga Lenin is csak nyakkendőben jelent meg, sőt a szobrain is csak nyakkendőben látható...., pedig ő maga az "Eszme". Gugi is kezdte tisztára mosni a múltját..., hogy ő igazán nem is volt kommunista..., hiszen nem is lehetett volna, mert a családi körülmények ellentmondásosak voltak.... Nem is tett ő semmit sem... /de hogy igazgató lehetett Söptén, azt a piros-könyvének köszönhette, és rajta kívül nagyon sokan kerültek be "Édenkertbe". Piros-könyv egyben belépőjegy volt a jobb létre, mi csak hallgattuk az önéletrajzot, hiszen nem kérdeztük, nem is voltunk ez ideig sem kíváncsiak rá..., de valahogyan most előttünk hirtelen fürdőt vett Gugi igazgató, csak azt nem értettük miért kellett neki korábban ez a párttagság, ha az agya akkor is olyan tiszta volt, mint ezekben az órákban. Na mindegy, nem ő volt az első és nem is az utolsó, akik igyekeztek átvedleni, a régi bőrt levetni, az új bőrt, színt, hangulatot ráhangolni. Ezért is döcögött a szocializmus szekere, mert anyagában volt szú ette, roppanós, porladó anyagból összetákolt. Nem volt megbízható káderra, csak a pénz nagyságához mérten volt párttag, ha nem volt állás, főleg vezetői állas, nem volt nagy boríték elsején, ehhez zsugorodott, vagy bizonyításként mások megsemmisítésével akarta magát továbbra is a bőség kosarában ringatni... És ekkor mindez napvilágra jött, mint a vakondokok, napvilágra kerültek, de nem érezték jól magukat, nem tudták felejtetni tettüknek, sokszor életet kívánó múltjukat. Elpattant az összetákolt szocializmusnak a burka, kilépett belőle az elnyomott jaj gyermeke, aki követelte a maga igazságszolgáltatását a sok gazok felett. Ez a hirtelen vadság ismét kárhozott volt, mert egy dühös ember sohasem veszi fontolóra, hová és mekkorát üt, csak üt és tán nem is oda súlyt, ahová kellett volna. Sok rémhír keveredett már a levegőben, hiszen már pár napja bukott a Rákosi, az új meg még csak üt ver. Eljött az elégtételszerzésnek, sok marokba szorított ökölnek súlyos buzogányütése, vért vérét való visszafizetése, amikor a könnyek, a nyomornak ártatlanjai elérkezettnek vélték az időt, most mindent visszaadni, amivel tartozunk. Nincsen szándékomban országos bel és külpolitikai rekonstrukciót adni ezekről a napokról, maradok a kis falusi körön belül, a nagy körben lejátszódott drámai fordulatot és tragikus vérre menő percek és órák eszmei, fizikai tragédiákat sokan nyomdafesték alá vittek már. Jelentkeztek új nevek Rákosi után... Gerő, a hídverő..., majd Nagy Imre..., új emberek, új szelek nyögetik a pesti tájat. Okt. 23. után csend uralkodott nálunk, az emberek arcán valami benső, titkos vágyaknak örömujjongása ült ki, kacérkodó szemkacsintás a másik felé, érezték a véres hordának a tetemrehívását. Tagadhatatlan és ezt kell utólag is írni, ahogyan a nagy balesetből megmenekült ember örül, hogy az élet árama nem okozta halálát, lelkendezve veszi magához az éltető oxigént, valahogyan mindenki érezte vége a jajnak, a bizonytalanságnak, a félelemnek, a bosszúnak, a rettegetésnek, a létbizonytalanságnak. Csak még azt nem tudták egészen felmérni, hogy álom e, vagy valóság ez a hirtelen nemzeti tisztulási menstruálás, tényleg vége a hóhér nyaktilolásának. Örült mindenki ezekben a napokban, párton belüliek és párton kívüliek, hiszen az életük sem valami biztonságos volt ez ideig, többször kellett meghallaniuk, nem fogod többet meglátni a napvilágot... Jöttek az öntisztulási magyarázkodások, leírhatatlan lelkesedő vidámság, ahogy a lakodalmi sereg derűre, mosolyra váltotta át magát a lakodalmi időszakra, nincsen ellenfél, mindenki rokon barát... Ünnepi hangulatos mámortól részegedtek le az emberek a forradalmi győzelemnek erejétől áthatva. Máról, holnapra átvedlettek falvak, városok lakói lelkesedő, kacagó, mosolygó emberi áradat hullámzott az utcákon, boldogan üdvözölték egymást a forradalmi győzelemnek, májusi, a jelenben, októberi fényben gazdagon ragyogó hajnalban. Nem lehetett tudni mi lesz a megszületett forradalmi anyaméhből kilépő új gyereknek a sorsa, de ahogyan sokszor örömtelitettséggel ujjong az anya, az apa biológiailag véréből, húsából kitermelődött magzatjának, valahogyan a nemzet által megszült szabadság gyermekét örömujjongás, mámoros jókedvvel táncolta körül az egész országnak ifjai és öregjei. És ami a legérdekesebb, ismét az ifjúság lepett ki elsőben az utcára, Rákosi neveltjei fogtak elsőben fegyvert, verték be a kirakatokat, ők álltak elsőben bosszút, apjuk, testvérük, rokonuk meghurcoltatásáért, szenvedtetésükért, saját neveltjei, Rákosi gyerekei adták az első pofont apjuknak, "apánknak" -nem nagy sikerrel nevelte Rákosi a gyerekeit, ha ekkora apai gyűlölet halmozódott fel bennük. A diákság, az egyetemisták, katonai iskolák hallgatói a boldogság mámorától megittasodva rohant ki az utcára, s ő emelte elsőben kezét mindazokra, akik könyörtelenül, hóhér módjára tették örökre némává a magyarságnak ezreit, ők voltak első ügyészei a múlt felett, de egyben statáriális végrehajtói a sok-sok emberséget nem ismerő gazok felett. Megáll az ember agya, hát nem tudták mégsem átitatni ezt a felnövekvő nemzeti ifjakat? Ismét a fiatalság hordozta elsőben a győzelem zászlaját, főleg városokban falvak még aludtak, azaz nem tudták még teljes ép ésszel megfogalmazni magunknak a történteket, habár lelkesedő nagy örömmel köszöntötték ők is az újszülöttet. Az egész országban lakodalmi mámor élt az emberekben, csókolódzás..., ölelkezés, hálálkodás, vége a hóhérok Haynau-i uralmának... Már pár napos volt az újszülött, jöttek is az intézkedések, új irányzatok. Ismétlem ismét csak a főváros után, már áthangolódtak a vidéki városok is. Így Szombathelyen jelentkeztek az új áramlatoknak a térhódítása: vissza a feszületeket az iskolába, voltak iskolák, ahol maga az igazgató nagy meghatottság közepette, szinte körmeneti jelleggel vitte vissza a feszületet a tantermekbe, kartársak ezt pedig többet nem veszi le senki sem innen, az Úr volt velünk, és marad is mindörökre..., mondta több igazgató elvtárs, Raffai Jenő a Dózsa iskolában. Mától fogva meg tantestületileg megyünk vasárnap a templomba, mint valaha, nem kell félni... Majd jöttek a követelések: az oroszok menjenek ki..., addig nem borotválkozom meg, míg az oroszok itt vannak… Oszkár… Majd jöttek az új lángoló lelkek: Tóth tanár úr, aki a jelenben is nagy klerikalista… A gimnázium igazgatója Konc Bandi követelte az oroszok azonnali kilakoltatását. Mea kulpa..., mea kulpa..., verték a mellüket mindazok, akik kakukk módjára mások fészkét használták ki, a saját jólétük, egzisztenciájuk megalapozására. Most megingott a talaj a lábuk alatt, gyerünk, hamarosan üljünk fel egy másik lóra, igyekeztek kígyó módjára új bőrt húzni a pofájukra...., mert voltak, akik bizony csak a jót húzták a Rákosi uralomból, kegyetlen végrehajtó volt apai szigornak, ezeknek kellett is hamut szórni a fejükre -úton-útfélen hangosan mondogatták, szinte jelszó lett belőle: "hazudtunk reggel, hazudtunk délben, hazudtunk este". Ennek a világnak most vége, megtisztult korszaknak a küszöbére hágtunk, kapja vissza az ember az emberi méltóságát, hivatottságát, szűnjön meg az ember, ember által való megsemmisítése, besúgása, leinternáltatása, bizony a nagyon sok vezetőnek és vezetettnek a fürdővize bűzlött a múlt szennyétől, embertelenségétől, könyörtelenségétől, most úgy gondolták, megfürödtünk a Jordán vizében, s ezzel megszabadultunk minden ez eddigi bűneinktől. Legalább is nagyon sokan ezt az utat járták, igyekezték magukat, mint a tékozló fiú, ahogyan megbánva atyai bántalmait, megtérve visszatért az igazi otthonba, hát felejtsük el a sok-sok bűnt, tiszta lappal üdvözöljük az új eszmék győzedelmét, az emberiességet... Falu még mindig csendes volt, valahogyan nem tudott úgy örülni, mint kellett volna, főleg nem igen volt jóvátételi igazságszolgáltatásuk. Mégis mi is történi Szombathelyen? Mondván anyunak menjünk be a városba, hát nézzünk körül, ott mégis többet hallani, látni, mégis van e valami nyoma ennek új hajnalhasadásnak? Hát volt, találkoztunk pár meglepő jelenséggel. A söptei úton lévő laktanyában nemzeti karszalagos őr áll..., boldogan köszönget felénk..., az ávósok egérutat nyertek, megszöktek, elbújtak..., majd beljebb, odaértünk a vasúthoz, csend, semmi forgalom, egy vonat sem jár..., kihalt az egész állomás, szinte rossz volt nézni ezt a halotti magányt, minden áll egyhelyben, nem füstölögnek a mozdonyok... Na itt már érezhető, hogy valami van a levegőben... A történtek megszülték a maguk sztrájkjukat. Elnéptelenedett az állomás, ha a vonatok nem közlekednek, akkor utas sincs. Utólag is mondhatom, borzalmas látvány volt nézni ezt a temetői síri csendet, halálra van ítélve a vasútnak a forgalma... Ahogyan megyünk beljebb a városba, mindenki mosolyogva köszönget ismerős ismeretlennek, szinte azonnal mindenki rokona lett a másiknak... Felszabadult elnyomatásnak, a rémületnek helyébe az igazi emberi megbékélésnek pirospozsgás derűje fészkelte be magát. Ahogy megyünk a Szél Kálmán úton, hamarosan a volt pártszékház környéke tele papír halmazokkal, iratcsomókkal, majd az úttesten bűzölgő tűzben rengeteg könyv, irat válik hamuvá, égetik a múlt szennyét, majd bútordaraboknak töredékei barikádozzák el az utat, pártszékház ablaki betörve... Valahogyan úgy, mint valaha az Andrássy 60-ban megdádázott küllemű, magyar nézett ki valaha. Kölcsönkenyér, tán visszajár jelszóval... Senki sem siránkozott a látottakon, szinte elkönyvelték ennek a jogosultságát, idejét..., senki sem keresgélt az iratok közt, pedig most utólag gondolva érdekes lett volna... Na itt volt muhi pusztai jóvátétel..., helyben hagyták ennek a sasfészeknek a birodalmát, ahol nagyon sok jólelkű, de nagyon sok emberi sintér uralta "az apánk" hatalmi, kényúri úriszékét. De hol vannak most? Hová menekültek? Hol bujkálnak, kinek a védelmét élvezik? -Ugye milyen jó a végzet guillotine-ja alatt feküdni? Most érezhetik megfontolatlan zabolátlan hatalmi Néróskodásuknak az ingoványos bűzét. Ugye, vér-vért kíván..., a történelem csak ismétlődik, bosszú, bosszút szül, nem pedig, bárányt... Hasonló kép tárul szerteszét a városban, emberek ölelgetik örömükben egymást... Új vezetők léptek az üresen hagyott poszti székekben, vagy remegve üldögél még a régi elvtárs, várva a felszólításra..., tán kegyelmet kap élete folytatására... Ó igen, most azok rettegnek, akik ez ideig másoknak okoztak lelki rövidzárlatot, másokat tartottak a rettegésnek görcseibe, akik könnyedén jutattak siralomház lakójává, és most várják ezek a testben és lélekben összerokkantak, mikor jön a felelősségre vonás, a számonkérés, hogyan sámánkodott emberi életek felett? -habár hullámhosszat váltott, átvedlett baráttá, pajtássá, testvérré, ugye mennyit kellett a hazugságnak hínárjában botorkálnunk? -de most végre eljött a mi időnk, most mi leszünk a volán mellett, csak arra és úgy fog járni a megújhodásnak a kocsija, ahogyan mi akarjuk. Kinyílottak a börtönajtók, persze úgy jártunk ezzel is, mint mikor felhúzzák a zsilipet a tiszta vízzel a szenny is átömlik rajta, így a börtönből nemcsak az ártatlanok serege látta meg ismét a szabadságnak a napját. De velük együtt lehullott a rabbilincs a sok érdemtelenek kezéről is, akik aztán kikerülve a börtönből, csinálták a maguk zabolátlan és könyörtelen üzleti ügyeiket, most ezek lettek sokszor a hóhérok, ökölbe szorították azokat, akik egykor börtönlakójává tette. Na itt volt melléfogás, hiszen ezek nem érdemeltek volna kegyelmet, de a salak is kitalált a megnyílt börtönajtókon át. Ezekkel később is baj volt. Aztán már lehetett hallani sok mindent..., üres lett a Király utcai ávós vallató, gyűjtő… Hová lettél "pipás őrmester", akit csak így becéztek a szenvedőid, aki arról lettél országos hírnevűvé, habár úgy hallottam, hogy valaha csendőr volt, mert ismertté váltál, és emlegettek nyugattól keletig, mert nagyon jó módszereid voltak a vallatásra, amiben oly jól kéjelegtél, amíg egyesekből majd kinyomtad az élettő nedvet, te ugyanakkor tán sexi kielégülést élveztél a vérben, sebekben, gyötrődő áldozatban. Sokan akartak nálad, ebben az időben vizitelni, tiszteletüket tenni, de hamar sikerült az ismeretlenség honában valahol megbújni, eltűnni, pedig sokan tettek volna Dózsa utódjává... Már aztán jöttek ilyen hírek is, olyan hírek is, de jött a bosszúnak is vérszaga, persze, aki mindettől mentes volt ezekben az években... Nem került a gazok karmai közé, amikor kéjelegtek, a szenvedőnek a vonyításán, azok megborzadva elítélik a megtorlást... De ilyenkor nincs pardon, egy pillanat és már megüvegesedett szemek bámultak a semmibe. Nagyon sokan kerestek a volt szenvedésére megtorlást, tán jogos is volt. Mindazok, akik ebben a diktatórikus, embertelenségi korszakban elszenvedtek sok-sok megkínzást, vagy tán életet is kívántak, a megmaradtak jogosan húzták a vaskerítésnek dárdás hegyére, íme a győzőkből így lesznek legyőzöttek, ártatlanok vérét szipolyozók így múlnak ki a világból. Most nincs idő bírói tárgyalásra, vádpontoknak ügyészi összegezésére, megtalálni a gyilkolót, az ütlegelőt, a bilincselőt, kifosztót, a zaklatót, vagyon elkobzót, s rögtönítélő lehetőségnek válogatás nélküli azonnali megsemmisülését elkövetni. Ez így egymagában borzalmas, de akiken embertelenségeknek embertelenségét hajtották végre ezek a gazfickók, akik mint a halálmadár éjjelenté ragadták el az áldozatot a meleg ágyából, családi édes fészekből, kérdezzük meg őket, jogos volt-e a kölcsönkenyér visszaadása. Nem csodálkozom, ha igaz lett volna az a hír, hogy a Buda déli internáló tábor egy lábú volt sírásót... aki, mint őrnagy élte nérói életét a több tízezer internált felett, ahol az internáló tábor mellett még létezett egy külön szigorított villasor, ahová csak egy csajka, egy pokróc kíséretével lehetett bejutni, majd megrakva ékszerekkel, kurtavas, rövidlánc, éhség, szomjúság volt a napi program, majd napi gumibotkiosztás az áldozat felett, mert valamit ki akartak tőle vallatni, valamit ki akartak csikarni belőle. Árulóvá akarták tenni, s ebben a főrendező és csak egyedül a féllábú „dreifusz” így volt ismeretes országon belül, sőt az országhatárán kívül is, aki mankójával könnyedén kivágta a bekerülő fogolynak a szemét, mondván: ha nekem elég egy láb is, akkor neked elég egy szem is... s hasonló embertelenségeknek leírhatatlan súlyos bűnei miatt ragadtak most lehetőséget mindazok, akikkel elkövette valaha ezt a kegyetlenségnek a sokaságát és úgy jött a hír, hogy ezt a „dreifuszt” átsegítették a másvilágra... Nem csodálkoztam rajta... és nem is tudom elítélni mindazokat, akik ebben a leszámoltatásban élenjártak, sőt. Kellett egy kis öntisztulási folyamat, kell a menstruálás, hogy megtisztuljon az oda nem való elhalt sejttől. Valami ilyen hullámhosszon zengett az ország..., dalolt, nevetett, mint a Welszi bárdok kacagtak, nevettek a vérpadig is... | |
