|
|
|
|
Az 1956. évnek eseményei életemben...
A krónika kezdődik az 1956-os évnek élményeivel
A valahány évmilliós idők vén fája ismét megrázta magát és lepottyantotta magáról az 1980-as évnek is az évszámát, egy levelét a sok-sok millió közül, az tény hogy eggyel kevesebb levél maradt a történeti életfán, de kit tudja, mennyi volt rajta és mennyi van még rajta. Mikor lesz az utolsó falevél, amikor magam is elrothadt levele leszek ennek a földi életnek, senki nem emlékszik rám, senki sem tart nyilván, nincs akinek hiányoznék, nincs aki emlékezne még rám, ahogyan egy-egy naptárral temetjük az évet, ahogyan a guána rakodik rétegről-rétegre egymásra, úgy rakódik a feledésnek is a rétegje egymásra, és mi marad utánunk? Egy behorpadt gödör, amit később ismét kiásnak, hogy újabb és újabb elhunytnak adjon helyet, föld az élet anyja, abból születünk, és oda vegyülünk el ismét, ahonnét sohasem lesz viszontlátás, feltámadás.
Kellemes hangulatban, bőségtől roskadozó asztal mellett teltek el az 1980-as évnek karácsonyi ünnepkörei, kimondottan családi környezetben, ahol jelen volt a múlt, jelen és a jövő, és ilyenkor egy pillanatra megáll az ember a folyó, az időt mérő homokórája előtt, vajon, ki fog közülünk hiányozni a legközelebbi csillagszóró gyújtásnál, ki lesz az akire örökre ráborul a földanyjának ölelő karja és soha nem engedi el magától, eggyé válik ismét anya és gyermeke.
Sok mindent meg tudnak jósolni, mikor lesz ismét nagy üstökös az égen, esetleg tudják jelezni a nagy földrengéseket is, elemek vegyítésekor tudják az új vegyületnek fizikai vagy vegytani tulajdonságait, de, hogy ki mikor és meddig fog élni? Mikor borul rá a szemfedél, ez még a szebbik eset, de mikor lesz valamelyik gyilkos golyónak áldozata stb., erre még nincsen sem tudós, sem műszer, ami ezt előre megmondaná. „Úgy élj, mintha azonnal maghalnál, úgy dolgozzál, mintha örökké élnél” tarja a szent mondás. És ez így is van, aki ma még dolgozik, holnap már csak sajnálatra méltó masszává, romlandó áruvá válhatik, amit el kell tűntetni a soha be nem telő éhes föld gyomrába. De addig is amíg be nem következik ez a végső pillanat, addig jó ha gondolkodunk és valamiképpen maradandót alkotunk, mert a test maga elvegyül a semmibe, de az alkotás marad az utókorra. Az órás már rég kihunyt, de az órája az még jár, mutatja az idő múlását, az írók műveikben élnek tovább, mint ahogyan a zenében, a szobrokban örökké élnek alkotásaikban, csak meg kell őket szólaltatni, azok kezébe adni azoknak, akik meg tudják eleveníteni a lángész, a zseni földi alkotásait.
Magamat nem sorolom ezek közé, de mégis úgy érzem, nekem is van mondanivalóm, amit ha nem irogatok le, örökké bezárulnak a testemmel a sírba, soha sem marad fenn belőlem semmi az utókorra. Az már más, hogy mennyit érnek a gondolataimnak a sorai, de úgy érzem nem csak aranyat bányásznak ki a föld gyomrából, sokkal értéktelenebb ásványokat is felhoznak a földszínére, pl. a lignit /de azt tovább befogják a termelés sorába, kalóriájából villanyt kapunk, tehát áttételesen mégis csak hasznára van az emberiségnek.
Minden szakács szereti a maga főztjét megkóstolni, lehet hogy egy másik szakács ízletesebb ételt tud készíteni, de mégis főz és örömmel tálalja fel a vendégeinek, bízva abban, hogy nem főzött hiába, csak megeszik az összefőzött ízeket. Valahogyan én is így érzem magamat, tudom, hogy nem nagy köveket mozgatok meg a játékos csacskaságaimmal, de mégis termelem, írom a sorokat, ha salakkal telitett is, de az arany is be van zárva ásványkőzetében, és onnan szabadítja ki a tűzkohó és lesz belőle csillogó nemesfém, majd díszeleg gyönyörű ékszerkent hófehér nyakban, ujjon, fülben, brossban, feltétlen vigyáz rá a gazdája. Talán az írásaimban is talál majd egykor valaki valami nemesebb, szépet, amikor megszabadítja sallangjától, ragyogóan ad hiteles történelmi adatot, főleg tipikus falusi életképet a volt falusi néptanítókról, mesterekről, akikből már csak igen kevesen vagyunk e században a XX. század vége felé. Sőt velem együtt jóformán kihalóban lesz ez a típusú néptanítói típus, mert mi még így kaptuk az oklevélre a felírást 1930-ban, mint ahogyan kipusztulóban vannak egyes madárfajok, állatfajok, így kihalóban van az én nemzedékem is. Akik annyit dolgoztak a falujuknak a felemelésére, kulturális, gazdasági jobblétre, akiket választott a nép, nem pedig oda kinevezett, azért gondoltam védetté kell tennem a kipusztulástól ezt a kort is és a korral a velem együtt élő és élt néptanítókat, akikről már nem tud a mai tanító, tanár, csak hallomás lehet a múltról.
Talán azért is írom e sorokat oly nagy hévvel, nem volt a múlt sem mentes sok-sok sallangtól, támadástól, főleg irigységtől, de mégis érdemes volt dolgozni, tenni, alkotni, a falu hétköznapjaiba kulturális ünnepnapot rendezni, amikor felszabadultan tapsolhatott a neki nagyon is tetsző színdarabi szereplőkön.
Azt sem mondom, hogy csak nekem van mondanivaló erről az időről, soknak van, tán több is volna, de valahogyan nincs erejük tollat ragadni és írni, de még bennük van a múltnak hóhérainak ujjnyomaik. Amikor nyakukat szorongattak a halált akartak beléjük beplántálni, nagyon sokan még ma is körülnéznek, ki látja őket, ki hallgatja a beszédét, mert bizony sokszor úgy voltunk, mint a vadász, ha lőtávolságra került a nyuszi, akkor bizony csak a véletlen mentette meg a söréteknek a csapásától. Sokszor söréteztek meg bennünket, de szerencsére sohasem volt egészen halálos a lövés, így újra, meg újra talpra tudtunk állni de ezt, vagy ezeket a sebeket nagyon sokáig tudtuk csak begyógyítani, vagy pedig igen sokaknak megmaradt örökké ez a nyitott seb, ami állandóan vérzett, állandóan nyitva maradt és bizony az emlékek örökké páncéllal vonták be az agysejteket, görcsbe fogta a kezüket, sem beszélni, sem írni nem tudtak többé.
Valahogyan úgy érzem a sebeim mindig begyógyultak a sok-sok csapás által rám mért kancsuktáktól, szóban, vagy írásban, vagy tettben gondolva a támadásokat, és most mindezeket félretéve van erőm írni. Visszaidézve az elmúlt időknek akár jó, vagy akar rossz, kellemes, vagy kellemetlen eseményeire, amik annak idejében mint a 3-4 Richter skála erősségű földrengés megmozgatta a házakat, de nem dőltek össze, tán ha repedések keletkeztek is rajta, azokat meg az idő cementje betömte már. Csak a heg látszik, maga a nyílás benőtte magát örökre.
1956-os munkám sokasága Dr. Kiss Ferenc- Bertók István
Az 1956-os év a meglepetéseknek az éve, amikor mint a zajló jégtáblák a folyam medrében valahol megakadnak, és borzalmas feltorlódás miatt gátat igyekszik vetni a hömpölygő áradatnak és a felduzzadt víz nem fér el a meder partjai közt és valahol megzabolátlanul törvénybontás következik be, zabolátlanul pusztít a zavaros vízáradat, amerre a sodrása tart.
Valahogyan ilyen sodrások igyekezték a napi munkás éltemet megszakítani, bosszúk, irigységek jég torlaszai álltak utamban és most merre, hová fog jutni a bosszúállóknak a keze.
Na de mielőtt elkezdeném az eseményeknek szabad folyását, mégis csak úgy kezdtem ezt az évet, mint máskor, jöttek a tervek úgy iskolai, valamint kulturális részről, amiről maradt is meg valami dokumentum az utókorra is.
A kultúrmunkát nem főállásban végeztem, csak a munkámnak egyik oldalhajtása volt, mellékállásban, ma ezeket mind főállásban lévő, népművelői szakot végzett népművelők végzik. A kevés tiszteletdíj nem volt sok, de semminél többet ért, hiszen többet ér a sűrű fillér, a ritka pengőnél, tartja a közmondás. De amint a dokumentum is igazolja, a havi tiszteletdíjat 200 Ft-ról 300 Ft-ra emelték. Na ezt az összeget a járásban talán ketten, vagy hárman kaptuk meg, hiszen ezért a tiszteletdíjért már termelni is kellett a kultúrberkekben. Vásárlóértéke a 300Ft-nak jó volt 1956-ban. Szóval jól jött a háztartásélet színvonalának az emelésére. Nem is panaszkodhatok, mert ez a tiszteletdíj-emelés egyben elismerte a munkámnak tartalmi mennyiségi eredményességét. Tehát, szinte ezzel a fizetésemeléssel nyugtázták névlegesen elismerve a jó munkámat. Úgy hiszem ekkor a büki Szabó József, meg a Vasszécsenyi Bertók István kaphatta ezt a felemelt tiszteletdíjat.
Az aláíró pedig nem más, mint Kiss Ferenc csop. vezető, aki söptei származású, csendes, mosolytól telitett ifjú, akiből édesanyja mindig papot akart kreálni, volt is rajta papi ruha, de valahogyan nem érezte jól benne magát, inkább felváltotta egy szép kis lánnyal a reverendát. Feleségül vette Császár Győző, akkori körjegyző szépséges leányát, vagy két-három gyerek is lett ebből a házasságból, de valahogyan az idők sodrában gyenge volt a házassági köteléknek a madzagja, kirojtosodott, elfoszlányosodott és elszakadt a házasságnak egybekapcsolódó köteléke. Úgy tudom azóta mindketten ismét rátaláltak az igazibbra, Feri is újra nősült. Feri nagyon okos, művelt paraszti családból nőtt ki, édesapja korának nagyon is kiemelkedő, művelt parasztja volt a Pali bácsi, aki jobban szerette tán a könyvet, a politizálást, mint a földnek a művelését. Volt megyei tanácstag is, okos, átgondolt megfogalmazással tudott felszólalni a gyűléseken. Értékes parasztember volt, aki írogatott is verseket, prózákat. Mindig sajnálom, ha rágondolok, és miért nem készítettem róla magnó felvételt, kétlábon járó történeti könyv volt, mesélt, dalolt, anekdotát mondott, soha ki nem fogyó forrásaival érdekessé tudta tenni a társalgást. Nagyon hűséges kultúrház látogatóm volt Pali bácsi, aki okos hozzászólásaival mindig megnyerte az előadónak a tetszését, mindig vetett fel valami előrelátó meglátást. Én öregember...
kezdte a mondókáját, csak irigyelni tudom a mai ifjúságot, akiknek oly sok lehetőségük van a kulturális élet vizének a fogyasztására, bezzeg az én legénykoromban nem voltak ilyen lehetőségek a faluban. Azért kérve kérem a mai ifjúságot, legyen hálás a mai adományokért, amit kaphat a kultúrotthonon keresztül, rádió, táncelőadások, könyv, stb. mert a tudomány élvezete teszi boldogabbá az emberiséget, ha azt a fejlődés szekerébe fogja be... és így elmélkedett mindenkori felszólalásában Pali bácsi, amikor is nagy tapssal jutalmazták okos, előrelátó felszólalását.
Kiss Pali bácsi hűséges hallgató, tyúkokról való megfigyelése
Érdekes megfigyelés is volt Pali bácsinak. Egy alkalommal Dr. Diósi orvos tartott a baromfitenyésztésről előadást, több tojás, több hús, takarmányozás címmel. A faluban nagyon érdeklődtek az előadás iránt, így bizony telt ház lett kultúrház, főleg asszonyokkal, de akadt férfihallgató is. Nagyon népis nyelvezetre lebontva nagy élvezettel hallgatták az előadást, mert hiszen zsebre ment a baromfi állattartás, jó, ha valamit tanulhatnak a fejlett baromfitenyésztésből.
Ahogyan meg már szokás volt, amikor az előadónak kijáró nagy tapsot befejezték hallgatók, mindig jött a következő: tessék kérdéseket feltenni, hozzászólni az előadáshoz. Falusi embernek a nyilvánosság előtt való szereplése mindig sértő volt, tele lámpalázzal, drukkal, nem szokta meg a nyilvánosság előtti beszélgetést" csak kis körben, családi körben. Hát ki szólaljon fel? A Pali bácsi...
Nagyon nagy tisztelettel megköszönte a doktor úrnak okos, értelmes, gazdaságos előadását, de egyet nem értek. Na mit nem ért Pali bácsi?- kérdezte az állatorvos. Pali bácsi előadja a következőket. Elég idős vagyok ahhoz, hogy sok tapasztalatom legyen az életben, így a tyúkok körében is a következő tapasztalatra jöttem rá.
Gyerekkoromban, na meg ember koromban is nálunk a paraszti udvarban a tyúkok állandóan a trágyadomb, majd a szérűskert, szalmakazlak vonzókörében kapargáltak reggeltől estik, ott keresgélték meg a napi tápszükségletüknek egy jórészét, ami sok mindenből tevődött össze: gyommagvak, bogarak, füvek stb.… Bizony a majorság csak ezeken a helyeken tanyázott naphosszat, csak a gazdasszonynak hívó szavára futottak elő az első udvarba, hogy esetleg valami kis ocsúval még pótolja a mama a napi tápszükségletet és aztán ismét eltűntek a maguk megszokott grundjára.
Ma pedig azt látom /1956/ hogy a tyúkok mind kevesebbet tartózkodnak a szérűskertnek táborában, kiesnek annak bűvöletéből, inkább behúzódnak a konyhaajtajának védelmében, nem szívesen kapirgálnak, nem legelésznek, várják a zsombort és annak tartalmat, készen várjak a tápszükségletüket, elvesztették a önálló tápbeszerzési ösztönüket, csak kötényből, vagy zsomborból akarnak jóllakni. Ezt nem értem, mondja a Pali bácsi, hat ezek a tyúkok is megváltoztak ebben a pár évtizedben?
A válasz a következő volt. Végtelenül tetszett az állatorvosnak Pali bácsi észrevétele, amin sokan mosolyogtak, de az orvos helyre tette ezt a szemléletbeli tapasztalatot és akkor elismeréssel nyugtáztak a Pali bácsi felszólalását. Igen.- mondja az állatorvos, hogy a régi paraszti udvarokban uralkodó ősi típusú tikokat, az igazi kistestű paraszti tikokat kiszorította az újfajta hibridfajták
igaz nagyobb testű, többet tojó fajtákat állítottak a termelés szolgálatában, de ezzel az átállással hibridizálással ezek az új fajta tyúkok elvesztették a régi takarmány-beszerzési, kapirgálási ösztönüket, lomha mozgásúakká váltak, lustábbak lettek, de betegség iránt is fogékonyabbá váltak, az önellátási hajlamuk bezsugorodott annyira, hogy csak az ajtót lesik, mikor szórnak ki nekik valami begyduzzasztó ételt. Tény tehát, a mai fajta tyúkok mindjobban nagyobb igényt szolgálnak ki, de maguk is nagyobb, odaadóbb gondozást várnak el a gazdájától, tehát nem hajlandók egész nap a szérűskertnek bogarait, gyommagvait, füveit gyűjtögetni a begyükbe, készen kívánják a táplálékot. Arra törekednek a fajkutatók, hogy a régi magyar paraszti tyúkoknak a jó tulajdonságait valahogyan átmentség a mai nagyobb igény kielégítő fajtákba.
Nagyot boldog volt a Pali bácsi az retekes útbaigazításért, ismét nagy tapsot kapott Pali bácsi is, meg az orvos is.
Az tény, hogy a mai tyúkoknak az egész alapállásuk, főleg a nagy tenyésztésben lévő baromfigyárakban, tojásgyárakban, húsgyárakban, mert azok lettek, nagyon elüt a mai tyúktenyésztésnek minden mozzanata a régi, hagyományostól.
Az igaz, hogy sem a tojásuk, sem a húsuk nem olyan jó a tyúkgyárban nevelt tyúkoknak, mint most is falusi házaknál, szabadon tenyésztett tyúkoknak. Az agyon tápozott csibék, tyúkok a tápszertől valami idegen ízt kap, nem a régi csibehús ízt kap vissza az ember, azért szoktak a piacon az asszonyok, ha csibét akarnak venni, a markukba búzát tesznek, és ha a csibe belekap és eszik belőle, akkor megveszi az asszonyság a csibét, de ha csak bámulja a csibe a búza szemeket, akkor ez a csibe tésztán, tápon nőtt fel, nem veszi meg a háziasszony a tápos csibét.
Mily kedvesek, tartalmasak voltak ezek a téli estek!! Amikor együtt volt a múlt, a jelen és a jövő egy helyen és egy időben. Azóta Pali bácsi elköltözött a lelkek birodalmába, most tán az angyalok körében mesélget, anekdotázik, meséli huszáréletét, amikor... hej amikor lóra ültem, sírtak utánam a lányok, mert nagyon fess huszár volt Pali bácsi hajdanán. falunak apraja és
Kettőség lakozott Pali bácsiban, a mosolya mellett ott volt a kegyetlen szigor is, amikor nem volt irgalom a vétkes gyerének, jobb volt valahol kivárni a lecsillapodásnak hullámait. Mert ha dühének fókuszában elfoghatta saját gyerekét, akkor bizony hogy hány csontja törik el, nem számított, nem mérte ütésének a nagyságát, csak a testi nyomok tanúskodtak arról, hogy nagyobb volt a büntetés a bűntett nagyságához viszonyítva, mesélte a fia a Pali. Egy testben volt a jóság de kegyetlen apai szigor, ami sokszor már átcsapott súlyos testi bántalmazásba. Legyen könnyű a magyar föld édes Pali bácsi, elmúltak a huszáros napok, a földi megpróbáltatások, álmodozzál a boldogabb jövendőről.
Most egy kicsit elkalandoztam a tárgytól, de egy mondattal már vissza is tértem. Az ifj. Kiss Feri, aki aláírta a 300 Ft tiszteletdíjat, a jelenben /1981/ már nyugdíjas volt iskolai igazgató, Kámonban volt utólag igazgató, Zsiga fia pedig a söptei Tsz-ben, mint elnök kezdte a működését, jelenben is eln. h.
Maradt egy jelentésem az 1956-os évnek áprilisi jelentése, amiben szépen elzengem, mi is várható, milyen kulturális tevékenység várható ebben a hónapban. Központban áll a várható kettős nagy ünnep, ápr. 4. és május 1-nek a megünneplése.
Úttörői élet, ünnepélyekre való felkészülés
Egy-egy ilyen mozgalmi ünnepnek az ünnepélyessé való tételére nagyon fel kellett készülni, hiszen azért ünnep, hogy eltérjen a többi hétköznapoknak a megszokottságától, benső és külső formájában, tehát valami olyant kell tervezni, ami ezekre a napokra ünnepi zománcot galvanizál a műsor. Ahogyan jelentésben is olvasható, zenés ébresztő. Hát ez meg hogyan történt? Volt a kultúrnak egy nagy zenegépe, erős hangszórókkal, sőt később a kultúr előtti akácfára is kivezettem a hangszórókat és biz reggel korán bekapcsoltam a rádiót és zengtek a mozgalmi dalok utca hosszat. Ezt szinte követelte már a napnak az ünnepélyessége, valahogyan egy pillanatra megállítani a munkába indulókat, miért szól ma a kultúrban a zene? Ha nem tudta volna, hogy milyen napra ébredt, hát íme legyen segítségére a zene.
Ilyen alkalmakra külön műsorral szoktam készülni, hát mi is volt az ami szolgálta a műsort. Főleg csak az úttörőkre támaszkodhattam, esetleg diákokra, legfeljebb lelkes KISZ-es fiatalokra, felnőtteket már nem tudta annyira mozgósítani szereplésre, kivéve egy-egy színdarabot. A műsorban szerepeltek szavalók, esetleg kis aktuális jelenetek, énekkar hangjában gyönyörködhettek a hallgatók, igen szépen szerepeltek mindekkor az énekeseim. Egyezer akartam lemezzel, azaz a lemez zenével paralel énekelni, pl. a Vörös Csepel c. dalnak igen szép volt a fúvós és énekkari felvétele, most próbáltam egy ütemre egy szusszanásra együtt énekelni a lemezzel, nagy hatást váltott ki, siker volt ebben az időben. Írom a jelentésben... nincs a kultúrháznak nemzeti lobogója, kellene venni... Most úgy emlékszem sikerült is venni később, ami ünnepélyes alkalmakkor szimbólumként ott lebegett a kultúrházon.
Valahol van is még magnószalag ezekből az időkből, amikor egy-egy ünnepi műsort hangszalagra vettem, nagyon sokat mondók voltak a felvételek, hiszen a szereplő halhatta saját produkálását, jól vagy rosszul, hol a hiba, mit kell még javítani.
Az ünnepi beszédet legtöbbször valamelyik párttag mondotta, ekkor Gergely István méltatta a napnak a történeti nagyságát, erről a Gergelyről már írtam, csak a piros könyve volt a hatalmi mentőöve minden gazsága mellett. Az mentette meg a rácsoktól is, mert ha azokat gazságokat, amiket ő elkövetett abban az időben /Moldova György is ólombetűkben emlékezett meg az embertelenségeinek sorozatiról, de mindig elsimultak a hullámok a feje felett, egyébként ebben az évben aztán majd megkapta gaz tetteinek a dá-dá-ját, kevés hiányzott abból, hogy a nép nem tartott felette halotti tórt, a számonkérés napjának alkalmával.
Mindig felfrissülten távoztak az ünnepélyről a hallgatók, hiszen egy-egy kulturális megmozdulás lelki felemeléssel járt, iskolai szintnek is mutatta a mércéjét, mire képes az iskola a kulturális fejlődésében.
Amint írom kettő színdarab is volt ebben az évben, sőt varrótanfolyam is szolgálta a lányok, asszonyok értelmi szintjét.
Ugartörés, a falu kulturális berkeiben – Varró tanfolyam - Színdarabok
Hogy könnyű, vagy nehéz volt a faluban kulturális megmozdulásokkal kopogtatni az ajtókon, becsalogatni a kényelmes otthonból a falu lakóit, nem csak megszerezni, de meg is tartani a hallgatóságot, sőt kulturális, gazdasági, művészeti igényessé művelni, talán azzal a közmondással felelhetnék erre a kérdésre, „kinek nem mestersége, annak csak elrontója lehet”. Nekem nem volt nehéz sem az iskolai, sem a kulturális területen való ténykedésem, szerettem, élveztem annak minden nehézségével, izgalmával és főleg annak eredményeivel. Így, és csakis így tudtam dajkálni a kultúrának az embrióját, majd magzatját, csecsemőkorát, ahogyan egy édesanyának sohasem eltaszító kisgyerekének a szar szaga örömmel pelenkázza, közben még csókolgatja is a kis büdöset-miért? Csak egy szó van erre, mert szereti húsának, vérének a gyümölcsét, belőle nőtt ki e kis poronty, egy kis megifjodott énje a csöppség, tükörképe, csak még kicsiben.
Egy-egy jelentés a kulturális megmozdulásokról nem tükrözi vissza annak sok-sok ágú nehézségeit, főleg annak tartalmi, színvonalbeli patinájának a biztosítását, pollérozottságát, hogy az tessen, neveljen, szórakoztasson és tanítson, továbbá zöld utat biztosítson a következő rendezvényre is.
Nagy gondot okozott mindig egy-egy műsornak az összeállítása, főleg mit, ki, és hogyan tálaljuk azt fel a hallgatóság felé. Gondolni kellett a szereposztáskor már a közönség szervezésre is, nem volt közömbös az, hogy kik szerepeljenek majd a színpadon, az ünnepélyen. Iskolai rendezvényeknél, amit mindig a kultúrházban rendeztünk meg, ez több igényt is kielégített, ennek az iskolai, vagy lehet tán azt is mondani úttörői mozgalmi rendezvénynek a húsos fazeka mellett jólakott a KISZ is, na meg a nőtanács, maga a párt. Szóval minden szerv egy rendezvénynek a sikerét a maga naplójában is elkönyvelte, s ez azért is volt jó, mert minden szervezetnek a vezetői érdekeltek voltak abban, hogy legyen május 1-i ünnepély, amelybe ő is besegít személyesen, s legfőképpen a hallgatóság mozgósításában.
A mozgósításra csak annyit, a kezdeti sikerek, tetszések már maguk lettek a vonzó erők, legtöbbször kicsinek bizonyult a kultúrház, mert már dugival volt, ha kétszáz ember ott volt az előadáson. Volt rá eset, amikor több volt a hallgatóság, mint kettőszáz.
Csak annak van fogalma az ilyen kulturális megmozdulásokról, aki maga is valaha valamit is produkált, tenni akart, akkor látta csak, mennyi probléma akad egy-egy műsor összeállításában, főleg ha azt egy kicsit is csiszolni próbálta. Mert láttam nagyon sok rendezvényt, amikor a nevelő semmit sem adott bele énjéből a kivitelezésnek a minőségéhez, ahogy esett, úgy huppant, de olyan is volt. Na ebből ne sokat, tiltottam is a könnyű karátos kivitelezésű rendezvényeket.
Varró tanfolyam
Nem az első ilyen hasonló rendezvény m ár életemben, volt már főző, csuhé, méhész tanfolyam, sőt tánciskola is, majd erről külön értekezem. A varró tanfolyam és bármely tanfolyam, amikor sikerül egy cél érdekében kb. 15-20 erre alkalmas felnőttet biztosítani, önkéntes és ingyenes alapon, akkor csak már arra kell törekedni, hogy az első találkozásokat úgy kell megtartani, hogy annak vonzó ereje
olyan erős legyen, mint a hordónak az abroncsa, össze tudja tartani a tanfolyamra jelentkezőknek a vonzalmát. Az emberek nagyon érzékenyek ilyen gyülekezetekben, hamarosan sértődnek, duzzognak, puffognak, és ha az első találkozások nem tudják az érdeklődési körét kielégíteni, valahol az ember elhibázza, elszólja magát, vagy egy kicsi kis sértődöttségre talál okot, akkor már az illető lemarad és igyekszik bomlasztó spóráit elhinteni a tanfolyam hallgatóiban és akkor egy hosszú munkának éretlenül, kukacosan pottyan le a gyümölcse, ami élvezhetetlen, mindenki belerúg egyet. Na erre nagyon kellett vigyázni és minden alkalommal sikerült nagyon is szép útra, eredményessé tenni egy-egy tanfolyamot. Legtöbbször a tanfolyam vezetésére szakembert, főleg falun kívül élő szakembert szoktam meghívni, aki jön és munka után megy. Már ez egy siker, mégsem falubeli, idegen, városi jobban felnéznek rá, és ez már fel siker volt minden esetben.
Minden tanfolyamba, a szakmai tudáson kívül igyekeztem belopni a könyvtárt, annak idevonatkozó irodalmát, ezzel az olvasók számát növeltem, megkértem egy-egy hallgatót, majd mesélje el a könyvnek azt a részét, ami nagyon tetszett, stb… Ha lehetett mindig, akadt köztük jó énekes is, aki mint a gulyában a kolompos mindig elöl járt és énekelt, hol szólóban, hol kórusban, ez magában véve jó hangulatot szült a tanfolyamisták közt. És milyen gyorsan elterjed a faluban a jó vagy a rossz hír a tanfolyamról, hogy jó a tanfolyam azt már a következő napokban lehet érezni, mert legtöbbször ha este volt a tanfolyam, de ha nappal volt, akkor is lehetett látni az ablakok alatt meghúzódó leselkedőket, akik kíváncsiskodtak a tanfolyam életéről, s azok akik vonakodva jöttek el, már azok is örülnek, akik pedig kívül rekesztették magukat a tanfolyam korlátain, most bánják tettüket. Ha tudtuk volna, hogy ilyen tanulságos, szórakoztató lesz a tanfolyam, akkor ők is jelentkeztek volna. Eső után késő a köpönyeg... majd máskor.
Egy-egy tanfolyam nem is múlhatott el anélkül, hogy ne tanultak volna be valami színdarabot... ekkori időkben /1954-56/ még nem igen szakadtak el a falutól a leányok, asszonyok, nem jártak el a faluból munkahelyre, így több idejük volt magán életüknek a tartalmasabb kitöltésére, így volt idejük a varráson kívül arra is, hogy egy-egy jó színdarabot betanuljanak. Volt rá eset, amikor csak nő szereplők játszottak, nem engedtek maguk közé hímneműt, mondván majd a fiú szerepét is eljátszák maguk, mindig nagy sikert arattak ebben is. A színdarabtanítás is könnyebb volt egy ilyen szervezett együttessel, hiszen a siker számukra nem volt közömbös, hát mindent bele.
A tanfolyamok végén, tehát volt a színdarab, a színdarabot összekötöttük teaestéllyel, tánccal, tombolával, na elsősorban egy-egy kiállítással, ki mit dolgozott fel a tanfolyam ideje alatt. Egyenként is meg összetételében nagy sikert értünk el a tanfolyammal, hiszen nagy volt az erkölcsi siker, a megbecsülésnek záloga, hitele, ázsiója csak nőtt, de nem volt közömbös az anyagi siker sem. Még mai is vannak visszhangja a volt tanfolyamisták közt az élményeket illetőleg... de szép volt... de jó volt... most is szívesen mennék, ha lehetne egy ilyen tanfolyamra… késő már, anyák, apák lettek ezek az emberi palánták, maguk lettek a rendezők a család, az élet, a munkahely színpadán, a játékot egy komolyabb üzemi játék váltotta fel, ahol a konfliktusok sorra jelentkeznek.
A kulturális munkát nem lehet és főleg nem lehetett szeretet és szív nélkül csinálni, itt nem lehetett lemérni a befektetett energiát a borítékban fizetéskor, mert akkor nagyon keveset kellett volna tenni, mert rosszul voltunk megfizetve, mint kultúrigazgatók. De kaptunk fizetséget, ahogyan legutóbb Rábakovácsiban amikor búcsún voltam Horváth Lajoséknál és a felesége nagyszerű színdarabos volt Takács lány volt, amikor emlegettem neki, hogy bizony nem volt az a sok-sok óra, energia megfizetve, amit akkoriban bedobtam a kultúrának a ringjébe, erre fel a Takács Ilonka felkapja a fejét, nem volt megfizetve? De ugye, amikor jött a tanító úrnak a névnapja, vagy amikor szerenádot adtunk az ablaka alatt, stb. stb., ugye milyen jóleső érzéssel nyugtázta a falunak a megtiszteltetését rengeteg virág, ajándék... hát ezt veszem akkor tényleg nagyon is megfizettek nekem mindenütt, ahol tanítottam, és talán azok, akik kimaradtak ebből fizetésből ezt irigyelték tőlem, ezekért a sikerekért torpedóztak, sokszor majd véresen is a maguk tehetetlenségét nem tudták velem egy szintre emelni és bizony mindig csak a hibáimat tették rnikroszkópjuk, éles nyelvük alá, amit aztán hintettek mint konkolyt a tiszta szívvel vetett munkámnak a zöld vetése közé.
Egy anyagot is nehezen lehet megmunkálni, formálni, esztergályozni, ellenáll a külső beavatkozásnak, még nehezebb egy embert kezelni, formálni, mert ha egy munka darabot elrontok, elszabom annak méretét félredobom, veszem a másikat, abból kezdem újra kiformálni a valódit, de próbálja az embert elfuserálni, elveszteni a bizalmát, a szeretetét, nem lehet eldobni, félretenni, újat elővenni, az ember nem anyag. Több tele hálózati feszültségeket szállító idegvezeték és jaj ha azokban én rövidzárlatot okozok az embertelenségemmel, vagy a butaságommal, vagy a gőgömmel, nem szabad odáig jutni, hogy egy emberben megszakítsam a tiszta értelmek áramvonulatát, nem okozhatok zárlatot, mert azt az embert örökre elveszítettem a további munka területéről. Ebben volt nehéz a szerepe minden tanítónak és ehhez kellett szakigazgatónak lenni, lelki és testi szobrásznak lenni, csak ott és csak akkora erővel formáljam a kezem alatt levő márványtömböt, hogy abból kiemelkedjen a mondanivaló, nem összetörni kell a márványtömböt, mert tán ez volna a legkönnyebb, vésegetni, ütögetni nagy szakértelemmel, a szobrásznak látni kell a nagy gránitkőben. Pl. Arany Jánost, csak meg kell szabadítani a fölösleges sallangoktól a márványtömböt, mert minden benne van az alaktalan, nagy tömbben, csak szobrász kell ahhoz, hogy lelket tudjon önteni a hideg, rideg masszába.
Legnehezebb munka az élő emberekkel való foglalatosság, hiszen több szemmel reflektorfénybe helyezik a vezetni akarót, és bizony hamarosan észreveszik, ha az igaz út helyett az útvesztőre igyekszik az ember kalauzolni őket. El kell érni a vezetettekben azt, hogy bízzanak a vezetőben, de ez nem könnyű és nem olyan egyszerű, mint ahogyan azt most leírom, rengeteg csápja, lába van, az ember sokszor olyan, mint egy összekuszált pamutgombolyag, ember legyen a talpán, amikorra azt nagy türelemmel, szakadás nélkül ismét egyenesbe tudja felgombolyítani. Nem eldobni kell ezt a kuszált gombolyagot, az embert, hosszú türelemmel nevelni, formálni, csomókat felbontani, időt nem számítva eredménnyé tenni a munkát. Ebben van a sikernek érdeme, ellenkezőleg a bukása.
Bozzayék szerepe, akna munkája
Valahol olvastam:
„Torony tövében törpe vagy,
Orom tövében szöcske vagy,
A földön már csak hangya vagy,
Az űrben porszem vagy, ha vagy...
Mégis Te vagy a legnagyobb,
Te önmagadnál vagy nagyobb.
Te értelemre óriás,
Ember, tejúttal glóriás.”
Amikor e sorokat írom, már az 1981. naptárnak Bak havában vagyunk, amikor vastag fehér dunna alszik a természet, nem halott, csak alszik, várja a tavaszi napnak első csókját, vele együtt jön a rügyfakadás, kezdődik az élet körforgása. Valahogyan ez a örökké való körforgás is jelen van az ember életében, munka, pihenés, szórakozás, gyarapodás, siker, bukás, felemelkedés, gyűlölet, irigység és még folytathatnám nagyon sok jelzővel az életnek is a korforgását, csak az a különbség, míg az egyik embernek sokszor csak a napsugarakkal telitett életfolyamata jutott osztályrészről, míg másoknak örökös zivatarra való vegyes érzelmekkel telitett sors csapásait kell ismét újra és újra felépíteni.
A sógoromtól hallottam a következő pikantériás viccet: Sok fingásnak szarás a vége, sok csókolódzásnak ba...ás a vége. És valahogyan ez a közmondás nagyon is reálisan fogalmazza meg a következő történteket. Már írtam korábban arról, hogy Söptén robbanásszerűen vetettem véget a tespedésnek, a mosolygó semmittevésnek, amit Bozzayék oly gyönyörűen és zavartalanul tudtak eljátszani, de úgy játszották a szerepüket, hogy abból nekik soha sem volt kellemetlenség, sőt az egyhelyben való tespedésből csak jó származott, hiszen csak az lesz vizes, aki a vízbe gázol, valahogyan az ő beilleszkedésük a falu gyomrába nem okozott sohasem emésztési zavarokat, kellemetlen felfúvódásokat. Ha elvonom magamat a köztől, nem találkozom a kultúrának asztalánál a falu dolgozóival, sohasem tudják kritizálni a főztömet, nem tudják áldani, magasztalni, vagy akasztani a szakácsi termékeimet. Nem is zavartatták magukat egészen addig amíg én nem léptem fel a falu színpadjára.
Valakiről ne csak rosszat, de jót is kell mondani, különösen, ha már meghalt /1979/ mint társasági emberek nagyszerűek voltak, főleg a Margit néni, nagyszerűen vitte a prímet, ott ahol jelen volt nem kellett beszelni senkinek sem, kifogyhatatlan volt az üres locsogása, csaholása, főleg ha valakiről le kellett venni a kereszt vizet. Maga a Miklós is, nagyszerűen tudott elcsevegni itt-ott, ha kellett a kocsmába is, ami kor mindig kihasználta a maga konkolyvetését az én tiszta munkámnak a vetésének a megfertőzésére. Megvolt neki a maga udvartartási udvarlói, akik valami oknál fogva tartoztak, vagy úgy hogy esetleg valami jót tett velük, esetleg pénzt kölcsönzött számukra, vagy egy-egy rossz ruhát adott a családnak, ami ebben az időben nagy ajándéknak számított. Se verebük, se kutyájuk, se gyerekük nem volt, ketten kerestek, általában jól éltek a maguk módja szerint.
Nem nyilvános pódiumon, csak a maguk pódiumán, utcán, vagy a lakáson remekül skandálták a maguk szólamát, és mindig akad olyan talaj, ami a legmérgesebb gyommagvaknak is tápot ad, csirába engedi, sőt termést is biztosit számára, pedig nyilvánvaló a termése mérgező hatása.
Na talán már el is jutottam e rövid bevezető után a sok-sok ellentmondásnak a beérésére, ami titkos bensőjükben már rég ott feszítette a honvágyakozást, sikerült odáig jutni, megszervezte az ellenreakciónak a titkos, aljas szövetségét, beérlelték a vágyakozásuknak legnagyobb óhaját, mit is lehetne ellenem tenni? Mert hiszen akárhány névtelen levelet megszerkesztettek, valamit is sejtő hibámat elefánttá felnagyítva nyomban megírták és már postázták is, amikor jöttek kivizsgálni a névtelen levélre a felsőbb szerveknek a kiküldöttei, mindig csalódottan kellett tudomásul venni, nem lett telitalálat, nem sikerült a célzás, a belövés mellé csapódott, ismét helyesbíteni kell a célzási röppályának a szögpontjait, majd egy újabb támadás tán sikert hozhat.
Gugi Gusztáv jön új igazgatónak
A sok névtelen leveleknek az áradatára, na meg a sok bosszúságomra kértem én a kedves Bozzay Miklóst, te vagy az igazgató, ismered jobban ezeket a kanális lakókat, akik állandóan gyújtózsinórt gyújtogatnak és robbantani akarnak engem, hass oda, hogy szüntessék meg a rágalomnak a tüzelését, hiszen látod sohasem érnek el telitalálatot, na meg Neked sem lesz hasznodra, mint igazgatónak, aki nem ura a helyzetének, nem tud rendet tenni saját portáján. Te is lebuksz majd ezzel a sok-sok csámcsogó fogcsikorgatásra.
Miklós elengedte a füle mellett a kérésemet, mondván mit tehetek ellene, persze hogy mit tehet ellene, hiszen azért füstöl a kémény, mert te vagy a kazánfűtő, a kémény csak eszköz arra, hogy a füstöt kivezesse a szabadba, nem a kémény okozza a füstöt, hát Neked kellene megszüntetni a rágalmaknak az aljas titkos szövetségét.
Jóslatom hamarosan be is vált, de egy csapásra három legyet akartak fogni, és az egyik légy bizony csak én voltam.
Mi is volt a nagy csapás alatt a három légy?
Tényleg megsokallták a sok-sok jelentgetést, az iskola élére új igazgatót kreáltak Celldömölkről Gugi Gusztáv személyében, számtan és fizika szakos tanárt. A második légy pedig, ha egy tanerő jön, valakinek menni kell, így jött ki a lépés, hogy Szép Józsefet helyeztek el Söptéről.
Most jön a harmadik nagy csapás, engem pedig elhelyeztek Kőszegpatyra, igazgató, tanító munkakörben.
Tán, csak a negyedik tanerő arca árult el örömet, Gugi, aki tán nagyon örült az igazgatói kinevezésének, de bezzeg mindhárman csak hápogtunk, halványodottan, sápadtan kapkodtunk a levegőhöz, mint akit fejbe talál a nagy kő és pillanatnyilag elkábul a nagy ütéstől, ébredés után megrázza fejét és kezd magára ismerni.
Na vegyük sorra az eseményeknek az áradatát.
Elsőben a Bozzay leváltása jött meg, majd azzal kapcsolatban, hogy a jelenben öt tanerős az iskola, hatodik tanerő nem fér bele a státuszba, tehát egyik nevelőt el kell helyezni, hogy a Guginak legyen üres helye Söptén. Mint a villámcsapás úgy érte Miklóst a hír, hiszen nem ezt várta a sok-sok aknakirakásból, én voltam a központi feladat, engem kell valahogyan kivonni a forgalomból, és íme visszafelé sült el a fegyver.
Bozzay és Szép József szövetsége
Az arcvonalnak az összeomlását Miklósék kimagyarázták a maguk módján, hiszen nem is bánják már ha új igazgató lesz... igen ám ez csak kifelé volt ilyei egyszerűnek látszó, ugyanakkor befelé megindult a feszültség, és most jöttek az utolsó bevetésre szánt lövedékeknek az elsütögetése. Szép József, az elhelyezése ellen mindent elkövetett, hogy visszamaradhasson mert Bozzayéknak nem lenne olyan fájópont a leváltásuk, csak legalább engem helyeztek volna el, így a seb nem volna annyira sajgó.
Szép József már három éve volt Söptén, biológiai szakon tanított, mint tanító, de közben levelező úton próbálta a szakot megkapni, amit sohasem éret el. Na Bozzay ezt a lépését Jóskánál nagyra értékelte, tanár úrnak szólította már pedig tán még az első félévet sem tudta letenni, de ezzel engem akart kisebbíteni, hogy tanár úrnak szólítsa Jóskát, amit Józsi nagy mosollyal mindig nyugtázott. Kelédről származott, egyetlen gyerek, nagyon elkényeztetett gyermekszobája volt, a munka számára ismeretlen volt, mert valószínű otthon mindent készen kapott meg, nem kellett érte harcolni, dolgozni és ezt a puhányságot hozta is magával az iskolába, maszek életébe. Az egyik lábara egy kicsit biccentett, és azt tartja a közmondás, hogy a sánta emberben ördög lakozik, nem igaz ember. Na valahogyan ez a közmondás bizony néha igaznak vált Szép életközösségében amire néha rátapintottam és akkor mea kulpa, mea kulpa bűnbánatában új ember kívánt lenni.
Ezt a testi gyöngesége mellett jellembeli gyengesége is beárnyékolta életét, nagyszerűen tudott mosolyával, hízelgő természetével báránybőrbe öltözni, remekül játszotta a szerepét, ha kellett Bozzayval egy húron pendülni.
Mindig ugató kutyának becéztem, mert amit Bozzay betáplált belé az agykomputerjába, azt nagyszerűen használta fel ellenem, iskolán belül és iskolán kívül. Befolyásolható fiatalember volt, aki igyekezett mindig a napos oldalon maradni, dologtalanul, henye módra élni. Nem volt megbízható kolléga, mert egyben szócső volt Bozzayék felé, amit rólam tudott, azt igyekezett jó kormosan továbbadni.
És ami a fő, megjátszotta pártossági elvakultságát, párttitkári megbízatást is elfogadta, ez a piroskönyv meg jó volt arra, hogy erős ki bástyaként falazza be magát a dologtalanságnak berkeiben.
Nem vállalt sem kultúrmunkát, sem iskolai, úttörői munkát, önképzői munkát, mondván, ő főiskolás, és azok mentesek mindennemű iskolán kívüli teendőktől. Szigorúan be is tartotta ebbeli állásfoglalását, és ez is lett a veszte. Na, amikor megjött az áthelyezése, megindult a lavina felém nagy-nagy sebességgel,
mint ahogyan előjönnek a dögevők, hiénák, keselyük leshelyükből, amikor már bevégezte a falatozását az oroszlán az elejtett vad felett, hogy aztán most az utolsó bőrig lakmározhassanak az áldozatnak a földi hüvelyéből, na így jöttek elő a „szép, bozzay hiénák, áskálódók, ezt nem engedhetjük meg, maradjon a Szép, menjen a Czeglédy” volt a jelszavuk, legrosszabb esetben, menjen mindkettő, de főleg a Czeglédy, mert akkor lesz csak nyugalom ismét a faluban.
Hát persze, ha félreverik a harangot a faluban, természetes, hogy mindenki kifut a házából, mi történt, miért szólnak oly rémes hangon a békét, imát szolgáló érctömbök? És amikor tudomásomra jut a kétségbeeső embereknek, hogy a harangot illetéktelenül, illetéktelenek huzták meg, csakhamar visszatérnek csendes otthonukba és mérgelődve szidjak a meggondolatlan őrültet.
De azért maradt egy-kettő bárgyú hivő, akik összedugták a fejüket, nem engedjük el Szép Jóskát, menjen el a Czeglédy...
Szép is nagyon virulens lett egyszeriben, mozgolódni kezdett, csakhamar eggyé vált a hamis pártfogóival, élükön Németh Sándorné, Bujtás Bözsi /volt uradalmi cseléd asszony, Kondrád major… Suptétől egy-két km-re volt ez a major, ma már felszámolták, Bözsi néni, majd később még írok róla, a maga négy elemi iskolájával került a hatalomnak, személyi kultusznak trónjára, amikor ezt a magas posztot elfoglalta. Butasága ismeretes volt, de a hivatali tekintélyével meg nagy csapást mérhetett az ellenfélre, hiszen minden ügyben, dologban tejhatalmú úr volt.
Na ezzel a szerencsétlen fehérnéppel általában békésen éltem, mindig kitettem a vesszőt, a pontot a hiányos munkájára, sohasem éreztettem vele szellemi fölényemet, mint ahogyan megsimogatja az ember a nálánál kisebb fizika erővel bírókat is és segít hibáinak kijavításában.
Bozzay volt azért a tekintélyesebb személy előtte, habár nem kímélte őtet sem, hiszen Bozzay volt a tanítója, talán még rossz cipő ajándékozója is és ez valahogyan a Bözsi néniben a hálának a csiráját nem engedte elsorvadni. Szóval valaki meghúzta a vészharangot, csoportosult az ellenség, támadásra felkészülve megszületett az írás, a piszagy... amelyben kérték a felettes hatóságokat, hogy a falu /mármint ők vagy öten/ teljes felháborodásban van, csak akkor csitulnak a hullámoknak romboló erejük, ha visszahelyezik Szépet, Czeglédyt pedig elhelyezik.
| |
|