Hogyan kell érzelmeket kelteni irodalmi órán?…

Itt ejtek pár szót arról, hogyan is tanítottam én az irodalmat? Persze ez nem egyszerre sikerült, de volt múltbeli tapasztalatom, hoztam magammal az iskola padjaiból, régi tanáraimtól hallva tanulva tudtam meg én is a módszereket. Majd nagyon sokszor eljártam jó hírű magyaros tanárok óráira, látogattam őket, így többször voltam Szabó Dezsőnénél Kámonban, aki remek magyaros tanárnő volt, kértem tőle sok-sok segítséget, kértem tőle vázlatokat, ellestem a fogásait és elvegyítettem a magaméval. Nagyon sokat tanultam az ilyen jól felkészült kollégáktól, mint Szabó Dezsőné, valóságosan elloptam a jó módszereket, azokat analizáltam, vegyítettem a magaméval és így hosszú évek során sikerült magamat is kipáncélosítani a nagy harcra. Nem irodalmat, azaz nem szöveget tanítottam, élményt a művekből kerestem ki és éreztettem meg a mű mondanivalójával. Mi volt az oka annak, hogy az író ezt és ezt megírta, mi adott rá okot? Mit akart vele elérni? stb.
Egyszerűbb lett volna szöveget bebifláztatni, ekkor és ekkor született... élt, tanult... nem, csak annyit melyik kornak, milyen politikai eseményeknek a bölcsőjében született és már ez meg is adta az írónak a feladatát, mit kell neki támogatni, elérni, vagy mit kell neki támadni, felvilágosítani. Az irodalom szerves része a történelemnek, előbb van a történelem, és abból lehet majd irodalmat csiholni, ha az megérdemli.
Így mindig párhuzamosan kellett az irodalmat vinni a történelemnek a sínjén, mert csak a kettő adott lehetőséget az író feladatának a megértéséhez. Az irodalom feladata, hogy megszerettessem, vagy megutáltassam az olvasási vágynak az igényét, tehát nagyon sokat kellett olvastatnom, megéreztetni a művekben az

irodalmi értékeket, amiért szép a mű, amiért érdemes olvasni, tanulni.
Az irodalomnak összetett a szerepe: oktat, tanít, nevel, gyönyörködtet, alakítja jellemünket, megismertet olyanokkal, amik már megtörténtek, vagy elvisz bennünket olyan tájra, ahová sohasem, kerülhetünk el, gazdagítja ismeretünket,... de mire idáig eljut az olvasó, a kis diák, lehet hogy megcsömörlik a sok könyvtől, mint az az ember, aki merítő kanállal tömi magába a jó és ízletes pörköltet. De megcsömörlik a pörkölttől, mert zabálva ette az ételt, elrontotta örökre a gyomrát, és nem kíván ismét enni abból az ételből. Hányszor lehet hallani: megcsömörlöttem a cigarettától, vagy a bortól, mert többet élvezett belőle, azaz az élvezetnek nem ismerte a határát, többet fogyasztott belőle ami undort váltott ki a szervezetében és bizony lehetséges, hogy egy életre többet nem szív el egy cigit sem...
Egy egész tanulmányt tudnék írni az irodalom tanításáról... amivel bizony nem igen találkozhattam a nevelők között, pedig nagyon lényeges szempontok vannak elrejtve az irodalomban, amit nekünk irodalmi szakembereknek kell észre vetetni, ügyesen beadagolni a gyerekbe.
Csak párat a sok közül. Ekkoriban már ha mód volt rá, akkor az irodalmi órákat nem a tanteremben tartottam meg, hanem a könyvtárban. Pl. Móriczról tanultunk, na melyek azok a könyvek amiket Móricz Zs. írt, szedjük ki őket. Nézzük a címüket, és már címükről ítélve pár szót hozzáfűzve adtam a kort, az író célját, stb... Maguk a könyvek tartalma adta meg az író életét, megadta a azokat a körülményeket, amiben élt, politikai állásfoglalását... így egy csapásra három legyet is csaptam, megismerték a könyvtárt, Móricz műveit, címeit, mindjárt megcsináltam a kikölcsönzést is, volt olvasni való a családban is. Ez aztán igazán csak ötleten született, ezt nem lehetett könyvből tanulni. Na ma már vannak ilyen kezdeményezések a mai korban /1980-ban/, de én ezt már 1954-ben is csináltam, csak nem vertem dobra.

Kerekasztal irodalmi órán.... Bertók Lajos 8-as pajtás vezette...

Hogyan is volt az irodalmi óra? Gyerünk a padokat körberakni, középre a kérdező, Bertók Lajos nagyszerű kerek asztal vezető volt, ma valahol tanár már...
Legtöbbször egy-egy írónak az összefoglaló óráját tettük ilyen színessé, hangulatossá, mindenki felelt, benne volt a születéshelye, szülők származása, tanulmányai, iskolái, de mindezt nem szárazon megmondani, hanem melyik műből tudunk az író életére következtetni, nagyszerű volt a hozzászólásoknak a fejtegetése, vitája, ellentmondása, egymásközti vitatkozása. Nagyon élvezték a tanulók ezt a formát az író dalomnak a megszerettetésére. Utolján kiértékelték, kik voltak a legagilisabbak, kik voltak az aluszékonyak, s mindjárt kialakult az osztály elsőinek és a lustábbaknak a csoportja.
Emlékszem egy ilyen órára, amikor jött hozzánk Gugi, Gusztáv igazgató és jött órát látogatni. Amint belép a tanterembe, nem a megszokott látvány fogadja, a padok formabontásban vannak, más képet lát a szokottnál... mi van itt?... kérdi tőlem... irodalmi óra van... kerek asztalszerű foglalkozás... elsőben nem is tetszett neki ez a felbomlott osztálykép, de mire az órának végére értünk, nagyon tetszett neki ez az óra, nem szűnt meg a rend, nem volt rendetlenkedő, tehát formabontás nem

vezethet rendbontásra, nem mehet a fegyelem rovására, ha a vezető igazán tud vezetni. Élménydúsak, hangulatosak voltak ezek az irodalmi órák.
Megcsináltam az irodalmi írók, költők szemléltető tábláját. Tankönyvszerinti sorrendben megszereztem minden irónnak a fényképét, a fénykép alá az írónak az évszámát, majd a műveinek a címét és ehhez hasonlót, és állandóan láthatták a szemléltető táblát az egész irodalmi összefoglalást. Valahol van is róla fénykép, azóta sem láttam ilyen jól bevált szemléltető képet. Ha jól emlékszem kaptam is rá valami jutalmat, szemléltető újításért járó díjazást.
Mindig vallom, nem a tankönyv, hanem a tanár hozzáállása kell ahhoz, hogy az irodalom betölthesse szerepét az emberek lelkében.
Nemrég beszélgettem egy főiskolás docenssel, aki újságolja nekem, hogy új irodalmi könyvet szerkesztett, a hatodik osztályosok számára, Boda Imre a szerkesztő... mondom Imrének, mire volt erre szükség, hát a Toldit is már átírtak... vagy más lett a vers?... nem, nem feleli Imre, de ugye nekik kell valamit produkálni, így arra az elhatározásra jutott, hogy a hatodikos irodalmi könyvet megreformálja. Mondom Imrének.... egyszer a nevelők arra lettek figyelmesek tízpercben az udvaron, hogy az én hatodikas gyerekeim igen szomorúak, sőt egyik másik a szemeit törülgeti... Kérdik tőlem: Gyuszi bácsi ma kikaptak ezek a tanulók, hogy ennyire lehangoltak, kedvetlenek? Nem, nem, dehogy is kaptak volna ki, és kérdem, miért kérdezik ezt? Mert egyik-másik gyerek még könnyezik is, azt gondoltuk valami rosszat tettek és ezért kaptak szidalmat és most szomorúak. Nem-nem, dehogy is.. .mentegettem a gyermekeket, irodalmi óra volt, és éppen ma tanultuk azt a részletet, amikor a Toldi találkozik az özveggyel a temetőben és ott tudja meg a szomorú történteket... megsajnálták a szegény édesanyát, aki elvesztette gyermekét a cseh bajnokkal szemben... Ebbéli részvét jelentkezett a gyermeki arcokon, ezért sírtak, könnyeztek.
Imre csak nézett... igen így kellene tanítani az irodalmat, új könyv nem segít be az irodalom feladatának a megvalósításában, oda teljes hozzáállás kell, amikor ha lehet hatni kell az érzelmeknek a megcsapolására, nem szabad elmulasztani a kacagást, ha éppen azon van sor, de tudjunk mások baja felett könnyezni is, hiszen ez a legszebb emberi vonás is.
Hát valahogyan így voltam én az irodalom tanításával, nekem nagy gyönyörűség volt Adyt tanítani éppen Oladon, amikor nyáron Csucsán jártam az ősi Ady sasfészekben, elhoztam magammal Csucsának minden szépségét, illatát, érzetét, mint a szomjas föld a vizet beissza és fogadja, úgy itták az én oladi tanulóim Ady kúriájának történelmi szépséget, ehhez még csatoltam Nagyváradnak kávéházi élményeimet, a kanonoki sorházaknak a történelmét magam is láttam, tapintottam. Ady otthonát, lábnyomába tettem az én lábnyomomat, ez nem tankönyvi kérdés, ez hozzáállási sorrendiségen múlik, a tanárnak is látni, tanulni, tapasztalni, utazni kell, mert másképpen tanít arról, amit érzékszervein keresztül szívhat magába, mint csak puszta ólombetűs szavakon át akarja magába tartani. Kár hogy csöngettek...!!! Volt a felkiáltás egy-egy jó irodalmi óra után… és talán ez volt a legnagyobb elismerés a jó munkámra, jó volt hallani és látni

Annyira jól csinálhattam az irodalmi munkámat, hogy amikor bekerültek a középiskolába Söptéről a tanulók, többek közül a Mucitól elkérte a gimnazista tanár az általános iskolai magyar vázlatfüzetét, mert nem akarta elhinni, hogy ilyen szinten tanítottam az irodalmat. Szerelmese voltam az óráimnak, irodalmi bódultságot, részegségbe ejtettem a gyerekeimet, fölcsillant szemmel mondogatták ez szép óra volt!!...

Hogyan javítottam a dolgozatokat?...

A helyesírás mindig nagy nehézségbe ütközött a tanulóknál, különösen még a tájszólásos beszéd, a vazsias kiejtés, folik, fönek, lenek, érre, orra...
A helyesírás tanításában is volt egy szívós gyakorlati módszerem. Pl. dolgozatírásnál elsőben csak papíron kísértem a dolgozat javítása közben észlelt irodalmi, helyesírási hibákat, majd később amikor már magnóm volt, akkor pedig ahogyan javítottam pl. Hompasz Gyula irkáját, úgy mondottam a mikrofonba a mondanivalómat, mintha mellettem lenne javításkor a kis diákom és ezt a szalagot, amikor kiosztottam a dolgozatirkákat lejátszottam a tanulónak és az pedig figyelte az dolgozatbeli hibákat, vagy ha szép is volt benne, akkor pedig a dicséreteket...
Ez nagyon tetszett a gyerekeknek… Na most aztán jött dolgozatjavítás különböző formában. A kimondottan helyesírás hibákat tükörképpel kijavították, majd a hibás szavakat erre külön rendszeresítettem egy hibaszótárt, oda vezette be a hibás szavakat, majd a hibás szavaival a nyelvtanirkába külön-külön egy-egy mondatot szerkesztett a szóra. Azután jött a közös osztályjavítás, amikor egy-egy tanuló a saját hibáit felvetette a táblára, majd közösen megállapítottuk milyen nyelvtani szabály mulasztott el, amit közösen megbeszéltünk pl. igekötő az ige előtt...stb. A hibaszótárba leírta a hibás szót, ott ahol a szóban volt a hiba, pirossal megjelölte, mint a fogorvos bemondja, hogy melyik fogat kell javítani... és aztán leírja helyesen. Így a hibás szó többször került a nyelvtani boncasztalra, és ez a többszöri javítás nagyon csökkentette később a hibák elkövetését.
Ma ez teljesen ismeretlen fogalom a mai iskolákban, a felelet az rá... nincs idő, nem érünk rá... ezért van az förtelmes hibatömkeleg, amit egy-egy tanulónál lehet észlelni, megborzadok pl. a nyár folyamán a SZOT üdültetőben, amikor felsősök észbeordító hibákkal írnak levelet, azaz csak zömével írnának, mert egy hetedikes tanuló sem tud egy levelet megszerkeszteni. Amikor néha átnézem a küldeményeket, a levelek ordítanak a sok-sok hibáktól. Ez van... pedig azóta csak fejlődött a világ... és alig-alig változtak a panaszok, pedig közben meghatványozódott a komfort, közben a technika rabszolga módon belépett az emberi erő helyébe, de maga az emberi agynak ezen sejtszerkezeti adaptere nem sokat javult, olyan maradt mint a rossz magnószalag, nem akarja felvenni a helyesírásnak idevonatkozó alapszabályait sem. Persze nem lehet az iskola másodállású hely, vagy még az sem, teljes munkaerőt kíván és főleg szívet-lelket. Na majd még visszatérek ezekre egykor.

Egy minősítés Bozzay Miklóstól-isk ig- tól 1955-ben

Hát szóval ide csatoltam az 1955-ös minősítésemet, amit az én áldott lelkű igazgatóm szerkesztett meg nagy kínnal, mert amit benne dicsérni kellett azt nem ő mondotta, csak mondatták vele, mert ha mást irt volna akkor hazuggal egyenlő lett volna. Szépen sorakoztatta fel mellettem érdemeimet és hangoztatta

a kartársi megértést egymás iránt... mily kegyes szavak, csak ugye ezeket be is kellett volna tartani, eszerint is élni, nem pedig vizet prédikálok, és bort iszok. „Ne legyünk türelmetlenek... Istenem, Istenem szegény Miklós, aki már egyesült a földdel, ha van leszámolás, akkor ott úgyis kaptál választ a júdási alattomosságodnak konkolyhintésére, ha pedig nem jutottál az örök bírónak vádpadjáig el, magam sem vádollak már 25 év távlatából, de azért utólag is elítéllek azokért, amikkel oly sok borsot igyekeztél az orrom alá dörgölni, és ami a legnagyobb sikered volt, mindig akadt egy-egy médiumod, aki végrehajtotta a te akaratodat, te pedig sunyin meghúzódva tördelted a kezedet... mosogattad magad, mint Pilátus” …a kultúrmunka könnyebb volt ez évben, mert a közös és összesegítő munka besegítette engem.... szegény emberek, ha visszagondolok ezekre a besegítésekre az igaz, ha mozgósítottam őket valamilyen rendezvényre, akkor azért eljöttek, és ilyenkor még gratuláltak is a nagy tömeg előtt, mi is szoktunk ilyen szép karácsonyi színdarabokat csinálni... hangzott Margit tanító néni sipákoló hangja. De mikor? Nem igen emlékeznek rá a faluban... Szóval annyi volt a besegítés, hogy eljöttek a rendezvényekre, mert ennyit kellett tenni, a helyzetből kifolyólag is.

Teljes embert kíván az iskola, a kultúrház, a könyvtár stb.

Mindenesetre ez a minősítés engem igazol, csak egy kicsit meg kellett más oldalról is világítani, mert így értékesebb az utókor számára. Megszállottja voltam a népműveléstől kezdve az iskolán át, szerettem dolgozni, alkotni, mindig egy lépéssel előbbre lenni a több előtt, ma szebbet és jobbat adni, mint tegnap és ez serkenetett engem a munkámban, a falu kulturális mozgalmában. Szeretni kell teljes szívvel és lélekkel, fel kell készülni a feladatokra, és meg kell találni sikerhez vezető módszereket, utakat, nem lehet fél úton megállni. Teljes munkát kell végezni és én ebben nem is munkát láttam, csak ahogyan szoptatja, eteti a gyermekét az ölében az anya, ami nem munka az anya számára a szoptatás, úgy nekem sem volt a sokirányú elfoglaltságom a munkakörömben. Persze azt ismét hangsúlyozni kell, ebben a legnagyobb segítségem édes párom volt, aki mellett én teljesen felszabadulva voltam a házi teendőktől, nekem minden időm, minden idegszálam szabad zöldjelzésben szolgálhatta a munkakörömnek a sikeresebb eredményeit.
Tán itt van a rákfenéje is a dolognak, mert ha valakinek az idejét a konyhai, háztartási teendők morzsolják fel, akkor mi marad a tényleges munkájának a vitelére, és talán ma ezért nem ér rá senki sem, mert mindenkinek mást is kell csinálni a főállása mellett, és végül sehol sem tud teljes kapacitással belefeküdni a munkaterületébe. Mentesíteni kell a nevelőt minden más elfoglaltságtól, főleg családi munkáktól, takarítás, főzés, stb. ami tényleg sok időt rabol el az esetleges felkészüléstől. Bizony, amikor nem jártak még a buszok, a téli estéken ott is aludtam sokszor embertelen körülmények közt, de este tíz órakor hová is mehettem volna? Lefeküdtem a kultúrházba és fűtöttem egész éjjel. Csak így tudtam helyt állni a sokirányú munkámban.