 |
    |
 |
MÉHÉSZKEDÉS Söptén 1953. Ebben a sokat átkozott kertben helyeztem el a méheimet igazán jó helyük volt, mint szállásra, mint legelőre nézve. A méhészkedést már kb. apámtól tanulva gyerekkorom óta szerettem és bizony-bizony szép állománnyá fejlesztettem ki Szelestén a méhészetemet, gondolva történelem legszomorúbb korszakára, Rákosi időre, amikor állásnélküli lettem, eldobott, kifacsart citromként lebegtem a társadalomnak kivetett légkörében. Ekkor jött a végleges gondolat, de volt előttem jó példa is Szelestén, hiszen volt egy család Kondor Ferencék, az Irma néni több mint száz családból jól tudtak pénzelni, főleg ha az akácmézhordásnak kedvező ideje volt. Így gondoltam, nekem sem lesz rossz egy kis méhészkedés, volt is társam, Paliék, Jóskáék, akik szintén jól méhészkedtek. Állásnélküli időben elkészítettem a modern kaptárakat és ezekkel nagy gyönyörűségemre bizony folytattam Söptén is a méhészkedést. Na nem volt egy darabig baj, hiszen magának a Miklósnak is voltak méhéi, főleg őskorbeli módra, szalmakastól kezdve, ami jött... A kertben nagyon jó helyük volt a méhéknek, védve voltak az északi széltől... délnek álltak a kaptárak, jó kiröpülést biztosítva a kert. Nagyon sok-sok órát töltöttem el a méheim között, végtelenül szerettem a szimfonikus muzsikájukat, elbeszélgettem velük, megismertek, már nem is szúrtak annyira, mint egy idegent, barátságban éltünk egymással. A méhészkedésbe besegítettek a tanulók is, hiszen alakítottam méhészeti szakkört, fiam az Endre is nagyon tevékenykedett ebben a munkában. Ha fáradt voltam, idejöttem pihenni a méhék közé, ha szomorkás volt a hangulatom, a méhék tettek megvigasztalttá, ha unatkoztam, akkor szórakoztattak, kedvembe jártak a nagy szorgoskodásukkal. Sohasem csaptak be, mindig hozzám hűségesek voltak, mindig tele kamrával ontották felém a virág édes nektárját. Bozzay később valószínű ezt a sikeremet is már irigyelte, mesélte is már többieknek, hogy lehet a méhéket szép csendesen elpusztítani, csak egy kis égő kénszálat kell a kijárathoz tenni, és az már végez is az egész családdal, ezt úgy másoknak mondogatta, hátha valakiben felébred valami vágy és végez a méheimmel. Ki tudja? De hasonló volt a mondogatás, a szándék, és nem is váratott sokára az új meglepetés számomra. Méhesemet felborogatták... bosszú-bosszúra... Esős idő vala, éjszaka csepergett a hűvös eső, fújt a szél... ezt használta ki egy gonoszszándékú felbujtogató, na most végzek a méhessel.. Mi is történt?- Reggel minden gyanú nélkül érkezem az iskola udvarára, mindenkor egy szemvetést szoktam tenni a méhesem felé, esetleges vihar, vagy valami nem járt e avatatlanul a kertben, de soha nem tapasztaltam semmit, hiszen a szél ellen is védekeztem, nagyobb nyomatékokat raktam a kaptárakra, így a nehezék miatt nem tudott a szél felborító munkálatokat végezni. Amint benézek a kertbe, mint valami harctéri jelenségre leszek figyelmes, a kaptárak a földön heverve, egyik északnak dőlve a másik délre, a tetejük kinyitogatva, te Jézus! Mi történt itt az iccaka?... Amikor meggyőződöm arról, hogy ez csak egy elvetemült átkozott földi lény lehetett, ellenség hangjára cselekedett... azonnal telefonáltam a rendőrségre, hozzanak ki egy „Kántor szimatú kutyát” hiszen a nyomok frissek... hátha talál valamit a nyomravezető kutya. Nem is kellett sokat várni, megjelent a rendőr a kutyával, szimatot vesz a méhes körül, szegény méhék meg fáztak, áztak, dideregtek, egy csomóba bújva védekeztek az eső ellen... a kutya szimatol, elindul, visszajön, majd elmegy és ott a környéken veszi a szimatot. Amint ez a jelenet lejátszódik, megérkezik az én jóságos arcú, teli mosolyú igazgatóm, de amikor látta rendőrt és a kutyát, egy kicsit elkomorult az arca, mint aki most lepődik meg a történtek felett, de nyomban a kutya neki támad és fogja az én Miklós barátomat… na-na ...csak nem azt akarod bizonyítani, hogy tán én voltam?- kérdezi nagy felháborodottam Miklós. Persze erre a fogásra viccesen adtuk meg a választ, na nem, hát ezt igazán nem képzeljük el... de azóta is az jár az eszembe, miért kapta akkor el Miklóst a kutya?… Örök titok marad. Ha ez is az ő bűne lett volna, azóta ezt betakarta a hó, nyomára nem akadhatok már. A rendőr is szájtátva figyelte a kutya fogását, majd csitította a kutyáját, más irányba akarta a kutyát dolgoztatni, de nem volt hajlandó, a kutya Miklóstól elmenni. Mivel a kutya nem lehet egyedüli bizonyíték, más nyomra nem talált a nyomozást beszüntettük, csak azóta is találgatjuk, akkor vajon miért csak a Miklóst támadta a kutya?... Majd a méhesemnek csataterére mentem, besöpörtem a kihulló méhéket, elrendeztem őket, babusgáltam a megfázott kicsinyeimet, jól betakartam őket, és hála Isten kiheverték a kártokozónak a gonoszságát, mert még nem volt egészen hideg időjárás, így több mézet szívtak hőkalóriának fejlesztésére és várták a kikeletnek új tavaszát. Lassan ezt is elfelejtettük, vártam a további meglepetéseket, na még mi várható a jövőben? Nem is volt szegény eseményekben, azaz feljelentésekben a következő idők sem, csak győzzem őket sorra venni, gyöngyfüzérként elmondani. Csodálatos, mily felháborodással nyugtázta el Miklós ezt a badarságot is. Hogy ki volt? Nincs rá bizonyíték, de a későbbiek folytán a gyanúm Kovács Józsi felé irányult, hiszen ez a család nagyon sok gonoszságot agyalt ki ellenem, és ők jóban voltak bozzay féle klikkel... akik mindenre képesek voltak, ha robbantani kellett, így Kovács Józsi, aki ott a majorban lakott, apja bognár volt a z áll. gazdaságban, úgy hiszem a fia is valamiféle famunkás lett. Így lettek áldozatai az emberi aljas agyafúrt kimeríthetetlen gonoszságának is, de nem számított bármely eszköz, csak robbantsa szét bennem az egyensúlyt, valamiképpen adjon megfogalmazást a végleges elköltözésemre, vagy vonuljak vissza a bozzay féle tétlenségbe. Nem tudták megemészteni a munkámnak napi sikereit és főleg a nagy tiszteletet, amit a falutól megkaptam. Ő már vagy harminc éve tokosodik ebben a faluban, élte a maga önző, cseles kétlakiságát, és míg maga volt egyedül dudás a csárdában, addig nem tűnt fel a szebb muzsika, a harmonikusabb dallam, de amikor erre naponta fül és szemtanú volt az iskola, annak vagy százhatvan tanulója és rajtuk keresztül a szülőknek a halmaza szemtani haladvánnyal. Akkor érezte csak a törpeségét a Miklós barátom, hogy megszűnt a kiskirályságának a fénykora, tehetetlenségének uralma, meg kell osztani a hatalmat , de a tekintélyt azt nem mi adjuk meg, azt a nép könyveli el és lelkében halmozódik a megtiszteltetésnek észrevétlen cseppkövének bázisa. Sohasem azért csináltam mindazt, amit tettem, hogy abból tekintélyrombolást végezzek a másik ellen, de azért sem, hogy a magam feje felett mind nagyobbra szidolozzam a dicsfény koszorúját. A mezei virágoknak a tömege nem önmaguk, akit azaz nem önmagukért ontják a szemek garmadáját, az ember lesz az, aki ebben a színpompában gyönyörködni fog, szeretni fogja a legjámborabb kis tarka-barka pipitért, amit hiába taposnak emberek, állatok, de azért ő virít, pompázik a maga szerénységének, tudattalan ragyogásában. Tehát nem önmagáért, mások gyönyörködtetésére, szórakoztatására, és főleg taníttatására, nevelésére tettem, amit tettem. Névnapi köszöntések csak növelték az irigységet Csak most itt zárójelben téve, hamarosan, tán az első, vagy a második névnapom alkalmával szokatlan nagy-nagy szeretettel köszöntöttek a szülők gyermekeiken keresztül névnapom alkalmával. De valamiképpen nagyon elüthetett Miklós napi köszöntéstől, majd minden gyerek kezében ott ragyogott a szép cserép virág, vagy valami szál virág, úgyhogy nem is tudtam, hogyan örüljek ennek a szép megemlékezésnek, s ekkor következett be ismét a nagy tragédia, mert a sok-sok virágot nem tudtam magamhoz ölelni, hanem minden gyerek fogta a maga kis ajándékát és sorban indultunk a majori udvarban lévő lakásunkhoz. Fénykép is van róla, együtt örülünk anyuval, hiszen évek teltek el, amikor senkinek sem jutottam eszébe, most van Gyula napja. A fénykép legyen tanúm igazmondásomra. Ekkor jött a hárpiás Margit kollégám, minket is így szoktak ám ünnepelni, de mi ezt már leépítettük, igen leépítették a szülők a laza szerkezetű munkája miatt, „Olaj a tűzre”... de én balga nem gondoltam a bosszúnak ez is lesz az egyik sarja, ezt elviselni nem szabad... gyerünk a támadások sorozatára... Jöttek is a támadásoknak a különböző váratlan gátszakadásai, alig tudtam az árvízből magamat menteni. Ez időszámításban pedig mesterségesen kinevelték az emberekben a besúgásnak, a névtelen leveleknek a fondorlatos embertelenséget, hát biz itt jó talajra került a kornak ez a szégyenteljes foltja. A strucc madárról szól a rege, ha üldözik, és nem tud már menekülni, hirtelen a homokba dugja a fejét, mondván, ha én nem látok semmit, akkor engem sem láthatnak. Balga nézet, együgyű esztelenségre vall. Na már most ebben az időben a tehetetlenséget úgy lehetett bearanyoztatni, azaz észrevehetetlenné tenni, ha a dologtalan, a társadalom piócája, arankája megél úgy is és még hozzá jól is fog élni a maga bárgyúságának a birtokában, ha a névtelen levelek szerkesztőbizottságának az elnökévé teszi magát... ha nem is maga írja, de Jákob hangja, Ézsau keze bibliai mondás alapján íratja a jelentésnek a tárgyi pontjait, és amíg ezen rágalmakat, jelentéseket vizsgálgatja a magasabb, a felettes hatóságnak ugyancsak egy jó részének hasonló cipőben járó éhes farkasai, addig nem veszik észre a jelentőnek a munkátlanságát, henyélését, hiszen ezek a jelentések támadóak, és ezeknek a támadásoknak az árnyékában nagy boldogság közepette élheti a maga here életét. Csodálatos, most hogy /1980-ban/ tehát majd harminc év távlatából az agyamat arra koncentrálom, emlékezz és emlékeztess, kényszerből felkavarom az agyam csendesebb vizeit, zavarossá teszem az emlékezetnek gócpontjait, amint ahogyan gyermekkorunkban a Rába által kiöntött és ottmaradt tócsát, kis tavait /a vasvari vasút melletti kis tavakat/ lábbal és durungokkal felkorbácsoltuk az iszapját, megzavartuk annak csendes biológiai ritmusát. Hogy a tóban csendesen éldegélő csukák meg ne fulladjanak a nagy iszapos posványos vízben, feljöttek a tó felszínére, ott igyekeztek kopoltyúkkal oxigént nyerni a további élet funkciójukhoz, de jött a „homo sapiens” nagy kosarakkal, amivel könnyedén emelgette ki a gyönyörű csukákat, napokig nem volt gond a háztartásnak a vezetése. Most jövök rá, amennyire napsugárban is éltem, azaz szerencsés burokban születtem, de mindig ott volt Damoklesz kardja, az állandó veszélynek, veszedelemnek a jelképe, hogy a boldogságom sohasem legyen teljes, valami megrontotta. Ha így visszagondolok a szép rábakovácsi ifi életemre, ott lebegett Polgárnak nősültetési drákói badarsága, ami nem engedte a napi békés életnek hullámtalan lefolyását, zavarossá tette a napi békés perceknek szabad útját. Ezt a sok-sok támadást is sikerrel visszavertem, eredménytelen volt több évi hol derűs, hol embertelenségig kirohanó támadásokat gólba, mattba vinni. Majd jött Szeleste, na itt aztán igazán élhetem a magam gyönyörűséges éltünket éltük is... de jött a napsugaras pajzánkodásnak legszebb életébe a sok-sok harc, harcoltam a pap hatalmi maradiságával, annak hatalmi ex cathedra hatalmával. Már úgyis felsoroltam abban a kötetben, amelyikben ezek a témák sorakoztak fel. Majd özönvíz módra jöttek a különböző embert kitipró földi kancsukáknak a felkorbácsolt, kisebzett testnek-léleknek a szörnyű tragédiái, majd ezeknek a sebét is heg, varasodás követte, felejteni soha, a heg helye örökre mementóként látható lesz, majd jöttek a jelenben írt golgotának egyes stációi, és most még csak hányadik stációnál tartok, az ártatlannak az állandó rágalmazásánál...? Már tudom, de ekkor még 1945-ben nem tudtam. Na lássuk hát mivel is kellet a továbbiakban szembenéznem, hogy kellett ülnöm Fortuna szekerén, hogy ki ne dűljek útközben. Akkor mégis felvetődik az utókorban, aki ha valaha olvassa ezeket a sorokat, hát nem bennem volt a hiba? Hogy ennyit kellett harcolnom a munka harcmezején? Ha úgy vesszük, hogy az állóvíz sohasem hajtja meg a vízikereket, vagy a leveleket sem mozgató szellő sem hajtja meg a vitorlának a vásznait, akkor igazuk lehet azoknak, na ugye egye... igen ám csak én nem tudtam állóvíz lenni, nem tudtam szellő lenni, nem tudtam leeresztett rugó lenni, a munkának voltam erős rugója, ami hajtóerővel, energiával megmozgatja a maga tehetetlenségében álló embertömeget, amihez állandó feszültség kellett ahhoz, hogy a tunyaságból és az érdektelenségnek a honából eleven lüktető, új ember típusát formáljam ki. Alvó vezér, álmos hadsereggel nem győzhet, és ha a nagy akarása mellett is vesztenie kellett volna, legfeljebb csak csatát vesztett, de harcot nem, és mégis a vezér neve maradt fenn az utókorra, nem pedig az aluszékony visszahúzó erőké. Tehát ebben igen is vétkes vagyok, mert ha bozzay féle életfolyamatban éltem volna, ha félkarú óriás lettem volna, vagy fél lábbal akartam volna futbalozni, tán akkor nem lettek volna féltékenyek partnereim, akik csak egy helyben akarták a maguk fényében élni le életüket. A névtelen levelek özönével ostromolták a felettes hatóságot... 1955. nov. 11. Járási Tanács Szombathely Nem csak rólam írtak, de nekem is írtak hátborzongató leveleket, pl. az is, amire most ez a válaszom megíródott a járási tanácshoz. Jóakaróim ismét egy tüskét nyomtak belém. Hűű, ez is remekül szolgál egy jelentéshez... miről is van szó. Nem ismétlem meg a válaszom tartalmát, de úgy gondoltam, ha már kettő rádió is van a kultúrban, nekem nincsen, átmenetileg szolgálja az én kulturális igényemet, ne porosodjon a penészes kultúrban... Igen ám jöttek a felderítőknek aljas szemétre valójának a gyülevész hada... elvitte?… lakásán van? Ellopta!!! Gyerünk egy újabb jelentés, majd csak megunják a Czeglédy féle jogtalanságokat, és majd tovább passzoljak a labdát más faluba... A leírtak alapján nem kertültem, igazoltam a tettemet, minden helyre pattintottam, megrökönyödésükre, a nagyobb orkánvárakozókra. Hiszen, habár a rádió, visszakerült a dohos, penészes helyére a kis kultúrba, nekem meg figyelmeztető volt arra nézve, mihelyt mód lesz rá, vegyek egy zenélő masinát. Úgy is lett, ekkor vettem a „Pacsirta” rádiót, ami még máma is márka, Endre fiam használja. Na ez lezárult ez az ügy, mi is következhet majd utána? Némethné a vb. elnök a Bözsi néni ostobaságai Úgy mellékesen csatolom a korábbi panaszomat a helybeli Tanácshoz is, amikor is Bujtás Bözsi néni volt a tanácselnök, Tóth Mihály, volt jegyző volt a tanácstitkár. Falra hányt borsó volt az én kérésem, hiszen már utólag értem is az egész tehetetlenséget, látom azt az összefonódott láncsorozatot, ami miatt tehetetlen volt maga a tanács, a Bujtás Bözsi, a Némethné, akinek az ura a második világháborúban, hadifogságban tűnt el... egy fia maradt a Sanyi, Balázs Ferencnek kiterjedt rokonsága, baráti köre volt a faluban, akiknek most van szavuk a derengő, új társadalomban, az elnyomottaknak, a kisemmizetteknek, a kizsákmányozottaknak, maga a Bözsi néni a Kondrád majorban volt uradalmi cseléd, hát hogyne tartottak volna össze ellenem, én mégis csak kitett céltábla voltam, arra csak lőni lehet azt a kort éljük, amikor az értelmiség csak megtűrt fekély a nemzet testén a múltnak minden fertőjét csak az értelmiség bűnéül tálalja fel a jelenlevő hatalmi polcon basáskodó lumpen proletár. Így lehetett egy egyszerű, még hat elemivel sem rendelkező uradalmi cselédsorsból, olvasni sem tudó cselédasszonyból vezető, egy községnek a vezetője, politikai fókusza a Bözsi néni, majd a Tóth Miska a volt jegyző érti a dolgát. Ő majd elvégzi a munkát, a Bözsi néni pedig csak megtanulja hogyan kell a nevét leírni az aktáknak záradékául... egyébként nagyon értelmes, néha jó szándékú némber asszony volt, de bizony néha elszabadult a vadság, szavakon nem gondolkodó fogalmazás, amikor aztán... majd én megmutatom, hogy én vagyok a valaki, és itt csak az történhetik, amit „én” akarok. Ekkor dörgött, villámlott a Bözsi néni vörösbe színeződő képe, de ugye a gyerek sem tudna felnőni az anyjának szerető gondoskodása nélkül, amikor a Bözsi néni jól kiordította magát, lecsendesedett a hatalmi nagyságtól, pulykamódra kivörösödött külleme, majd rájött, hogy igen is szüksége van minden testrészre, nem lehet eldobni sem a titkárt sem a Czeglédyit, ahhoz hogy rendes kerékvágásban menjenek az ügyek... lecsendesülve, megszelídülve nagyon szépen lehetett vele együtt dolgozni, amíg csak nem kapott egy felbőszítő injekciót az ellenpárttól... Evvel a Bözsi nénivel a községnek első emberével azért odáig eljutottam, hogy beiratkozott hozzám az dolgozók esti iskolájába és ott tanítgattam okosságra, bölcsességre, és letette, letette! elvégezte az általános iskola hetedik és nyolcadik osztályát, borzalmas nagy besegítéssel, hiszen ekkor érezte milyen magas a tudomány csúcsa az ő butaságához mérten. Ha jól emlékszem, elébb a hatodik osztályt kellett magán úton elvégeznem vele, hogy a hetedikbe felvehessem… Na a Bözsi néni is szoros barátságban volt a szintén zsellér származási Balázs Ferenccel, aki egyben a község kis bírája, szócsöve, hangszórója volt. Akire úgy hallgattak is a faluban, hiszen hivatalos ember, csak hivatali dolgokban jobban jártas a künnlakóktól. Így a nagy barátság mellett nem lehetett leinteni a gonoszságaikról, főleg ha a Bözsi néninek már a Miska, a tanácstitkár sem segítet, Bozzay meg egyenesen hordta az ellentét szitásának a lobogására a kárörvendő olajat. Így bizony teljesen magamra hagyatva, azaz mégsem teljesen, mert csak később tudtam meg azt az örökre örvendetes élményt, amikor pont ezek a zsellérekből lett mai felszabadult szabadok álltak ki mellettem. Fegyvert fogtak az igazság mellett miért azt kell ütni, azt a lovat kell korbácsolni amelyik húz, amikor vannak a faluban még mások is, akik soha nem tesznek le a haladás serpenyőjébe még egy percet sem, vagy egy szép színdarabot, vagy egy jó órát a kultúrának a berkeiből. Igen is érezte és tudta a nép, ki mellett van a helye, ami engem is nagyon meglepett, de ekkor éreztem ennek a zsellér, volt cselédeknek, haladó kis gazdáknak a nagy elismerésüket, akik ha nem is nagy haranggal, ágyúval akartak verebet fogni. De amikor a hóhérkötelet már megcsillantották a fejem felett, na most elérkezett a végóra, akkor ez a csendesen, múltban elnyomott tömeg vágta ki alattam az akasztófát, és hajította nagyon messze el az életet kiontó kötelet. Majd erről úgyis még beszámolok, de elöljáróban csak annyit akartam, nem voltam egyedül, csendesen nőtt mellettem a pártfogóknak a hadra keltjei. /1980. dec. 4-én e sorokat/ Arany János „Fülemüle ügy” /de csak annak, aki esetleg csak olvassa, de akinek el kell szenvednie ezeket a vízözön által megduzzasztott gyűlölettől és kárörvendezőknek árvizétől, az biz nem kis dolog volt, pedig magában véve piszlicsári kis helyi petárdáknak robogtatása semmi egyéb, de elég ahhoz, hogy riadalmat keltsünk a békés polgárok lelki egyensúlyában. Valamiképpen úgy vagyunk ezzel a bosszúállástól, mint a bűzbombával. Amíg a bűznek gócpontját el nem tűntetjük, a szart el nem ássuk, addig az bűzös, hiába szellőztetünk, vagy esetleg kölnivel igyekszünk szagosítani, a bűz és az ami kellemetlen, mindig jelentkezik addig, amíg ártalmatlanná nem tettük. Valahogyan így festetett a helyi bűz áradata, mindig jött valami kapóra tettem munkámon keresztül, amiben nem a szépet és jót, a felemelőt látták, mint pl. ha egy finoman elkészített ételen egy kis hajszálat pillantott volna meg az éhes proletár, rögtön elvész az étellel járó éhségérzete, a zamat, az ízeknek garmada, de ott volt a hajszál... és ez a hajszál szegény háziasszonynak egész napi, vagy heti munkáját ezzel gyehenna tüzére vetették. Hát Istenem, előfordulhat hajszál az ételnek garmadában, de ez még nem akkora ok arra, hogy elvessük a nagy igyekezetet, az áldozat hozatalt a vendéglátónak. Szóval, nálam is mindig a hajszálat keresték a munkámban, hol és mikor tudnának valami kis nyílást támasztani aktivitásomban, béklyót tenni a lábamra, főleg a fejemre, hogy megbénítsanak abban a kulturális tevékenységemben, amit igyekeztem magvető módjára elvetni a falu dolgozóinak a szomjúhozó lelkivilágába. Azért mégis csak az eredményeket kellett volna összegezni, pl. ha én nem is tudok kettő métert átugorni magasban, de aki azt átugorta, méghozzá könnyedén, nem próbálom erkölcsileg lenyomni, mert pl. magatartásában egy kicsit rátarti, értékelem benne az eredményt és főleg az a rengeteg energiát, amit a siker eléréséhez befektetett. Nagyon sok nagy emberünknek voltak egyéni emberi gyengeségei pl. Mikszáthról meséli nagy kópé volt, Vagy Arany J.-ról., hogy nagy pénzspekuláns volt, de kit érdekelnek ezek a semmit érő kis salakok, a tiszta és nemes csillogásai mellet, amivel a magyarságot és főleg annak kulturális kincsesházát örök értékekkel halmozta el. Hogy voltak esetleges irigyei a sikerek után, feltételezhető volt, csak Petőfi kapta fel a hír hallatára: Ki és mi vagy?... Egy bélyeggyűjtő nem haragszik a másik gyűjtőre, ha véletlenül sikerült neki ritkaságszámba menő bélyeget szerezni, majd ő igyekszik ennél nagyobb értékűt találni, szóval nem elrabolni kell, nem lebunkózni kell a nagyobb szellemi értéket hordozókat, ellenkezőleg, túl kell szárnyalni tettel, szellemi produkciókkal, hogy igen is, én is tudok ekkora sikert elérni a munka területén. Hiába kértem a helybeli tanácsot, annak vezetőit, fékezzék le ezt a fél bolond fehérnépet, aki mérges lángnyelveket öltöget felém... hiába, tehetetlen volt az elnök, a Bözsi néni, na meg a Tóth Mihály vb. titkár is, hiszen azt kell mondani, lekötelezettjeik voltak a kisbírónak, Balázs Ferinek, nem szabad hozzá nyúlni, ne szól szám... ne fáj fejem... jelszóval. Na ha már a névtelen leveleknek az árjában, medrében hömpölygünk, jöjjenek sorjában, ahogyan még bennem él és megtörténtek ebben az időtájban. Pontos dátumot nem tudom írni, de ha jól emlékszem mindez főleg 56 előtt játszódtak le zömmel, hiszen ez az idő volt alkalmas, hogy a rágalmazók burjánozhattak, ölhették névtelenül egymást. Fekete autó története, Palik József és Kiss Lajos nyomozása Arról már tudok és hallottam, hogy az árvíznek a romboló erejét úgy igyekeznek feltartóztatni, hogy a folyótól távolabb védőgátakat emelnek, ha netán megduzzadt és felkavart vadvíz nem férne el a medrében, kiöntene, akkor a védőgátaknak az a szerepük, hogy megfékezzék a romboló, megőrült árnak a pusztítását... mint az őrült, aki letépte láncát... jön az árvíz... jön az árvíz...! Na, ha valakinek eszébe jutna, titokban, a sötétségnek leple alatt, hogy na engedjük tovább a vadvizet, és megrongálná, azaz rést vájna a töltésben, nem kell nagyot, csak annyit hogy a víz el kezdjen folydogálni, majd a többit szétfeszíti a nagy erejénél fogva... s titokban lesi a tékozló lelkületű ember, hogy most pedig bosszút állok a gazdag gabonaföldek, házak felett, statárium esetén a tettest azonnali kötélhalára ítélték a múltban. Mindig kellett lenni, aki igyekezett a békés munkámon egy kis rést vágni, hátha ez a döfés végleg eltüntet a láthatárról, megunom magam és tovább állva verem le a sátorfámat. Persze nagyon ritkán tudódott ki az a gátszakítónak aljas tette, ugyanígy nagyon nehéz volt kinyomozni a névtelen író tettesét, vagy talán egész pontosan fogalmazva, már tudom, hogy minden faluban voltak megbízott spiclik, akiknek feladatuk volt hetenként beszámolót adni felfelé. Magam is voltam olyan helyzetben, átmenetileg, amikor kényszertettek spicli jelentésekre. Az árvíz is sokszor hirtelen jön, nem várogat magára, egy óra, vagy egy nap rosszabb mint egy év... A tanítás javában folyik a tanteremben, amikor az ablak előtt megláttam Kiss Lajos és Palik Józsefet. Mindkettőt jól ismertem korábban, Kiss Lajos a pártbizottságon teljesített szolgálatot, tán ő volt a járási oktatási részleg vezetője tán… Palik József büki lakos, ő pedig a járási okt. osztály gazdasági vezetője volt. Kiss Lajos tudtommal zanati származású, aki később tanulmányi felügyelő is lett. Kopognak a tanterem ajtaján... majd belép a két elvtárs, vagy úr...? Ki tudja, semmi közlés velem a jövetelük szándéka iránt, még azt hittem, hogy valami látogatás az iskolai ügyek felől. De se szó, se beszéd, engem kihagytak mindenféle társalgásból, majd Palik József elhagyja a tantermet és magával visz kettő-három tanulót. Hová mennek? Mit akar? Semmi, de semmi, csupa titokzatosság... Pár perc múlva, bejönnek a tanulók, majd újabb három tanuló a Palik hívásának engedve, elhagyják a tantermet, de Kiss Lajos egy szót sem szólt, aki ezideig a tanteremben tartózkodott, csak közben ment ki... de én nem tudtam megkérdezni a gyerekektől, miért kellett kimennetek? Mert az egyik elvtárs mindig bent volt a tanteremben. Mi lehet itt megint? Nem avatnak be titkukba, nem kérdeznek csak a gyerekeknek a kihallgatása folyik, de azt sem tudom milyen irányban. Mégis csak bűzlik valami Dániában... tartja a közmondás, nem mozog a haraszt, ha nem fújja szél, ekkor próbáltam az agyamat egy kicsit megfacsarni... Te marha, megint mit csinálhattam, hogy ekkora megtiszteltetés ért, hogy fekete autón jöttek látogatóba hozzám, mert ekkor még autó nagy ritkaság volt, főleg ekkora autó, Volga, ezekben igazán nagy fontosságú és tekintélyű elvtársak pihenhették ki magukat, tehették be püspökfalatjukat... és nem minden ok nélkül jöttek hozzám látogatóba. A faluban is hamarosan híre ment... egy nagy fekete autó áll az iskola előtt, valószínű nagy vendégek jöttek látogatóba, tán megyei főispán, ki tudja. Csak egy valaki tudta, aki álcázva magát, csak az tudta, hogy ismét célba talált az aljas feljelentése... érdemes volt írni, besúgni, de hogy mit azt én még nem tudtam, mert a kihallgatások még folytak az udvaron, nem előttem. Facsartam az agytekervényeimet... mi is történt az utóbbi időkben, amivel rést nyitottam a dolgozóknak békés táborának a bástyáján... de hiába törtem a fejem, nem találtam semmi okot, főleg ekkorát, hogy nagy fekete autón tegyék tiszteletüket a kiküldöttek. Na majd megtudom tán a végén, ha elmennek... gondoltam magamban, mert attól nem féltem, hogy kocsiba ültetnek és egy percre, de csak egy percre bevisznek a központba, mondván és azonnal jöhetek vissza, csak valamit akarnak tőlem kérdezni... hiszen ezek nem az ávéhának, karhatalmi egységének a kiküldöttjei. habár nem lehetett sohasem megtudni, ki hord parókát, kinek milyen az igazi koponyájának a hajviselete, paróka-e, vagy igazi-e? Ezzel a látogatással ugyancsak felvetettek egy másik kérdést is, az úttörői cukrot, de majd erről később írok... Semmi, de semmi gyanút nem tudtam magamban felderíteni, hát mit is csinálhattam, mekkora lehet az én bűnöm, tán valakit megöltem, loptam, vagy valakit felpofoztam? Nem tudtam dűlőre jutni. A gyerekek jöttek-mentek ki és be... majd amikor egy-egy kihallgatott csoport bejött, azok rám mosolyogtak és bámultak rám... de nem szólhattam nekik, ők sem szólalhattak nekem, hiszen egy elvtárs ott volt köztünk, így tilos volt az érdeklődés. Majd fele osztályt kihallgatta Palik József, ő is bejött az osztályba egy szót sem szólt a kihallgatásról, azaz annak a témájáról, és eredményéről, egészen más irányban érdeklődött, a cukor ügy... na ezt később majd leírom. Dolguk végeztével, persze engem azért nagyon izgatott a kihallgatásának a ténye, vajon mit kérdezhetett Palik annyi gyerektől?... Ahogy betették az ajtót, meggyőződtem róla, hogy elmentek, eltűnt a fekete autó, a fekete holló, visszamentem a tanterembe... a gyerekek is felszabadultan, majd nevetve mondogatták el a következőket, mert kérdeztem tőlük egyenként, na mit kérdeztek tőletek. Így adtak elő egybehangzóan a következőket: Palik József elmondotta a gyerekeknek, hogy gyász misét szeretne a templomba rendelni, csak azt nem tudja, hogy ki orgonáljon, azaz ki tud szebben orgonálni? A jelenlegi ferences rendű barát-e, vagy a feleségem a tanítóné? Mert aki szebben tud orgonálni, avval szeretné a gyászmisét végigorgonáltatni. A gyerekek bambán és hülyén néztek a Palik úrra, ők ugyan halljak a barátot orgonálni, és hogy jól orgonál-e vagy sem, azt nem :tudják elbírálni... a tanító nénit, már mint az én feleségemet, meg sohasem hallották orgonálni, nem szokott az orgonálni a templomban. Azért kellett Paliknak több gyereket kihallgatni, hátha mégis akkor orgonált, amikor egyik-másik gyerek tán hiányzott a mise alatt... Így nem tudtak eredményt Palikék. Faggatta Palik Józsi sőt még dátumot is adott a szájukba, ekkor és ekkor... csak mondjátok meg bátran, mert a gyász misén azzal orgonáltatok, aki szebben tud orgonálni... A gyerekek mindegyike egyértelműen tagadta a vádat, szóval hazugságra épült ez a feljelentés is, és volt erre autó, volt erre idő, két hivatalos személynek ideje arra, hogy aljas rágalmakat felszínre igyekezzenek hozni, ahelyett, hogy az ilyen névtelen levelekre ráhúzzák a vizet. Na megnyugodtam, amikor a gyerek elmondták a tényvádállást, nekik nem mondtam el, hogy ki áll a drót másik végén, honnan fúj a szél, persze a tanítás ezen napon fabatkát sem ért, érdemes itt dolgozni? Meg lehet élni aljas jelentések sorozatából is, addig a dologtalan elmerülhet a tétlenségének a butaságában. Ez a megtörtént esemény elevenen él bennem, annyira elevenen, hogy kb. az elmúlt években találkoztam Kis Lajossal, azóta másra szárnyaló ranglétrán felkapaszkodó tisztes elvtárssal, a Belsikátorban, aki mindig sunyin figyelte, hogy köszöntök-e neki, vagy sem. Mert ha netán én elnéztem a találkozás gyönyörét, ő biz sohasem tartott érdemesnek arra, hogy kellőképpen üdvözöljön, na mindegy ezt már megszoktam, a szocialista álláspontot a köszönésben, csak arra kell ügyelni, nehogy a feljebbvalódat vedd észre a köszönésnél, más mindenki elmehet melletted, le van.... ezt nagyon jól, sőt azt mondhatom nagyon rosszul átvette ez a vezetőrétegnek a butái, de csak a butái hangsúlyozom a múltnak az átkos szokásaiból. Szóval amit elitéltünk a múltban, azt ma nagyon sokan híven, vakul követik, demokrácia ide, szocializmus oda. Ő a Jani… Találkozáskor említem Kiss Lajosnak... emlékszel a gyászmiserendelésre? Miféle gyászmisére? Hát, amikor azért jöttetek ki Söptére, hogy gyászmisét akartok rendelni a paptól, de csak azzal orgonáltattok aki jobban tud, azaz a feleségem orgonál-e vagy sem, ez volt a kérdés... Kiss Lajos felfuvalkodottan kikéri magának, ő mindig híven szolgálta a pártot, és már hallotta, hogy én ezt a Derkovics iskola tantestületében elmeséltem... kikéri magának... szóval, szeretnéd meg nem történtnek tekinteni az egészet?... Pedig az ilyen gátlástalan némberek nagyon sok kellemetlenséget szereztek a békés dolgozóknak. Azóta tisztultabb lett az agyad? De én ezt a csökevényes aljas próbálkozásotokat nem felejtettem ám el, ha nektek ez kellemetlen is most, amikor megjátsszátok a nagyot, a sérthetetlent, a hatalmat. Sokat ne is tárgyalhattunk, mert feldúlt mérgében elferdítette, sőt tagadta a megjelenését ebben az ügyben Söptén, szóval strucc madár lett, mert ha ő el is felejtette volna, azért nekem nem kell elfelejteni, sőt csak mint jellemző tüneteket rögzítem az utókornak, magam pedig ezekkel a sorokkal ismét csak göröngyöt dobok, mint ahogyan rögöt dobnak a sir mélyén fekvő koporsóra, de nem felejtek!!!! Fizikai törvény, hogy az anyag párolog, van amelyik gyorsabban, pl. éter, benzin, ahol szemmel láthatóan fogy az anyag mennyisége, a forralandó víz meg különösen gyorsan emészti fel önmagát, cseppfolyósból légnemű állapotba kerül. S ugyanígy elpárolog a volt eseményeknek egy nagy zöme, főleg ami nem vésődött be mélyen az agy tekervényeibe, vagy esetleg igyekszünk elfelejteni, betakarni, behinteni a jelennek hamujával, hogy a terjengő bűzt ne lehessen érezni, de ezzel még nem tűnt el a bűzgócpont, csak szüneteltettük annak bűzös kipárolgatását. Kiss Lajos, a volt feketeautósnak hivatalos kiküldöttje, aki azóta tán lelkiismereti tükrét többször használta tetteinek felülvizsgálásánál, észrevette mennyire betakarta már a múltnak gázos bűzét a józanabb és haladóbb eszméknek tisztultabb légköre, és bizony azok, akik gondolkodás nélkül vakon mentek egy-egy névtelen levélnek csápjára, ezt a tettüket szívesen tennék a feledés múzeumának porosodó polcára. De ugye nekünk néha ezt a port le kell tisztítani, és íme csak kibújik az embertelenségnek szörnyű emlékezetei. Palik József, aki egyébként Bükön tanítóskodott, piros könyvébe kapaszkodva, mint csónakba, beevezett a járási művelődési osztálynak a berkeibe és ott mint felügyelő, majd gazdasági vezető funkcionális nagyság foglalta el a neki szánt plüss széket. Különösebben nem igen ismertem Palik Józsefet, tán csak ha véletlenül magam is perdültem-fordultam egyet a járási műv. csoport magas fellegvárába, amikor is pár szót váltottunk. Józsi a maga nyájasságával, mosolygós arcának redőiből kikandikálva, igyekezett eltakarni a farkasbőrt, hiszen a bárányszerepében kell neki játszani, csak így tudja megközelíteni a kiszemelt áldozatát., Tudtam róla, de csak ekkor tudtam meg az igazi szerepkörét, amikor gyászmise rendelés címén faggatta a tanulókat, csak ekkor használta fel az eszközét, csalétkét arra, hogy nagy halat foghasson, hazánk és pártunk további felhatalmaztatására, megdicsőítésére. Persze még volt vele dolgom későbbiekben is, de majd akkor mondom el, ha években tárgyalom majd azt az eseményt is. Teltek múltak az évek... hol itt bukkant fel Palik, hol ott, mert közben valami rossz fát tett a pártunk testvére a tűzre és ekkor megfosztották járási dicsőséges szereplésétől, de addig-addig játszotta érdemeinek további kivívását, mi ismét csak egyszer szintén a járási műv. osztálynak lett oszlopos tagja. Na szóval, kb. 1978-79-ben, sőt még előbb is látom, hogy a Palik elvtárs a büki fürdő területén valamilyen munkában fungál, kabint nyitogat e vagy mit, nem tudom... de itt láttam meg elsőben. Nem kerestem a szóváltást, de még csak a találkozó gyönyörét sem igyekeztem vele felújítani, de mégis egyszer úgy adódott, hogy a nagy csarnok terén asztalok mellett kirakott könyvek árusításával van elfoglalva. Ugy jött a viszontlátás, hogy nem lehetett kitérni a szóváltás alól, szó-szót ért, majd rátértem a gyászmisére... Ó, Palik már erre nem emlékszik, úgyis tudod akkoriban rengeteg kivizsgálni valója akadt egy járási hajcsárnak, már rég elfelejtettem, azaz nem emlékszik, ráfeleli nyájasan. Próbáltam az emlékezetében felidézni a történteket... de nem sikerült az agytekervények gödreiből elővarázsolni a tényt.. .így aztán megelégedve a felejtéssel, nem faggattam továbbra is a rossz emlékezetére való tekintettel. Mégis, hát mi volt az igazság ebben az orgonálási ügyben? Az tény, hogy nem volt orgonálas, tudtommal anyu sem orgonált, és ha orgonált volna?... Én már Söptén nem orgonáltam, hiszen egy seggel csak egy lovat lehet megnyergelni, kár lett volna az alvó oroszlánt ilyen meggondolatlansággal felébreszteni, támadásra bírni. A sikertelenség kudarcában vonultak vissza Palikék jelentéstételre a gazdájukhoz, akik feltétlen vártak valami pozitívumot érdemeiknek növelésére. De ugyanekkor volt még egy másik téma is Palik részéről, ami a következő volt. Úttörőcsapat vezető voltam már ekkor 1955-ben és volt egy olyan mozgalom, hogy az egyes csapatok fogadjanak vendégül kb. egy hétre kettő pajtást, budapestit, akik ebben a hétben gyönyörködjenek, ismerkedjenek a falusi légkörrel. Magam is benne voltam ebben a fogadtatásban, megbeszéltem az úttörőkkel, akik nagy lelkesedéssel fogadtak a hírt, igen ám ezt a két ifit el kell látni élelemmel, szállással stb. Magának az élelmezéssel nem volt nagyobb probléma, mert naponta más és más pajtás fogadta volna a vendégeket az asztaluknál, de a szállás! Falun mindig ez volt a probléma, együtt a nagycsalád, nincsen fekvőhely. A következőképpen oldottuk meg a problémát. Adok én nekik szállást, meg reggelit. De ebben az időben nagy keletje volt a cukornak, azt ajánlottam a fiuknak, tekintettel az apjuk egyben cukorrépa termelők, úgyis kapnak természetben cukrot, nem esik nehezükre a pajtásoknak, ha egy-két kiló cukrot összegyűjtenek a vendégeknek a reggelijéhez. Nem is volt hiány a végrehajtásban, össze is jött kb-2-3 kg cukor, amit én a pajtásoktól átvettem. Ezt azért is tettem, hogy érezzék a fiuk a közösségi hozzájárulást egy-egy ilyen akciónak a végrehajtásában, hiszen nem mentem volna én sem tönkre, ha a magaméból fedezem a Bpesti pajtásoknak a cukor adagját, de legyen a kollektíva adománya. Mi is történt később? Valamilyen oknál fogva, amikor már mindent előkészítettem, hol fogadjuk a pajtásokat, mi legyen a program, hol fog és mikor kinél fog étkezni... jött a fekete holló, pecsétes levéllel... elmarad a pajtások érkezése... Puff, fuss el vele, kútba esett a sok-sok szép előkészület... na nincsen semmi baj, hiszen nagy kár nem ért bennünket... de nálam van kb. három kg cukor, amit a pajtások 2-3-dkg mennyiséget hoztak össze fejenként. Ez tény, hogy vissza akartam adni a cukrot olyan arányban, amilyen súlyban ki-ki hozta, szóval szétmérni vagy negyven adagra. Egybehangzó javaslat hangzott el... nem kell visszaadni, legyen az én javam, nem érdemes méricskélni, úgyis van nekik otthon bőven. A javaslatot elfogadtam azzal a módosítással, nem fogadhatom el ingyen, majd a bolti árnak megfelelő összeget befizetek az úttörői pénztárba, mint adományt... így is lett. Ez nem volt titok, csak a végét nem ismerte az én éber spiclim, mert ment a jelentés szintén felfelé, Czeglédy elsikkasztotta az úttörők cukrát... Na Palik József kereste is a cukrot rajtam... hogyan lehetett ekkora szentségtörést elkövetni a gyerekek cukrot saját konyhám háztartására fordítottam, ez fegyelmi ok, ezt a magatartást üldözni kell, és most ő kíváncsi a cukor történetére. Nagyon meglepett a kérdés, hát mondom magamban ismét járt a spicli posta, de jól van értesülve ez a némber az én tetteim felől... és akkor én is lapozgatok az emlékezetemben, már porosodni látszó múlt felett, amikor is letörlöm a port és már teljes, egészében emlékszem tettemre, a vádaskodásra előveszem az úttörői pénztárkönyvet, a tételek között megtaláltam a befizetett cukornak az árát és ezt voltam kedves figyelmébe ajánlani az ügy kivizsgáló kópénak. Tán nem is tetszett ez a cselekedetem, jobb lett volna ismét nagy halat fogni kis csalétekkel, de ismét üres tarisznyával kellett elvonulnia Paliknak, hogy aztán mit jelentett a feletteseknek, akik szintén kaptak az alkalmon, nem tudom... Ilyen sorozatoknak voltam a szenvedője, azaz játékosa, mindig igyekeztek gólt rúgni, de sikerült jó vetődéssel elfogni a gólra tartó labdát. Ez aztán egy kis cián is volt az ellenfélnek, nem vivátozhatott a jelentésére. De ugye milyen érdekes?! Nagyon éber volt a jelentőm, mert mindenről pontosan értesülve volt, talán érdeke is volt abban, hogy mielőbb győzzön a jelentések áramlata. Hogy kik voltak, vagy ki volt ez a jóakaróm, most utólag is csak tippelni tudok, bizonyítékaim nincsenek, de a szálak több irányból eredhettek, azaz egy volt a kormányos a kapitány, a többi csak besegített a levelek megírásában. Talán kérdezheti is az olvasóm: nem fáradtam bele ebbe a sok intrikálásba, nem gondoltam magam arra, hogy más vizekre vitorlázzak? Nem, erre sohasem gondoltam, hiszen tetteim amiben ha hibáztam is volna, oly kicsinyek voltak, mint egy tű a szalmakazalban, így tetteimnek nagyságában eltörpültek az ilyen piszlicsári kis karcolatok. Ment a munka tovább, azt meg tudni kell, ahol árok van, ott gödör is van. „Egyszerre három embernek árt a rágalom. Először is annak, akinek elmondják, másodszor, akit megrágalmaznak, harmadszor, aki a rágalmakat elindítja.” /Nagy Baziliusz császár/ Reptéri kulisszák története Évente, egy-két színdarabot tanítottam be, hol az ifjúságnak, hol a úttörőknek. A színdarab megrendezésének egyik legfőbb kelléke a színpad, ami bizony nagyon hevenyészett volt, valamikor a szétroncsolt repülőknek, vagy barakkoknak a funéros lapjait hordták össze az akkori fiatalok, akik ebből készítettek átmenetileg szükségnek megfelelő színpadot. Tákolt-bákolt volt az egész színpad, úgy hogy a legfőbb törekvésem arra irányult, hogy új színpadot varázsoljak elő. Szereztem is a jó hírnév után a megyétől függönyanyagot, kéket, majd előfüggönyt is, így a régi lomtári repülőtéri szerzeményekre nem volt szükség, és azt elvitettem, azaz magam is használtam fel belőle a tyúkketrec felé tetőnek belőle... Nagyon szép lett az új színpad, zsinórral működött az előfüggöny, nagy égőkkel oldalt, tetszetős volt a színpad külleme. Igen ám, de hová lettek a volt rozoga kulisszáknak lemezei? Jött egyszer a felderítő atyafi, aki kérdi, mi címen mertem én azokat megsemmisíteni, amikor annak idején mily nagy áldozattal lopkodta össze a múlt ifjusága, főleg Fejes Imre a fővezér, aki az egész fájdalmát elzengte a járásnál, ekkora lopást végeztem én el, amikor a funéros lemezek maradványai azokat illetné, akik azokat annak idején a repülőtérről összelopkodták... Követelte a részét...Fejes Imre... tán még maga a Bozzay is, mert az ő keze nem maradhatott ki semmiből sem, hiszen a tyúkketrec tetején messziről villogott a zöldes színű reptéri roncsok maradványa. Ebben a jelentésben, de másban is Fejes Imre /az öreg, az idősebb Imre/ izgága termé- szeténél fogva állandóan szeretett a zavarosban halászni és figyelni, hogyan csapódik be a maga által elsütött bomba, hol és kit talál, mekkora a vesztesség. Na ebben az esetben sem értek el semminemű eredményt, a katrocon maradt továbbra is a lemez, a többi pedig hová lett nem is tudom, de a színpad ujjá lett varázsolva, így a haladók nem keresték a régi elavult, korszerűtlen színpadot, amikor egy célszerűbb, szebb színpadot láttak a régi helyett. „A tévedéshez ezer út vezet, az igazsághoz azonban csak egy.” /Rousseau/ Nagyszerű színdarabok mentek, örvendezett a falu, de főleg maga az ifjúság, akik estéről-estére kiszórakozhatta magát a humoros próbálkozások ideje alatt. Ekkor mentek a színdaraboknak a legjava: Juhász legény... A bor... Buborékok... A csikós... ki tudná mindezt felsorolni, csak akkor lehetne, ha a volt szereplőket kikérdezné az ember mert érdekes élmény marad meg hosszú távon is a szereplőkben a színdarabozás, ötven év távlatában is emlegették Rábakovácsiban a Juhász legényt játszó szereplők, kedves élmény számukra. Mentem tovább a magam útján. „A legnagyobb igazságok mindig a legegyszerűbbek. Az egyszerűség mindig vonzó, a képmutatás pedig taszító. Ezért is olyan vonzók a kisgyerekek és a fiatal állatok, akiket még nem rontott meg a világ.” /Lev Tolsztoj/ Ismét nem robbant fel a rágalmak bombája, nem hozta meg a várva-várt sikert, esetleg fegyelmit, vagy elhelyezést. Persze a falu józanabb tömegének a velem kapcsolatos jóindulatát nem tudta meglazítani ez a sok-sok rágalomhadjárat, nem is igen vette tudomásul, azaz nagyon örültek amikor egy-egy ilyen feljelentéssel váró hullámok nem jelentkeztek. Tovább csináltam a magam buzgó, kulturális munkáját és nem is akárhogyan, talán ez volt mindig a pajzsom a támadókkal szemben, miért csak rólam van mindig jelentés, hát más nem csinál semmit, vagy azok nagyon is jól csinálják a dolgokat, és nem is hibázhatnak, mert aki nem dolgozik, az hibát sem tud elkövetni. Tehát fenn is belátták ennek az aljas „fekete ördögnek” a bujtogató rosszakaratát, de célba sohasem érte el a jelentő, habár sohasem szűnt meg elsütögetni a készenlétbe tartott petárdákat, de magja nem volt neki, habár hangja és füstje meg hamarosan elszállt a nagy mindenségnek ködébe. Ezek a jelentések valahogyan nem tudtak nagyon kimozdítani az egyenességemből, mindig vissza-visszatértem a fejlődés és a haladásnak zónájába. „Mindig a teljesség felé közelíts. De ha nem tudsz teljessé válni, láncszemenként illeszd be a nagy egészbe magad.” /Schiller/ Nem szűntem meg láncszemenként előre lépni a munkám területén, az adta meg nekem az erőt ahhoz, hogy az ilyen kicsinyesség, aljas kis fricskázások ne tudjanak rajtam rést ütni. Bizony volt, amikor ez sikerült is, de jött egy olyan időszak, amikor a gaz elnyomta az igazat, a hazugság félreállította az igazságot, de majd erről később, ha odaérek a krónikámban. E sorokat írom: 1980. dec. 20. Amikről most még zengedezek, mind ezek az események az Úr 1955. esztendejében zajlottak le, amikor a rákos politikai szellemi zűrzavarodottság teljes burjánzásban élte a polip korszakát. A névtelen levelek özöne, a rágalmaknak hadjárata továbbra is igyekezett teljes egészében lehetetlené tenni, nem tudta megemészteni a kisebbség érzetével az egy-kettő gyújtózsinórt elrejtegető kulisszák mögött a súgó szerepét betöltve két lábon járó gazember, hogy én ott éljek, dolgozzak, elismerést kapjak, munkám tiszteletnek a legnagyobb elismerésében éljem dolgos eltemet. Mindezek dacára csak akkor kaptam fel a fejem, amikor már a hullámok tényleg a fejem felett csapkodtak, jó lesz védelmi állásba helyezkedni, mert rést akarnak vágni becsületes munkámnak a testébe, de beigazolódott mindig a régi bibliai mondás: Mit féltek kicsiny hitűek? | |
