Cséplésellenőri történetek

/1980. nov. 14-én írom e sorokat/
A történelmi események 1955 tájban játszódnak, vagy egy-két évvel korábban, de főleg beleesnek ennek időpontjába, napi dátum nem számít. Amint emlékezem, tele volt a légkör, vigyázz, ne beszélj, figyelnek, besúgnak, figyelmeztető táblákkal, annak dacára, hogy nekem nem volt okom semmitől sem félnem, hiszen nekem nem kellett a proletáriátust megjátszanom, hiszen magam köldökzsinórja is abból táplálkozott születésem, azaz fogamzásom pillanatától. De, ami és itt van a de, ki hogyan tudja azt tálalni, ami az egyiknél bűn, a másiknál érdem, hogyan hangsúlyozzák, mit magyaráznak mellette.
Utólag is ha visszagondolok erre lumpenproletárra, sohasem haragudtam, semminemű undort nem éreztem, nem is éreztettem vele a butaság bűzét ami ködként glóriába vonta, becsültem benne az embert, mert azt kellett benne látnom, csak a külső után ítélve, de a tartalmát sohasem tudtam, hogy mi lakozik benne, él mint a cián, ahol erre alkalma van. A cséplési ellenőrségnél nem tudott lebuktatni, pedig ekkoriban ország és világ elé állítva nagyszerű reklám lettem volna a sajtónak, íme a reakciósok, volt katonatisztek, csokornyakkendősök, megkárosították a népgazdaságot, nem ami méltányos volt azt tettem. Hiszen nemcsak nekem kellett vigyázni, a szabályokat betartani, érdeke volt a gazdának is, akit ugyanígy figyeltek az éhes hiénák, mikorra kerülhet valaki terítékre a gyalázatnak tákolt boncasztalára és akkor elrettentő példának, négy felé hasítva, fejét magas árbócra feltűzve, így járnak azok, akik elvonják a közösségtől a falatokat, szóval a régi drákói kardcsapás, elrettentő példázatokban bővelkedhettünk a történelem folyamán.
Mindenkor együtt érzetem a dolgozó paraszságnak érdekeivel, amennyit megengedett a paragrafus, mégis egy alkalommal Sóos bácsi, aki egy kicsit kétkedő volt a mázsálásoknak nagyságában, talán kíváncsiságból, talán bizalmatlanságból, talán kétkedésből, már nem tudom, de egy mázsálásnál mereven szegezte szemeit a mérleg karjára, na most majd meglátom, hogy mér az ellenőr úrelvtárs.
Amint húzogatom a mérleg karját előbbre és hátrább, hogy már helyre álljon forgatónyomaték egyensúlya, biz mivel egy kicsit nedvesség miatt le kellene vonni, és ekkor odaszóltam a Sóos bácsinak, na ugye megvan? Ugye milyen pontosan mérek, de ha nem kételkedett volna bennem, akkor most legalább tíz kilóval kevesebbet mértem volna, hiszen ezzel a lehetőséggel élhetek is, de mivel ennyire bizalmatlan volt velem szemben, nem élek ezzel a jogommal. Na aztán a Sóos bácsi többet nem csámborgott árgyélus szemekkel a mázsálás területén, helyre állt a bizalom, a többi mázsálásnál pedig tény, hogy levonásba hoztam az estleges beszáradás százalékot, ez természetes is volt. Hiába termett valakinek harminc mázsa búza, abból tavasszal nem tudott kimérni ugyanennyit, mert beszáradt legalább tíz százaléka, ezt a beszáradást, szemveszteséget mindig méltányos elbírálás alá vettem.
Nem is volt velem sehol sem baj, mindenütt nagyon szerettek, hiszen elterjedt az emberséges elbírálásomnak a híre, csalni nem lehet, de méltányos a gabona víztartalmára vagy esetleg a gyomtartalmára. Így bizony pár éven át a nyaralásom idejének jó részét a cséplőgépek mellett töltöttem, nem a tenger partján, vagy valamelyik SZOT üdülőben, ez volt a szórakozásom, egyben a nagyon jó üdülésem.

Polgár József és még valami… István cséplőgépe mellett voltam, ezeknek volt cséplőgépük a faluban, igen kellemes jó emberek voltak, akik becsületes munkát végeztek. Úgy tudom, hogy a … Istvánnak a lányát vette feleségül Pavlics Imre /volt balozsai tanítónak a fia, gyógyszerész, aki a jelenben Nagygencsen van gyógyszerész/
Visszatérve a korábbi témámra, szóval ebből az állásból lehetett volna börtön is, ha, ismétlem, ha nem tartottam volna be a rendelkezéseknek az előírását, hiszen még azt sem volt szabadott a gazdának, hogy a majorság az asztag körében szemezze a gabonafejeket, mert már az is szabotázs vétség, hogy feleteti a tyúkokkal a búzát. Vagy, annak idején szokás volt, hogy aratás végével már kifogyott a hombár, a tyúkoknak bizony nem volt mit enniük és szokás volt, hogy aratáskor pár kévére valót hazahozott a gazda, amit az udvaron elterített és a tyúkok tort ültek a gazdag kalászokon, hü ez már legalább ezer forint büntetéssel vagy akár leinternálással járt mert elvonta a dolgos munkások szájától a kenyérre valót. Mese nem volt, a szigor ököl kegyetlenül taszított nagyon sok gazdát az elvonók táborába /börtönbe, internálóba, vagy súlyos pénzbüntetésbe/. Senki, de senki sem kért tőlem szabálytalanságot cséplési ellenőri időszakom alatt, úgy is látták a méltányosságnak a legmesszebbmenő jóindulatomat, ami még beleférhet a büntető szankciónak szegesdrótján kívül.
Ebben az időben mindenkinél volt felvevő és leadó URH, /persze csak képletesen mondva/ sohasem lehetett semmiben sem megbízni, ki az aki nyomba leadja az engedményességemet, elnézésemet, nem, ilyen játékban nem vettem részt, és így teljes megbecsülésnek és tiszteletnek a fényében fejezhettem be mindig a szezonnak áldomását.

Cséplésnek egy napja

Ha már a cséplésről beszélek, akkor mégis úgy érzem, kellene szólni magáról a cséplésről is valamit, hiszen a mai kornak szülöttei tán csak régi filmeken vagy képeken juthat ilyen szemlélethez, amint ami akkoriban megszokott volt.
Három féle fokozatra emlékszem, amikor még gőzgép volt a hajtóerő, ezt felváltotta az olaj, vagy benzin, petrol motor, majd a traktor volt a fejlettebb és napjainkban jött a kombájn.
A cséphadaró, amit már csak a skanzenekben látható a régi pajtákban felakasztva igazán emberkínzó, sőt tán váltatónak is lehetne mondani, amekkora emberi energiát morzsolt az fel valaha, emlékszem Porpácon gyerekoromban nagyapámnál még ilyen őskori egyszerű géppel verték ki a szemet a kalászból.
A cséphadaró kétrészes volt, kb. a rövidebb szára lehetett ötven-hetven centi hosszúságú kb. öt centi átméret erős szövettani bot, szíj, vagy kőrisfa, majd ez a kis részleg egy nagyon erős, legtöbbször valami állati bőrből készült köteggel volt hozzáerősítve az alsó nyélhez, úgy, hogy az alsó és a felső rész egymástól könnyedén forgató mozgásban maradhatott, sőt egy fordulatot kellett is engedni a kötegnek.
A behordott gabonát, amit legtöbbször pajtákban szoktak elraktározni, azt kévénként a pajtának a padozatára fektették, ami jól ledöngölt agyagból, legtöbbször

marhaszar, pelyva és agyag kerekéből készült a padozati rész, ez jól megkötött és mégis rugalmas volt. A kiterített kévét aztán kezdték a cséphadaróval ütemre, ritmusra veregetni, egészen dallamos volt, különösen, ha ketten, vagy hármasban ütögették a búzafejeket. A cséphadarónak az alsórészét jó marokra fogva, hogy ki ne csússzon, elébb egy jót köptek a dolgozók a markukba, ez volt a házi csiriz, nem csúszott a cséphadaró, és kezdték ütemes ütögetéssel rábírni a búzaszemeket, hogy kiperegjenek a kalászból. Ha száraz volt a gabona, akkor ez kevesebb ütögetésre is elhagyta a vackát. Nem nagy erővel, de mégis állandó testmozgatásával kellett dolgozni, az egész test izomzata riadóztatva volt erre az összmunkára, feszült elsősorban a kéznek minden porcikája, majd a hasizom, de feszültek a lábizmok is, egy összetett testmozgást kellett elvégezni ahhoz, hogy a gabonaszemeket megszabadítsák a kalászoknak a börtönéből.
Amikor már úgy vélték, na zömmel már szabadok lettek a búzaszemek, akkor a szalmát, főleg a rozsszalmát nagyon szépen kis kévékbe kötözgették ismét, hiszen ebből lesz a háznak a fedele, a pajtának a teteje, zsindely helyett ez fogta fel az esőt, a hót, majd a szemetes gabonát zsákokba gyűjtötték. Amikor pedig kellő mennyiségű gabonát kicsépeltek, meg kellett tisztítani a pelyvától, a portól, szóval elválasztani a szemetet az igazi értéktől, ekkor jött a szelelés. Ez a szegényebbeknél abból állt, ha fújt a szél, akkor egyik vékát félig teleöntötték szemetes gabonával, majd a szél irányában tartva egy bizonyos magasságból lassan öntve az alatta lévő vékába, közben a szél a könnyű fajsúlyú szemetet elfújdogálta, ezt a műveletet többször ismételgették addig, amíg nem volt őrlésre alkalmassá. Biz ez is türelmi munka volt... de ment és csinálták.
A jobb módúaknak ellenben már nem kellett a szelet várni, volt egy kb. másfél méter magas masina, amiben mesterséges szelet lehetett csinálni. A benne lévő lapátoknak a körbe való mozgatásával nagy szellő keletkezett és most a szél előtt kellett a gabonát a garaból megengedni és biz a mesterséges szél okádta a sok hulladékot és a masina alján pedig gyülemlett a tiszta gabona, amiből ekkoriban sohasem volt elegendő, ebből készült az a nagyon jóízű házi kenyér, amire elébb keresztet vetett a kenyérszegő, majd eltette a nagyasztal fiókjába. Ez volt a kenyérbölcső, hiszen a kenyérnek is aludni kellett, amikor hét-nyolc szelettel megcsonkították és figyelmeztették az apróságot, hogy meddig kell aludni a kenyérnek, elébb szentségtörés volna felébreszteni, azaz ismét vágni belőle. Ez volt még az a kenyér, amikor egy darabkája, ha véletlenül leesett földre, elébb megcsókoltuk, egy kicsit lefújtuk róla a port és jóízűen eltemettük a bendőbe. Isten testének tartottuk a mindennapi kenyeret, nagy is volt ám az értéke a becse.
A cséphadarót felváltotta a járgány, amit csak gyermekkoromban láttam ugyancsak Porpácon, nagyapáméknál. Ez pedig a következő szerkentyűből állott. Itt az emberi erőt már állati erővel pótolták, akként, hogy a ló körbejárt egy kijelölt körpályán, amint körbejárt az áldalához volt kötve egy rúdszerűség, ezt a rudat körbe kellett az állatnak, legtöbbször ló volt tekerni, és erőátvételi fogaskerekek segítségével a lónak az ereje meghajtott egy kezdetleges kis cséplőt, de már ekkor nem cséphadaró, és így kapták a szemetes gabonát, amit

aztán ismét szelelőn kellett áthajtatni, végleges megtisztulás végett.
Most tört aztán be robbanásszerűen a gőzcséplőgép, csak sokan féltek a tűzmasinától, hiszen minden gyúlékony, a háztető, a pajta, mi lesz ha szikrát kap?... Bizony sokan nem is igényelték a modernebb technikai vívmányt, maradtak a hagyományos, nehezebb megoldás mellett.
De bezzeg, amikor berobbant a benzinmotor, na ez már nem tűzveszélyes jószág, ehhez már kaptak a gazdák és igényelték.
Itt csak a vontatás volt probléma, hiszen legalább két pár ökör kellett ahhoz, hogy a cséplőgarnitúrát a tett helyére tudja vontatni. Ilyenkor nőtt a gazda melle, amikor az ökrei, vagy lovai játszi könnyedséggel tudják a helyszínre húzni a több tonnányi súlyt.
Ekkor már a masinálás tiszta gabonát eresztett a zsákba, nyomban szétválasztotta az ocsút a tiszta búzától, a gyommagvakat a tiszta magtól külön rekeszen eresztette le, nem kellett többet szeleltetni, rostáltatni, egyenesen mehetett a magtárba.
De magában a masinálásnak munkarendjében különböző erőt igénylő markos legényekre kellett vadászni, hiszen ha valahol kellett az erő, ide most kellett. Nem állítom sorrendbe, mint a számrendszerben a növekvő, vagy csökkenő sorrendű számokat, de a következő munkamegosztásban kellett itt dolgozni. Egy kis sorrendet azért tartok, de ez nem jelenti a munkaizomnak a duzzadtságát. Etetőnek azt mondtuk, aki minden kévét megfogott és masina gyomrába eregette, biz az egy-egy jobb gazdánál, ha egy kereszt húsz kévéből állott, akkor, akinek volt ötszáz kereszt gabonája, annak tízezer kévét kellett szép egyenletesen beleengedni a dobba. Mert ha netán a dob kikapta a kévét az etető kezéből, biz azt mindenki azonnal a fülével is észrevette, mert a masina egyenletes moraja hirtelen megváltozott, lelassult, úgy mondták bedöglött, és bizony nagyon nehezen tudta a gépnek a dobja a kévét felemészteni. Ha pedig esetleg fel is tekerte a dob a szívós kévét, akkor pedig hosszadalmas munkával lehetett az erősen rátapadt szalmaköteget a dobról lefejteni. Az etetőnek a lelkiismeretes munkájától sok függött, ha szép egyenletesen etette a masinát, akkor a masina hangja is egy állandó egyenletes morajt adott és a gép majd száz %-ban kicsépelte a magot. Amit sokszor kellett a szalmarészlegnél ellenőrizni a szalmát, mennyi mag maradt a szalmában, ha pl. több mag került a szalmába, vagy a szalmafejekbe, akkor az etetést lassítani kellett, lassabban szabadott etetni a gépet, és ez érdeke volt a cséplősnek is meg a gazdának, hiszen az elcsépelt mázsák után kapta a cséplős a maga bérét.
Jött a kévemetsző, vagy kévemetszők, akik a cséplőgépre dobott kévéket egy sarlószerűséggel elvágták a kévék kötegeit és adták kézre az etetőnek.
Fárasztó munka volt ez is, hiszen állandóan egy zúgásban, porban voltak.
Ahogyan jött ki a kicsépelt szalma, úgy azt a szalmarakók, megfelelően szépen összetolták a nyársulóknak egy levert cövek elé. Szalmarakóból legtöbbször szintén kettő fő volt.
Na nyársulók aztán csak izmos fickók lehettek, mert kb. majd három méter hosszú rúdnak a vashegyét a szalmakötegnek a közepébe betolták, jól összenyomták a halmazt

majd a szalmarendező lányok a villa segítségével a szalmaköteget felfelé nyomták a nyársalónak a vállára. A nyárson kb. alólról felfelé átfúrva, egy létrafok volt beerősítve, ennél fogva engedte a vállára a nyársaló a nehéz szalmaköteget. Amikor egyensúlyban volt a nyársaló a felfelé magasodó szalma bábuval, akkor indult a szalmakazal felé. Amíg csak a kezdeti alapon volt a kazal addig könnyedébben ment a nyársaló a nehézsúllyal, és ez csendes, szélmentes időben békésen engedelmeskedett a nagy szalmaköteg, de ha szélben kellett vinni a nagy szalmavitorlát, biz a szél nagyon megtréfálta a nyársalót, nagyon kellett neki vigyázni az esetleges iránymegváltoztatásánál. Ha pedig a szalmakazal nőtt, emelkedett a magas felé, hosszú létrákon kellett fokról-fokra lépkedni, s ez volt a nagy férfiassági erőknek a tanúbizonyítása. Két-három nyársaló is szokott lenni, felváltva allelujáztak a szalmazászlóval a magasságba. Feszültek az izmok, melegben folyt az izzadság a legényekről, de ekkor ez volt kurázsi dolog, így tetszelgett a legény a lyányok előtt. Híre is ment a jó nyársalóknak a faluban, gyenge legényt hamarosan kiszűrték maguk közül, nem is bírta volna a nagy izomfeszítő nehéz munkát.
Aztán következtek a pelyvahordók, ezek főleg lányok voltak, akik nagy hordágyon, legalább ehhez hasonló hordkészüléken hordták a pelyvát a pelyvakunyhóba, ami legtöbbször a pajtának az egyik oldalában volt elhelyezve, egy kis helyiség. A pelyvahordó állott két hosszú farúdból, majd a kettőt összekötötte kb. másfél méter széles két és fél méter hosszú zsákruha, erre rakták a lányok a pelyvát, amikor ez a hordágy megtelt, felpúposodott a pelyvától, akkor vitték a helyére a pelyvát a lányok. Persze ez volt a legporosabb, legpiszkosabb munka, hiszen itt ment el az összes pornak a java, a kis pelyvaszálkák itt rakodtak le az orrlyukakba, fülkagylóba, szembe, nagyon kellett vigyázni, főleg az árpapelyvánál ne kerüljön a torokba, mert akkor bizony onnan a kis tüskés szálkadarabot nagy orvosi segítséggel lehetett csak eltávolítani.
Ha nagyon porzott a gabona, akkor a lányok egy kendővel bekötötték az orrukat, szájukat, szinte gázálarc formában védekeztek a gyilkos pornak kellemetlenségétől. Hát persze aztán a fejük, hajuk vastagon porlepte lett, volt mit vasárnapjára kimosni.
A sok por mellett nagy volt a hang decibel is, hiszen nagy zúgással adott hangot a masinálógép, bizony egymás szavát nem igen lehetett hallani, csak ha ordított valaki a másik felé. Borzalmas egészségtelen és piszkos munka volt a törek és pelyvahordóknak a munkája, de tenni kellett, örültek a lányok, ha masinálónak szerződtette a cséplőtulajdonos.
Ezek a szegény lányok még le sem vetkőzhettek meztelenre, mert ha volt köztük fiú is, az bizony csak egy kis gatyusban dolgozott ezen a helyen. Na aztán a most jöttek az igazán erős legények, a zsákolók. Egy-egy zsákba általában 50-80 kg gabona gyűlt össze, legkönnyebb a zab volt... A masinától sokszor majd száz lepéssel el kellett vinni a zsákot a hombárba, vagy a padlásra, s bizony nyúltak az izmok itt is zsáknak nagy súlya alatt, de ez volt ám a legény a faluban, aki ezt ha kellett futva is csinálta, mindenki elámult a nagy erő

/e sorokat írom 1980. nov. 22-én/
láttán, hiszen ha ma kellene ezt a mai ifjúságnak csinálni, azt hiszem csődöt mondana az állóképességük a mai fiataloknak.
A szalmakazalrakók pedig állandóan figyelték a kazalnak a formáját, általában egy nagy prizmát raktak, de úgy, hogy azt se a szél, se az eső ne tudja szétrombolni, bizony sokszor gyönyörködött az ember egy-egy szép kazalban, mint egy megszépült asszonyi frizurában. Nagyon tetszelgős és mutatós volt egy-egy nagy kazalnak az összerakása. Jaj ne adj Isten, hogy a kazal teteje lecsússzon, mert aztán azt a rakót, aki ezt csinálta, biz kiszekálták a faluból is, ez volt akkora szégyen az illetőre nézve, hogy évekig nem felejtették el a faluban, sőt még tollfosztáskor is elheccelődtek rajta.
Maga a cséplőgéptulaj állandóan ügyelt a masinázóknak munkafegyelmére, ha kellett buzdított, vagy rendreutasított valakit, figyelte a szalmában található szemveszteséget, s ha a megengedettnél nagyobb volt a százalék, akkor az etetőt utasította, hogy lassabban etesse a gépet... így aztán napról-napra fogytak az asztagok a faluban, sokszor már előre lehetett tudni, hogy kire mikorra is ér oda az a masina.
Masinálás után, amikor már minden gabonát elmasináltak a faluban, akkor következett az áldomás. Na a magyar embernek mindig van oka az ivásra, akár ha születik valaki, vagy ha meghal valaki, megnősül, búban, bánatban egyaránt van ok az ivásra. A nagy áldomás után volt a fizetség. Na, ez kétféleképpen szokott lenni. Vagy pénzben kapták meg a munkások a pénzüket, vagy gabonában és ez utóbbi volt jobban érvényben. Legtöbbet a munka nagyságában rész vettek dotálódtak, hogy mennyi volt a részesedés azt már nem tudom, de cséplőgép tulajdonos az elcsépelt gabona után kiszámította, hogy mennyi gabona jár neki. Ebben benne volt az ő része is, na meg a munkásoknak is majd kijáró része. Tehát mindenki az elcsépelt mennyiség után kapta a fizetését, tehát cséplési idő alatt többet kellett neki termelnie, hogy a végén majd jobban jöjjön ki a gabonarészesedésből. Emlékezetem szerint volt, aki egy-egy cséplési időszakban nyolc-tíz mázsa gabonát is megkeresett, megkereste a családnak a kenyérre valóját. Ekkoriban ez nagy segítség volt a családfenntartásában, hiszen ekkoriban /1954 és előtte/ mindenki maga őröltette meg a gabonáját és házisütésű kenyeret evett, a péki, üzleti kenyér ismeretlen volt, tán csak zsemlyére és vajaskiflire zsugorodott össze a vásárlás. A cséplőgép tulajdonos valahol összegyűjtötte a részesedő gabonáját és onnan mérte ki, kinek mi járó mennyiséget.
A nyári júliusi és főleg aug. hónapokhoz szinte beletartozott a gépi duruzsolás a falu hangulatába, mint ahogyan a városokban a vasárnapi térzenének a szimfóniája, élénkült ilyenkor a falu, mozgásban élő elevenségben zsibongott apraja, öregje a faluban. Nagy élmény volt a gyerekek számára a masinálási időszak, de egyben szórakozást is adott az unalmas időkben.
Elhalkult a falu, megszűnt a masina hangja, csendesebb lett a táj, a masinatulaj lekezelte a gépjét, majd tárolta valahol a következő évi masinálásra, ha valami baj volt a gépben, azt kijavította a télnek idején.

Hát, valahogyan így ment ekkoriban a cséplési munka, s nekünk, mint cséplési ellenőröknek vigyázni kellett a hitelességre, az elcsépelt gabona mennyiségére, amit pontosan vezettünk a mázsálási naplóba.
Magam nagyon jól éreztem a cséplési időszak alatt a gazdáknál, habár korán kellett kelni, későn lehetett szabadulni, egész nap a nagy moraj, a por, a zaj... de e nélkül nem lett volna masinálási íz, nem lett volna hangulatos a napi munka. Csalásról szó sem lehetett volna, hiszen ha én elírok pár mázsa gabonát a gazda javára, akkor ebből nem részelhet a masina tulajdonos, sőt a munkások sem, hiszen hogyan számolna el a gazda és tulaj a masinálók felé. Tehát maga a cséplőgép tulajdonos is ügyelt arra, hogy minden kiló gabona nyilvántartásba kerüljön, hiszen csak így kaphatja meg ő is a megfelelő százalékot. Tehát csalni csak hármasban lehetett volna úgy, hogy a gazdánál nincsen beírva az össz gabona, de cséplős tudja ezt a mennyiséget és utólag erről is vámot szed a cséplős, de ekkor ki vannak zárva a munkások, na ezt meg nem lehetett közhírré tenni. Emberek most tíz mázsával kevesebbet könyvelek el, de a részüket majd azért megkapják. Ez lett volna a börtönbe vezető kikövezett út. Még az ocsút is fel kellet tüntetni, hiszen egy faluban ez is nagy mennyiséget tett ki.
Szóval az éhes hiéna nem talált nálam falatra. Gergely István volt all. gazdaság igazgatója, pedig nagyon fente a fogát, hogy a pribékjével, akit felbérelt, hogy elcsípjen munkamenetemben. Hogyan tudott ekkora aljas gonoszság összezsugorodni egy emberben, ami állandóan arra biztatja a bensőjét, ezt végeztesd ki, ezt nyírd ki, ennek szerezz kellemetlenséget, tedd a hűvösre, fosztasd meg az állásától... mert ez a gonosztevő csak ilyen gondolatokkal volt állandóan telítve, szóval ha fekszik jámborságban a vadoroszlán, akkor is félni kell tőle, hiszen az álmossággal nem szűnt meg fenevaddá válni. Mindennek dacára, nem lehetett a szemébe köpni, te piszkos strici, mit is akartál velem csinálni, vagy sokakkal, de mindenesetre ezek a fenevadak irtották a becsületes magyarságot, nagyparasztokat, az értelmiségeket, addig nyomták a nemzetnek a rugóját össze, amikor aztán ezerkilencszázötvenhatban visszarúgott a mély sebekkel telitett ország sebzettjei. Na erről úgyis kell majd később írnom, de ez majd 1956-os eseményeknek a sorozatában kerül majd elő.
Befejezve a cséplést, ma /1980-ban/ a gyerekek előtt teljesen ismeretlen cselekvés sorozat a cséplés, nem tudja mi a vontatás, nyárs, pelyva, pelyvakutyó, tézsulaiga, asztag, kazal, ocsú... lassan már ezek elavult szavak közé kerülnek, mi pedig ezeknek a birtokában, élményeiben nőttünk fel, tehát az én fiaim még valamire emlékeznek, de az unokáim előtt már ez teljesen ismeretlen fogalommá vált.
A cséplőgépek is bekerültek az olvasztóba, egy-egy a múzeumba, itt lehet őket megcsodálni, hogyan tűnnek el nemzedékek, úgy tűnnek el fogalmak a mindennapi életből, helyettük jönnek az újak, a korszerűbbek, kombájn, a cséplőgépek helyett lovakat és ökröket felváltotta a traktor, a teherautók sokasága.
Így előttünk alakul át a világ, így lett a mából holnapra történelem, így váltogatják egymást nemzedékek nemzedéke, ami még tegnap új volt, az ma már elavult, és ami ma még korszerű, az holnapra korszerűtlenné válik.