 |
    |
 |
SIKEREK ÉS BUKÁSOK 1955 Az ötödik kötet gazdag közművelődésről számol be, hiszen ebben az időben semmi sem volt sok, semmi sem volt nehéz, csak holnap szebbet, mint ma jelszóval, vittem az ügyintézést több fázisban, elsőben iskolai, majd kulturális, könyvtárúttörői, na meg egy kis hazafias népfronti munkákban. Söptén már három évnek fáradságos és főleg intrikált helyzetekben kellett dolgoznom, amit állandóan ki kellet cseleznem, mint a jó focisnak az ellenfelet, ne sikerüljön az öröme. Majd sorra rátérek ezekre is, de most elébb megnézem mit is rejteget az 1955-ös dossziém, amiben tizen évnek dokumentjait őrzöm feldolgozásig. Nem is olyan veszélyes iratokat tartalmaz, de mégis rámutat egy-két kígyóméreggel feltöltött tőr, amit ismételten bukásomnak előmozdítására szánták. Mint az éjszakai tolvaj, vagy a fába jutó szú, csendben, észrevétlenül, de szüntelenül rág, el akarja érni a célját, csak az az érdekes, hogy amíg a szú eszi a fa testét, ugyanakkor saját életterét kisebbíti, sőt elfogyaszthatja végleg. Na ehhez hasonló dolgokkal szolgálhatok ebben az évben is. Cséplési ellenőr voltam Mégis kénytelen vagyok egy egészen, a mai fülnek szokatlan foglalkozásomról kell megemlékeznem, ami így szól: cséplőellenőr… Hát ez mi fán terem, kérdezhetné a mai ifjúság, igen hát mi is volt ez a foglalkozás. Hiába fejeződött be a háború, a termelés nem lépett előre akkorát, hogy a fogyasztással és főleg a jó testvéreinknek éhes gyomrát be tudtuk volna tömni. Persze, én erre nem vagyok hivatott, hogy kimutatást csináljak mennyi termett a háború előtt kenyérgabona és mennyire volt az elég, de a bátor kritika nem hallgatta el azt a tényt, nem csak a magunk számára kell termelni, kell a testvéreinkre is, mert biz akkor tudtuk meg igazábul, hogy mennyi testvérünk van szerte a világban. Ekkor keletkezett az a cigányvicc is, amikor a cigánynak mondják: te cigány többet kell termelned, mert nem lesz elég a testvéreidnek a nagyvilágban. A cigány csak hallgatott egy darabig, majd megszólalt: Nem tudtam, hogy az anyám ekkora kurva lett volna, hogy mindenfelé elhagyta a testvéreimet. Na valahogyan a rákosi rendszernek központi kérdése volt, el kell számoltatni a parasztot minden szem terméséről, ne tudjon spekulálni, a szocializmust aláásni esetleges áruelrejtésével, vagy áremeléssel. Ekkor volt a nagy beszolgáltatásnak a legvadabb vihara, jaj volt annak, aki pl. 2-3 kg kenyeret, vagy zsírt, szappant, stb. mert otthon tárolni, felvásárolni, azonnal statuális bíróság, két-három évnél nem úszta meg szegény ártatlan ember. Egy alkalommal itt jártam Szombathelyen és a főtéren, a mostani cipőüzlet helyén valahol volt egy kirakat és abban azokat pellengérezték ki, akik mesterségesen elszívták a dolgozók elől a 1étet és oda volt kiállítva mennyi zsírt, l-2 kg, liszt pl. 5-6 kg, rizs egy-két kg, és ugyancsak ott volt a nevük is lakhelyük ezeknek a bitangoknak, így szólt a plakát a kirakatban, íme ezek a demokráciának esküdt ellenségei, méltók a börtönre. Csak egy kis rosszakarat kellett, besúgó, bosszú, egy kis jelentés, házkutatás és már fülön is csípték az áldozatot, csak a börtönben köthetett ki. Jaj volt annak a gazdának, akinek az udvarán még csak nyomokban is található volt búzaszem, ocsú, a kegyetlen ököl lesújtott, kivonták a forgalomból pár évre. Kegyetlen nagy volt az ellenőrzés, egymást figyeltették az ávósok, sőt sokszor hajnalban rajtaütésszerűen lepték meg a parasztot az istállóban, na mit is etet? Jaj volt, ha találtak valami gabonát. Elkeseredett a parasztság, hogy ő termeli meg a gabonát és még csak nem is ehetik belőle kellő mennyiséget. Pontos fejadag volt, hogy egy főre csak mennyi gabonát szabadott megőröltetni lisztnek és abból is, hogy mennyi lisztnek kellett abból kijönni. Jöttek a malomellenőrök, akik kopószimattal figyelték a molnárt, milyen mennyiségben, azaz hány százalékban őrli ki a gabonát. Senki sem bízott meg a másikban, mindenkit egymás farkasává akarták tenni. Ekkor oltották már be az emberekbe, hogy csak behúzódni a házba, senkivel sem tartana barátságot, csak befelé élni, semmit se mutatni, vagy valami titkot elárulni. Bezárkóztak a szívek a barátok egymás elöl is, aminek a nyomai egészen az utóbbi időkig kihatott, tán a mostani nemzedék m már nem tudja ezeket a vészes eljárásokat, ők még nem voltak hasonló helyzetben. Feszült a hurok a dolgozóknak a nyakán, főleg hiszen azokat lehetett legkönnyebben elszámoltatni, ellenőrizni. Na éppen azért jött létre a cséplési ellenőr, hogy minden kg búza, ami a cséplőgépen lefolyt, azt papírra vetni, mi kell a vetéshez, mi kell a fejadaghoz a többi meg a központi hombárba, központilag kiszabott árban. Így lettem én is cséplési ellenőr Vasasszonyán ebben az időtájban. Hogy miért mentem el? kérdezhetné valaki… tán mégis csak jobb ha én voltam az ellenőr, mint valami nagy vadmarha, aki tényleg minden szem gabonát elvitet a gazdától. Aratás után senki sem vihetett haza külön kuszát, vagy markot, vagy előlegül csépelni valót, ha mégis rászorult valami oknál fogva, akkor be kellett jelenteni a községi tanácsnál és ellenőrizték mennyiségileg a hazapakolt mennyiséget, amit főcséplésnél be kellett számítani. Ha jól emlékszem már 1953-ban is cséplési ellenőr voltam, mert kellett szobát bérelnem a faluban, hiszen nem járhattam naponta haza, főleg amikor még Szelestén laktunk /1953 nyarán/. Ha jót emlékszem Szétagéknál béreltem ki szobát, falun ez furcsa dolog is, hiszen erre nincsenek felkészülve a házigazdák. Ebben az időtájban vettem a második motoromat Csepel l25-ös, de bolond árban, valami 7-8 ezer forint körül volt. Rettenetes ár volt ez ha visszagondolok, mert ha ekkor ezen a pénzen mi a Balaton mellett telket veszünk, akkor a hetvenes időkben már egy autót tudtunk volna venni ezen a pénzen, mert a telkek ára nagyon megugrottak később... Na ja, ha mindig okos tudna az ember lenni előre is. Kellett a motor a munkahelyekre ez volt az elsődleges érdek, így maradt el a telekvétel. De sohasem volt olyan vágyunk, hogy telkünk legyen valahol... ez az igényünk elsorvadt már csirájába is. Általában a cséplést mindig korán szokták kezdeni falun, legalább reggel hat órakor, erre az időre nekem már ott kellett lenni, ellenőrizni a mázsát, mit csépelnek? Mennyire száraz, vagy vizes és akkor adva volt egy bizonyos százalék a beírásnál. Nyári időszakban általában jó időjárás volt, így maga a cséplés is kellemes volt, hiszen nekem a porba nem kellett lenni, távol állhattam a cséplőgéptől, legfeljebb a búgó hang, ami reggeltől estig doboltatta a dobhártyámat. Majd jött a reggeli kb. hét órakor. Na az volt a szokás, hogy a gépészt, az etetőt, na meg a cséplési ellenőrt is a gazda megtisztelte reggelivel, habár hivatalosan nekem nem szabadott volna elfogadni a kosztolást, hiszen ez megvesztegetésnek a paragrafusát súrolta. De utólag visszagondolva, csaltam volna, ha enni adnak, vagy ha nem adnak, akkor többet elmérek a gazda kárára? Nem, ilyenről szó sem lehetett, megvesztegetésről sohasem esett szó, legfeljebb ha vizesebb volt a gabona, akkora gazda kérlő tekintettel nézte a mázsálást, azaz a beírást. Egyébként mi hivatali embernek számítottunk, esküt kellett tenni a tisztakezűségről, így mindennemű visszaélést, amit az ellenőr elkövet, az bizony börtönnel járó felelősség. Így szó sem lehetett korrupt magatartásról, de mindig szem előtt tartottam a gazda érdekeit. Így nyugodtan ehettem meg a reggelit, ami mindenkor nagyon bő és tápláló volt, hiszen ekkor vették elő a füstölt disznósonkát-, erre az alkalomra tartogatta a gazda, na majd csépléskor megesszük… ugyanígy zajlott le az ebéd is délben. Minden gazda igyekezett a legjobbat adni ételben és, italban, bizony nagyon jó volt ez számomra, valaki lettem, a senkiből ellenőr már... Gergely István áll. gazd. Ig. aljas embertelensége Bencsics Károly /ma fuvaros/ felbérlése ellenem Hát persze miért legyen nekem ez is sima út, csak belém akart döfni a söptei áll. gazdaság igazgatója Gergely István, aki a következőket akarta elérni. Ugyanis a falvak körzetekre voltak osztva és egy-egy körzetnek szintén volt főellenőre, akik a falusi ellenőröket ellenőrizték munkájuk alatt. Ebben a körzetben is volt egy sánta főellenőr, a nevét elfelejtettem (Bencsics Károly, találkoztam vele 1980. dec.), de azóta főleg az utóbbi időkben láttam, mint fuvarost fuvarozni itt bent a városban. Na mi is történt?... Vasasszonyfán söpte felé, a fő utcán csépelünk, név nem fontos, ha jól emlékszem pajtából csépeltünk, annak módja szerint. Az volt a szokás, amikor egy mázsálásnyi mennyiség felsorakozott a mázsán, akkor a kellő iratokkal a mázsához mentem, igyekeztem a körülményeket figyelembe venni, és amikor a mázsálást befejeztem, abban a pillanatban a kerítésen átugrik egy ismeretlen pacák, Állj! –kiáltja. Ne vigyék a zsákokat, főellenőr vagyok, majd magam is lemázsálom ismét... Mindenki csak ámult-bámult, honnan jött az a főellenőr és főleg mit akar, amikor eddig csalást nem követtem el. Elkezdi a mázsálast, na most mi lesz, voltak akik aggódtak értem, na meg a gazdáért is, mert ilyenkor nem csak én bukok le, hanem a gazda is, az eddigi elcsépelt gabonáját újra visszahordani a padlásról és újra lemázsálni... szóval hát nem voltak ezek könnyű percek, de amint mázsált, szól hozzám, mutassa az utolsó beírást, hány mázsa nálam. Mutatom neki, semmi izgalom... megnézi, majd int a zsákolóknak, vihetik. Erre fel mindenki megnyugodott, szerencsénk volt. Hát szóval ez a palánkugró mókus, a szomszédból figyelte az én mázsálásaimat, kora reggeltől és az egyik mérésnél, mint a vércse lecsapott a mérésemre, hátha sikerül elfogni, és azonnal felfüggeszteni, rendőrségnek átadni, mert biz evvel járt az ellenőrnek ám munkája. Továbbra is maradt még a cséplésnél, majd szóba eredtünk... szó-szót ért, és ha jól emlékszem, akkor árulta el a következőket. Gergely István az állami gazd. igazgatója, ez a pribék adta ki a parancsot, hogy csapjon rám egy adott percben, de elébb figyeljen és álljon lesben, feltétlen le kell engem buktatni, nem lehetek cséplési ellenőr... Gergely felgyújtotta Hodászi Imre szalmakazlát... Nagy szerencsém volt, mondja a főellenőr, mert már vagy egy órája figyel titokban a szomszédból és nem vett észre semminemű csalást pl. mázsálás nélkül elszállítani egy-két zsák gabonát, mert ez lett volna ám az igazi csalétek, nagy halat akart harapni Gergely ez a szennyes lelkű pribék, aki embertelenségéről az irodalomban is híres lett, mert Moldova Györgynek is érdemes volt egyszer lejönni Söptére, hogy ennek a hőbörgő kiskirálynak, aki megfélemlítésben tartotta az egész környék dolgozó népét, becsületes parasztjait, aki aljas agyafúrtsággal, hogy érdemeit magasabbra emelhesse mindenáron el akarta vitetni a faluból egy igen becsületes volt nagygazda, jelenben kuláknak csúfolt Modászi Imre bácsit, csak nem tudta hogyan mit fogjon rá és kitalálta e kornak nagy lángelméje. Korán reggel az Imre bácsi szalmakazalja felé lopta magát és felgyújtotta, ahogyan a krónika ezt megőrizte. Na felgyújtotta a kulák a szalmakazlát, íme itt a bizonyíték, népünk ellensége szocializmus eltiprója, hol van az ilyen embernek a helye, csak a börtönben. Jött a rendőrség, nyomozott, és mindenáron az Imre bácsit akarták bilincsben elvinni, igen ám csak nem tudta úgy elkövetni ez az aljas némber szalmakazal felgyújtását, hogy ne látta volna valaki a faluból, mint ég a szalmakazal, de miért fut a Gergely oly septiben a szalmakazaltól... Kezdődtek a vallatások, fenyegetések, csak fogadja el... maga piszkos kulák... de hiába alibit is tudott, na meg ahogyan felkerekedett a tűzkakasa az ég felé, úgy terjedt el a hír a faluban, szegény Imre bácsit miért zaklatják, mikor a Gergely gyújtotta fel, hiszen látták... S ekkor a nyomozók zsákutcába kerültek, de ugye a Gergely ebből a gyújtogatásból egy ártatlan emberre akarta rácsukatni a börtönajtót, mert biz ekkor evvel járt. De mivel vannak szemtanuk, hogy látták a Gergelyt a szalmakazal közelében, amikor lángra lobbant, de a Gergelyt nem szabad bántani, a nép fiát, ezt a nagy és megfélemlítő, magát kommunistának címezte, így a nyomozást be kellett fagyasztani, szegény Imre bácsi meg hogy sokkot nem kapott a nagy izgalmaktól és a rengeteg zaklatástól. Na, tehát gátlástalanul akarta szedni az áldozatokat ez a gazfickó, aki közutálatnak örvendhet ma is, így akart engem is rácsok mögé bujtatni, elfogatni aljas koholmányával. Ennyire lesüllyedt egyes ember ebben az időben, nem ismert határt a határtalan embertelensége felett, csak ő és mindenképpen csak ő maradhasson felül, mint vezető. Pár sort azért szentelek ennek az emberbőrbe öltözött, nérói érzésekkel telitett s a kort igazán jellemző pribéknek. Abban nem ütközök bele, hogy minden izmus, minden új szellem megvalósítás, átültetése a mai emberben sohasem volt könnyű, nem volt zavartalan. De a békésen szundikáló jámbor báránykát orvul megtámadni és kéjelegni annak elvérzésében, ehhez csak vadállati érzés nélküli elvetemült szörny lehet. Amikor Söptére kerültem 1952-ben, akkor már Gergely István vezette a nagy gazdaságot, hogy mekkora szakértelemmel, azt bizonyítja a gazdaság bukása, hogy nem értett a gazdálkodáshoz, ahhoz semmi kétség nem fért. Szegény Ferenczy Viktor, Ohm Gyula, akik mellette dolgoztak, Horváth István, aki később maga lett üzem egység vezetője lávaszerűen tudnák mondani Gergelynek az sok-sok aljas spicliségét, különösen Ferenczy Viktor bácsi, aki országosan elismert békebeli agráregyetemet végzett gazdatiszt volt, később a cukorrépa nemesítésével foglalkozott a szentkirályi növénynemesítő állomáson. Sokat panaszkodott a Viktor bácsi, mondván a legnagyobb ellenség: a butaság... ez meg tetőzött Gergelyben. Hallomásom szerint Gergelyt valahonnan az Alföldről emelték ki a kubikus sorból, ha már egyszer tud kubikolni, miért ne tudna egy-két ezer holdat is elkubikolni, de mivel a zsebében volt a nagy „piros” így ebben bízva, ha már van munkaterep, majd ész is lesz hozzá. Szóval messziről jött, ismeretlenből, mint ismeretlen és ezek a fenevadak mindig nagyon veszélyesek voltak, nem tudni mit hagytak maguk háta mögött, és ezek az új helyen drákói szigorral igyekezték a maguk butaságának tekintélyt szerezni. Nem az iskola adja csak ám a műveltséget, ebben nem is vitázom, de hát valami adja, olvasottság, természetes paraszti ősi rög, mert tudtommal négy elemivel rendelkezett Gergely, ha az is megvolt, hiszen alföldi volt viszonyok közt nagyon hátrányos helyzetek alakultak ki valaha. Ez sem számítana, de állandóan érzik a kisebbségérzetüket, hivatali tekintély az vóna, de egy egyszerű osztási műveletet nem képes megoldani, rövid az észbeli horizontja, ez a tudat az iskolázottal szemben állandóan ébren van és valami gyűlöletnek savját váltja ki az iskolázottabbak felé. Neki nincsenek diákkori élményei, vizsga előtt drukkolása, nem ballagott soha, mint vén diák, de nem is volna ez sem baj, hiszen Szabó Pál, Veres Péternek sem adatott meg ez a lehetőség és sok-sok másnak, akik vagy a munkájuk, vagy az emberi humanitásuk, vagy az igaz emberszeretetük által megörökölték az emberek megbecsülését. Amikor megkezdtem a munkámat Söptén, különösen nem reagáltam az igazgató elvtársra, amikor elsőben találkoztunk, igazán a legnagyobb tisztelettel elbeszélgettem vele, igyekeztem az ő szellemi földszintjére, vagy szuteréni magaslatára emelni a társalgást, hiszen valahol mindenki elkezdte valaha és jutott oda, ahova jutott. De különösebben nem kerestem baráti kapcsolatot, ha jól emlékszem tegező viszonyba kerültem vele, hogy az első találkozáskor e vagy később, arról nem szólhatok, rég volt. Lakásán soha nem jártam és főleg családi kapcsolat nem alakult ki, habár volt felesége, de az én feleségem nem kívánta a vele való társalgást, így a vizit is elmaradt, csak köszönő viszony alakult ki. Talán ebben tévedtem a legnagyobbat, az első perctől kezdve szoros családi baráti látogatásnak kellett volna a magvát elhinteni, szóval megszelídíteni a fenevadat, de állandóan éhezett a barátkozásra, amit csak akkor kapott meg, ha véletlen úgy hozta a sors. Különben nem volt lehetőségem a nagyon szoros barátságnak a megágyazására. Talán ez a magatartásom váltotta ki irántam való gyűlöletét és mindent elkövetett, hogy kiemeljen a napi munkámból és valahol másutt, ha kell utcaseprői minősítésben szeretett volna látni. A nyakkendő, mint szimbólum Gergely szemében... Nekem szokásom volt hajdanában is még ma is a csokornyakkendő hordozása. Ebben az időben pedig bűn volt felöltözve járni. Maga a nyakkendő is szimbólum volt az ő szemükben, a régi úri világból itt maradt ruhafoszlányra, ami nem méltó a munkás nyakra, a csokornyakkendő meg főleg a reakciónak a legnagyobb medáliája volt, hiszen az én időmben is igazán csak a mágnási körökben, na meg a nagy estélyeken volt divat ezeknek a viselése. Hogyan lehetett volna Gergely nyakára, a kubikusra nyakkendőt kötni, sőt csokornyakkendőt, ez vörös posztó volt a szemében, mint ahogyan megvadul az arénában a bika vörös lepel lengetésére, úgy vadult meg Gergely a csokornyakkendő láttára, amit alkalom adtán igyekezett bűnömül felhozni. Ekkoriban a kék overál munkásruha volt a sikk, ahogyan kijöttek a gyárból, olajosan, koszosan, úgy mentek el a színházba, operába, ez volt a sikk... a munkási öntudatnak külső kifejezése, ezt táplálták bele ezekbe a szegény magyarokba, mert mivel másra nem telhetett, így a szintet vitték le a béka segge alá, ne legyenek igények, s aki pedig mégis kifelé valamit mutat, csak ellenség lehet a szocializmus testén, ki kell közösíteni, nehogy megfertőzze a többit. Szóval a kék overál volt sikk ebben a forduló időpontban, szinte lélektanilag érthető is egy kicsikét, miért is? Ezek a káderok, akik a munkaterületnek a különböző fázisaiban dolgoztak, hol emberibb, hol mostohább viszonyok között, az akkori vezetők általában nadrágban és nyakkendős ruhában jelentek meg a munkások között, és ez már valami nosztalgiát váltott ki a munkásokban, válaszfalnak vélték még magát az öltözéket is. Amikor pedig a Gergelyek lettek a vezető posztokon, ő sohasem viselt nyakkendőt, hiszen minden nyakkendősben annak idején gyűlölt ellenfelét látta, hát most ő hogyan kössön fel nyakkendőt, groteszkséget szülne, igaz Veres Pétert sem láttam sohasem nyakkendőben, még akkor sem amikor háború után, mint paraszt honvédelmi miniszter lett. Nálam az öltözködésben a nyakkendő elmaradhatatlan ruhadarab volt, ehhez volt szabva az ingem, a mindennapi életem, sőt mikor és hová milyen nyakkendőt szabad és kell viselni. Hordtam én már, mint bakter gyerek is, és nem éreztem, hogy ezzel nem tartozom a dolgozó nép táborába, sőt tán jobban, mint amazok. A négy elemis igazgató kádernek később kellett az általános nyolc, a maga beosztásának megfelelően, na erről nincsenek konkrét adataim, de a fáma úgy tartja nyilván, hogy Vasasszonyfán Perlaki Ferihez járt volna magánórákra és így vizsgázott volna le a nyolcadik osztályról. Valamit akkoriban csicseregtek a verebek, de soha sem jártam ki annak valódiságát, de ha még valaha találkozom Ferivel, megkérdezem őket. Szóval büszke a magatartásom, de még a menésem is, mondotta Gergely... Ez természetbeli alkat, ezen már csak most kezdek változtatni, amikor elhagytam a hét tízest, de csak azért, mert gyengül az alapzat. Na ezt az ellentétet csak táplálta Bozzay Miklós a kartársam, aki a maga nyálas nyájasságával, butaságával és tehetetlenségével csak úgy érvényesülhetett, ha megalkudott, hiszen munkáján keresztül nem tudott magának tekintélyt kivívni. Így ha lehetséges volt kettesben fogtak ringbe, és jól elpüföltek a hátam mögött, amiről csak később vettem tudomást, valahogyan úgy, hogy előbb látni a villanást és csak később jön a félelmetes dörgés. Tóth Mihály vb. titkár magatartása... Ugyan volt még egy titokzatos aknarobbantgatóm, a községnek tanácstitkára, volt főjegyző Tóth Mihály személyében. Tóth Mihályról még majd kell szólnom, hiszen a történelemnek az emlékezésében többször fordul elé, de most kell szólnom, mert ő is belépett a színpadra, aminek egyik főszereplője volt, azaz a kedves öccse Tóth Zsigmond személyének a megvédése érdekében. /sorokat írom 1980. nov. 8-án/ A cséplési ellenőri munkámba nem tudott belekötni, aljas szándéka kútba esett. Majd a hodászi féle rettegtetés is majd az ő hátán csattant, hiszen az tény hogy ő gyújtotta fel a szalmakazlat, minden embertelen kirohanásai ellenére mindenki csak törte a hatalmaskodását, basáskodását, hiszen hasonló csemetékkel van beültetve az ország szocialista csemete kertje, egyik holló a másiknak nem vájja ki a szemét, s amikor az ilyen közveszélyes a közösségre káros, romboló hatású némbert ki kellene vonni a napi, s főleg vezetői státuszból, akkor az egyéni érdekeknek táplálására umbella alá helyezik és körülnyálazzák, hogy kegyeit elérjék. Na ez történt Tóth Mihályékkal is, akik egyébként, főleg a feleség a Maja, alig tudott a földre lépni, igen szűk körben mozogtak, a faluban tán a Maja senkivel sem tartott még csak beszédes viszonyt sem, valaha főjegyzőné volt, az ura a Miska hivatalánál fogva kellett foglalkozni az adózó polgárokkal, de csak annyit amennyire csak szükség volt. Na volt kivétel is pl. a Sornogyi Jóska bácsinál, akivel összejátszva sikerült kéz-kezet mos alapján oly földeket elírni, senki földje gyanánt és minden évben kapott a Mihály több mázsa árpát, jó pénz volt ebben az időben. Egyébként is, ha jól emlékszem Somogyi Jóska bácsiról már írtam, aki a Dr. Bencét jellemezte annak idején, nagy szájjal, öblös hanggal igyekezett mindenkit a ringből kiszorítani. Mihály ezt a nagy ágyút a részére kijátszotta és ha a helyzet úgy kívánta, akkor a védelmezésére még ugattatta is Somogyit... ami ebben az időben nem volt közömbös, hogy kiről mit ugatnak a csaholó kopók. Mihály magában véve szűkszavú, savanyú ábrázatú ember volt, sokat fájt a gyomra és azt mondják, a gyomorfájósok arcára kiül a mindennapi gyomorfájdalom az egész közérzetét áthatja, savanyuvá teszi, kedélytelenné válik, ami miatt ritkán is lehetett látni, hogy nevetne, vagy kacagna. Egy enyhe kis szájelhúzódással adta érzelmeinek külső megnyilatkozását. Utólag is azt kell mondani, általában jó kapcsolatban voltunk Miskáékkal, hiszen két lányukat is tanítottam, na meg a közös munkában kellett is összeharmonizálnunk, hiszen nem volt neki sem közömbös, hogy a kultúrmunka stb. milyen stádiumban van. Neki is érdem volt, ha jól mentek a falu kulturális megmozdulásai. Nehezen barátkozott, keveset beszélt, de azt kell, mondani kurta-furtán röviden kimondta ami a szíven volt, jó, vagy rossz amit akar tenni, vagy elkövetni az ember. Hivatalos dolgokról el is lehetett vele beszélgetni, tudta is a szakmáját, volt közigazgatási szimatja, mikor mit és mennyit kell tenni a latba. A barátság még nyugdíj után is tartott itt Szhelyen, amikor is egyszer csak elsorvadt a barátságnak indái elhalt a találkozásnak minden lehetősége. Hogy mi volt erre ok, majd rátérek hamarosan. Tóth Zsigmond, Mihály öccse pálfordulásai Amilyen komor és szótlan volt a Mihály, annyira beszédes volt az öccse a Zsiga, vagy amennyire megbízható, hitelt érdemlő volt a Mihály, annyira laza szerkezettel bírt a Zsiga. Pl. társaságban, szervezésben, dumában a Zsiga vitte a pálmát, szinte fűszerként használták a Zsigát a napi savanyodott óráikban, mert hiszen a Zsiga, hogy hogyan volt ott családtag annak a következő a története. Zsiga ludivikás tiszt volt, küllemre, dumára, társalgásra remek massza, lányok, asszonyok buktak utána, hiszen mint hadnagy fess jó kiállású fiú volt. Ezt az előnyét hamarosan kamatoztatta is, rátalált akkoriban Szhely egyik leggazdagabb kereskedőnek a lányára, akinek az apja emlékezetem szerint a Kőszegi utcában üzemeltette az üzletét neve:… A katonatiszteknek csak gazdagon szabadott nősülni, mert a lány részére kellett az appanás, azaz a tőke, amit be is kellett nyújtani, azaz mutatni a tiszti bizottságnak, amikor a tiszt bejelentette, hogy nősülni szeretne, ezt, meg azt akarja feleségül venni. Akkor valóságos káderozást folytatott le a tiszti bizottság, hogy rendelkezik-e a hajadonnak a szülei azokkal a társadalmi és gazdasági, erkölcsi tőkékkel, ami feljogosítja arra, hogy a lányát egy tiszt feleségül vehesse. Na ha ezek a feltételek mind megvoltak, gondolom nagy sikere volt a Zsigának, hiszen a családnak volt apró pénze, amit nem volt nehéz a Zsigának forgalomba hozni. A Zsigától tudom, hogy az édesapja, aki körjegyző volt hajdanában itt Szhelyen nagyon ellenezte a házasságot, mondván fiam még csak huszonkettő, három éves vagy, ráérsz, nem kell vele sietni, persze az atyai intelmek süket fülekre találtak, a házasság létrejött. Tudtommal Zsiga hamarosan ki is próbálta ifjúi nemző erejét, amiből hiány nem volt, minden klappolt, lett is két fiú gyerek hamarosan, ami természetes is és rendjén is van. Családi életükről aztán sokat nem beszélt a Zsiga, valahogyan ködbe borult a múlt és nem volt jó rá visszaemlékezni neki. Háború jött, a Zsiga is töltött fegyverre váltotta át a békés életét, háború, hadifogság, idehaza meg ifjú feleség, na meg a vagyon... Zsiga mesélte el, hogy amikor visszatért a hadifogságból, a fiatal feleséget már egy másik férfi melengette át érzelmeivel, a Zsigához való kötődöttségnek minden szála elszakadt, mert még fokozta a nagy űrt, hogy mint katonatisztet kinullázta a rendszer, bélistára tette, ott állt a Zsiga pucéron, pénz nélkül, lakás nélkül, egy falat kenyér nélkül. Na ekkor jött elő a testvéri szeretet a Mihályban, befogadta saját hajlékába, így került a Zsiga Mihályékhoz, elfértek a nagy jegyzői lakásban. Igen ám, csak valahogyan munkába kellene állni, de hová és mit, mert ezekben az időkben /1950/ katonatisztnek elhelyezkedni? Talán utcaseprőnek, vagy még annak sem, dögöljön meg, ahogyan nekem mondotta a Szittya a szelestei párttitkár /1949/ amikor zsákolni akartam elmenni, hiszen engem is kirúgtak az állásomból. A Zsiga egy jó ideig meghúzta magát a csendes lakban, jó volt egy kicsit befelé élni, nem igen mutatkozott, a házkörül dolgozott, sütött, főzött, takarított, szóval a Majának lett a cselédje. Na meg a rossz nyelvek után, meg a tények leheletéből érezni lehetett itt többről van szó, mint házi alkalmazott, de ez legyen az ő titkuk, gyertyát nem tartottam soha sem nekik, de azt beszélték akkoriban, hogy a Zsuzsi lányuk, az a Zsigát formázza… Az tény, hogy egy lepést nem tettek sehová sem a Zsiga nélkül, ha mentek, akkor mindig hármasban mentek, soha a Zsigát el nem hagyták. Igy a Zsiga nagyon jól érezte magát a családi háromszögben, sőt egykor a Mihályt gyomoroperáción esett át, biz a Zsiga lépett volna a helyébe, az biztos. A Zsiga sokoldalú ember volt, tényleg sok dologhoz értett és precíz munkát is végzett, ha valamit megcsinált. Volt egy igen érdekes a falu is elnevezte „Faluszínháznak”, ugyanis mivel már korábban jeleztem, hogy a faluban rajtunk kívül nem tartottak baráti kapcsolatot senkivel, ha csak érdek nem volt, így odahaza sokszor unatkoztak. A Maja fél napon át tudott az ablakba támaszkodva és lesni az utca forgalmát. Vettek az unalom elűzésére egy oldalkocsis motort. Mindig hármasban mentek, a kivattázott oldalkocsiban a Maja maccsága kuporodott bele, kis testű fehérnép volt, állandóan bogár feketére festett hajjal járt... Igen ám, a rossz időben mégis csak van légáramlás, valahogyan védeni kellene az anyut, hát Zsiga csinált az oldalkocsira a mai traktorokon már van, műanyagból védő sátrat, ami menetközben lecsukható volt és teljes szélvédettséget élvezett a Maja. Persze a látvány az egy kicsit nevetséges volt, de célnak nagyon megfelelt. Így jártak aztán be szórakozni Szhelyre, de sohasem volt az nagyszámlás szórakozás, egy mozi, vagy egy kávé és vége.. Az meg volt bennük, hogy mindent feléltek, mindenkor a legdelikáteszabb dolgot megvették maguknak, az ár nem számított, ha volt pénz, akkor banánt, narancsot, sonkát ettek, ha elfogyott, akkor kalóriaszegényebb étellel is beérték. Pénzük felesleges, azaz tartalék sohasem volt. A Zsiga nagyszerűen beilleszkedett a családba, annyira, hogy bizony a nősülésre sem gondolt annyira, hiszen biológiai hiányérzete nem lehetett, megtalálta a házon belül, és ha mégis akart valahová benősülni, akkor az egész család szuronyrohamot indított az elcsábítónak személye ellen. Erre volt többször példa, és amikor a kiszemelt kis vadgerlice látta, hogy a Zsigát a család hétrőfös karmai közt tartja, Zsiga is kapta a napi fejmosásokat, neked nincs jó helyed nálunk? Miért akarsz te megnősülni, hiszen mindent megkapsz, amit csak akarsz... így aztán a szerelem elvérzett pár névtelen levél megírása után. A Zsiga visszatért ismét a családi brigádba, folytatta a maga életét. Különösen nőtt a Zsiga ázsiója, amikor nagy nehezen állásba került, mégpedig a Gergely gazd. igazgató kegyeskedett neki traktoros állásba menni. Na ugye, hogy ez a csoda idáig eljutott, előzőleg már nagyon udvaroltak a Gergelynek... Az ottani részlegvezetőnek Pintér Jóskának sokat udvaroltak /vasvári fiú volt/ Zsiga értett a motorokhoz, így lett az áll. gazd-ban traktoros. Párszor láttam, amikor megjött a munkából, nem kell lefesteni, az akkori körülményeket alapul véve, se mosdó, se öltöző, nyakig olajosan és sárosan jött haza Majáékhoz, de nem volt baj, van állás... a sarkomat már betettem a küszöbön, majd a lábamat is már be tudom dugni, sőt kakukk módra befészkelhetek a fészek közepébe, ha kell majd valakiket, kirúgok és lesz nekem is helyem... volt a Zsiga féle elmélet. Bizony, ez az elmélet sikerült is, annyira, hogy Zsigából hamarosan irodai könyvelő lett, amikor aztán már minden oké... és ezt a kegyet Mihályék nagyon meg akarták hálálni Gergelyéknek, pertu ide pertu oda... cél szentesíti az eszközt. | |
