ARANYDIPLOMA Szombathely, 1980. szept. 8-án

Ahogyan a nemzetek életében vannak kimagasló történelmi állomások, úgy nagyon jó ha az egyénnek is akadhatnak élete folyamán valami árnyas pihenő napok, amikor mint a vándor, aki oly sokat gyalogolt úttalan utakon, megpihenhet egy ligetnek árnyas, selymes füvében. Megállni egy kis időre, visszaidézni az eltelt napoknak, éveknek emlékeit, emlékezni, visszaidézni, szinte visszacsalogatni a múltnak rohanó perceit, s ahogyan a vándor új erőre kap friss üde zöld ligetben, tovább cipelheti magát megújult erejében, szinte feltankolt a friss erőből és lépked tovább az élet göröngyös útjain.
Ötven éve kaptam meg a „Néptanítói” oklevelet, Pápán, 1930-ban. Öt évtizedet zártam magamba, ennek az öt évtizednek változatos és vegyes élmények dúsítása közepette elérkezett az a nap, amikor felejthetetlen ünneplés fényének ünnepélyének fénypontjába, fókuszába téve az ötven évnek emlékét és „aranydiplomával” emlékeztetnek a volt időkre. Felemelő és felejthetetlen nap marad meg számomra ez az ünnepi aktus, amikor ünnepelnek és köszöntenek széles körben.
Igen, nem csak engem köszöntenek ezen a napon, mindazokat, akik élnek és ötven éve kapták meg a diplomájukat, az emberi szeretetből sugárzó jóérzés hálaképpen akarja megköszönni ötven évnek magvetését, munkahősét.
A nevezett nap előtti hetekben felkeresett Dr. Kiss Gyula docens, volt régi jó barátom, népművelésnek régi nagy harcosa, a nagy magyar és honfi szeretettől átitatott főiskolai tanár, aki elbeszélgetett velem a múltról, kérdezgetett a volt munkaköreimről, jutalmakról stb. s közben a mondottakat jegyezgette szorgalmasan. Csak mogyoróhéjban lehetett visszaemlékezni, ki tudná mindazt felsorolni?
S ki tudja mindazt értéksorrendbe rakni, amit tettem és dolgoztam ötven év alatt. De a Gyula barátom igen nagy szorgalommal rótta a sorokat, és közben felidéztük a volt közös munka dandárunkat, egyébként itt jegyzem meg, Gyula volt az a korrekt és igaz barát, aki egy volt főiskolásnak a nyegle magatartását igen helyesen kikoregálta, helyre tette. Igazi pedagógus cselekedet volt ez Gyula részéről. Úgy hiszem erről már írtam, de ha nem, akkor úgyis ebben a kötetben erről is megemlékezem majd.
Szóval, majd két óráig duetteztünk, mi az ami jó volt és mi az ami most negatív? Hogyan lehetne igazi népművelőket ismét elővarázsolni a mai ifjúság köréből? Majd beszédünk végével elbúcsúzott tőlem a Gyula, hogy mire kellett neki ez a múlti emlékezés? Majd a végén megtudom, s ezzel búcsút vettünk egymástól.
Titokban arra gondoltam, tán a Gyula abból az okból keresett fel, hogy szólaljak majd fel az ünnepély alkalmával... de erre nem került sor.
Ezen idő alatt megkaptam a Főiskola meghívóját is, amelyen a részletes program is szerepelt. Egy kicsit megdöbbentő pillanat, hiszen még van hátra egy-két hét, megérem ezt a napot? -vetődik fel titokban a bensőmben ez a kérdés. Igen, meg kell érni, ha már ennyit megértem, akkor tán még két hét alatt nem fogy el az életet megvilágító mécsesemnek az olaja. Tán megérhetem ezt a szép napot is, sóhajtottam fel magamban. Titokban már készülődtem is, született egy versem is erre az alkalomra, amit ugyan nem olvashattam fel, nem fért bele a programba, de ide örömmel csatolom.

A jelzett napon édesanya, már mint a feleségem mindent előkészített, öltöztetett, valahogyan takargatta a hét évtizednek évgyűrűit, nagyon csinosan vettem anyutól búcsút és indultam az ünnepélyre. Itt valami mégis hiányzott az egész ünneplésből. Ugyanis a meghívóban csak az én személyem szerepelt, nem szerepeltek a család tagjai, feleség, gyerekek, így bizony édesanyu nem jött el erre szép ünnepélyre, mint ahogyan kiderült bizony a többi kitüntetett sem hozta magával a szeretett párját, pedig ez így dukált volna.
A főiskola folyosóin már sorakoztak a diákok, de külön volt egy fogadó csoport, akik a meghívottakat kalauzolta a gyülekező helyre. Így kerültem be a tanári folyósóra, ahol már, mint ismerősöket üdvözölhettem, nevezetesen volt két osztálytársamat: Lányi Józsefet és Szalai Pétert, na a többi is ismerős volt, de ezek voltak valaha az én osztálytársaim.
Hamarosan hozták a feketét, Orbán László docens /Orbán Józsefnek a fia, Orbán József valaha Oszkón volt kántortanító, később bekerültek Szombathelyre/. Csevegtünk különböző témájú dolgokról, majd felkértek bennünket menjünk a díszterembe, ahol erre az alkalomra, díszhelyre kellett leülni, mégpedig precíz abc sorrendben. Gyönyörűen volt dekorálva a terem, nagy díszelnöki dobogó, tele virággal, feliratokkal. Nyolcan voltunk erre az alkalomra meghívva. Elfoglalta az elnökség a maga helyét, nagyon sok régi barátom volt köztük akikkel valaha együtt dolgoztunk: Békefi, Németh István karnagy, Németh István docens, aki Cs Nagy István költő, Káldi János költő...Horváth Lajos gyak. isk. igazgató, valaha Szelestén kántorizált, amikor én hadifogságban voltam, Szalay László főigazgató, régi kedves barátom, igazi barát, akinek mindig volt és van egy két kedves szava hozzám, nem kapatta el magát a rangsorolásával, majd bevonultak az új elsőéves főiskolások százada. Szép látvány, múlt, jelen és a jövő itt együttvéve, vajon ők is megérik majd ezt az aranynapot?...
Csupa ünnepélyesség, méltóság lengte körül a hallgatóságot és ebben az ünnepélyes csendben felhangzott a Himnusz örök szép dallama, szövege.
Kezdődött Szalay László főigazgató értékes beszámolója.
Erről megemlékezik a sajtó is, amit csatolva csatolok, így külön erre nem térek ki, tán csak azokra a pillanatokra, amit mellőzött a sajtó, azaz amit csak én éreztem, csak én tudtam.
Megható percek, felejthetetlen órák voltak, amiket ekkor átéltem. Nézegettem az aranydiplomásoknak az arcát, mily óriási mérföldkő emelkedik ki a sorból, Waldberg Endréné, vasdiplomás, tehát kb. 85 esztendő tetőzött most nála. Mi jöhet még? Mi van még hátra?...
Amikor a főigazgató elmondta a hivatalos beszámolónak is minden részletét, akkor fordult felénk nagy szeretettel és intő példaképpen állított bennünket a most főiskolai polgárrá avatás alkalmával felavatott elsősök felé, szeretnék, ha ekkora pedagógiai vonzalmat, hivatást tudnának a jövendőbeli pedagógusokban kialakítani, mint amekkora hivatásszeretet bennünk volt ötven év alatt. Talán igen, talán nem, hiszen a mai pedagógusi pálya karátjában, hivatástudatában intézményessé, hivatallá csorbult, ami csökkenti a pedagógiai szerelmet kialakítani az iskola felé.

Nem lehet könnyek nélkül ezt végig nézni, hiszen egy pillanatra megint, mint a vízzel telt szivacsot összemarkolva kicsordul belőle a víz, valahogyan így megfacsarodtam és az a sok-sok minden ami 70 év alatt bennem lerakodott, most egy kicsikét ismét kicsordult, hogy ezek a könnyek örömkönnyeknek, vagy a szenvedéseknek könnycseppjei voltak? Ki tudja? Tán keverék, kémiai keverék is-is.
S jött a nagy pillanat, amikor egy bájos kolléganő szólít nevemen, majd díszemelvény előterébe szólít és mondja a múltamat, mikor hol működtem, milyen munkakörökben dolgoztam, milyen kitüntetéseket kaptam stb.
Meglepődtem ezen bekonferálásnak hallatára, de kedvesen nagy tömörséggel szedték össze csokorba az elmúlt éveknek gyümölcsét. Majd a főigazgató kezet fog velem, átnyújtja a Díszoklevelet, ismét kicsordultak a könnyeim, szerbusz te öreg harcos, ölel magához a Laci, a főigazgató, s ezzel átveszem az aranydiploma jelvényét, majd egy borítékot, amiben ezer forint húzódott meg szerényen. A boldogságtól sírtam is, nevettem is, nagy tapssal köszöntöttek a hallgatók... na meg a díszemelvényen lévő székelyők.
Ebben az ünnepélyességben kimaradhatatlan a gyermek, akik hozták a piros szegfűt és csók kíséretében tettek pontot és köszönetet az öreg mestereknek.
Végtelenül ünnepélyessé tette az énekkarnak szívbemarkoló szólama: Ballag már... azaz a latinul hangzó: Glaudeátur igitus... soha el nem múló, diáknóta egész világon ismerik, énekelik.
Egy életnek csak egyszer adódó perce, órája, napja, amikor az ember aranydiplomát kaphat. Ha azokra gondolok, akiknek ez nem adatott meg, mennyire nagyobb az örömem velük szemben, hiszen ők is erre érdemesek lettek volna, de a végzet sorsolásában másképpen sorsoltak, így már ők nyugosznak az igazi hazában.
Na, ha ilyen összehasonlítást teszek, persze nagyobb az örömem, hiszen igazán boldog emberi érzéseknek hullámzásában ringathatja az ember magát, talán ebben nincsen kárörvendés, vagy irigység, itt minden őszinte és igazi, hiszen nincs mit irigyelni való. Nem érdem, hogy az ember hetven éves lett, nekem nem előny, másnak nem hátrány, így aztán nincs mit irigyelni való rajtunk, nincs mit sopánkodni való az elmúlásunkon.
Majd a nagy ünneplés folytán Lázár István volt Zrínyi isk. igazgatója köszönte meg nevünkben a szép ünneplést, és visszagondolt azokra az időkre, amikor óraadó tanárként, több évi állás nélkül kellett az életet kezdeni. Tán ez az ifjúság el sem hiszi, nem is érti, de nem is értheti, hiszen a mi húsz évesünk ideje és a mostani húszévesek életszínvonalában nem lehet találkozni. Jó volt hallani Lázár István visszaemlékezését, küzdelmes munkától átitatott pályafutását, majd kérte az ifjúságot arra, hogy gondoljanak a mi időnkre vissza és akkor fogják csak igazán a munkájukat megszeretni, válhatnak igazi harcosai a pedagógiának.
Mi is lehet már hátra? A jó ebéd... igen a tanári ebédlőben fogyasztottuk el a nagyszerű, ízes falatokat és véget vetettünk az ünneplésnek. Boldogan jöttem haza, amikor is anyunak beszámoltam a teljes ünneplésről, velem együtt örvendezett ő is, majd lett folytatása nálunk is családi ünnepi körben.

Igen boldog voltam e napon, minden perce, órája ünneplésben telt el, s ki nem szereti ha észreveszik dolgos hétköznapok hetven éve után, s egy kicsit megállítják a robotembert, kiszólítják mindennapi megszokottságnak a környezetéből, virágos kidekorált ünnepi pódiumra ültetik, méltatják dolgos életét, majd igaz szeretettel fognak vele kezet, s közben kívánnak nagyon hosszú és boldog nyugdíjas életet gyémánt diplomai kort, majd vasdiplomának őskorát. Hát igen, ez mind nagyon szép, és egyben humánus cselekedet is, de ki éri meg közülünk ezen kívánságoknak a beteljesülését, az örök titok, csak a kezdetet tudjuk, a vég, a vég az rejtély marad mindörökre. Hát majd meglátjuk...
Ezen szép ünnepség alkalmával, tekintettel, hogy a család nem vehetett részt, azaz a munkás hétköznapon ilyen kimaradás nehézkes, elhatároztam, hogy családi körben is meg kell ünnepelni az aranydiplomát. Hirtelen arra gondoltam, édesanyut felmentjük a háziasszonyi teendőktől, elmegyünk egy csendes kis kocsmába és majd ott szerény keretek között hát megünnepeljük a napnak nagy eseményét.
Igen ám, hogy hol, azaz hová lehet menni csendes helyre? Ahol nem bömböl bele nagy kürt a dobhártyámba, hol nem köpnek bele a tányéromba? Na meg hol lehet családias, halk beszélgetéssel kitölteni az estét. Jöttek a problémák, s bizony nagyon meghánytorgattuk a dolgokat, ilyen helyet nem lehet találni, ma vacsorázni tíz személynek kb. fejenként száz forinton túl, főleg az italt meg nem is szabad számítani, kifizetünk egy csomó pénzt, és mégsem érezzük jól magunkat, senki sem ehetik, ihatik a maga kedvére.
Úgyis adnak valami enyhítési pótlékot, bedobom a közösbe, anyut megkérjük, hogy vállalja a konyhai munkáját, ital van és veszünk, s minden marad idehaza, igazán családi körben. Persze, elsőben csak nekem volt ez a kívánságom, mert anyu és Endre nagyon szeretik a kocsmai szagot, ott még a fröccs is jobb ízű mint otthon, egy kicsit elhalkultak a hírek hallatára, na meg ismerve az én gyerekeimet csak az első pohár drága... nem akartam őket kiadásba hozni, így maradtunk idehaza. Ezen az estén, még az ének-zene hullámait is távol akartam magamtól tartani, valahogyan idegenkedtem ezen az estén énekelni, habár lehetett volna, sőt kellett is volna, de végtelenül ragaszkodtam egy csendes hangulatú, de kedélyes családi kis dödörgéshez, ahol mindenki kibeszélgetheti magát, cseveghet amiről akar, ehet-ihat és csendben mindenki hazatérhet időben, mert ki is kötöttem a végórát, 23 óra után már mindenki induljon haza.
Édesanya minden szakácsi művészetét bevetve a vacsora elkészítéséhez, sültek, körítések, tészták, na meg az asztalterítés, gyertyák… hát szóval így éreztem a házon belüli ünnepkörnek jóleső előkészületeit. A konyhából áradt a sokféle ínycsiklandozó illat, ami már egymagában nem hétköznapisági állapot.
Este hét órára volt a vacsora ütemezve. A kitűzött idő előtt már érkeztek is ám gyerekeink feleségükkel együtt, unokák kimaradtak ebből a jövetelből, majd a családhoz tartozó Gerencsér Józsefék is jöttek Gyöngyikével, akik nekünk olyan másod édes gyerekeinknek számítanak.
Mindenki hozta a maga kedves ajándékát, habár előzetesen minden meghívottnak tudtára adtam, ajándékot hozni tilos, azaz csak a minimálisat.

Na persze, senki sem tartotta be ezen szabályt, túllépték a keretet, ami bizony ez nagy költség volt a z gyerekeinknek, de hiába minden tiltakozásom, a szabályt sutba dobták. Hát jól van...
Édesanya sürgölődött-forgolódott, majd a vacsorát megelőzte a gyomorerősítő ki-ki milyent kívánt. E rövid italok elfogyasztása után mindenki elfoglalta a kijelölt helyét és kezdődött a vacsora temetése.
Minden dicsérő elismerés anyunak, aki végtelenül magasra emelte ma a mércét konyha művészetében, jobbnál-jobb falatok itatták magukat a finom borokkal. Megindult a társalgás, beszélgetés, egy-egy kacagás, éltették az aranydiplomás nagyapát. Boldogságomban hatványozott mértani arányában nőtt, boldog lehettem hogy megértem ezt a napot, amikorra mindent, mint a jó gazda elrendeztem, gyerekeim megtalálták a maguk boldogulásának az útját, nem kell kuporognunk a sok-sok életszenvedései után ismét kiegyensúlyozott napi életet élhetünk, béke honol a z emberi szívekben, ember az emberben embert vél felismerni.
Észrevétlenül elsurrant az est, de még az éjszaka is közeledett, s bizony huszonhárom óra után kifejezésre adtam a szerződésnek azon pontját, na eddig tartott, nincsen tovább. Ismételten emelkedtek a poharak, ismét éltették az aranyost, majd ki-ki vette a maga gúnyáját és véget ért az est. Maradtunk anyuval ketten, akivel röviden kiértékeltük a mai összejövetelnek szépségét, nagyszerűségét, minden nagyon finom volt és felemelő volt, így volt ez jó, kár lett volna most ballagni hazafelé valamelyik kocsmából, esetleg éhesen, vagy szomjasan, vagy tán a rosszul sikerült esten dühöngve bandukolni hazafelé.
Mint a vízbe dobott kőnek megnőnek a vízgyűrűi, úgy a hír kinőtte a családi kört, sőt a megyei kört, újságban olvasták e napnak a szépségét, s jöttek a gratulációk, szóban, írásban, táviratban. Egy szép táviratot emlékként csatolva csatolok, igen kedves barátom Bánóczy Árpádék gazdag távirata, amelyben igaz szeretettel köszöntenek e nagy nap alkalmával. Boldogan őrzöm meg a könyvem számára s egyben maradjon meg a sok közül az utódok számára is. Nusi és Árpád mindig nagy szeretettel voltak irántunk, hiszen nem nehéz megérezni hosszú évek után, hogy ki az igaz barát, akire lehet építeni és számítani. Köszönet érte.
Azért határoztam így, hogy eltérek a szokásos évjáradéktól, hiszen ez a kötet 1954-55-től kell hogy kezdődjék, de amire a kötet végére érnék, hátha nem tudnám megörökíteni e szép napot, így most sorrendbontást követtem el és elsőben ezzel kezdem a könyvem folytatását, majd rátérek a kronologikus sorrendre.
Most kell megemlítenem, azért is volt számomra oly szép és felemelő az aranydiplomai ünnepély, mert... amikor negyven év után nyugdíjba mentem, az akkori vezetőim, sem az iskolai igazgató Musics Jenő, sem a városi népm.vezető Milkó István nem tartottak érdemesnek arra, hogy kezet fogjanak velem és megköszönjék nyugdíjba vonulásom alkalmával a 40 éves szolgálatomat. Ha azt mondom hogy aljasság tőlük, vagy embertelenség, akkor kicsit mondtam csak utólag, de örökre bennem hagyták a keserű szájízt, a fájó tövist. Ennyit nem érdemeltem meg 1970-ben, amikor nyugdíjba kellett vonulnom, csak ennyi emberség volt ezekben a nagy szocialista emberbőrbe bujtatott kommunistákba. Aljasság marad számomra örökre.

Mily aljas, önző, elvakult nézet ködében jártak ezek a némberek, akiknek elsősorban kellett kezet nyújtani egy munkában megöregedett pedagógusnak, néptanítónak, pl. amikor a Dózsa isk. igazgatójának említettem: te Jenő...hát most megyek nyugdíjba, hát nem tudtok valami kis fizetés emelést, vagy jutalmat adni, ami majd beszámít a nyugdíjba?...felelet: Hát… ugye téged nem ismernek. Hát persze erre elfogott a fekete méreg... engem nem ismernek?...akiről annyit cikkezett az újság?...stb. na ebből elég, mert úgyis majd ha odaérek 1970-hez, akkor ezeket a fájdalmaimat napvilágra hozom fel, kiteregetem fájdalmaimat, nagy vezetőinknek leprás magatartását, persze ebből nem maradhat ki az egyik legaljasabb fővezér Kiss Vilmos osztályvezető sem, aki szintén a legembertelenebb aljas kitaszítottságba hagyott, hazug besúgóknak hálójába került /Horváth Ferencné/ személyében. De ismét csak akkor hagyom ezt a gondolatfűzést, mert úgyis sorra jön még.

Főző József halála 1980. május 30-án

Megrendülten fogadtuk a hírt, nincs többé bátyus, sógor, férj, nagyapa, édesapa, kimúlt vele az igazi gavalléros, mindig hangulatos, igazi jó ember. Sógoromat, mint vőlegényt ismertem már annak idején, amikor még az udvarlás az szép és nemes gesztus volt, amikor még az illemtan és a női tisztelet a legmagasabb piadestián állott, amikor vőlegénynek lenni örömteljes vágyakozás volt, bízva egymás tisztaságában és a legnemesebb érzésekben. Ma ilyet, tán a régi színházi irodalomban lehet felfedezni, de a mindennapi életből kiesett és teljesen felváltotta ezt az igazi férfiasságot állati kanos ösztönök, amik azaz akik előtt nincsenek női ideálok, nincsen szemérem, de nincs tisztelet sem, csak az állati ösztönöknek vadsága, erotikája nőstény és kannak egymáshoz fűzött biológiai kapcsolatával élnek, azaz közelednek egymáshoz, zömében ez jellemző, persze minden szabály alól is van kivétel.
Jó anyámtól hallottam, ma jön a Józsi, és ez mindig számunkra ünnep volt a kis 71-es őrházban Vasváron. Anyám leste a kisablakból, ami engedett messze ellátni a vasútállomás felé, s jó pár száz méterről már fel is ismerte a férfias kiállású délceg vőlegényt, fehér ing, keményített gallér, gyönyörű kék ruha, kobak a fejen, s ami soha sem maradhatott el, az évadnak mindig a legszebb virágcsokrával köszöntötte Iluskát és a Jó anyámat. Na persze nekem is kijárt minden alkalommal valami kis nyalánkság, soha sem maradhatott el a cukorka, vagy a csokoládé, ami abban az időben nem mindennapi látványosság volt. Néha-néha úgy farsang táján nem maradhatott el egy-egy báli jelenet, amikor erre az alkalomra különösen kiöltöztek egy a lányok, valamint a fiuk is.
Nővéremet sokan szerették volna feleségül venni, de a Józsi győzött mindenki felett. Csodálattal tudták a keringőt járni, amit ma néha a Tv-ben lehet látni egy -egy Kék-Duna hallatán.
A gavallérság nem csak külsőkben nyilvánult meg, hanem bizony annak és rendje módján anyagi áldozatot is kívánt. A lánynak virágot venni, cukorkákkal, csokoládéval ellátni, bizony egy-egy bál után egy szatyor csokoládéval halmozták el a supedlit, amiben aludtam, azaz nagyon vártam, hogy mikor fognak megjönni a bálból.

Felejthetetlen élmény marad számomra ez a báli szezon, amikor természetesen csak édesanyai, esetleg apai felügyelettel lehetett csak bálba menni. Enélkül akkoriban elképzelhetetlen lett volna, egy lánynak garde mama nélkül csak úgy elmenni nyilvános szórakozóhelyre. Hol ma már a tavalyi hó?
Nagyon sok jellembeli értéke volt sógoromnak, habár sokan hibájának rótták fel hogy többször többet ivott, habár részeg sohasem volt, éjszakázni soha sem maradt el, csak itt is, ott is szeretett egy-egy fröccsre betérni és pár szót baráti közösségben elbeszélgetni.
Minden alkalommal megtudta az embert kínálni valami kis itókával, maga is ilyenkor hangulatosabb beszédbe tudott egyeledni.
Regénybe lehetne foglalni az élettörténetét, kezdve Ölbő /Eölbői/ szegény szülők gyermeke lévén, hányan is voltak testvérek? Hat-hét fiútestvér és vagy három lány testvér, szóval voltak páran, amikor kenyeret kellett szegni.
Ha esetleg marad életemből még hátra dolgos év, akkor úgyis szándékom van ezt a familiát regénybe önteni, mert van mit írni róluk.
A nagy szeretet mellett azért volt egy kis fanyarság is mindig valahogyan az étkeztetésében, azaz evésében nem tudott mutatni fel valami nagy étvágyat. Mindig csak valami kevés, de az jó legyen... volt a jelszava. Így bizony éldegélt vagy nyolcvan évig, amikor is 1979 karácsonyán betértünk hozzájuk, igaz hogy már egy kicsit késő volt, de azért felkelt a bátyuska és bizony pohárra nóta, nótára kacagás, nem lehetett érezni, na ez lesz az utolsó karácsonyi estélye a sógoromnak. Hattyú dalát zengedezte....Eresz alatt fecskefészek... de hogyha már én nem élek, azért nálunk rakjál fészket... igazán beteljesedett a nóta szövege...
Halála előtt tán tíz nappal bement a kórházba, mert állandóan véres volt a széklete, és ezzel járó mellékkisugárzások zavarták kedélyében, evésében, egész közérzetében. Kórházi élte alatt nem javult, sőt romlott a sógor állapota, fogyott-fogyott, elhagyta az ereje, tehetetlen volt önmagával szemben. Ápr. 27-én vasárnap láttam utoljára, de akkorra már egy tehetetlen tömeg volt önmagával szemben, lelopta a betegség minden régi kedélyét, hangulatát, de halálról egy szó sincs, remélt a felgyógyulásban. Na itt követett el az én drágalátos nővérem nagy hibát, amit sajnos nem szabad elmulasztani, zárt pénztárcával járt be a kórházba, bízott Zsuzsa barátnőjében, aki sintér csak a szakmájában, ez Zsuzsa Porpáci Lajosnak a lánya, ennek az állítólagos orvosnő barátnője a kezelő, „inas orvos” mert annyit nem értett a bátyja betegségéhez, mint a tyúk az abc-hez.
Ami a legfájdalmasabb, vasárnap óta nem látogatta meg a Józsit sem a felesége, sem a fia az István, hanem ápr. 30-án délelőtt a Margit hivatalos úton volt a kórházban és úgy fél tizenegy felé akarta meglátogatni a Józsi bácsit, de arra már fehér lepedővel volt letakarva. Szörnyű tragédia, ily hamar el kellett menni...? És ami a legfájdalmasabb... észnél volt a bátyja az utolsó pillanatig, mert igen hívta a fiát, emlegette a nevét.. István... a szomszéd betege mondotta ezt a Margitnak. Szóval, nagyon elhanyagolta az Ilus a drága urát... mert mondván itt a porta nagyon szigorú… nem lehet bemenni, de csak annak, aki egy húszast sem reszkéroz a portásnak… ő pedig egy fillért sem reszkérozott az urának a meggyógyulásáért.

Nagy űr maradt a bátyus után, mert azóta csendes lett a ház, az özvegy megjátsza a sajnáltatást, de ugyanakkor ordít neki a lelkiismerete, mert amikor a kórházba kellett volna mennie, akkor a temetőben járt, mondván az öreg Főző mujderra vitt virágot anyák napja alkalmával. Persze ez borzalmas hazugság, már ezekben a napokban foglalkoztatta a Szikrát, hogy hová is temethesse el az urát, vagy a Krola kriptájába, vagy igen meg akarta szerezni a Porrogi Manci sírhelyét, de csak úgy, mint ahogyan megszerzett mindent egész életében, ezek a gondolatok futkároztak az agytekervényeiben, ami sohasem mutat tiszta derűlátást, mindig zavaros, és főleg hazug, amire csak később jön rá az ember. Tehát a mujder előbbre való volt neki, mint a haldokló ura... persze ezt lehetne folytatni a végtelenségig, de csak a vérnyomásom emelkedne, igaz nagyon alacsony, e héten mérték 110 volt… de bezzeg most naponta járja a temetői utat, mint a vén boszorkány, de most sem az ura érdekli főleg, hanem a retye-rutyázás, kivel tud találkozni és eltrécselni az időt, amíg odahaza a rendetlenség ordít a konyháján. De jól van ez az ő dolga... Hogy miben halt is meg végeredményében a bátyja, nem tudjuk igazábul, mert ennek a tisztázása is rejtély, de valószínű, mivel nem tudott szarni, nem tudták megindítani a bélsárt, valami erőszakos módon igyekeztek felnyúlni a végbélbe és tán akkor az ott lévő daganatot szétpukkasztottak és ezzel pontot tettek a nyolcvan évének a végére. Hogy mennyire sántított ennek a gügye orvosnőnek a baklövése...még a felboncolását is megtiltotta, pedig aki a kórházban normális körülmények közt hal meg, azt mindig felboncolják. Józsinál ez elmaradt, örök rejtély, örök titok marad az utókorra. Na te kedves rokon Zsuzsi...? Ezt tette a te igen kedves barátnőd... erre a barátnődre voltál te annyira büszke...neked mondotta a sápítozó nővérem: Zsuzsikám most aztán csak benned van a bizodalmam.... lett is eredmény a gyakorlatlan orvosi kezelésből, na meg a bezárt pénztárcából, mert még arra sem volt senkinek pénze, hogy az egyik ápolónőnek adjanak száz forintot, netán ha rosszul lenne az uram, vagy az apám legyen szíves, telefonáljon a megadott két telefonszámra. Ha Szikra már reggel fél hétkor képes kimenni a temetőbe, ez csak flanc és tüntetés, akkor lett volna ereje a kritikus napokon minden reggel 7 órakor a kórház ajtajában bebocsátást kérni, na hogy van az uram?... Nem, nem ez elmaradt, hallgatás, néma befelé fordulás, de bezzeg amikor az én nővérkém Budapesten feküdt a kórházba, bezzeg kellett őtet látogatni mindenkinek, még a Gerencsér Lacinak, az alezredesnek, pedig haragba volt vele...na meg valósággal kocsmát nyitott a kórházban, mert rengeteg innivalót hordtak össze a látogatók, köztük a mi rokonaink és baráti köreink. Ő egy vasárnapi levest nem vitt be az urának, mondván itt olyan jó a koszt... de bezzeg Budapesten nagyon rossz volt.
Tiszta szívemből sajnálom szegény bátyját, és ami a legszomorúbb, vele vitte magával a szeretetnek a csiráját, a ház hangulatos vidám perceit, a nagyszerű nótás kedvét, gyermekei iránti való szeretetét, nekem nagyon hiányzik végtelenül üres nélküle a ház, nincs téma, a nővérem megfagyott, ravasz mosolyával nem lehet társalogni, mindenkit cigánynak mond, pedig ha a tükörbe néz, akkor nagyobb cigányt nem talál a családban, az elmúlt idők tanúbizonyságot adnak erről, Vasváron való öröklés, a szombathelyi házhely elkaparintása, egy fillért nem adott belőle...

Szikrának az egész magatartása különcködő, pl. csak az én halottam, senki másé, nem kell értesíteni senkit sem, parti cédulát sem kell nyomatni, csak azok jöjjenek el, akik őtet igazán szerették... hangzott az ajkán ezen óhajok, de mégis más lett belőle, mert ő maga volt az, fűnek-fának mondogatta, hogy meghalt a Józsi, az igaz még újságba se akarta betetetni a halál hírét, de úgy tudom a fia István, megszegte anyja óhaját.
A nagy titokzatosságnak mégis az lett az egyenlege, mindenki megtudta, sőt azok is akiket nem értesített. Ahogyan mondottam az én nővérem a vagyonért, az öröklésért mindent elnyelt Vasvárott, ki is nullázott fessen... na most ugyanabba a sorsba jutott a nagy és híres Főző család. Ugyanis egy Főző után sem lehetett örökölni, csak a Karola, a volt nagy virágkereskedő után. Ezt lopta boldogtalan, de mégsem lehetett tőle annyit ellopni, hogy ne maradjon, amin aztán testvéri harcok szomorú állapota ne következett volna be. Ebben is nagy szerepet vitt a Szikra, mindent elkövetett, hogy saját elgondolásának megszerezze Józsi öccsének Miklósnak a barátságát, mert ha már őtet megnyeri, akkor a többi Főzővel már bír.
Meg is jött, így is lett megjött a Miklós Amerikából, hogy képviselje a Főző örökösöket, az igazság mérlegére téve a testvéri szeretetet. Hosszadalmas volna ezen eljárásnak a leírása, hogy gondolta el a Szikra? Az tény, hogy a terve nem sikerült a hazugsága miatt, de engem is kisemmizett, ugyanis egy festményt ígért valaha nekem is a Karola, és bizony volt miből adni, volt tán 20 festmény is, és egyre igen fájt a fogam. Mondottam a Szikrának előzetesen, hogy egy képet szeretnék megvenni...de hallgatott, na mikor megjött a Miklós és reggel indultunk a Karola volt házába, hogy a Miklós leltárt készítsen a megmaradt tárgyakról, mondom én az idős testvéremnek: Szikrám akkor azt a képet megkaphatom?
Hő, erre az én igaz testvérem felkapta a fejét... és hangosan felelte: ötezer forint, ötezer forint... na jól van ha ötezer… de ebből majd leengeded a magad jussát stb... kb. hármat adok érte. Na mikor hallotta a Miklós, hogy itt ennyi forintot lehet megkaparintani, bizony nem lett az enyém a kép, a Miklós kiszedte a keretből, elvitte magával, s hová tette az árát, az még a mai napig is ismeretlen.
Hát így jártam én az idős nővéremmel, amit már szívesen elfelejtene, de énbennem örökre bevésődött, ismét a kapzsisága miatt kellett ismét belém döfni a kinullázást.
De kijátszotta saját fiát is, amikor a megvett csillárt kora hajnalban a pesti Pista leszerelte és magával elvitte. A Szikra egy szót sem szólhatott, mert Pistáék rendőrséggel fenyegették őket az ellopott holmikért, így legjobb védekezés a beleegyezés, nem kell a szart kavarni, mert attól büdösebb. Majd ezt máskor fogom még leírni... na szegény bátyuskának összeomlott a Főző család platinájának a kristálya a lelkében, úgyhogy bizony a testvérek még a temetésén sem voltak itt... na az Annus lopva megjelent a sírnál és nagy dühhel pár virágot a koporsó után dobott, ezzel végbúcsút vett a szeretett testvérétől.
Egy regénybe illő az egész familiáris eseményeknek a titokzatossága, egy külön filmet kellene forgatni „Forseid Család” elveszne benne.. ha majd lesz időm… ennek lesz folytatása.